Orgazmus az Operában

„Visszamegyek a fehérneműboltba / megveszem azt a szép fehér alsót, / vaskos fekete szalagpánttal, meg talán azt / a tengerkék úszógatyát is, retrónak mondják, / de nekem e téren nincs hová visszamennem, / tehát itt kezdem a történelmet, / már ami a gatyáim szalonképesebb történelmét illeti”, (10) filozofál az elbeszélő Csehy Zoltán új kötetének címadó versében, tockost adva az olvasónak, aki a Nincs hova visszamennem cím mögül elsőre csak a reménytelenség és otthontalanság jellegzetesen magyar szorongását hallotta ki. A vers jól mutatja be Csehy ironikus poétikáját, költői nyelvének játékos és provokatív eklektikáját, ahogy finom koktéllá keveri a stilisztikai regisztereket: a vers egyaránt súrolja mindennapi életünk pornográfiáját és fennköltségét. Az elbeszélő elmorfondírozik a saját teste látványán: „szépen és jelentőségteljesen dudorodik / majd ki belőle a pöcsöm”, állapítja meg a fürdőruháról, majd a költő lecsapja és felemeli a verset egy hagyományosabb metaforával: a kék gatya „a testemre tapadt tenger” – a versben találkozik a mindennapok banalitása a tenger végtelenségével. A versbeli fehérneműbolt egyben tisztelgés Nádas  Péter előtt, hiszen a Párhuzamos történetek című nagyregény egyik fejezetére reflektál. Az intertextualitás a kötet fontos építőeleme: rengeteg művészt vonultat fel, néha név szerint, máskor csak idézetek és célzások szintjén, és épít be saját művészetébe. Csehy költészetének egy másik szintén fontos eszköze is tetten érhető ezekben a sorokban: a vers belső inspirációja nem más, mint egy latin eredetű szlenges, trendi szó, a „retró” etimológiája feletti eltöprengés.

Az irónia, a játékosság, az erotika, a provokáció, az intertextualitás, a stiláris regiszterek határainak eltörlése, az enciklopédikus tudás és álfelszínesség ötvözete mind Csehy  Zoltán poétikájának meghatározó alapszínei, amelyeket minden versben újszerűen, biztos kézzel, és jó arányérzékkel kever ki palettáján. A kötet szinte naplószerű, ahogy az élet apró, jelentéktelen jeleneteit sorra versbe önti, és a legbanálisabb történésekben is megtalálja az univerzális mélységet és poétikus magasságot, amelyekről aztán kellő iróniával és humorral vesz tudomást. Vár a buszra. Megírja. Vásárolni megy. Megírja. Kinyílott a pitypang. Megírja. Keresi a jót, és megtalálja: minden vers meghatározó alaphangulata az öröm, az élet imádata, a világ minden részletében fellelhető szépség kutatása, minden tragédia magában hordozza a katarzis és újjászületés lehetőségét. A krummbachtali fürdőben (9) „A természet visszaveszi / a málló medencét”, ami ma már nem több, mint „alsórendű najádok komikus / nyugdíjasotthona” – de a civilizációs rohadást és kulturális hanyatlást megidéző, kötetnyitó vers is az újjászületés pozitív reményével zárul, az elbeszélő megérzi „a magzatvíz szagát”.

A kötetet nem csak a magzatvíz itatja át, hanem elsősorban az ondó és az izzadtság – a szexualitás mint az életöröm legtermészetesebb forrása szinte minden versben felbugyog. A „befogadó pina kedélyes melege” (67) mellett viszont megjelenik az operaénekesnő is, aki „fogakat növeszt a vaginájába” (18), és hogy a férfiakon bosszút álljon, „megfertőzi őket valamivel, / amit hajlama van elkapni, mondjuk valami jó kis / makacs pinagombát”. Ahogy a tragédiában rejtőzik a megváltás, az öröm mögött is felvillan a tragédia lehetősége. A szexualitás, amely a szeretők vagy akár házastársak között „évtizedek óta működik” (48), magában hordozza a kielégíthetetlenséget és frusztrációt, a másik csak „idegen anyag” marad: a testiségben jelenlevő örök ellentmondás a köteten végighúzódó irónia egyik alapeleme. A szexualitás a versekben mégis kecsegtet a beteljesülés lehetőségével: a testi élvezet helyett viszont inkább a teremtés és az alkotás aktusában, a szellem és a művészetek, elsősorban a zene szintjén talán testet ölthet az orgazmus.

