A mi kis köztársaságunk

Grófok és gráfok

Ilonkának, sok más testvére mellett, van egy nála tizenkét évvel fiatalabb húga is, Irmuska. Ez az Irmuska, ellentétben legidősebbik bátyjával, Rajparancsnok-Sőréssel és középső bátyjával, Végrehajtó-Sőréssel, akik a mi kis köztársaságunk jövőjét folyamatosan alakítják, távol tartja magát a közügyektől. Átengedi magát a gondtalan és hiánytalan boldogságnak. Nincs is tudomása róla, hogy ő most boldog, ez pedig pontosan jelzi a boldogság mértékét és intenzitását.

Boldoggá teszi őt a januári tiszta fehér hó. Boldoggá teszi őt, hogy a hóréteg napról napra vastagabb lesz. Boldoggá teszi őt a hóvihar, amikor a heves széllökésekben a hópelyhek vízszintesen rohamoznak, mint a föld legnagyobb hadseregének sokmilliónyi katonája, akiknek téli öltözékük fehér, de szívük vörös. Boldoggá teszi őt a szélcsend, amikor olyan tervszerűen és függőlegesen hull a hó, mintha maga Sztálin elvtárs eregetné láthatatlan zsinórokon a kikristályosodó jövőt. Mintha a hókristályok zuhogása megannyi átlátszó oszlopot rajzolna ki, amelyek szilárdan tartják az alacsonyra ereszkedett égboltot, és puszta jelenlétükkel hirdetik, hogy a kozmoszt ugyanolyan pánikszerű gyorsasággal evakuálta Isten, amilyen diadalmas gyorsasággal be fogják népesíteni a Szovjetunióból a végső győzelem után hamarosan felszálló emberi űrhajók.

Az is boldoggá teszi őt, ha napközben egy-egy percre széthúzódnak a felhők, és egy keskeny sávban láthatóvá válik a hagyományos kék ég, vagy bevilágítja az udvart az elmúlt sötét évszázadokra emlékeztető hagyományos napsütés. Az is boldoggá teszi, ha egy zörgő bádogdobozban, amelyet a ház előző lakói hagyhattak itt, egérszarra emlékeztető növényi törmelékre bukkan, amelyről megtudja, hogy az előző lakók ebből főzték a teát, méghozzá indiai vagy legalábbis ceyloni teát. Irmuska belefőzi a zsidóktól itt maradt egérszart a köménymagos rántott levesbe, és a keserű főzettől hevesen dobogni kezd a szíve. Ezzel a szívdobogással azt üzenik az indiai dolgozó néptömegek, hogy mihelyt felszabadulnak a gyarmatosító angol iga alól, ők is a kommunizmus útjára lépnek. Ez pedig Irmuskát boldoggá teszi.

Az is boldoggá teszi, ha a konyhai vászonzsák alján talál tizenöt gramm kenyeret, vagy ha a lisztesvékában, ahol hiába tapogat liszt után, ujjai közé akad nyolc-tíz köbcentiméter káposztatorzsa, amelyről azt hitte, hogy már szombaton belefőzte a repceolajos káposztalevesbe, pedig az a leves még csak ezután fog megfőni, vagy talán ezután sem.

Tudomása van róla, hogy kenyérgrammokban, torzsaköbcentiméterekben mérjük az újjáalakított világot, és gramm-emberekből, köbcenti-emberekből tevődik össze az új rend.

Mi még köbcentik vagyunk, de unokáink már köbméterek lesznek, vagy talán köbkilométerek.

Alaptényezőkből kell kiindulnunk: alapvető szükségletek behatárolt kielégítéséből adódik össze a közösségi lét. Ez pedig Irmuskát boldoggá teszi.

Boldoggá teszi őt az egyre gyakrabban jelentkező rosszullét. A rosszullétnek is megvannak a szilárd határai, ugyanúgy, mint a szükségletek kielégítésének és a szabadságnak. Tisztában van vele, hogy nem elég a gazdaságot és a gondolkodást tervszerűsíteni, szükség van az érzések tervszerűsödésére is, ugyanakkor a kiszámíthatatlan érzések is boldoggá teszik. Irmuska minél gyakrabban érzi rosszul magát, annál boldogabb.

Irmuska tíz napja ment férjhez, és a mézesheteit tölti abban a Széchenyi utcai földszintes házban, amelyet ebből az alkalomból Mátrai utalt ki a férje és az ő számára. Irmuskának ezentúl Bikásné a hivatalos neve, Bikás pedig Rajparancsnok-Sőrés mellé van beosztva a polgárőrségben. Amikor nincs szolgálatban, akkor ő a hamarosan újrainduló városi újság felelős szerkesztője. Azelőtt egyszerűbb kovácsmunkákat végzett az uradalomban, tehát meg van győződve róla, hogy az első lapszámot sem lesz nehéz összekalapálni.

Igaz, „lapszám” helyett azt találta mondani, hogy „napszám”, és nem győzött magyarázkodni a nyelvbotlás miatt, de Mátrainak az volt a véleménye, hogy csak az nem botlik, aki nem dolgozik.

