Halpénz sose vész el?

„Ringat egy hajó az élők vizén,
Evezni sem kell talán,
Sodorjon arra, amerre jár,
Szerelem, élet, halál.”
(Quimby: Rablóhal)

„Dicsőséget és szerelmeket hajszolni.” F. Scott Fitzgerald jegyezte le így – twitternyinél is töményebben – a sorsuk űzte drámai hősök ódon időkből örökölt életüzemanyagának összetevőit. Csakhogy tudta azt is, hogy e nemzedékére bízott romantikus ideák sajátos alakot öltöttek a Long Island-i mámoros mulatságok dzsesszben ázó kulisszái között. Kötter Tamás Rablóhalak című kötetének szereplői a keleti part helyett a Liszt Ferenc téren szürcsölgetnek Long Island Iced Tea-t. A csevejt olykor a teraszok közé tipegő bronzbarna tinilány mustrálása akasztja meg, de a rumnehéz fejeknek fel sem tűnik, hogy a dicsőség és szerelmek felismerhetetlenségig roncsolt ethosza jegyében vívják unalmas, tét nélküli harcaikat ők is. Az elegáns megoldásokkal füzérré öltött novellák higgadt, szenvtelen hangon mutatják be a már-már dehumanizálódott csúcsragadozók kegyetlen világát. Kötter körképpé összeérő történeteiből a légkondicionált irodák fényes elszigeteltségben élő népének vigyorral leplezett, mosolytalan mindennapjait ismerhetjük meg. Kukkantsunk is be az egyik nyitva feledett ablakon…
Egy átlagos délelőtt a valamirevaló rablóhal grafitszürke zakóban, irodájának sötétített üvege mögül, unottan figyeli a lomha nagyváros dübörgő csendjét. Felette áll és távol is tőle, kívül téren és időn. Híreket olvasnia felesleges, előbb értesül ugyanis azokról, mint ahogy megtörténnének. Döntéseket hoznia nem kell már, így aztán a hibázástól sincs miért tartania. Egykedvűen sodródik ezért a csillogó, unalmas koktélpartyk forgatagában. Csoportszociológiai axióma, hogy a közösséghez tartozás egyénített ugyanazonság mentén valósul meg. Az élére vasalt rablóhal józan magabiztossággal, illetve az asztalra kitett slusszkulccsal üzen. A világban, ahol forgolódik, bármi behelyettesíthető, lecserélhető, ezért semmi sem igazán fontos. Nemigen számít neki sem, hogy kivel és hol ebédel, szeretkezik, mint ahogy a szervezetében keringő proteinek mellékhatásai sem érdeklik túlzottan. Aki tehetős, az sármos is – nyugtázza A8-as Audija visszapillantó tükrében, miután hanyagul a kesztyűtartóba dobta a szoláriumbérletet.
A rablóhallét mentes a felnőttek világát meghatározó munkától és felelősségtől. Távol tart az élet nehézségeitől, s a beteljesültség illúzióját kínálja. A hetvenes évek hobbifuturológus fantasztáinak az volt az elképzelése – amit számos tudós is osztott azért –, hogy a közeli jövőben a Marsra települő embernek nem lesz más dolga, mint a robotok munkáját irányítani, szórakozni és – hogy remek formáját megőrizze – sportolni. A háborúk és a gyermek évszázadának pozitivista-pacifista reménykedése – leszámítva az idegen bolygóra költözést – a belvárosi rablóhalak számára, lám, valóra vált.
