A harcból nincs elbocsátás

„Mell: 93cm, derék: 64cm, csípő: 94cm
Születési idő: 1987. augusztus 31.
Magasság: 170 cm
Súly: 58 kg
Ami feldob: Szeretem, ha egy férfi magabiztos,
és tudja, mit akar! Ha kihozza belőlem, akkor
igen bevállalós leszek.
Amit kevesen tudnak rólam: Otthon is mindig
ruha nélkül mászkálok.
Távolabbi terveim: Szeretnék továbbra is
fotózásokkal foglalkozni – de nálam csak igényes
és ízléses képek jöhetnek szóba.”
(Playboy, 2012. július)

– …kutyakaja, ötvenezer. Mit zabál ez a dög, és mennyit! Hihetetlen, ennyit egy ember nem eszik meg egy hónapban, nemhogy egy kutya. Zacskók a kutyaszarnak, havonta tízezer. Beszarás. Állatorvos harmincezer. Mit csináltak ezzel a döggel, felvarrták a ráncait? Ebéd és vacsora a Liszt Ferenc téren, a Dérynében, a Baldaszti’sban, a Spoon Hajón, a Klasszban, a Pomodoróban, a Cantine-ban, a Mannában, a Miniben, a T&G-ben, a Csalogány 26-ban, hatszázezer. Még jó, hogy vegetáriánus. Mi lenne, ha húst is enne! Persze az is lehet, hogy ritkábban kellene találkoznunk. Igen, ezt fogom csinálni, majd néha azt mondom, hogy vidékre kell utaznom üzleti ügyben vagy üzleti reggelim, ebédem, vacsorám van, vagy valami ilyesmi. Jó, ezen még azért dolgozni kell, mert ha túl ritkán találkozunk, akkor még a végén rámegy valaki. Nem szabad smucignak látszani, de ha elfoglalt üzletember vagy, az vonzó tud lenni, a Playboyban olvastam. Ezt azért még átgondolom. Bulik a Mygnonban, az Ötkertben, az Oscarban, a Mixben, a Creolban, a Symbolban és a MOM Leroy Bistrójában, a Spílerben, kétszázezer, körülbelül. Benzin százötvenezer. Na persze, mindenhová én cipelem, pedig vettem neki egy kocsit. És még csak most jön a java, Spirit Szerelem Hétvége, háromszázezer. Az alapcsomagon felül Bambusz Spa, két óra, harmincezer, Body Line Thalasso tizenegyezer, Jouvance húszezer, bőrfeszítés, mélyhámlasztás, hidegkorrekció, kombinált MicroLaserPeel hámlasztás és ProFractional XC ablatív szerkezetmegújító kezelés további százötvenezer forint...
Valahol telefon csöng. A Bazilika előtt a téren japán turisták fényképeznek, valaki egy biciklit tol el mellettem, a Duna felől enyhe szellő támad, és alig érezhetően megborzolja a hajamat. Belekortyolok a kávémba, aztán folytatom.
– …vásárlás a Gucciban, ötszázezer. Vásárlás a Dolce & Gabbanában, négyszázezer. Egy nyári Louis Vuitton táska, százhatvanezer. Szokatlanul olcsó, merengek el egy pillanatra a számlán. Hétvégék Prágában, Milánóban, Athénban, Londonban és Barcelonában, összesen hárommillió. A repülőjegyeket vajon beleszámoltam? Ennek még utána kell nézni – figyelmeztetem magam. – Aztán, repülőjegy Párizsba, oda-vissza, százötvenezer. Szálloda, ezer euró. Jegyek a Twilight bemutatójára, ezer euró. A párizsi repülő- és a mozijegyeket még nem fizettem ki.
A japán turisták körbeállják az idegenvezetőt, aki egy esernyőnyelet magasba emelve a Bazilika felé mutogat.