*

Irmuska boldog. Beszívja és kilélegzi a boldogságot, ugyanakkor meg is testesíti. Testének minden szövete, szerve és sejtje színtiszta boldogság. Nem tud, nem is próbál beszélni róla, nem gondol róla semmit. Egyszerűen csak van. Úgy is mondhatnám, védekezve a nyelvtan ellen, hogy vanja magát. Ez az igazi felszabadulás, és ennek kell a mi kis köztársaságunk minden polgárára kiterjeszkednie.

Urak országából dolgozók hazája lettünk, tetűfészekből köztársaság. A mi kis köztársaságunk egyetlen hatalmas futballpálya lesz, ahol mindenki labdába rúghat, és ahol mindenkit beveszünk a csapatba, aki velünk van. Aki pedig nincs velünk, az nem is létezik.

Irmuska férje, Bikás reggelente, mielőtt bemegy a szerkesztőségbe, amely egyúttal a városháza hátsó udvarán található fáskamra is, leül az ágy szélére, és téglaszínű, súlyos kézfejét óvatosan Irmuska hasára helyezi. Ki hitte volna, hogy az is a boldogság része, ha belerúgnak az emberbe? Persze nem Bikás rugdossa az ő kedves kis feleségét; erre talán csak évek múlva, a házasság egy későbbi szakaszában fog sor kerülni. Irmuskát ma még belülről érik a rúgások. Egy kis Bikás rugdalódzik odabent. Irmuska azt álmodta az elmúlt éjjel, hogy az ifjú Bikás kibújt a hasából, és egykettőre felserdült, miközben bikafeje nőtt az igazi feje mellé. Irmuska még arra is emlékezett, hogy az igazi fej gyorsan elszáradt, összezsugorodott, majd pedig elvékonyodó kocsányán előrebillent, és úgy kopogott, zörgött a bikafejű félisten nyakában, mint valami varázserejű talizmán.

És még ez a félelmetes álom is csak kiegészítette az egyébként hiánytalan boldogságot. Az az asszony, aki ilyen gyereket szül, megállja a helyét akár egy bikával szemben is! Legszívesebben mindnyájunknak eldicsekedett volna ezzel és a többi hasonló álomlátásával, mégis azt súgta neki egy rejtett ösztöne, hogy okosabb lesz hallgatnia. A férfiaknak nem kell mindenről mindent tudniuk. Meg sem értenék ezeket a szeszélyes, furcsa női dolgokat. Meg aztán Irmuska sem tudna mindent úgy elmesélni, olyan érzékletesen, ahogyan álmában átélte.

Egyébként is, jelenleg a jövő építésére kell összpontosítanunk a figyelmet. A jövő befészkeli magát a jelenbe, és mozgósító erejével az ismeretlenbe löki a múltat. Utasok vagyunk, és egy ócska vicinálisra akartunk felszállni, hogy eljussunk a következő eperfáig, csakhogy a mágnespályán száguldó gyorsvasút, amely magával ragadott minket, holmi eperfák mellett le sem lassít: a világ fővárosának főpályaudvaráig meg sem áll!

Azt már csak aggályoskodó természetű polgártársaink firtatják, ők is csak otthon vagy szűk baráti körben, hogy: no és akkor mi lesz, ha jön a kalauz?

Jön a kalauz, és észreveszi, hogy nem erre a vonatra szól a jegyünk. Sőt azt is észreveszi, hogy potyautasok vagyunk, egyáltalán nem is váltottunk jegyet!

Mert egyszer már – ha jól emlékszünk, 19-ben – jött a kalauz, és leszállított a vonatról!

Ez igaz, de most nem 19-ben vagyunk, hanem 45-ben, és nem engedünk a 48-ból! A demokrácia vetőmagját elhintettük, imitt-amott már csírázik is, és mire beköszönt 48, amikor megünnepelhetjük az 1848-as forradalom kitörésének századik évfordulóját, beérik a demokrácia vetése. Az már csak három év!

Nono! Mire föl ez a nagy bizakodás? Nem megy az a demokrácia máról holnapra! Hat év is beletelik, mire megtanuljuk! Hat év múlva, 1951-ben, addigra már tényleg tökéletes demokrácia lesz itt! Azt már én is elhiszem, de hamarabb aligha tudjuk összehozni.

Irmuska elrévedve hallgatja, amint esténként, mielőtt elkezdjük a járőrözést, erről és más témákról, valamint a városi újság szerkesztésének irányelveiről vitatkozunk Bikásnál. A bodagot, ez a pogácsánál szélesebb és laposabb lepényféleséget, amelyet Bikás asztalánál rágcsálunk, Irmuska már délután megsütötte. Most az ágy szélén ül, kezét a hasán nyugtatja, és azon töpreng, hogy az a lény, aki őt odabentről rugdossa és lökdösi, már valaki más-e, vagy még ő maga.

