Utazás az egérlyukban

„Egy mizantróp feljegyzései” alcímmel indul Gerőcs Péter legújabb műve, A betegség háza. Noha Gerőcs prózáját (Tárgyak) nem kell bemutatni a közönségnek, első regénye mégis mutat néhány figyelemreméltó új vonást – nem utolsósorban formai tekintetben. Átlagos indulás után – amelyről hamar kiderül: alkalmasint csapda volt – A betegség háza az utóbbi évek egyik legérdekesebb kötetévé bomlik, amely nem csupán remekül egyensúlyoz dulce és utile határán, de az irodalom mint önértelmezés hagyományát is megkísérli újrainterpretálni.

A feljegyzéseket készítő mizantróp legnyilvánvalóbb formájában Dosztojevszkij egerének leszármazottja, aki az (egyébként igazán ötletes) címlapon látható lyukon kémlel kifelé – vagy éppen befelé, saját emlékeinek szobájába. De ugyanez az egér fölbukkan mint Algernon társa is, némileg eltérő szituációban. A regény ugyanis két, jól elkülöníthető szálra bomlik, amelyek elbeszélője más, mégis azonos: egyikük a múltat, másikuk a jelent próbálja összerakni, hogy erőfeszítésük végül egyaránt kudarcba fulladjon.

A szóban forgó mizantróp Barnabás, az újságíró, aki saját bevallása szerint embergyűlöletével takarja el hatalmas terhet jelentő szeretetét és együttérzését. A regény rögtön az olvasó(k) megszólításával indul, ami arra mutat, hogy Barnabás valaki más számára készítette el önvallomását. Ahogyan egy végzetes döntés előtt visszaemlékszik életére, első pillantásra ismerős (kissé talán túlságosan is ismerős) terepen járunk: kamaszkori barátok, barátnők, később munkatársak és példaképek sorjáznak elénk egy kiégett, saját magát sem találó bölcsész szemüvegén keresztül. Ahogyan azonban az elbeszélő egyre mélyebben fordul befelé – először egy eldugott balatoni nyaralóba, később saját egójába menekülve –, úgy válik a történet is egyre különösebbé. Barnabás visszatérő névtelen barátja-ellensége, aki élete fordulópontjain avatkozik közbe végzetesen, jól elkülöníthető személyként indul, alakja azonban egyre inkább elmosódik, azonosíthatatlanná válik. A szürreális álombetétek (mint a balatoni villában folyó háború), a valóság és az egyre brutálisabb hallucinációk fokozatosan szétválaszthatatlanná váló egyvelege Bret Easton Ellis Amerikai psychóját juttathatja eszünkbe – különösen a regény csúcspontja, a prostituált meggyilkolása, amelynek során a narrátor és barátjának alakja teljesen eggyé olvad.

„Látom, hogyan csúszik el önmagán a múltam” – vallja be írás közben Barnabás. Narrátorunk folyamatos ön- és múltértelmezése saját magára is ránehezedik, míg végül képtelen lesz megbirkózni vele. Múltépítési kísérlete nem jár sikerrel, és a gyilkosság után úgy dönt, a kilépést választja. „Minden ponton hazudok magamnak, de a hazugságok milyensége, formája és alakzata mégis egységes, szinte visszakereshető belőle az, ami igazán volt” – hangzik el a regényben. Kérdés, hogy mi volt igazán. Barnabás vallomása talán épp azáltal éri el célját, hogy nem őszinte: ezáltal hoz létre egy mások számára is értelmezhető történetet. Ahogyan azt saját maga is megfogalmazza, a helyzet nem annyira „így volt, és megírtam”, hanem inkább „így volt, mert megírtam”. Az, amit le akart írni, és az, ami végül a papírra került, nem választható szét. Ha a szöveget mint a pszeudo-szerző és az olvasó közti interakció közegét tekintjük, a szöveg maga az életesemények nyomására jött létre, de csak az előbbin keresztül férhetünk hozzá az utóbbihoz. Ahogy a leírt szöveget olvassuk, úgy hamisítjuk meg a múltat – úgy válik egy senki számára hozzá nem férhető igaz történet mindenki számára hozzáférhető fikcióvá.

Az emlékezet folyamatos újraírása képezi tehát a regény egyik szálának központi problémáját. A másik szál ugyanezt a szerkesztésmódot imitálja, csupán a jelenben. Ennek a szálnak az elbeszélője, mint kiderül, fizikailag azonos ugyan Barnabással, narratív szempontból azonban nem is különbözhetnének jobban. Első pillantásra rejtélyesnek tűnő figura, akiről fokozatosan derül ki, hogy azonos az újságíróval. A gyilkosság után ugyanis Barnabás olyan gyógyszerhez folyamodik, amelytől kitörlődnek az emlékei (ezzel zárul az első szál). Ahogyan azonban a másik szövegben elhangzik, „én, kérem szépen, az emlékezetem vagyok, hitem szerint” – azaz, ha az emlékek elvesznek, hova tűnik a személyiség? A két elbeszélő egybeesése így attól függ, mit tekintünk azonosságnak. És éppen ez az a kérdés, amelyet a regény nekiszegez az olvasónak: mikor vagyok azonos önmagammal? És mit tegyek, ha nem támaszkodhatok a múltra? A második Barnabás a gyógyszerek hatására nem csupán korábbi életének emlékeit veszíti el (néhány kora gyermekkori esemény kivételével), hanem anterográd amnéziában is szenved, azaz képtelen új emlékeket formálni, saját családtagjait sem ismeri meg. A jelen megragadásának vágyától hajtva folyamatosan leír mindent, ami csak történik vele, akkor, amikor éppen történik. Ez a lejegyzési kényszer bárki számára ismerős lehet, aki valaha is foglalkozott írással: a pillanat rögzítése, időtlenné formálása hajtja Barnabást akkor is, amikor tulajdonképpen elvesztette saját magát.

