Százezer eperfa

Nyár végén kezdődtek a szokatlan jelenségek, nem volt naphoz köthető, konkrét eleje, vagy ha volt is, nehéz lenne utólag startpontot kijelölni, főként, mert a normaeltérések eleinte nem tűntek annyira furcsának, később álltak össze valamiféle rendszerré, így aztán kellett pár hét a felismeréséhez, pontosabban a tudatosodáshoz.
Hirtelen lett ősz, a túl meleg augusztust hűvös szeptember követte, épp időben, vagy inkább már idő után, nyár végére kezdtek elviselhetetlenné válni a trópusi fokok, eső alig esett, aszály sújtott olyan vidékeket is, amelyekre ez nemigen volt jellemző, viszont ezután az átlagos napi hőmérséklet gyorsabban csökkent az évek során megszokottnál, jólesett a változás a tikkasztó, hosszú forró nyár után. Kellemes klíma uralta ősz elején az országot, legalábbis így érezte mindenki, akinek az enyhe idő jobban esik a hőgutánál, és hát ez a mindenkori többség, nem is kérdés, a fellélegzés után nem sokkal kezdődtek a furcsa szélfúvások.
Az újságok – magukhoz képest – későn, nem kis fáziskéséssel kezdtek foglalkozni az üggyel, október közepe tájékán, és akkor is csak a bulvársajtó. Kezdetben tanácstalankodtak, bizonytalan, butuska észrevételekkel jelentkeztek, aztán úgy döntöttek, felidézik inkább a régmúlt legkülönösebb időjárási jelenségeit. Ez a lassú tempójú óvatoskodás ment pár napig, mígnem felbátorodtak és aktivizálódtak, a hónap végére divatba jöttek az emlékező, személyesebb, esetenként nosztalgikus felhangú beszámolók, mert változás nem történt az időjárás tekintetében, így aztán nőtt az olvasók érdeklődése.
Egyre terjedelmesebb cikkek születtek híres, extrém hidegekről és melegekről, főleg előbbi izgatta a szakemberek és a laikusok fantáziáját, pokol ide vagy oda, a hideg valamiért borzongatóbb rossz, mint a kánikula. Sokan viccesnek találták, hogy egy nálunk meleg nyári napon, július 21-én mérték a Földön eddig a legalacsonyabb hőmérsékletet, valamivel több mint harminc éve, a Déli sarkon lévő szovjet Vosztok kutatóállomáson, mínusz 89,2 Celsius-fok, kemény lehetett, az információt az egyik népszerű vetélkedőműsorban osztották meg a nézőkkel, a játékos húsz fokkal kevesebbet tippelt. A műsorvezető rögtönzött kiselőadást tartott a részletekről, bár más kérdések esetén ilyesmire nem került sor; a nézők megtudhatták, hogy ilyen kirívó értékhez különösen tiszta égbolt, majdnem teljes szélcsend és naphiány szükséges, amely körülményekhez csak néhány helyszín nyújt ideális feltételeket, Kelet-Antarktisz fennsíkja, Grönland központja, esetleg Szibéria keleti része.
Az egyik lap a vetélkedőről szóló, egyébként vitriolos kritikájához ismeretterjesztő jegyzetet fűzött, a sajtó munkatársai kiderítették, hogy sok hülyeség mellett e témakörben, fagyügyben is versenyeznek egymással az országok, kínai tudósok néhány éve felállítottak az Antarktiszon egy meteorológiai állomást annak reményében, hogy a Vosztoknál magasabban lévő ponton vadonatúj rekordot mérnek majd, ám ez nem sikerült nekik, mindössze mínusz 82,5 fokot tudtak regisztrálni, szovjet győzelemre áll tehát ez a nagyon hideg háború, ők csípték el a más kontinenseket érintő, lakott területen valaha tapasztalt legdermesztőbb pillanatot is, Ojmjakon a falu neve, nyolcszáz helyi lakos fázott nagyon 1933 februárjában egy mínusz 71,2 Celsius-fokos februári hajnalon. Itt alakult ki a legnagyobb hőmérsékleti ingadozás is, 109,2 fokkal, felfoghatatlan különbség, ugyanakkor „minden időkről” kár lenne beszélnünk, száz éve mérnek mindössze, ki tudja, évszázadokkal korábban hol mi hány fokon történt.
Napról napra nőtt az érdeklődés a gyerekek körében is a téma iránt, ha özvegy Latinné most lenne általános iskolás, vélhetően nem csillagászszakkörbe iratkozna be, hanem meteorológiaiba, kérdés, indult-e ilyen akár régen, akár most, inkább nem, mint igen, de akadna ezen kívül egyéb, komoly dilemmát generáló probléma is: mintha e téren hiányoznának a példaképek, sehol egy Gagarin léptékű úttörő, egyetlen önfeláldozó fagyott hőst sem lehet felmutatni, aki személyesen vitte előre a tudomány ügyét vagy mentette meg az emberiséget, ilyesmi nélkül viszont nehéz közel kerülni a kamaszszívekhez.