Mert hiszen ami odabent van, az még az ő teste. Viszont a mozdulatokat, amelyeket érez odabent, nem az ő akarata irányítja, hanem egy másik, tőle független akarat.

Egyébként nálunk, Hömpölyzugban él egy olyan hiedelem vagy tapasztalat, hogy a bodag rendszeres fogyasztásától a kisgyereknek megnő a feje. A mi kis köztársaságunkban sok a széles homlokú ember, és azt hisszük, hogy ezt a rendszeres gyerekkori bodagmajszolás okozza. Nekünk tetszik a széles homlok, és büszkén mondogatjuk: „Lapos bodag, széles kobak, nagy sapka!”

Még azt sem tartom kizártnak, hogy az Irmuska álmában látott bikafejű levente is az általa sütött bodag sugallata volt. Egyébként olyan álmot is látott már, hogy az ágyon fekszik, és szétterpeszti a lábát, mint amikor a valóságban Bikás ölelését készül fogadni, de ahelyett, hogy Bikás – vagy más, Irmuska által ismert férfi – ráereszkedne a hasára, valami nedvesség ürül ki belőle, mintha pisilne. Vagy inkább, mint amikor elfolyik a magzatvíz, csak azt ő még nem tapasztalta, hogy milyen. Egyre bővebben csurog, patakzik, ömlik a folyadék, zúdul és árad, hömpölyög és kanyarog. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy ő eszerint egy óriási, bővizű folyamot szült, amikor felébredt.

*

Olyat is álmodott egyszer, hogy egy nagy madár szállt az ölébe. Eleinte fehér volt, mint egy hattyú, de aztán megrövidült és megvastagodott a nyaka, sötétre színeződtek a tollai, és mire Irmuska – álmában – elélvezett, már egészen olyan volt az a madár, mint egy sas. Ezt követően pedig úgy folytatódott az álom, hogy Irmuska öléből kinőtt egy facsemete, majdnem pontosan olyan, mint a Szabadság Tölgyfája, amelyet Mátrai a Köztársaság téren ültetett el november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére. Annyi volt a különbség, hogy az álombeli fácska, miközben üdezöld levélkék integettek a gallyairól, viharos növekedésnek indult, és pillanatokon belül úgy megvastagodott, hogy Irmuska – álmában – nem is értette: olyan kicsi, szűk pinácskából, mint az övé, miképpen bújhat elő egy ilyen óriás?

Megértette, hogy óriásokat fog szülni, vagy inkább egy óriási korszak hatalmas lelkű fiait.

Legutóbb azt hallotta a református templomban, ahol vasárnap délelőttönként Esztrág tanár úr tart dialektikus materialista prédikációkat, hogy terhesség közben megismétlődik a törzsfejlődés. Irmuska nem tanulhatott a régi világban, így tehát azt sem tudhatta, mi fán terem a törzsfejlődés. Annyit mégis megértett, hogy az ő magzata odabent először hal, aztán béka, aztán farkatlan krokodil, aztán golyófejű selyemmajom lesz, és csak ezek után lesz csecsemő. De még a születés után sem szokik le a folyamatos átváltozásról, mert legvégül aztán ember lesz belőle. Mármint férfi vagy nő. Mert olyan, hogy „ember”, tulajdonképpen nincs is, és ha nincs ember, akkor emberség sincs. Azt mi csak úgy elképzeljük.

Irmuska megpróbálja elképzelni azt, ami nem létezik, de képzelődés közben elfogja a bizonytalanság. Miről is beszélt Esztrág tanár úr? Vajon „emberség” vagy „emberiség” az, ami nincs, vagy legalábbis nem lesz a jövőben? „A tökéletes államban az ember úgy el fog tűnni, akár a tengerparti homokba rajzolt arc” – hangzott az ateista prédikáció ünnepélyes ígérete, és Irmuska úgy érezte, egy lépéssel máris közelebb jutottunk a tökéletes államhoz.

Azt is elképzeli, hogy eszerint valaha régen ő is volt béka és farkatlan krokodil, sőt talán zebra és elefánt is volt. Ő volt az összes csodalény, akiket a háború előtt Esztrág tanár úr rendszeresen látogatott a pesti állatkertben. Ő, Irmuska sohasem látta saját szemével ezeket a különös állatokat, még a nevüket sem jegyezte meg pontosan, ő csak egy ilyen meg olyan különös állat volt Mariska néni hasában, hol ez, hol meg az. Esztrág tanár úr még az 1920-as években jól megnézte őket, és hazahozta Hömpölyzugba a látványt, melyet aztán legjobb tudása szerint közvetített Mariska néninek. Mariska néni ura, Megroggyant-Sőrés talán ezért is nem szereti őt, Irmuskát annyira, mint a másik lányát, aki Mátraihoz ment feleségül, vagy a fiait, akik soha, egy pillanatig sem voltak se halak, se békák, se krokodilok.