Anna, a barátnőm vág át a téren, lassú, de mégis határozott léptekkel, koptatott farmershortban, fehér No more I love You’s feliratú topban, a lábán arany színű szegecsekkel kivert bokacsizma, oldalán keresztbevetve elegáns, de mégis sportos Louis Vuitton táska, mintegy ellensúlyozva a laza megjelenést. Csokibarna bőr, szőke, hátrafésült haj, magas homlok és talán túl izmos test, amit jól ellensúlyoz nagy, de mégis keménynek látszó melle, és minden lépésénél klasszul kirajzolódnak a lábizmai. Májfoltos pofájú, de egyébként teljesen fehér szőrű kutyát vezet pórázon.
Még mindig azon morfondírozom, hogy az eurót akkori vagy mai árfolyamon számítsam-e át forintra, amikor Anna, egy gyors légpuszi után, leül velem szembe.
– Valami üzlet? – kérdi.
– Tulajdonképpen igen – nevetek fel bénán, és lehajtom a laptopom fedelét. – Egész pontosan egy régi üzletet futottam át, tudod – heherészek egy sort –, szeretem tudni, hogy állok a számokkal.
– Aha – bólint, aztán a szeméhez emeli a fényképezőgépét. – Nézz rám – mondja. – Csinálok rólad néhány képet. Fordulj balra.
Balra fordulok.
– Fordulj jobbra.
Jobbra fordulok. A japán turisták a Bazilika lépcsőjén állnak.
– Most csinálj úgy, mint Rodin Gondolkodója.
– Kicsoda?
– Mindegy – sóhajtja. – Vedd az öledbe a laptopodat, aztán könyökölj rá, és az öklöddel támaszd meg az álladat.
Úgy teszek, ahogy kéri.
Anna, a barátnőm, fantasztikus lány, még csak huszonkét éves, de már modellkedett Párizsban, Milánóban, Tokióban, Londonban. Dolgozott a Chanel- és a Gucci-kampányokban. Párizsban fotóművészetet tanult, és Svájcban is járt valamilyen egyetemre. Mindent tud a festészetről és az irodalomról. Indiai zenét hallgat. Járt már egy olimpiai bajnok vízilabdázóval, egy francia filmrendezővel, aki az apja lehetne. A francia filmrendezőnek megnéztük az egyik filmjét, de én egy szót sem értettem belőle. Egy nőről szólt, aki mindenfélét összevizionál a gyerekkorából, meg látja a saját öregkorát is, amikor már lebénulva és némán fekszik az ágyában, és a szobájában van egy csap, amelyből víz csöpög. Először azt hittem a filmről, hogy horror, de aztán nem történt semmi, legalábbis senkit sem öltek meg, sőt, a nő a film végén meztelenül állt egy zöld mezőben, és nevetett. Anna azt mondta, hogy Josselin – így hívják a francia rendezőt – a filmmel az emberi élet előtt tisztelgett. Én csak bólogattam, de közben arra gondoltam, hogy ezért a marhaságért kár volt ennyi pénzt kiadni. Anna járt még előttem egy olasz gróffal vagy báróval is, meg egy fotóművésszel, aki a tanára volt Párizsban, valami egyetemen. Miután hazaköltözött Pestre, ruhákat tervezett Annie márkanévvel, de azt mondja, most már nem érdekli az üzlet, mert szeretne minél távolabb kerülni a pénztől meg az anyagiaktól, és nem akar mással foglalkozni, mint a fotózással, a természetvédelemmel és az állatokkal. Olyan természetvédő aktivistaféle, állandóan kutyamenhelyekre jár meg szabadon kószáló macskákat fog be, aztán a barátaival az interneten keresnek nekik gazdát.