Egy idő után elszabadult az áradat, megállás nélkül zubogtak a médiából statisztikai adatok, fotók és videók, pusztító hurrikánok és tornádók képei kerültek a címlapokra, a nagy hidegek mellett hőségriadók borzalmai is egyre sűrűbben elevenedtek meg a hasábokon, aztán új fejleményként, mert mindig tovább kell lépni valamivel, tanúk szólaltak meg, túlélők, majdnem-áldozatok, magyarok és külföldiek egyaránt, előtérbe került a természet örök kiszámíthatatlansága és az ember kiszolgáltatottsága, valamint a kettő összefüggésrendszere, titkok, rejtélyek, veszélyek, mindezek természetesen a szél kapcsán, bár érdemi információk híján továbbra is arról esett a legkevesebb szó.
Márpedig változatlanul hol viharos erővel tombolt, hol elállt, nagy erőkkel dolgozott és pihent meg, gyors egymásutánban váltakoztatta létét és nemlétét, egyre fokozódó szélsőségességgel, már ami a fúvásrészt illeti, mert a nulla az nulla volt mindig, nem lett nullább.
Budapest és környéke volt a legsúlyosabban érintett. Bár az ország egész területén érzékelték a vad lökéseket és a hirtelen leállásokat, csak a fővárosban és vonzáskörzetében durvult kritikussá a helyzet. A sajtót és a televíziót mégis, makacsul a múlt eseményei, elsősorban a szokásos árvíz–belvíz–aszály szentháromság érdekelte, ezek voltak az aktualitást tökéletes mértékben nélkülöző slágertémák, valószínűleg róluk gyűlt össze a legtöbb konzervanyag. Ennél azonban izgalmasabb témákra vágyott a közönség, a média előjött hát a Bermuda-háromszög összes vélt vagy valós időjárási vonatkozásával, nem sokkal később a Loch Ness-i szörny is felbukkant, nem valóságosan, csak ahogy szokott, a sajtóban, ezúttal a magyarban. A meteorológusok viszont nemigen tudtak mit kezdeni az aktuális jelenséggel, illetőleg az általa generált helyzettel, részint, mert nem találtak kivetnivalót benne, részint, mert úgy gondolták, előbb-utóbb helyreáll a rend.
Történtek természetesen hazai és világpolitikai érdekességek, a mindennapokban mégis a szél volt az abszolút főszereplő, azóta is az, az időjárásról beszélgetnek az emberek; a villamoson például, amelyen a levélgyűjtő utazott – mielőtt és miután nem volt ott a csöves –, és a kórházban is a mai hajnalon, amikor szerelem szövődött az ifjú orvos és az asszisztenslány között, a teázóban és az iskolában szintén, bár utóbbiról Aszfalt Harlequin mit sem tudott, neki ettől a tanévtől nem kellett bejárnia. Az anyát és festőlányát nem ez foglalkoztatta elsősorban, ahogy a levélgyűjtőt és a fiatal szerelmeseket sem, az eperfa alatt gyülekezők országos szinten kivételt képeztek, azon kevesek közé tartoztak, akiknek ennél több kell ahhoz, hogy kilássanak a fejükből, másfelől, és ez a jó oldala a dolognak, az átlagnál kevésbé pánikérzékenyek.
November derekán úgy tűnt, igazuk lesz a taktikus, kiváró meteorológusoknak, minden előzmény nélkül csillapodni kezdett a szél, sokat sütött a nap, többet, mint amennyit az év ezen szakaszában szokott, ez ugyan újabb eltérést jelentett a megszokottaktól, de nem tűnt annyira szélsőségesen érdekesnek, utólag már a szél se, jött és elmúlt, mi volt ez, semmi, a természet ártalmatlan vicce, elégnek bizonyult néhány nap ahhoz, hogy elfelejtődjenek a történtek.
Egy héttel később kezdődött minden elölről, a korábbinál még erőteljesebb mértékben.
Mint mindenhez, ehhez is hozzá lehetett szokni, ismeretes a globális felmelegedés problematikája, tudja és elfogadja mindenki, ez van, ez lesz, az ember alkalmazkodik, a szél ráadásul nem egy pestis, ha fúj, hát fúj, megváltoztak a körülmények valami miatt, ennyi az egész, jobban fel kell öltözni, a kisebb tárgyakat esetleg érdemes rögzíteni, túlélhető ez akkor is, ha így marad, némi furcsaság volt azért, egy lényeges megmagyarázatlanság: speciálisan magyar jelenségről volt szó, sem közel, sem távol nem változott meg semmi, kizárólag a Kárpát-medence közepén, Budapest epicentrummal, kiválasztottnak érezheti magát minden magyar ember, büszkeség ez, bár az nem dőlt még el, jó vagy rossz végkicsengése lesz a dolognak.