Az apa, aki egy évvel ezelőtt még nem volt megroggyanva, Irmuskának határozottan megtiltotta, hogy sülve-főve együtt legyen Bikással. Kilátásba helyezte, hogy letöri a derekát, ha nem tágít attól a semmirevaló embertől, akinek egy négyszögöl földje nem sok, annyi sincs.

Lehet, hogy nincs neki földje, felelte dacosan Irmuska a német megszállás másnapján, miközben elcsattant az első apai pofon, de a vasútállomás kovácsműhelyében dolgozik, és az hadiüzem. Onnét Bikást nem hívják be katonának, ezért nem is fog hősi halált halni visszavonulás közben. Márpedig neki, Irmuskának, jobb egy földnélküli élő férfi, mint egy százholdas hulla.

A Sőrés fiúk apja leventeoktató volt, és fontosnak tartotta a harci szellem ébren tartását, viszont október első hetében nem csatlakozott a menekülőkhöz, hanem itthon maradt. Ezzel magyarázható, hogy az oroszok bevonulása után csakhamar kiérdemelte a Megroggyant-Sőrés nevet.

És most Bikás a hömpölyzugi vasúti szakszervezet elnöke. Igaz, hogy jelenleg nincs vasúti összeköttetésünk, de akkor is, a szakszervezet az a kondér, amelyben öntudatossá főzzük a munkásosztályt! Azonkívül Bikás most már lapszerkesztő is: nagyságos úr lenne, ha nem volna elvtárs. Továbbá annyi melaszt kap Mátraitól, aki a szovjet elvtársaktól kapja, akik a dágványterenyei cukorgyárból hordják, vagy honnét a francból, hogy még a szomszédoknak is jut belőle, persze nem ingyen. Mert nehogy már összetévesszük a cukorgyártás melléktermékét Krisztus koporsójának őrzésével!

És ha eddig nem volt neki egy talpalatnyi földje sem, most annyi földet osztottunk neki a grófok uradalmából, amennyivel okvetlenül kivívja Megroggyant-Sőrés tiszteletét.

Most, amikor a jelenben fészket rakott a jövő, már látszik, hogy nem érdemes hozományért házasodni. Egyrészt mostantól fölösleges a földtulajdonhoz igazodnunk, másrészt a föld úgyis gazdát cserél, és a tulajdonviszony ugyanúgy átalakul, mint az anyaméhben a magzat: halból béka lesz, békából krokodil.

A jövőben, amely már jelen van köztünk, nem lesz hazugság, mert a nyelv nem lesz alkalmas rá, hogy használói hazugságokat fogalmazzanak meg. A jövőben el sem tudunk gondolni holmi hazugságot, mert nem lesznek rá szavaink. Eltűnik a különbség az igazság és a hazugság között.

Nem lesz gonoszság sem, mert eltűnik a különbség a jó és a rossz között.

Nem lesz bűnözés, mert nem lesz érdemes bűnözőnek lenni, ugyanis eltűnik a különbség a törvényesség és a bűncselekmény között.

Irmuska, amióta kis kezek dörömbölnek a hasfalán odabent, Kurtról is gyakran álmodik. Azt álmodja, hogy Kurt megvan, hiszen úgy turkál és röfög, mint aki létezik, pedig valójában Kurt már nincs meg, tudniillik megettük. Egyik este Bikás madzaggal megmérte Kurtot, és megállapította, hogy Kurt körmérete – közvetlenül a mellső lábak mögött – elérte az egy méter húsz centimétert, ezért Kurtot sürgősen levágjuk és megesszük.

Pontosabban, nem ezért vágjuk le és esszük meg, hanem azért, mert Ittropog üveges és képkeretező szólt az oroszoknak, hogy disznót hizlalunk, ez pedig Mátrai fülébe jutott, és ő figyelmeztette Bikást: „Édes öregem, nyeld le gyorsan azt a disznót, mert a szovjet elvtársak csak azt nem veszik el tőled, amit lenyeltél!” (Ez a kijelentés persze csak az ételekre és italokra igaz, mert ha valaki, mondjuk, nemesfémet vagy drágakövet nyelt le, azt bizony elvették tőle, és nem mindig várták meg, hogy az ily módon elrejtett értéktárgy természetes úton távozzék a szervezetből.)

*

A régi világban addig hizlaltuk a disznót, amíg jól meg nem érett. Most addig hizlaljuk, amíg figyelmeztetést nem kapunk, hogy tovább hizlalni már nem érdemes. Nem győzzük mesélni, milyen semmirevaló, hitvány kismalac volt ez a Kurt, amikor hozzánk került. Nem elég, hogy kiálltak a bordái, de még ótvaros is volt. Irmuska gyógyítgatta meszes vízzel, kutyaszarral. (Jó az, csak tudni kell a használatát.)

