A szép tisztesége (Három kurta Hrabal-futam)

A szép tisztesége

(Három kurta Hrabal-futam)

I.

A duzzadó-sietős sörhabos anekdota
vagy a véres hurkába töltött,
a sínek közé esett,
a tornanadrágba csinált, a fémkohó
női öltözőjében maradt, a leforrázott
kacsatoll bűzét elbeszélő,
az elmetszett torkú birka méhéből váratlanul megindult
báránnyal együtt cumisüvegből felnevelt,
a Krisztus képét őrző öregasszonyalsók közé
rejtett most nem érdekel.
Csak az anyagisága,
a meztelenség utáni levethetetlen szépsége,
ahogy Pegazus szellentéshez emeli a farkát,
ahogy a Múzsák a vasművek villanydrótjain
sétálnak az ég felé, közelednek a füsthöz,
a hőhöz, a leghülyébb szavakhoz,
és belefognak egy kocsmai hőskölteménybe,
mely az égieket közönyösen hagyja. Az így pacifikált
létezésben lehet vetkőztetni igazán.
Levetkőztetni végre a kevély,
koncerttermi hegedűt.
De akkor mi, mi marad? – kérdezi kórusban a kétkedő,
a tudós, a bizonytalan és a kurválkodó.
Mi maradna? A tisztességes szépség:
a kifeszített macskabél, a merített-pácolt fa,
a minden vonásnál kiszálazó lószőr.

II.

A még folyékony gipszbe
hulló fény ahogy nem merevedhet ki,
a kastély barokk teste se
találja meg a szilárd formát: az öregek
a málló freskókon időnként kinéznek egy-egy feszes cicit,
egy-egy jobb fertályt,
combot vagy (van, aki, borzalom!) egyenesen egy
töredékes, ezüstbevonatos
angyalfart, és előbb kitartó munkával egésszé nézik,
aztán elevenné,
végül teremtő hatalmuktól megrémülve
magukra húzzák a kórtermi paplant, és
reggelig kuksolnak.
A kápolnából, mely most kazánház,
az ilyen kis alkalmi teremtés hatalmas pillanatában
rejtélyes ének szól: latinul, persze,
ahogy a szépség biztos eretnekmentessége szokott.
Eltűnik a korom,
csak a zene habzik,
elönt, befed
véres eszmét, piszkos fantáziát, hanyagul beszerelt kazánt:
és mi az, amire ilyenkor a száraz
létezés vágyik, ha nem egy kis önkívület,
valami betegség, valami spontán, barokk,
vagy egyenesen szent epilepszia?

III.

Hová lett a hang,
a pénzérméé, ahogy a fém teásdobozban
csörren? A kockacukor gesztusa,
mely minden szerelemnél
tökéletesebben engedi át magát az ingyenteának?
Mindig megelőztek a létezésben.
Előbb volt a borotva, mint a szőröm.
Előbb a hangszer, mint a kezem, a hangom.
Előbb volt a bor, mint a szomjam.
Előbb volt a kenyér, mint az éhem,
előbb az itt van, mint a kérem,
előbb a karácsonyfa, mint a karácsonyom,
előbb a ház, mint hogy lakni vágytam,
előbb a hal, mint a horgom,
előbb volt ruhám, mint ahogyan hordom,
előbb volt a vágy, minthogy vágyakozzam,
előbb Izolda s csak aztán Trisztán.
Az előtt tesz halandóvá.
Juttat örök koldusbotra.
Most már tudom tisztán.
S immár akárki tudni fogja.