Anna egy vízilovat is örökbe fogadott az állatkertben. A vízilovat Zuzunak nevezte el, és minden héten meglátogatja. Gyakran én is vele tartok. Állunk a víziló karámja előtt, mindenfélét dobálunk neki, és Anna az kiabálja, hogy „Szia Zuzu! Itt vagyunk! Szeretünk Zuzu!”, meg ilyeneket, de a víziló csak bámul ránk nagy vizenyős szemével, néha pislog vagy fingik egyet, vagy beletúr a kajába, amit bedobálunk neki, vagy ránk sem hederítve dagonyázik a medenceféleségben, ahol él. Szerintem fogalma sincs, hogy kik vagyunk, és hogy örökbe fogadtuk, sőt, a nevére sem hallgat, de Anna állítja, hogy egy hullámhosszon vannak Zuzuval, és a víziló pontosan tudja, mi történik körülötte. Hát lehet.
Anna annyira komolyan veszi a természetvédelmet, hogy egy alkalommal le is tartóztatták Izlandon, mert a barátaival felmászott egy bálnavadász hajóra, hogy ezzel is tiltakozzanak a bálnák halászata ellen.
Egyszer elhívott az egyik kiállítására is, amelyet az állatos fotóiból rendezett. A fotókon kibelezett bálnák, több száz agyonvert fóka vagy valami ilyesmi, kiterítve egymás mellett a hóban, féllábú kutyák, a lábuk helyére bot vagy kerékféleség illesztve. Megint kutyák, fél szemmel, iszonyatos sebekkel a testükön, vagy leszakított pofával. Megmérgezett madarak halomba rakva. Egy vak ló. Marhavágóhíd. Egy vagonban tehenek összezsúfolva. Egy ronda és mocskos kutya láncon, egy félig leomlott ház udvarán. Kakasviadal, valahol Dél-Amerikában, bikaviadal Spanyolországban, kutyaviadal valamelyik déli államban.
Egy másik terem ajtaja fölé vörös festékkel, ami alkalmasint akár vér is lehetett, ezt írták: „A gyilkosok.” A fotókon japán, izlandi, kínai, grönlandi halászok, harcikutya-tenyésztők, karjukon déli zászlós tetoválás, szalmakalapos, nagybajuszú mexikóiak, hónuk alatt kakassal, torreádor és segítői díszes ruhában, afrikai orvvadászok egy döglött elefánt mellett, halomba szórt elefántagyarak, mészárosok fehér kötényben. A harcikutya-tenyésztőkön kívül, akiket egyébként bandatagoknak néztem, egyikük sem látszott veszélyesnek, sőt, a mexikói parasztok kifejezetten rokonszenves bácsikáknak tűntek, vastag bajszukkal, elnyűtt fekete öltönyükben, fejükön szalmakalappal. De jobbnak láttam, ha ezt nem mondom el Annának, aki Save the World feliratú pólóban, kezében pezsgőspohárral, egyik vendégtől a másikig repdesett.
– Szép kutya – mondom, lehajolok, és megpróbálom megsimogatni az ebet, ami közben lefeküdt közénk, és a nyálat a farmeremre csorgatva bámul ránk.
A kutya a hangra feláll, morogni kezd, a füle felmered, majd hirtelen hátrahajlik.
– Miminek hívják – mondja Anna.
– Mért hívsz Mininek egy ekkora nagy dögöt?
– Mimi a neve – javít ki –, és nem dög – teszi hozzá sértődötten. – Argentin dog és fajtiszta. Igaz, Mimi? – cuppant a kutya felé.
– Mi történt a régivel? – kérdem, mintegy mellékesen.
Annának korábban egy westie volt, egy idegesítő kis dög, de legalább nem nyáladzott, mint ez a fenevad, és mivel jóval kisebb is volt, nyilván kevesebbet zabált, mint ez itt.
– Megváltunk egymástól – feleli szenvtelen hangon. – Nem értettük meg egymást, ezért elajándékoztam.
– Aha – bólintok. – És vele – bökök a kutya felé, ami közben a farkával ütemesen veri a székem lábát – megértitek egymást?
– Igen – nevet fel, és pajkosan megpaskolja a kutya fejét.
– Helló, Mimi – nyújtom én is a kutya felé a kezem, amire Mimi újabb hangos morgással válaszol.
– Na jó, én feladom – ülök vissza csalódottan a helyemre.