De hát igaz a mondás: a leghitványabb, leggyengébb malacból lesz a jó hízó. Erősebb testvérei elrugdalják az anyja csecsétől, így tehát könnyen rászokik a moslékra. A mi kis Kurtocskánk olyan gyorsan kigömbölyödött, hogy öröm volt nézni. Sok bögöly volt a nyáron, amikor itt voltak a németek, márpedig akkor hízik jól a disznó, amikor a bögöly csípi a fülét, mert akkor mérgesen eszik, fülével-farkával csapkod, és nem veszi észre, hogy már réges-rég jóllakott.

Ittropog üveges és képkeretező július végén feljelentett minket a csendőrségen, amiért német nevet adtunk a disznónak, és ezzel – szerinte – azt juttattuk kifejezésre, hogy német szövetségeseinket előbb-utóbb levágja az ellenség. (Ugyanebben az ügyben a Gestapónál is megpróbálkozott a megyeszékhelyen, de ott nem álltak vele szóba.)

A kihallgatást Kabsz törzsőrmester vezette, akit viszonylag hamar meggyőztünk róla, hogy az általunk foganatosított névadás nem igényli sem a dögvészpusztai internálótáborban való elhelyezést, sem a 401-es számú kisegítő munkás- és büntetőszázadba való bevonultatást. Másfelől Kabsz törzsőrmester, hogy ne okozzon csalódást a nevével, úgy intézte, hogy kapjunk is tőle valamit. Ez a semminél több valami pedig néhány jól irányzott, nagy erőkifejtésű testi fenyítés volt. Egy kis dádá a magyar államtól, hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Kabsz törzsőrmester, valahányszor arcul ütött minket, a nehéz fizikai munkát végző emberek szokása szerint beleköpött a markába, és mivel ezt a magyar állam nevében cselekedte, megtiszteltetésnek érezhettük égő arcunkon a magyar állam lassan száradó nyálát.

A történtek után óvatosságból egy darabig nem Kurtnak, hanem Kurtának szólítottuk dédelgetett kedvencünket, mondván: kaparj, Kurta, neked is jut! Aztán októberben úgy eltűnt Kabsz törzsőrmester a többi csendőrrel együtt, mint a homokba rajzolt arc, és Kurt visszakapta a régi nevét. Arra sajnos nem gondoltunk, hogy hiába kotródtak el a csendőrök, ha Ittropog velünk maradt, és mi nem tehetünk sem róla, sem ellene. Legfeljebb nézhetünk rá, mint Lenin a burzsoáziára.

A régi világban Bikás, ha disznót hizlalhatott volna, hétfő esténként madzaggal mérte volna, mennyi a lapockájánál a kerülete, és ahol a madzag összeért, oda egy csomót kötött volna. Figyelte volna, mennyire van az új csomó az előző hetitől, és mennyi hiányzik még a százötven centihez. Százötven centiméteres mellbőséggel rendszerint megérett a disznó. Arasszal is mérhettük volna Kurtot. Ahogy elnézem Bikás lapátra emlékeztető széles tenyerét, Kurtnak az orra végétől a farka tövéig hat arasznyira kellett volna nőnie ahhoz, hogy érettnek számítson.

Kurt, amikor még tudott beszélni, és egyenruhát hordott, elmondta nekünk, hogy ő már érett, méghozzá jelesen érett. Májusban tette le az érettségi vizsgát abban a Rajna melletti kisvárosban, ahol addigi életét leélte, és mindjárt másnap behívták katonai szolgálatra. Elmondta, hogy Homérosz egyik elbeszélő költeményéből érettségizett, és éppen azt az epizódot kérdezték tőle, amelyben Kirké disznóvá változtatta az akhájokat. Ő pedig annyira felkészült ebből a témából, hogy amikor megérkezett a katonai behívó, még gyorsan elkészítette Kirké varázskenőcsét, és most arra kér bennünket, hogy változtassuk disznóvá.

Ő nem akar tovább harcolni ebben az értelmetlen háborúban. Ő nem akar sem Hitlerért meghalni, sem pedig orosz fogságba esni. Ő inkább disznóólban lakik, boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög, és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy előbb-utóbb úgyis leszúrják.

Úgy mondta ezt Kurt, mintha nem is németnek született volna, hanem magyarnak.

Most pedig Ittropog üveges és képkeretező azzal jelentett fel minket Polkovnyik elvtársnál, hogy német katonát bújtatunk. Egy illetőt, akit Kurnak szólítunk, és a disznóólban rejtegetjük.

Most jut eszébe! Január végén!

Amikor már idestova négy hónapja itt vannak az oroszok!

Amikor már eljött hozzánk Halustyik és Hocopán.

Amikor már Hocopán kijelentette, hogy ropogós idő van, anyjából fúj a szél, Halustyik pedig úgy nyilatkozott, mielőtt előhúzta volna a hosszú böllérkést, hogy ő a maga részéről megcsókolja Butella Paulinkát, és valóban össze is csókolózott Hasas Butéliával, illetve a benne található ipari szesszel, amely mostanában a pálinkát helyettesíti, és gépkocsik üzemanyagaként is ragyogóan beválik.