„Te hogyan írsz?” – teszi fel a kérdést az egyik vers címében egy „svájci tudós”, aki az alkotást „lélektanilag kutatja” (13). Csehy a helyzetet és a kérdést megfelelő iróniával és távolságtartással kezeli, a záró sor válasza: „ceruzával, papírra, számítógépbe, magyarul”. Mégis űrt hagy benne a megválaszolatlanság, és végül az egész köteten keresztül számos versben az alkotás folyamatát elemzi, a művészet szellemi hátországát mutatja be, a test, szellem és szív e közös orgiáját kutatja.

Mindenből lehet hasonlat vagy metafora az alkotás lélektanára és módszereinek illusztrálására. „A versírás, akár a főzés / ösztönös arányérzék”, írja (15). Egy másik versben viszont a művész már nem szakács, hanem pók, aki belegabalyodik saját hálójába, és saját alkotásán válik feszületté (27). Egy operában Helena „drámából / drámába nyit ajtót, és döbbenten veszi / észre, hogy helyét mindenütt átvette a vers” (74). Egy elképzelt dalszínházi műben „a vénasszonyok nem a kezükkel szőnek / a szájukból lóg ki a fonál a sors fonala a nyelv fonala fonálférge” (96). Persze ehhez az is kell, hogy a zenében „a hangmérnökök többszöröző tudománya, / (...) autentikussá teheti a fiktív / létezést is.” (76)

Az alkotás aktusa és a szexuális aktus gyakran nem csak metaforikus szinten találkozik. A Szerelmes vers című szövegben a fényképezés nem más, mint pornográf selfie, azaz számítógépes kamerával készített önarckép (33). A Latens Ady-polémiák című versben maga a nyelv a fényképezőgép, és „az írás mindig dugásra vágyik” (87). Az egyik vers szereplője, Alexandra „felment a híres író Dob utcai lakásába / és hagyta, hogy megdúgják, abban a reményben, hogy / regényhősnő lesz” (130). A teremtés öröm, az eredmény gyakran megrázó. A Heidelberg az alkotás és a hugyálás között von párhuzamot (60).

Az egyik kedvenc versképemben egy festmény szereplője is részt vesz az alkotásban: „Ábrándos pasztellszínek, tükörsíma / fényképszerű technika, a gyermek Jézus / anyja öléből az égbe tekint, és ott van József is, / ácsceruzát és vonalzót tart, hogy / a sötétben majd utánarajzolja / a kép perspektíváit, hogy legalább képzeletben átácsolja / a hatalmas, aranyozott, neobarokk keretet.” (Dédapám ágya, 124)

A folyamatos önreflexió részben a katarzis, részben az irónia része. „Ilyen sznob témákat, hogy opera (...) / nem lehet versbe írni manapság, és a műveltséganyag / többet árt, mint használ”, írja Skarabeusz című versében (24) – miközben a kötetben egy egész ciklus reflektál operákra és a zeneművészetre – így lesz a költőből ganajtúró bogár, „hogy csak azért is elgörgesse a szart”.

Csehy  Zoltán nem csak ír, nem csak verseket költ, hanem a műveltség és művészetek elemeiből megteremti a saját világát, saját költészetének mitológiáját is. Enciklopédikus tudását szelektíven használja, egyéni interpretációin keresztül az európai kultúrát átrendezi maga körül, a hatalmas kulturális örökségben kialakítja a saját narratíváját. A rengeteg zeneszerzőn és operán túl a versekben fellépnek az antik mitológia szereplői is, megjelennek festők, mint Caravaggio és El Kazovszkij, valamint költők és írók, Dantétól William S. Burroughsig, hogy csak néhányat említsek példaként. A német és európai kultúra bástyái mellett, mint Heidelberg és Karlsruhe, Csehy költészetföldrajzára felkerülnek eddig rejtett helyszínek is: a svábországi Krummbachstal, a görög Patisszion Kipszéli és a szlovákiai Kvetoslavov/Úszor. Megteremti a saját világát, ahogy egy térkép labirintusában a turista is megtalálja a saját útvonalát, és egy sétában leképzi magának a várost, fényképezővel belefotózza magát a táj kontextusába, amivel a képeken ezt a várost szinte maga köré rendezi, hogy benne így ő maga is az örökkévalóságnak megmaradjon. Sokan eltévednek, Csehy túl jól ismeri az európai civilizáció térképét, megvannak a saját sétái, útvonalai. Jó kézzel, perverz fantáziával és józan bölcsességgel a maga képére írja át verseiben közös kulturális örökségünket. A mienk, a versein keresztül mégis új világot fedezünk fel magunknak. Csehy Zoltán izgalmas idegenvetése jó irányba kalauzol.