– Neked nincs szerencséd a kutyákkal – nevet fel Anna.
Ebben, sajnos, igazat kell, hogy adjak neki.
Egyszer elmentem Annával arra a kutyamenhelyre, ahol önkéntesként dolgozott, és néha fotózott. Kedvében akartam járni, meg akartam mutatni neki, hogy mennyire szeretem a kutyákat, ezért örökbe fogadtam egy Josselin nevű korcsot, ami egyébként valószínűleg egy bernáthegyi és egy farkaskutya keveréke lehetett, bár erre csak a szőrzetéből meg a farkából következtettem, mivel a pofáját egy másik kutya teljesen szétmarcangolta. A Josselin nevet Anna adta neki, a francia filmrendező után, akivel korábban járt. Anna szerint a filmrendező és a kutya sok mindenben hasonlítanak egymásra, szabadságszeretők, öntörvényűek meg ilyesmik.
Vettem Josselinnek – mármint a kutyának – két kiló színhúst meg egy gumicsirkét, hadd játsszon vele. Anna azt tanácsolta, hogy próbáljak meg közvetlen kapcsolatot kialakítani Josselinnel, ahogy egy híres természetvédő meg állatkutató tette a hattyúkkal, akikkel együtt élt egy tóban. Ezt én tiszta hülyeségnek tartottam, de nem mondtam neki. Anna arra biztatott, hogy menjek be a ketrecbe, ahol Josselint egyedül tartották – mint később megtudtam, nem ok nélkül –, és a kezemből etessem meg, így téve személyessé a találkozást. Josselin azonnal felfalta a húst, aztán egy pillanat alatt széttépte a gumicsirkét, végül, még szájában a csirke darabjaival, felém fordult, és vészjóslóan morogni kezdett. Mondtam Annának, hogy talán ennyi elég is lesz, mert a kutyán kurvára látszik, hogy támadni akar, és már mentem is volna ki, amikor a nő elkezdett hisztizni, hogy nem vagyok eléggé pozitív, mert nem akarok kapcsolatot teremteni a kutyával, meg ilyenek. Erre én, bár semmi kedvem nem volt hozzá, mert Josselin nemcsak ronda, de koszos és büdös is volt, csak közelebb mentem a döghöz, mire az mordult egyet, aztán már jött is rám. Nem szaroztam sokat, teljes erőből lengőbordán rúgtam, mire a kutya kétszer megpördült a tengelye körül, és közben idegesítően vékony hangon vinnyogott. Anna hisztériás rohamot kapott, és zokogva azt üvöltötte, hogy meg akarom ölni szegény Josselint, aki közben újra megindult felém.
Nem akartam összeveszni Annával, ezért úgy döntöttem, hogy nem bántom többet a kutyát, pedig szívesen összerugdostam volna. Lassan a kijárat felé hátráltam, és miközben oda-oda rúgtam a kutya felé, már csak azért, hogy tudja, hol is a helye meg kivel szórakozzon, dühömben és persze félelmemben is azt üvöltöttem, hogy „takarodj rohadék!”
Szerencsésen megúsztam a dolgot, a kutya csak a farmeremet harapta ki, Anna viszont egész úton nem szólt hozzám, kivéve, amikor szörnyetegnek nevezett.
Josselin, nem sokkal az eset után, megtámadott egy gondozót is, akit súlyos sérülésekkel vittek kórházba. A támadás után Josselint elaltatták.
Amikor megtudtuk, hogy Josselint elaltatják, Anna teljesen kiborult. Azt mondta, ügyvédet fogad és pert indít, hogy megmentse Josselint, de végül az egészből nem lett semmi. Mi elutaztunk egy hosszú hétvégére Londonba, a kutyát pedig, amíg mi Londonban vásárolgattunk, annak rendje és módja szerint elaltatták. Anna nem engedte, hogy Josselin tetemét dögkútba dobják vagy elégessék, helyette kivittük a kutyatelephez közeli erdőbe, és egy öreg fa alatt elástuk. A gödröt persze nekem kellett kiásnom. Anna kitalálta, hogy a sír fölé tegyünk egy nagy követ, és karcoljuk rá Josselin nevét. Persze a követ is nekem kellett odacipelnem. Néha kijárunk a sírhoz, viszünk virágot meg ételt. Anna szerint régen valamelyik indián törzs is így csinálta. Szerintem hülyeség egy döglött kutyának ételt vinni.