Amikor már megrágtunk minden rághatót, és lenyeltünk minden nyelhetőt, amit pedig mégsem, azt széthordták a segíteni jött szomszédok. Így tehát, mire Plotojadnij harcos és Hiscsnyicseszkij harcos beállított hozzánk érett disznót keresni, már csak egy orrot és egy farkat találtak, azt pedig meghagyták nekünk.

Itt jegyzem meg, hogy Ittropog egyszer már Zazárra is megpróbálta ráfogni, hogy bujkáló német katona, pedig harminc évvel ezelőtt mellette ült az iskolapadban.

*

Aztán Polkovnyik elvtárs harcosai mégiscsak megtalálták a bujkáló német katonát, persze nem nálunk, hanem Halustyiknál. Egy drótból font kalitkában rejtőzködött, és papagájnak álcázta magát. De amikor a csillagosok, katonák rávilágítottak, rögtön rázendített a közelmúltból ismerős, édesbús dalocskára:

Kívül a kaszárnyán,

kint a kapunál,

állt egy lámpa árván,

és még most is áll.

Látlak titeket majd még én

a lámpánál, az út szélén,

mint rég: Lili, Marleen

Ennek hallatára Plotojadnij kijelentette, hogy ez egy fasiszta papagáj. A Lili Marleent a kijevi német katonai rádió sugározta minden este, úgyhogy aki ezt a dalocskát énekli, az csakis német lehet.

Ezek után Hiscsnyicseszkij egy rövid sorozattal kivégezte az éneklő madarat.

Kevés hiányzott hozzá, hogy a madár tulajdonosa, Halustyik is hasonló sorsra jusson, de aztán nagy nehezen elmagyaráztuk a szovjet elvtársaknak, hogy Halustyik papagája magyar volt. Fajtiszta magyar szárnyas. Magyarul énekelte a dalocskát, Nagykovácsi Ilona művésznő kellemesen búgó hangján.

Ez a dalocska nem a hitleristák harci kedvét szítja, hanem csak annak a reménynek ad hangot, hogy egyszer talán még viszontlátjuk két kedves barátnőnket a régi randevúk helyszínén.

Arról pedig nem a szétlőtt kalitka fenekén heverő véres tollcsomó tehet, hogy addig-addig hallgatta a Lili Marleent, amíg bele nem vésődött abba az apró madáragyvelejébe, mert erről kizárólag a zsidók tehetnek. A zsidók miatt kellett a papagájnak és a Jókai utca többi lakóinak három hétig egyfolytában a Lili Marleent hallgatniuk.

A papagáj, mielőtt elkerült hozzánk, Hömpölyzugba, hosszabb időt töltött Nagyváradon, a Jókai utcában, amelynek túloldala tavaly nyár elején a gettóhoz tartozott, úgyhogy a szemközti épület udvarából három héten át, éjjel-nappal, pillanatnyi szünet nélkül szólt a Lili Marleen, méghozzá olyan hangosan, hogy nemcsak a környék lakói nem tudtak aludni, hanem még Olaszi városrészben is jól kivehetően hallatszott.

Tavaly május végén, június elején, mielőtt a papagáj Halustyik tulajdonába került volna, az érzelmes dalocska olyan nyugtalanítóan szólt, mintha csupa jajgatásból, sikoltozásból, üvöltésből és hörgésből tevődött volna össze.

Ehhez pedig azt is tudni kell, hogy a Jókai utcában, amelyet ideiglenesen palánk választott ketté, átjárást szigorúan tilalmazó felirattal, a palánk túloldalán működött az úgynevezett „pénzverde”, ahol az érintettekből kiverték az elrejtett pénzek és vagyontárgyak lelőhelyét, miközben a verőeszközöknél jóval korszerűbb villanyozógépet is folyamatosan alkalmaztak a szigorú, de igazságos közalkalmazottak.

Nagykovácsi művésznő kellemesen búgó hangjának azért kellett három héten át a legnagyobb hangerővel szólnia, hogy elnyomja a kevésbé kellemes hangokat, amelyek értelemszerűen együtt jártak a „pénzverde” működésével.

Igaz ugyan, hogy egy papagáj nehezebben tanul meg énekelni, mint beszélni, de a „pénzverde” környékén három hét elteltével már a háztetőn a cserepek is a Lili Marleent énekelték.

*

A mi kis köztársaságunkban az egészségügy határozott lépéseket tesz a jövő felé. Túllépünk az elmaradottsághoz kötődő babonákon és a gyógyítással kapcsolatos avítt hiedelmeken! Mostantól mindent fertőtleníteni kell!

Mátrai erre a célra beszerzett egy üveges ajtajú faszekrényt, és azt, Najmán tanácsára, elhelyezte a városháza földszintjén, ahol városunk 15 és 65 év közötti férfilakossága előzetes bejelentkezés után bármikor hozzáférhet.