Minimális szünet sincs most már napok óta, gyakorlatilag folyamatosan fúj a szél, van valami alapmozgás, arra erősítenek rá az egyre sűrűbben, néha percenként érkező rohamok, készülődés moraja érződik, furcsa energiák mozgolódnak, mint amikor visszafognak egy bikát vagy egy lovat a karámból kitörés, illetőleg a rajt előtt, hagyják megindulni picit, aztán visszarántják, mi lesz ebből, lehet az évszázad vihara, de lehet semmi, benne van ennek a lehetősége is, az elhalásé, a szél megszűnéséé, ez lenne a megnyugtatóbb verzió.
Nem kevesen vannak az első lehetőségre gyanakvók, megjelentek a sokkoló jóslatok, számítógépes modellezéssel készült beszámolót láthattak például a tévénézők a Naprendszer egyik legrejtélyesebb felszíni alakzatáról, a Jupiter Nagy Vörös Foltjáról, felkavarta a kedélyeket, mert megmagyarázhatatlan, mint a mi szelünk, a Földnél két és félszer nagyobb területen vihar dúl évszázadok óta a bolygó légkörében, rég meg kellett volna szűnnie a gázok és a folyadékok áramlási dinamikájának szabályai szerint, mi lesz, ha így járunk mi is, ha nem is az egész Föld, de Magyarország, a meteorológusok szerint kevéssé valószínű, de hát mit tudnak ők, semmit, amit mégis, azt is csak utólag.
Nyugtatgatnak, napjában többször, a híradások velük kezdődnek és végződnek, eljött az ő idejük, jól csinálják egyébként, amennyiben higgadtak, szimpatikusak, sokat mosolyognak, mintha uralnák a helyzetet, hosszabb távú előrejelzéseket tanulmányoznak, ezek eredményeit szépen, emberi nyelven, leegyszerűsítve ismertetik; kétségbeejtő extremitásról, készülődő katasztrófáról nem tudnak beszámolni, emellett szünet nélkül keresik a pozitívumokat, van azokból is, nagy előny például a levegő minőségének javulása.
Mióta méréseket végeznek, még soha nem volt ennyire kevéssé szennyezett az ország légtere, a szél megállás nélkül söpri ki a rossz anyagokat, lám, még jól is kijöhetünk ebből, mi leszünk a világ legtisztább országa. Nem elhanyagolható szempont viszont a természet emberi természetre gyakorolt hatása, felerősítheti a szorongásra való hajlamot például, főként ezen a trauma sújtotta tájékon, a bizonytalanságot nem bírja jól mindenki, vannak idegrendszerek, amelyek megsínylenek ennél kisebb változásokat is, az a legkevesebb mostanság, hogy rengetegen panaszkodnak egésznapos fejfájásra, koncentrációhiányra, korábban elképzelhetetlen mennyiségben fogy az aszpirinkészlet, akadnak országrészek, ahol hiánycikk egy ideje.
Nem segítenek a közhangulaton az internetes viharposztok sem, a természet valahol mindig tombol, a napokban szívszaggató fénykép járta be a világhálós hírportálokat, esernyőt tart a kezében egy nő a háza romjain, miután tájfun söpört végig lakóhelye közelében, több mint egymillió otthont rombolt le és majdnem ötezer emberéletet követelt, még az is lehet, hogy ezek visszafogott becslések. A környéken élő millióknak a segélyszállítmányok jelentik az egyetlen esélyt, önerőből nem tudják átvészelni ezt a helyzetet, szerencsére messze vannak tőlünk, ilyen errefelé nem fordulhatna elő, az ott nem Európa, ez meg igen, itt bármi nem történhet meg csak úgy, főként a kontinens közepén, ahol élünk jó ezer éve, mi védve vagyunk, ezzel biztatnak időjárási szakemberek, kutatók, és újabban, leglassabban reagálva ugyan, de azonnal a fontoskodási sor élére ugorva, a politikusok.
A felfokozott, ideges közhangulat miatt a lehető legrosszabbkor jelentették be, hogy amerikai és európai csillagászok megfigyelték az eddig észlelt legfényesebb kozmikus robbanást, az ilyen típusú tudományos hírek általában kevés figyelmet keltenek, ettől sem rendült volna meg senki, ha hozzá nem teszik: a felfedezés segíthet megérteni, hogyan alakulnak ki és mennyire fenyegetik a Földet az ehhez hasonló űrbeli események.