– Ül! Mimi ül! – szól rá a kutyára, aki némi morgás után a lábához heveredik, de még mindig engem vizslat. – Beszélnünk kell a kocsiról – mondja Anna. – Tegnap volt egy kellemetlen beszélgetésem az autóval kapcsolatban.
– Valóban? – nyögök fel.
– Valóban.
Csönd.
– Elromlott? – kérdem szinte reménykedve.
– Nem, nem romlott el – mondja, és várakozásteljesen rám néz.
– Az jó. Az jó. Az nagyon jó – hajtogatom, mint egy hülye.
– A lízingcégtől jöttek – köpi felém a szavakat.
Amíg a lízingcég el nem hangzik, csak kábán felelgetek a kérdéseire, de most már páni félelem fog el. – Tudtad, hogy a kínaiak sosem halnak meg ebben a városban? – mondom rémülten, hogy másra tereljem a szót, s bár magam is megdöbbenek, hogy miket beszélek összevissza, azért közben a japán turisták felé fordulok, akik már a Bazilika lépcsőjén fotózzák egymást.
– Zoli!
– Mi van?
– Mi az, hogy mi van? – emeli fel a hangját.
– Bocsánat – hunyászkodom meg. – Tessék?
– Ezek nem kínaiak, ezek japánok.
– Szóval azért nem halnak meg a kínaiak – folytatom, mintha meg sem hallottam volna az előbbi megjegyzését –, mert a hullákat eltüntetik, és új illegális bevándorlók élnek tovább az irataikkal. Hát nem őrület? – nevetek fel hangosan.
Ezen kissé elgondolkodik, majd ezt mondja: – Zoli, én a kocsiról akarok veled beszélni.
– Egyébként egyre több a kínai a tévében is – folytatom bátortalanul. – Meg a piacokon is… meg a videoklippekben is
– Nem érdekelnek a kínaiak – mondja közönyös, távoli hangon.
– Sajnálom, én csak… csak azt akarom mondani…
– Tegnap járt nálam két férfi – vág közbe ellentmondást nem tűrő hangon Anna –, a lízingcégtől jöttek, és azt állították, hogy te – bök rám, mire a kutya is megelevenedik, és elkezd morogni – nem fizeted a lízingdíjat három hónapja. Egészen pontosan – emeli fel a hangját, mire Mimi felül, és úgy morog tovább – te egyáltalán nem fizetsz lízingdíjat, mert – rövid szünetet tart, és közben farkasszemet néz velem – ez egy bérelt kocsi.
Úgy négy hónapja, az Urimuriban ismertem meg Annát, akinek – miután elmesélte, hogy két éve ő volt a Chanel arca, és többször is szerepelt a Vogue magazinban, sőt egyszer a címlapján is, a Playboy felkérését meg egy hete utasította vissza – a következőket mondtam el magamról: ingatlanfejlesztő vagyok, számos nagy befektetésem van Budapesten és az országban, többek között több száz lakásos társasházak, irodaházak és szállodák.
Ez persze csak részben, egész pontosan csak nagyon kis részben felel meg a valóságnak. Van hat lakásom, amelyeket még apámtól örököltem két éve, amikor meghalt. A lakásokat kiadom, elsősorban külföldieknek, akiket nem jelentek be, így nem kell adót fizetnem utánuk. Apám után rám maradt még három éjjelnappali, de azok, ha éppen nem rabolják ki őket, alig hoznak valami kis hasznot. Néha, ha otthon bulit rendezek a haveroknak, ezekből hordom haza az ásványvizet, üdítőt, vodkát meg a rágcsálnivalót. Nagyjából ennyi az egész hasznom belőlük.