Mátrai és Najmán között, a korábbi félreértések tisztázódása után, ismét zökkenőmentes az együttműködés, ellentétben a székesfőváros nemrég felszabadult pesti oldalával, ahol a Moszkvából hazatért kommunista elvtársak és a helybeli Békepártban tömörülő illegális kommunista elvtársak között súlyos feszültség alakult ki. Ez persze nem akadálya annak, hogy a Moszkvát járt Rákosi elvtárs és az illegalitásból frissen előbukkant Lupták elvtárs közösen csalja tőrbe Remény elvtársat, aki a harmadik kommunista pártot vezette ma délelőtt kilenc óra negyvenöt percig, amikor beült Rákosi elvtárs személygépkocsijába, amelynek hátsó ülésén Lupták elvtárs helyettese, Majdénka elvtárs letartóztatta.

A faszekrény tartalmaz egy kis barna üvegcsét, becsiszolt üvegdugóval. Az üvegcsében ezüstfehérje (argentum proteinicum) desztillált vizes oldata helyezkedik el.

Mátrai olyan értelmű utasítást ad Zsindely elvtársnak, hogy az üvegcsét lássa el „Becsöppentésre szolgál!!!” felirattal, valamint pipettával és törlőkendővel is.

Megjegyzés: a törlőkendő Bresztovszky kredencéből, az ezüst az Oppenheim grófok családi étkészletéből, a fehérje a Zsuzsika néni által beszolgáltatott friss tojásból származik.

Ja, igen: Zsindely elvtárs a törlőkendő mellett helyezzen el egy vizespoharat, és töltsön bele másfél deciliter szublimát oldatot. A pipettát helyezze el a szublimát oldatban.

Megjegyzés: a szublimáthoz szükséges higanyt Gallancz főszolgabíró lázmérői szolgáltatják (három is volt neki, amíg el nem menekült), a vizespoharat a Dülöngész kocsmából hoztuk át. Pipetta egyelőre nincs, de rövidesen átvizsgáljuk a Vancsurák-patika kifosztott árukészletének még fellelhető maradványait.

Köztársaságunk 15 és 65 év közötti férfilakossága nemi közösülés után három órán belül jelentkezik a városházán, ahol a regisztrációt követően az üveges ajtajú faszekrényhez járul. A húgyhólyag, amennyiben a regisztráció előtt nem lett kiürítve, vizelés által kiürítendő.

A férfi állampolgár kiveszi a szublimát oldatból a pipettát, bemártja az argentum proteinicum oldatot tartalmazó üvegcsébe, és abból 2-3 cseppet felszív az üvegcsőbe. A nadrág zárható hasítéka, közismert nevén „slicc”, ha előzőleg nem lett felnyitva, kigombolás által szétnyitandó. Ezt követően a férfi állampolgár anélkül, hogy a pipetta gumisapkáját érintené, a pipetta kúp alakú végét a húgycsőnyílásba oly módon tolja be, hogy utóbbit eközben bal kezének hüvelyk- és mutatóujja által tátongóvá teszi. Az állampolgár ügyel rá, hogy a kónoid (kúpszerű) üvegvégződés a tátongóvá tett húgycsőnyílásba legfeljebb 4-5 milliméternyire nyúljon be.

Ezt követően a férfi állampolgár, a hímvesszőt függőlegesen fölfelé tartva, a pipetta (csepegtető üvegcső) tartalmát a jobb hüvelyk- és mutatóujj nyomása által a húgycsőbe üríti, majd a pipettát a gumisapkára két ujjal gyakorolt folyamatos nyomás mellett a nyitva tartott húgycsőnyílásból kihúzza, és a hímvesszőt továbbra is függőlegesen fölfelé tartva, ügyelve rá, hogy a húgycsőbe juttatott 2-3 csepp argentum proteinicum ki ne folyjék, másodperces ütemben 30-ig számol, vagy működő óraszerkezet által, amennyiben ez rendelkezésre áll, ellenőrizve az idő múlását, 30 másodpercig várakozik.

Ezek után a pipettát visszateszi a szublimát oldatot tartalmazó vizespohárba, kezébe veszi a törlőkendőt, és annak egy sarkát rövid időre bemártja a szublimát oldatba. Letörli a kendővel a húgycsőnyíláson esetleg mutatkozó argentum proteinicum cseppet, majd a szublimátos törlőkendő-csücsökkel a makkot, a fityma külső és belső felületét, valamint a hímvessző egyéb részeit és a herezacskót enyhe ledörzsölés által fertőtleníti.

A törlőkendőt visszahelyezi a vizespohár mellé, a hímvesszőt visszaiktatja megszokott függő helyzetébe, a „slicc” néven ismertté vált nadrághasítékot begombolás által visszazárja, és a jól végzett fertőtlenítés tudatával megerősödve távozik.

*

Irmuska azt álmodta, hogy megérkeztek Hömpölyzugba a spanyol lovasok. Komppal keltek át a Hömpölyön, Provolocsnij hadnagytól és Zagrazsgyatyel alhadnagytól kísérve, mert a hömpölykeresztúri vasúti híd még Irmuska álmában sincs helyreállítva, és belátható időn belül pontonhíd sem épül. Segített az átkelésben Gvozgy őrmester is, aki az álomban olyan lányos arcú, szőke fiatal férfinak látszott, amilyen fiúgyermeket Irmuska szeretne a világra hozni.