Az említett gammakitörés egy viszonylag közeli csillagrendszerben történt, rendkívüli fényességet pillantottak meg a kutatók, valódi szörnyeteget, szólt az írásbeli beszámoló, az eredeti, amely néhány héttel korábban a Science című tudományos lap publikációjában jelent meg, a magyar sajtó mostanra vette át, facebookon azonnal rengetegen osztották meg a hírt, a közszolgálati televízió ma délután műsort készített róla, javítva némileg siralmas nézettségi adatain. Ilyen robbanás akkor megy végbe, amikor egy Napnál nagyobb tömegű csillag elpusztul, és fekete lyukká omlik össze, magyarázta a kamerának a behívott asztrofizikus, izgalomra nincs ok, semmivel nem fogunk összeütközni, és ami még fontosabb: ez a széltől független dolog, nincs köze hozzá.
A riporter tréfálkozott, mindennek lehet mindenhez köze, vagy ez butaság?, kérdezte mosolyogva, igen, mondta a kutató, vagyis nem, de a szélhez ennek semmi, ez biztos. A riporter újra nekifutott, mi történne, ha mégis ütköznénk valamivel, mármint a Föld, a szél elfelejtődött kicsit, ismét a robbanásról szólt a diskurzus, biztató bólogatásokkal, felhúzott szemöldökkel várta a kérdező a választ, nem ütközünk, jött a felelet, de aztán a hosszú pálcával hadonászó szakember belezavarodott mondandójába.
Miközben ismertette a részleteket, eltévedt a magyarázás-jóslás-valószínűségszámítás veszélyes rengetegében, s bár nem kapott kérdést, visszatért az esetleges ütközés lehetőségére. A mélykék égboltot ábrázoló táblára mutatva magyarázott, a kibocsátott, nagy energiájú sugarak a fény sebességével száguldanak az űrön át, ha a robbanás eltalálna egy bolygót, mondjuk a Földet, nem találja el, de ha mégis így történne, a Föld abban a pillanatban elveszítené a légkörét, semmi nem maradna belőle, csak parázsló hamu, ha ez történne, ha egy igazán fenyegető gammakitörés valósulna meg, annak a jeleit talán észrevennénk, de ha felénk jönnének a sugarak, tehetetlenek lennénk, darálta a végtelen hosszúságú mondatot, érezte, hogy felesleges volt, pánikot kelthet, ezért tovább folytatta, a szél nem fújna jobban az ütközéstől se, ezt sikerült mondania, itt fejezte be, mosolygott a riporter, mosolygott ő is, immár kevésbé felszabadultan, mint a monológja előtt.
Szó esett még az úgynevezett utóragyogásról, a szép szó kapcsán elkedélyeskedtek az adás végéig, aztán lecsengették magukat, kedvesen búcsúztak, de ez a tehetetlenek lennénk valahogy benne maradt a levegőben.
Latin Orsolya szeretett műtermében követte figyelemmel az adást, munkahelye egyben a lakása is, a festékeit rendezgette, arra koncentrált elsősorban, ezért csak halványan kúsztak be agyába az információk, annyi minden tűnt fontosabbnak, mindenekelőtt a nyírfakompozíció, a hozzá használandó színek árnyalata, aztán az anyja, aki nemsokára visszatér magányos sétájából, Aszfalt Harlequin is megoldatlan ügy, vele vajon mi lesz, megrebben benne valami, ha rágondol, elég mélyen, mégsem biztos semmiben, főleg magában, nem annyira fiatal pedig, ismerhetné jobban a saját érzéseit.
Az élete, úgy, ahogy van, az a legnagyobb dilemma, hogy azzal mi lesz, az egésszel, talán tényleg szállnia kéne férfiról férfira, ahogy az anyja tanácsolja, vagy nőket kellene festenie sok pénzért, esetleg elmenni álmai Máltájára, nyitva vannak az ablakok, most vágja be a huzat a legnagyobbat, az üveg majdnem kitörik, megússza, de valahol a házban egy másik nem, Orsolya megriad a csörömpöléstől, nem megérző típus, de most nem tetszik neki valami, becsukja az összes nyílászárót, kikapcsolja a tévét, erősebbre szorítja a kupakokat a festékes tubusokon, ez utóbbi felesleges dolog, mindegy, megtette, lehuppan egy székre, nagyokat ver a szíve, elfáradt most a sok mindentől, ami benne van, a legjobb lesz ülni egy kicsit.