Persze – a rablóhalak életvitelének paradoxonja ez –, akit a gyermekkor „minden megvan”-ja vesz körül, az idővel önnön szabadságának válik a rabjává. A rablóhal vágyai állandóan beteljesülnek, így örökké kielégítetlenek maradnak. Nincs miért sóvárognia, s mert napközben éli az álmokat, éjszakánként tanácstalanul forgolódik vízágyában, de ha el is szenderül, sincs miről képzelegnie. Gyógyíthatatlan szenvedélye viszont az elismerésgyűjtés, így – bár néhányuknak még a nevét sem tudja – ideje javát hozzá hasonló patyomkinemberek társaságában tölti. Kénytelen-kelletlen. Ha elmaradna ugyanis a találkákról, tettei és érdemei hamar feledésbe merülnének. Csakhogy ezt semmiképpen sem szeretné. Ezért ül és reprezentál. A vele egyívásúakkal eltöltött hosszú órák arra is emlékeztetik ráadásul, hogy a nagy uszonyoknál is van hatalmasabb, a luxusnál is van nagyobb pompa. Irigységet ritkán érez, hiszen tudja, egy szép napon magasabbra kerül ő is. Nincs más dolga, mint türelmesen várni. Elégedett lehet. Nem hiába ebédel az ügyfelekkel, alibizik az értekezleteken, villog a bankármulatókon. Jó irányba úszik vele az élet. S bár első blikkre simának látszik a víztükör, örvények a rablóhalak tavában is előfordulnak azért.
Kisebbfajta kavarodást okozhat például, ha cége új munkaállomásra rendeli. A rablóhal ilyenkor rezzenéstelen arccal dobozba gyűjti az irodában felhalmozott dolgait. Számtalan névjegy- és hitelkártyát, parafadugót, beach partyn készült fényképet, továbbá egy rokkantaknak szóló parkoló kártyát. Ez utóbbi kínos neki kissé, de el kell ismernie, olykor jó hasznát vette azért. Ír aztán pár sekélyes búcsúmailt, de gondolatban már az új feladatra koncentrál. Pontosabban az új helyszínre. Elég lesz elsajátítania pár meggyőző frázist, hogy boldogulni tudjon. Újabb éttermeket és újabb nőket ismer majd meg, hiszen a halpénz ugyebár mindenütt halpénz. A rablóhalsárm pedig konvertibilis valuta. Nem véletlen, hogy számos élősdi is rablóhalnak igyekszik láttatni magát.
Végtére is, a rablóhaljelmez nem kerül sokba. Ha egy tehetséges snecinek sikerül magáról elterjesztenie, hogy messziről érkezett, s igazán belevaló, egy ideig megvezetheti azokat is, akik magukat a legnagyobbnak gondolják. (Éppen azért különben, mert a kíváncsiság, ugye, tőlük távol áll.) Az álruhához elegendő egy hiteles mese, meg néhány facebook-profilra feltöltött, egzotikus szigeten tett utazást megörökítő album. Így fest a reprezentáció hivatalos része. A reménytelen-részegen küldött, válasz nélkül maradt üzenetek nem tartoznak ide, mint ahogy az irodai gépen nézett unalompornó sem lehet koherens része egy rablóhal portfóliójának. Így a rablóhalruhát öltő kisebb kaliberekének sem. Nekik nehezebb a dolguk, hiszen bármelyik pillanatban lelepleződhetnek. Aki rablóhalnak mutatja magát, számolnia kell vele, hogy akad majd egy este, amikor nem fér már be a társaságot a következő partyra szállító a taxiba.
A rablóhalak életének ugyanis fontos része az etetés. Lakomától ivászatig tart nekik az éjszaka. Portyáik élő díszletéül – mint valami lynch-i, szürreális freak show – egykori reality-szereplők performanszai szolgálnak. Erről a rablóhal-várományosok éjfélig gürcölő kasztja – érthető okokból – mit sem sejt. A tényleges munkát ők végzik. Telefonálnak, leveleznek, tárgyalnak, döntéseket hoznak. És sosem hibáznak. Rengeteg pénzt keresnek, elkölteni viszont nincs idejük. Megfelelni vágynak és előléptetést remélnek. Felnéznek a felettesükre, utasításait szolgalelkűen követik. Arra apellálnak, hogy egyszer majd nagyhalak lesznek ők is. A rablóhalak napirendjét természetesen máshogy képzelik el, mint ahogy az valójában kinéz. Még több feladatra, még nagyobb felelősségre vágynak. Azt hiszem, ezt komolyan is gondolják. Munkaalkoholista ábrándjaik mindenesetre később remek alibit kínálnak majd, amikor megunt feleségük megcsalására kerül a sor.