Az ingatlanfejlesztésből annyi igaz, hogy öt éve néhány barátommal belevágtunk egy tízlakásos társasházba a tizenhatodik kerületben, de aztán jött a válság, és az építkezés leállt. A ház ott áll félig készen, az eső meg a hó kikezdte, már nem is őriztetjük. A lakások sajnos senkinek sem kellenek, még a banknak sem, pedig már három éve nem fizetjük a kölcsönöket.
Van még egy öröklakásom a Gellérthegyen, egy régi villában, egy BMW jeepem és egy hatéves Porsche 911-esem. A Porschét az apámtól örököltem.
Rögtön az első héten elvittem Annát Prágába egy hosszú hétvégére, aztán voltunk még Londonban, és vásárolni Milánóban. Egy hónap után már azt terveztük, hogy megveszünk egy régi lovardát, odaköltözünk, veszünk néhány lovat, a menhelyről elhozunk pár kutyát meg macskát, így Anna egész nap az állatok között lehet. Én pedig elhatároztam, hogy megtanulok lovagolni, hogy Annával együtt lóháton fedezzük fel a környéket.
Volt egy kevés félretett pénzem, még abból a bankkölcsönből mentettem ki, amit a társasház építéséhez a barátaimmal vettünk fel. Kezdetben úgy számoltam, hogy a pénzem legalább fél évig kitart, s fél év alatt meg majdcsak kitalálok valamit.
Még csak egy hónapja jártunk, de miután voltunk Prágában, Londonban és Milánóban, be kellett látnom, hogy tévedtem. Anna falta a pénzt, minden napra volt valami ötlete, utazzunk ide, utazzunk oda, wellnessezzünk itt vagy ott, vacsorázzunk, bulizzunk, vásároljunk, ajánljak fel százezer forintot egy állatmenhelynek, a Greenpeace-nek, a buddhistáknak, fogadjak örökbe kutyát, lovat, majmot az állatkertben, egy törött szárnyú sast vagy valami sashoz hasonló madarat az Alföldön. Nem mertem ellentmondani neki, féltem, hogy elveszítem.
Anna teljesen más, mint azok a lányok, akiket a Hajógyári szigeten a klubokban péntek vagy szombat esténként ismertem meg. Először is, járt egyetemre, beszél egy sor idegen nyelven, látott egy rakás híres filmet, órákig tud beszélni szobrokról meg festményekről, és klassz fotókat csinált rólam. Azonkívül, szerepelt már a Vogue-ban és az Elle-ben, és ha akarta volna, akkor a Playboyban is. A barátaim és az ismerőseim közül sokan el sem hiszik, hogy tényleg járunk, és amikor látják, hogy mégis, mert csókolózunk előttük meg fogjuk egymás kezét, akkor meg teljesen kikészülnek. Persze főleg a lányok vannak kiakadva Annára, de azért a fiúkon is látszik, hogy marhára irigyek rám.
Éppen a kutyamenhelyre mentünk ki, hogy meglátogassuk Josselint, amikor Anna felvetette, hogy szüksége lenne egy új kocsira, mert a Minije, amit még az olasz barátjától kapott, már több mint ötéves, és egyébként is kényelmetlen állatok szállítására. Úgy emlékszem, hogy amikor ezt előadta, éppen vezettem, ezért nem tudtam kellőképpen uralkodni magamon, így aztán kissé fancsali képet vágtam az ötletéhez, mire Anna a fejemhez vágta, hogy kisstílű vagyok. Végül egy rövid, de annál hevesebb veszekedés után közölte velem, hogy elege van belőlem, teljesen elbizonytalanodott, át kell gondolnia a kettőnk kapcsolatát. Kiszállt a kocsiból, és egy hétig nem láttam. Később azt állította, hogy vidéken, egy buddhista táborban meditált, de amikor megpróbáltam felhívni, nem vette fel a mobilját, amely valami távol-keleti nyelven jelentkezett be.