   
- - -

Nincs Bacardi otthon, pedig szokott, Orsolya sóhajt egy nagyobbat, nem csak ezért, főleg mégis emiatt, jólesne egy korty vagy kettő a zsongító, lágyan torkot kapargató, mindig megnyugtató, mély ízből, az egyetlen ital, amely le tudja higgasztani őt, amikor baj van, vagy amikor nagyon árvának érzi magát. Másik kedvence a grog, az meg feldobja, ha arra van szüksége, olyan is előfordul, sajnos kiszerelt változatban nem kapható, készíteni kell, alig csinálják valahol, jól meg végképp csak néhány helyen, ebből a szempontból szerencsésnek mondható, mert többször árvul el, mint ahányszor feldobódni vágyódik, a grognál gyakrabban mutatkozik igény Bacardira, márpedig ahhoz mégiscsak könnyebb hozzájutni.
A legtöbb ismerőse, akit megfertőzött a márka szeretetével, kólával issza, ami nyilvánvalóan ízléstelen, rossz szokás, nemcsak bosszantja, fel is háborítja őt, Harlequin másokhoz hasonlóan szintén próbálkozott ezzel az ostobasággal, mindjárt első alkalommal. Szó nélkül két Pepsit rendelt, mutatva mintegy, mennyire tudja, mit illik a Bacardi mellé fogyasztani, sőt, nem is mellé, hanem egybeöntve vele, ami még súlyosabb tévedés, szórakozott arccal hajtotta végre a mixelést, ezt javasolta Orsolyának is, aki azonban nem bírja a keveredéseket, semmiféle összeöntést, csak félig viccesen kérte ki magának, inkább komolyan, többször nem fordult elő ilyesmi, Harlequin kólarendelései ettől kezdve elmaradtak, ő maga is kísérő nélkül itta az italt, amelyet egyébként nem kedvel különösebben, de a szerelem az szerelem.
A festőnő feláll, úgy érzi, megnyugodott már, amikor uralja magát alapvetően, akkor ez mindig gyorsan megy, a jelek szerint minden rendben, ital sem kellett, magától csillapodott a szívverés, álldogál pár másodpercig, nincs igazán mit csinálnia, tétovázik, leül megint. Hallja kintről a szelet, ügyesen intézkedett az előbb, így annak jelenleg nincs mit pusztítania, néz ki a világra az ablakon át, legfelső emelet, a fák teteje nem ér fel eddig, tetők sincsenek ebben a magasságban, az eget látja a rohanó felhőkkel most is, mint máskor, egyebet sohasem, madarak nemigen repdesnek ennyi méteren, minek tennék, az élet lejjebb zajlik.
Északi fekvésű a műterem, tökéletes, a legjobb, amit el lehet képzelni, ez volt az álma, valami pont ilyen, egyébként mindenkinek, akinek az a foglalkozása, mint neki, de keveseknek adatik meg, ő tehát szerencsés; egyenletes, visszavert fény érkezik, ideális, igazi csoda egy festő számára, a nagy ablak, a világosság már önmagában kivételesen elképesztő, ahogy az édesanyja mondta, hatalmas a belmagasság is, van elég tér, még futkosni is tud, ha úgy hozza a kedve, volt már, hogy úgy hozta, a körülményeken nem múlik a képek minősége.
Kosz mindenhol, ez alap, mintha imidzs lenne minden festő minden műtermében, itt sincs másként, nem imidzs, inkább valami elkerülhetetlenség, erősen festékes a padló, itt-ott tócsaszerű képződmények durvítják a látványt, főleg zöldek és barnák a foltok a mostanában festett képek témája miatt. A terem közepén, a vászon és az ablak között palettának használt hosszú asztal áll, karcos üveglap alatt sorakoznak a festékek, ösztönös tevékenység volt, amikor az előbb rájuk szorította a kupakokat, enélkül se száradnának ki, le voltak zárva, rengeteg árnyalaton suhant át a szeme a mozdulatsor közben, automatikusan siklatta végig a tekintetét rajtuk, van itt minden ultrától ibolyáig. Külön, egy másik lap alatt sorakoznak a kikevert, speciális Orsolya-színek, mögöttük ormótlan befőttesüvegekben ecsetek, van szőrből készült és van műanyag, egy-két mázolóecset is fellelhető, hátterek készítéséhez azok a legjobbak, mellettük hosszú, dupla sorban hígítószerek, talán az eszközöktől van a helynek némileg orvosi szoba jellege.
Szép rendben állnak egymás mellett és mögött, nem úgy a munkaruhák: az egyik sarokban póló és koszlott nadrág hever, utóbbin megkövült, mindenféle színű festék, a póló tisztább, mégis szemét már, a nadrág még nem. Olyan, mintha egy sebész köpenye vöröslene a vértől, bár mégse teljesen, a rendetlenség és a piszok itt semmi negatív konnotációval nem bír. A szétszórt ruhák látványa se nem imidzs, se nem szükségszerűség, a festőnő legutóbbi dühének mementója csupán, nem sikerült valami, idegesen hagyta ott az alkotói tévutat, ellépett a vászontól, lecsapta az ecsetet és levetkőzött, amilyen gyorsan tudott, megszabadult a pólótól és a nadrágtól, mintha azok tehetnének a kudarcról, csoda, hogy a vászon megúszta, nem tépte le, pedig ilyen előfordult nemegyszer, ezúttal megmenekült a kép, semmi komoly baj nincs vele, ki lehet javítani, töröl majd, eltüntet, onnan folytatja tovább, ahol elakadt.