Irmuska álmában a spanyol lovasok hófehér lipicai csődörön ülnek, meggypiros bársonyköpönyeget viselnek, és színpompás tollforgó díszíti csákójukat. Spanyolul beszélnek, amiből Irmuska nem ért egy árva szót sem, mégis nyilvánvaló, hogy azt kérdezik Mátraitól, miközben bepillantanak a városháza földszinti ablakán: ugyan már, miért áll ferdén ott az az íróasztal? Mire Mátrai nem szól egy árva szót sem, mégis nyilvánvaló, hogy azért, mert az asztal Moszkva felé néz, akárcsak Mátrai, aki ott ül mögötte. A spanyol lovasok most már nem ejtenek ki a szájukon egy árva szót sem, mégis nyilvánvaló, hogy ezek szerint nem az asztalt kell a helyére igazítani, hanem a hömpölyzugi köztársaságot.

Azzal megfogják a négy sarkánál a városházát, és elforgatják harminc fokos szögben, az óramutató járásával megegyező irányban. Elforgatják a városháza pincéjét is a föld alatt, és a pincében összezsúfolt államellenes összeesküvőket, idegenszívűeket és egyéb kártékony elemeket is mind egy szálig elforgatják.

Az idősebb nemzedék tagjai az előző háború idején sokat hallottak a spanyol lovasokról. Most, miután Mátrai a kisbíróvá előléptetett Levelessel kidoboltatta, hogy a munkaképes férfiak reggel hétkor gyülekeznek a Köztársaság téren, a Szabadság Tölgyfája mellett, közelebbről is megismerkedünk velük.

Mihelyt Irmuska álmából kilépünk, látjuk, hogy nincs a spanyol lovasnak se bársony köpönyege, se tollforgója, se lipicai paripája, mert a józan hétköznapi valóságban a spanyol lovas nem egyéb, mint egy fűrészbak, többszörösen átfonva és körbecsavarva szögesdróttal. Az oroszok rakják össze a vasútállomás mellett, miután kiderült, hogy az állomás romjai alatt sok hasznosítható faanyag van, amelyet elmulasztottunk felaprítani tüzelőnek. Így tehát spanyol lovassá alakulnak, hogy ebben a formában védelmezzék szabadságunkat.

Szerencse, hogy a spanyol lovasokat végül mégsem nekünk, hanem a városháza pincéjéből kivezényelt élelmiszercsempészeknek és nyilasbérenceknek kell kihordaniuk a Hömpöly és a Kecsegés partjára, mert ez komisz egy munka. Az elöl haladó reakciós a bal vállán, a hátulsó fasiszta a jobb vállán viszi a szögesdróttal átfont fűrészbakot, és egyszerre kell lépniük. Ha valamelyikük megbotlik vagy megcsúszik, ami könnyen előfordulhat ebben a hideg időben, akkor mindketten elesnek, és nemcsak a szögesdrót karistolja össze őket, hanem Vakondi polgárőrtől is kapnak egy-két rúgást, Vekker polgárőrtől pedig puskatus formájú buzdítás érkezik.

A rozsdás szögesdrót minden karcolása gyorsan elgennyesedik. A kabáton vagy zubbonyon keletkező szakadások nem nagyok, de számosak, és mihelyt lehet, azonnal össze kell varrni mindet, máskülönben továbbszakadnak.

A spanyol lovasok zömét a Hömpöly és a Kecsegés partjára telepítjük. A hideg miatt a folyókon annyira megvastagodott a jég, hogy nemsokára gyalogszerrel, sőt akár szekérrel is át lehet kelni, ezért a spanyol lovasok vannak hivatva megakadályozni mind a belső ellenség jogellenes eltávozását, mind az ellenséges külső erők beszivárgását.

Mert amikor a víz megfagy, és többé nem szivárog, akkor kezd szivárogni az ellenség!

Kruzslic az egyetlen, illetve Kajdácsot is beleszámítva ő a második, aki a spanyol lovasok miatt bezárva érzi magát. Hiába magyarázzuk, hogy nem mi vagyunk bezárva, hanem mi zártuk ki a külvilágot, és hogy itt belül sokkal tágasabb, mint odakint: most már olyan hangok is hallatszanak, hogy a szögesdróttal körülzárt területről ismeretlen helyre fogják szállítani az embereket, és hogy a mi kis köztársaságunkban fennálló viszonyokra a szabadságnak még az ellenkezője sem igaz.

De amikor a saját szemükkel láthatták, hogy a spanyol lovasok sora mögött és a Prodány felé vezető dűlőút két oldalán tányéraknákat telepít Szapjor tizedes és Minyirovatyel tizedes, végre ők is megértették, hogy a szabadságot nem hiányolni, hanem haladó szellemben újraértelmezni kell.

folytatjuk