Miután előkerült, hosszas könyörgés és egy barcelonai hétvége után abban egyeztünk meg, hogy eladjuk Anna Minijét, és az árát kiegészítem annyival, hogy ki tudjuk fizetni egy hároméves Porsche Cayenne kezdőrészletét. A kocsi törlesztő részleteit nagyvonalúan magamra vállaltam.
Miután hárommillió forintért eladtuk Anna kocsiját, és meghozták a Cayenne-t, újra minden visszatért a rendes kerékvágásba: Örökbe fogadtam Josselint, a kutyát és még három másik állatot, köztük egy páviánt. A majom, miközben az örökbefogadási ünnepségen megpróbáltam odaadni neki egy banánt, leköpött, aztán rám ugrott és fojtogatni kezdett. A gondozók szedték le rólam. Anna teljesen kiakadt. Azt mondta, hogy az egész az én hibám, és a majom megérezte rajtam, hogy nem vagyok őszinte, és nem is igazán ragaszkodom hozzá. Aztán felhozta Josselin, a kutya esetét is, hogy az is csak azért támadt rám, mert valami zavart érzett bennem. „Az állatokat nem lehet becsapni”, mondta Anna.
Leszámítva az állatkerti incidenst meg persze Josselint, kellemesen teltek a napjaink. Elutaztunk Sárvárra a Spiritbe, aztán Athénbe, újra eljártunk reggelizni, ebédelni és vacsorázni a Liszt Ferenc térre, a Dérynébe, a Baldaszti’sba, a Spoon Hajóra, a Klasszba, a Pomodoróba, a Kantinba, a Mannába, a Minibe, a T&G-be, a Csalogány 26-ba, bulizni a Hajógyári-szigetre és belvárosi klubokba. Most, ahogy visszaemlékszem, ez a három hónap felhőtlenül boldog időszaka volt az életemnek.
– Ez csak valami hülye tévedés lehet – próbálkozom.
– Nem az – feleli meglepően nyugodt hangon. – Megmutatták a papírokat is.
Csönd.
– Várj csak – felnevetek. – Ez egy sajátos bérleti konstrukció – próbálkozom újra. – Előnyösnek tűnt, és egyébként is mindenki ezt csinálja, mert ezzel adót lehet minimalizálni meg minden. – Majd eléggé bénán hozzáteszem: – Az ügyvédem is látta a szerződéseket, és azt mondta, hogy rendben vannak.
– Zoli! – szól rám.
– Igen.
– El akarták venni a kocsit – fakad ki. – Érted?! A kocsit!
Megint csönd.
– Itt most nem is rólam van szó – mondja, mivel én hallgatok, és közben gondterhelt arcot vágva egy karcolást bámulok a poharamon, majd nagyot sóhajtva így folytatja: – Hanem, az állatokról.
– Az állatokról – ismétlem Annát.
– És a bizalmamról, amit te most elvesztettél.
– Sajnálom – nyöszörgöm.
– Beszéltem egy ügyvéddel… – kezd bele, de aztán valamiért nem folytatja.
– Igen, és mit mondott? – kérdezem mohón.
– Azt, hogy vissza kell fizetned a kocsi árát, amit odaadtam neked.
– Értem – bólintok, de közben magam is meglepődöm, hogy mennyire nyugodt a hangom.
Egy pillanatra farkasszemet nézek a kutyával, mire az felmordul, és Anna is mond valamit, de nem figyelek rá, mert közben már étterem- és szállodaszámlák futnak a fejemben, a kutyakaja árcímkéi, a lovarda ára, amit szerencsére nem vettünk meg, Zuzu a víziló, egy étterem Barcelonában, egy másik Athénban és egy harmadik Prágában. Aztán a Gucci és a Louis Vuitton bolt kirakata, valami adomány egy buddhista kolostornak az Alföldön, Josselin a kutya, bőrfeszítés, mélyhámlasztás, hidegkorrekció, megint a Gucci, aztán Prága, de most nem az étterem, hanem egy szálloda a Károly híd lábánál.