Hisz mire nagyjából negyven lesz, a sokat látott rablóhal számára rég világos már, hogy a tegnapi Elle-címlaplány fogába rövidesen tömés kerül, sőt, akárhogy foltozzák, megereszkedik a melle is. Ettől még persze kívánja, sőt, azt az éppen elvált, harmincas nőt is kívánja, aki belőle lesz. Vagyis az érzést kívánja inkább, hogy ő lehet a főnök, élet és halál ura, aki szeretői megalázásával is magának igyekszik bizonyítani. Erkölcstelenül él, a valóságtól távol, a földi öröklét illúziójában.
Úgy ám, a középkorú rablóhalak a vámpírizmus megvalósítói. Az úgynevezett kiscsajok energiájának kiszipolyozásával kívánják megtartani fiatalságuknak legalább a látszatát. Az úgynevezett kiscsajok tökéletes testét különféle feliratú – úgymint: Real Life, Love is a Crime, Sex & Dubai, Life is Poison – top és falatnyi miniszoknya fedi. Egy idő után a rablóhalak már nem elsősorban a kifogástalan külsejük miatt vonzódnak az úgynevezett kiscsajokhoz. A hódítás addigra egyfajta teszt lesz számukra. Annak felmérése, hogy vajon még mindig ők-e a legkelendőbbek a Hajógyári-sziget környékén. A Kötter egyik szövegében használt mágus-metafora pontosan írja le a hatást, amit egy agyafúrt rablóhal a húsz év körüli, úgynevezett kiscsajokra tehet. A sötétített autóüveg mögött az úgynevezett kiscsajok hermetikus tudást sejtenek. A tapasztalt mágus pedig tudja, gyanújukban meg kell őket erősítenie. Pálca helyett hitelkártyát használ, de a varázslat így is működik.
„Soha ne felejtsd el, valójában annyi idős vagy, ahány éves a barátnőd” – tanítja porontyát a rablóhal-életmódot bepótolni vágyó öreg cápiók egyike, a szívrohamon pár évvel még innen, a váláson már túl. Úgy tűnik, a szépséggel párosuló fiatalság az a kincs, aminek a birtoklása elismerést vált ki. S hát, a rablóhalaknak éppen az elismeréstől hízik a mája.
Világos, hogy a kezdetben drogtompa tekintettel unatkozó, úgynevezett kiscsajok a féltő gondoskodás következtében jólétfüggővé válnak. S ha némi rafinériával el tudják altatni az őket jól tartó férfiak éberségét, kiforgathatják vagyonából a legdörzsöltebb rablóhalat is. Vagyis a vámpírként kiszívott vér az úgynevezett kiscsajok bankszámlájára ömleszttetik vissza. (A pénz jelentős része pedig – áttételesen – újra a testükbe kerül.) Az örök fiatalságot kutató, Doxa-órás vámpírok ilyenkor – úgy hiszem – nagyot sóhajtanak, mert először szembesülnek az elmúlással.
Az egyik novella hőse, egy idős, köztiszteletben álló egykori bankár is efféle, bukott vámpír lehet. Lányneveken szólítja kertje virágait, de a vérre nem vágyik már. Visszavonult, nem menekül többé az élet elől. Belátta, hogy a napjai meg vannak számlálva. A légkondicionált irodaház helyett a fülledt üvegházban érzi jól magát. Ahelyett, hogy Fitzgeraldot idézné, locsolgatás közben egy Junkies-refrént dúdolgat lemondóan. „Minden nőnél van jobb nő / minden bajnok legyőzhető.” Hát így. Egy hűvös délután nekiindul aztán a városnak mégis, hogy az egyik kirakatból egy Anna nevű, úgynevezett kiscsaj Rablóhalak című fotósorozata vicsorogjon rá. Úgy dönt, jegyet vált a tárlatra.