Állva dolgozik, amikor dolgozik, közben zenét hallgat, főleg Schubertet, esetleg igényesnek érzett könnyűséget, a Dire Straitset például szereti, jó munkazene, a kedvétől függ a választás, nem a kép tárgyától, nincs rendszer benne, nem vett észre arra utaló jeleket, hogy bizonyos stílusú muzsika bizonyos hangulatokat segítene életre kelteni. A lényeg a hangerő, abból viszont nem enged, ha dolgozik, ordíttatja a zenét, szerencsére megfelelő a hangszigetelés, arra sem lehet panasza, egyébként sincs szomszédja, se alatta nem laknak, se mellette, el van szeparálva a világtól. Nem akar kiszakadni belőle, amikor fest, nem erről van szó, a zene sem emiatt szól, a mobilját például nem kapcsolja ki munka közben, más kérdés, hogy ezt néhányszor megbánta már, időnként kizökkenti egy-egy hívás, legtöbbször az anyjáé, esetleg az aktuális férfié, mostanában Aszfalt Harlequin keresi gyakran. Ma nem tervezi, ma modellfát néz, Orsolya ezt nem tudja, mégis rá gondol, aztán az anyjára, kibékülnek és rokfortot esznek majd, állítólag attól élnek sokáig a franciák, imádják mindketten, pirítóssal isteni, hátha rengeteg évig itt lesznek még a Földön jó egészségben, ezen ne múljon.
A felfeszített vászon előtt áll, eszébe se jut folytatni a munkát, csak nézi, hol tart, képtelen felidézni, mitől lett annyira ideges a múltkor, miért vágta a nadrágot és a pólót a sarokba, nem indokolt, nincs elrontva a kép, bár nem elégedett a látvánnyal, viszont még el lehet vinni bármilyen irányba, hátrébb lép, ahogy festés közben szokott, sok métert tud hátrálni, van hely, szeret eltávolodni a készülő munkától, benne lenni, de kívül is, mindkettő lényeges, muszáj folyamatosan felmérni az aktuális helyzetet, tudatosan rálátni, akkor működik a kép, ha messziről van hatása.
A legjobban a munka elejét szereti, amikor beleszeret a témába, magát a beleszeretést, akkor még bármi lehet. Először felvázolja, mit szeretne, ha itt lesz a fa, akkor oda kerülnek a felhők, erre kanyarodnak az ágak, lenn avar, kis szellővel meglebbenti a leveleket, nyugatról fúj, a napot odateszi, megvan a napszak is, komoly játék a színkikeverés, de ebben a fázisban a legfontosabb a méretarány megtalálása, a kis rajz és a végeredmény helyes arányát tévedés nélkül kell kiszámolni, ez itt egy 40x60 centis festmény, már eldőlt, túl van a vázlatozáson. Ez még nem a nyírfakompozíció, az távolabbi álom, a következő, az igazi, ez még csak egy magányos almafa, rendelésre készül, ha túllesz rajta, haladéktalanul elkezdi a nyíreket, egyelőre nem megy bele még gondolatban sem, tisztességes festő, az aktuális feladattal foglalkozik.
Nincs fotó az almafáról, nem dokumentálni akar, általában emlékezetből fest, lekattintja a fejében a tárgyat, de az csak alap, attól tér el, ez a legizgalmasabb része az egésznek, a kreatív elhajlás. Itt most az almák színével és formájával akar játszani, szeretné furcsára csinálni a gyümölcsöket, tarkábbak és amorfabbak lesznek a valóságosnál, éppen csak annyira, hogy irrealitásnak azért ne tűnjön a befogadó szemében, konkrétan az idős, görbebotos bácsiéban, akiről egyelőre nem tudta még eldönteni, tényleg képet akar vagy csak felszedni őt, gazdag és buta, mindegy, a feladat adott, egyedülállóan érdekes képet fest neki, szeretné, ha megfogalmazhatatlan maradna, mitől az a végeredmény.