Rövid, de annál borzongatóbb csend után kockázatos manőverre szánom el magam, és ezt hazudom: – Én is beszéltem az ügyvédemmel. – Felhajtom a laptopom fedelét, nyomok egy entert, mire a gép automatikusan összeadja a táblázatban a számokat.
– Ügyvéddel? – kérdi meglepett hangon.
– Igen – a laptopomat egy gyors és határozott mozdulattal felé fordítom. – És az én ügyvédem meg azt mondta – nevetek fel szinte már kéjesen –, hogy te tartozol nekem ötmillió forinttal – és a táblázat alatti számra bökök.
Csönd.
Lassan eszmél. – Kutyakaja ötvenezer, zacskók a kutyaszarnak tízezer – olvassa félig magában motyogva – állatorvos harmincezer… – undorodva rám mered – …reggelik, ebédek, vacsorák… – folytatja szinte már suttogva. – Jézusom, Zoli, te mindent felírtál? – a hangjában őszintének ható felháborodás bujkál.
– Mindent! És a számlákat is eltettem – felelem szenvtelen hangon, és érzem, hogy a „számlák” szótól nagy-nagy nyugalom száll meg. – És az ügyvédem szerint ezek mind ajándékok voltak, de most, hogy elhagysz, okafogyottá válnak és… – egy pillanatra elakadok, mert nem tudom pontosan felidézni, amit a Bírósági Történetek című tévéműsorban egy ügyvéd mondott hasonló ügyben, pedig olyan jogiasan és egyben félelmetesen hangzott. – Szóval, a jog szerint vissza kell fizetned az egészet – fejezem be gyorsan, mielőtt belezavarodnék a mondanivalómba.
Hosszú csönd telepszik ránk, amelyet végül én török meg. – Egyébként szereztem jegyeket Párizsba a Twilight bemutatójára – mondom. – A repülőt meg a mozijegyeket is kifizettem már – hazudom könnyedén.
– A Twilightra? – kérdi kissé elbizonytalanodva.
– Twilight, Párizs, három nap, két éjszaka – sorolom, mint egy gép, és közben mélyen Anna szemébe nézek, aki úgy ül ott, mint akit hipnotizáltak.
Elégedetten hátradőlök, és magam elé képzelem, ahogy kéz a kézben sétálunk Párizsban, fagyizunk, vásárolunk pár hülyeséget, olyasmit, amit minden turista szokott, sikátorokban csókolózunk, megnézzünk Anna kedvenc boltjait meg a múzeumokat, ahol majd Anna mesél nekem a képekről és a szobrokról. Este az Eiffel-toronyból bámuljuk a kivilágított Párizst, esetleg kiruccanunk Disneylandbe, veszünk egy hatalmas vattacukrot, és az óriáskerékről színes lufikat engedünk kacagva az ég felé.
Helikopter repül át a tér felett, megtörve a varázst.
– Azt hiszem, ezt a kocsi-ügyet Párizs után is megbeszélhetjük – ocsúdik a kábultságból Anna.
Bólintok, és intek a pincérnek, hogy fizetek. A japán turisták közben elindultak felénk, a Duna felől megint feltámad a szél, de még a hajamat sem borzolja fel.
– Éhes vagyok – nyújtózkodik Anna.
Mimi is feláll, és gyanakvóan nézi a japán turistákat, akik éppen előttünk vonulnak el.
– Hová menjünk? – kérdi, és közben a T&G felé tekinget, ami számomra azt jelenti, hogy ma sem úszom meg húszezer forint alatt. De végül is mindegy. Maradt még úgy egymillió forintom a háromból, ebből elmegyünk Párizsba – számolok magamban –, ott aztán majd ez is elfogy, és tényleg nem marad semmi, és akkor majd tényleg vége lesz.