Kinn tovább dolgozik a szél, száguldoznak a felhők, ő már nyugodt, apró zavar volt a pár perccel ezelőtti elbizonytalanodás, a lényeget illetően nincs gond, dolgozik, megél a munkájából, folyton szerelmes belé valaki, egyszer talán ő is az lesz, és itt ez a tér, a nagyszerű hely, otthona van a világban, az egyik szobában alszik, a másikban alkot, ebbe még az anyja se tudna belekötni, csak ha nagyon akarna, amit persze nem lehet kizárni, mindig alakulhat úgy. Nem férfiak fizették ki a lakást, ő maga vásárolta meg, igaz, ehhez kellett az örökség, az apja halála után sok pénzt kapott, nem is értette, odaadta a részét az anyja, még abban sem biztos, járt-e neki, miért nem az anyjáé minden, ami az apjáé volt, nem kérdezte.
Több ingatlant sikerült jó áron eladni, megtehették volna korábban is, üresen álltak, de az apja nem akart megválni semmitől, többek között egy horvátországi nyaralót értékesített az özvegy, rögtön a temetés után, Losinj szigeti apartman, közel a tengerhez. A szülei időnként nyaraltak benne, ő összesen kétszer járt ott, az árát viszont megkapta, meg még egy további lakásét is, rendes anya, mi baja van vele tulajdonképpen, néha nem érti, néha azért igen. Amikor festeni kezdett, nem gondolta, hogy ilyen hamar saját műterme lesz, ráadásul olyan, amilyent csak álmodni lehet, kivételesen jó álmokban, zseniális, fantasztikus, csodálatos.
Más kezdőkhöz hasonlóan először egy lepusztult gyár épületében kialakított műtermet bérelt magának, a barátnőivel együtt, keveset festettek, sokat buliztak, sznob szalonokba járkáltak, úgy éltek, ahogy anyja sztereotípiái szerint a fiatal festőnők szoktak, aztán megkomolyodott, dolgozni akart, megijedt, nehogy elmenjen az élet, addigra már minden közös volt a barátnőkkel, a festékek, az ecsetek, a vásznak, a férfiak. Kényelmes volt az élt élet, csábított a bennemaradásra, anyagi problémái sem adódtak, mégis egyre kevésbé bírta. A hely tulajdonosa, egy alig negyvenéves, közepesen rosszarcú férfi nem pénzt kért bérleti díjként az ifjú művésznőktől, hanem képeket, meg néha őket, Orsolya inkább festményeket adott, aztán lecsengett ez a divat, a tulajdonosok a válság vége felé pénzt akartak már, nem képeket.
Több évre adták bérbe a műteremmé alakított lakrészeket, egy-egy kisebb művet kértek cserébe havonta, esetleg kéthavonta, a lányok közül ennek csak azok nem örültek felhőtlenül, akikben felötlött, hogy egyszer esetleg még sokat érhetnek az elajándékozott zsengék, sose lehet tudni, a felvetődés önbizalom és ambíció kérdése elsősorban, márpedig lakótársaiban nem tengett túl sem ez, sem az. Benne igen, legalábbis ami az ambíciót illeti, nem szomorkodott nagyon, amikor a tulajdonos bejelentette, hogy a továbbiakban nem kíván olcsón szert tenni később esetleg értékessé váló gyűjteményre, nem így mondta, célratörőbben fogalmazott, mostantól fizetnetek kell, lányok, többen bájaik bevetésével próbálkoztak, egyesek sikerrel, volt, aki fizetett, Orsolyának szerencséje volt, akkor halt meg az apja, a lehető legjobbkor.
Tragédia volt, de nem akkora, puncstortából addigra agresszív állattá változott vissza, neki ugyan sok dolga nem volt vele, számos kilométer választotta el őket egymástól, de majdnem mindent tudott az anyjától, az emlékezetes Csiga-est után volt még egy találkozójuk, ennek emléke talán a téma miatt halványult el bennük, nem emlegetik, pedig megtörtént, Orsolya olyan dolgokat hallott akkor, amelyeket legszívesebben azonnal törölt volna az agya, valamennyit törölt is, ami megmaradt alapélményként az estéről, az a hajóskapitányról elnevezett bár berendezése, az anyja zokogása, és az, hogy finom grogot mértek.
– Nagyon sok izgalmas tendencia van a képzőművészetben, Harlequin – búgta a kellemetlenül közelről, mohón figyelő tanár fülébe néhány hete ugyanitt, a vászon előtt –, szerintem a legérdekesebbek a galérián kívüli dolgok.
– Mit szeret közülük a legjobban, Orsolya? – kérdezte suttogva Harlequin. – Az installációszerűségeket?
– Én legjobban a land artot szeretem. Tudja, mi az a land art?
Harlequin nem tudta, nézte Orsolyát, mint egy gyerek a karácsonyfát, talán hallotta őt, talán nem, a nő megsajnálta, nem a tudatlansága, hanem a tekintete miatt, most ez ugrik be neki, a vágyakozva figyelő, lépni nem merő férfi, akit megbénít a szerelem, meghatódik, pedig nem szereti az elgyengülést, egy férfi legyen tökös, határozott, vegye le a lábáról, főleg az eszével és a humorával, meg máshogy is, mindenhogy, ilyesmiről soha nem beszélt az anyjával, nem tudhatja, hogy ő is ezt gondolja, azt se tudja, hogy egyetlen embernek volt képes jó szívvel megbocsátani a félszegséget, és ez az ember ugyanaz, Aszfalt Harlequin.
Megcsörren Orsolya mobilja, nem Schubert-hangon, bár majdnem az, Beethoven Holdfényszonátájának taktusai, riadtan néz a kijelzőre, mint aki rosszat sejt, őz a háttérképe, azelőtt gazella volt, még korábban antilop, zsákmányállat mindhárom, az őz helyén most az anyja fotója látható, ő hívja, belehallózik, zúgást hall, távoli hangokat, Latinné próbál mondani valamit, semmit nem ért belőle, közben az ablakon át látja, milyen rettenetes erővel kezd zuhogni az eső, egyik pillanatról a másikra, máris függönyt képez, szürke sűrűséget lát, mást nem, a zaj a telefonban szélzúgás lehet, orkán készülődött tehát, ez akart kitörni, ki is tört, honnan hívhatja az anyja, hogy jut eszébe telefonálni, miért nem húzódik be valami védett zugba, valószínűleg nem egy puszta közepén sétálgat, bár róla bármi elképzelhető.
Orsolya biztonságos hely keresését javasolná neki, de ez egyrészt felesleges tanács lenne, másrészt a kapcsolat megszakad, nem aggódott ennyire még soha a szülőanyjáért, rossz érzése van, megint, visszatér a kellemetlen, súlyos teher, skandináv fények érkeznek kintről, lapos beesési szög, hosszú árnyék, belül is annyi minden zavaros, furcsa híreket hall napok óta a tévéből, plusz a személyes elveszettségérzet, sok így egyszerre, sok a rossz, a természet tombol, de a lelke sincs rendben, a kinti helyzet az aggasztóbb, valami mintha utat nyitott volna valaminek, aminek nem lett volna szabad, kitárult egy kapu, ez itt Budapest, az ő kedves városa, nem történhet semmi baj, de nem szokványos eső, ami esik, ezt hívják ítéletidőnek, kérdés, mi az ítélet, nem is szürke, inkább fekete az ég, Orsolya az ablakhoz lép, lenéz.
Hatalmas fák tekeredtek ki a helyükről, mozdíthatatlannak tetsző monstrumok, kettő is fekszik a sarkon, pillanatok alatt szenvedhették el a halálos balesetet, facsart tagokkal hevernek, gyalázza őket a víz, nehezen kivehető, mi történik, néhányan futnak, menekülnek, szakadt esernyőket szaggat, repít a szél, vörös hajú nő fekszik a földön, eltalálhatta valami, vagy ledöntötte lábáról a vihar, egy férfi odalép, felállítaná, aztán csak arrébb húzza, cserepek zuhannak az aszfaltra, oda, ahol a nő az előbb feküdt, Orsolya az anyjára gondol, ugye biztonságban van, nincs; a Margitszigeten még súlyosabb a helyzet, az eperfa a közelében tartózkodók egyetlen menedéke, Aszfalt Harlequin továbbra sincs magánál, a fia már nem szólongatja őt, azt az előbb tette, a vihar zaja miatt meg se hallaná az apja, akkor se, ha magánál lenne, Misi a vízszintes törzs elé húzza a testét, ráborul, ne verje annyira az eső, él-e egyáltalán, egyelőre kideríthetetlen, Juli Misi kezét keresi, ez most nem jó ötlet, a levélgyűjtő özvegy Latin Ferencnét tartja, el ne essen, a nő a telefonját teszi vissza a táskájába, még nem ismerte fel régi szerelmét, két vastag törzs között próbál kapaszkodót találni, ritkás a fa, alig van lombja, bizonyára okosabb lenne védettebb helyet keresni, de esélyük sincs mozdulni, és a lelkük mélyén mindannyian azt érzik, nincs jobb megoldás az eperfánál, százezer kéne belőle, hogy megvédjék a világot, százezer eperfa, kapaszkodnak, amibe tudnak, és tudnak, mindenkinek jut valami vagy valaki, rettegve szorítják az ágakat és egymást, a lány a fiút, a fiú az apját, Waldbrand Rezső a levegőért kapkodó Mayer Viktóriát, akit most mégis ledönt egy fuvallat, rázuhan Aszfalt tanár úrra, az ég egyet sem dördült még, érdekes, se dörgés, se villámlás, másféle eső ez, nem olyan, amilyen esni szokott, évezredekig is eltarthat.