A jelen elmorzsálódik és semmibe vész, ha nem ragadjuk meg; de ha nem ismerjük a múltat, a jelent is képtelenek vagyunk megérteni. Sziszifuszi munkája során Barnabás hiába jegyzetel megszállottan: számára nem létezik se múlt, se jövő – a megragadott jelen halott betűvé kövesedik, amely visszaolvasva már semmit nem jelent számára. Egyetlen gyerekkori emlékét, amely megmaradt, nem saját szövege, hanem közvetett módon bátyja neki írt levele idézi vissza. Itt kénytelen szembesülni azzal is, hogy előző életében alighanem olyasmit követett el, amiért bocsánatot kellene kérnie. Fölmerülő emléke azonban szögesen ellentétes érzelmeket hoz napvilágra – a nemtörődöm báty viselkedése miatti önsajnálatot. Mindkét beszélő, a báty is, Barnabás is, magát tekinti áldozatnak, és mindkettejüknek igaza van, ha másért nem, hát azért, mert az igazság kideríthetetlen, mihelyt a múlt részévé válik.

Éppen ezért, noha a fülszöveg brutális őszinteséget említ, lehetséges egy másik olvasat is. A regény valójában az őszinte beszéd lehetetlenségének dokumentuma. De még ez is leegyszerűsítés: a kétféle narráció közötti különbségek az emlékezet önértelmezésre gyakorolt hatását példázzák, ezen keresztül pedig az önértelmezés és az önmagunkkal és másokkal szembeni őszinteség illuzórikus természetét. Jól illusztrálja ezt a „közreadó” Lohász Péter (az újságíró-Barnabás fiatalkori bálványának) zárószava, amely szinte nevetséges hatást kelt közhelyesen sajnálkozó fordulataival, valamint Barnabás bátyjának levele, amelyben látszólag saját szemszögéből írja le a két testvér kapcsolatát, de érezhetően lelkiismeret-furdalást akar ébreszteni potenciális olvasójában.

„Ez a kézirat tehát a test preparátuma” – jelenti ki a regény végén Lohász, és az értelmezés pontos és helytálló: a két, egymást átszövő történetet egyetlen közös test kapcsolja össze. A test az, amely megőrizte azokat az emlékfoszlányokat, amelyek a második Barnabásban föl-fölbukkannak. A tudat testbe zártsága, az embodiment különös csavart kap A betegség házában: az újságíró-Barnabás állítása szerint gyakran több személyiség, azaz emlékezetstruktúra létezhet egyazon személyen, azaz testen belül, amelyek a szöveg tanúsága szerint azonos eszközökkel, mégis máshogy észlelik és modellezik a külvilágot. A kézirat így valóban egy test preparátuma, amely két személynek ad otthont.

Múlt, emlékezet, személyiség és írás komplex (és néhol talán szükségtelenül komplikált) analízisének közepette könnyen figyelmen kívül hagyhatnánk A betegség házának egyik legnagyobb erényét: magával ragadó, lendületes prózával van dolgunk, amely olvastatja magát. Időnként ugyan – elsősorban az újságíró-Barnabás beszédében – fölbukkannak túlbonyolított szerkezetek, amelyekkel már korábban is találkozhattunk a szerző kevésbé szerencsés modorosságai között, és amelyek hajlamosak elnehezíteni a szöveget. Úgy tűnik, a bölcsészeket szerepeltető próza furcsa sajátossága ez, és annál is kellemetlenebb hatást kelt, mivel az olvasó úgy érezheti, a szöveg mintegy előértelmezi, előemészti magát, további gondolkodásnak helye nincs. Szerencsére bőven van min gondolkodni, és a regény nem tesz kísérletet arra, hogy helyettünk oldja meg az általa fölvetett problémákat. Menti a szöveget az is, hogy Gerőcs láthatóan tisztában van vele, hogyan keltse föl és tartsa fönn az olvasó figyelmét. A második Barnabás prózája, rövid, ismétlődő mondataival, különösen intenzív. Az állandó újrakezdés szövegei ezek, amelyekben a beszélő markában széttöredezik, elmorzsálódik az idő. Figyelmet érdemelnek Gerőcs sűrű és plasztikus képei: „az édes és súlyos önsajnálat”, amely „teljes széltében” elterpeszkedik Barnabásban, „nyújtózkodva, hasmánt”, vagy a halott prostituáltra tett megjegyzés: „mint az érettségi tételt, úgy felejtik el”.

Magával ragadó, karakteres mű lett A betegség háza, Dragomán György szavaival, „érzékeny és kellően eszelős utazás”. A történet, időnkénti modorosságai ellenére, mindkét szinten működik. Útitársaink, a két Barnabás, Lohász és a báty mindannyian jól megkomponált figurák, saját, egyéni hanggal. A vetélkedő perspektívák, az állandóan újraírt emlékezet játékai teszik a regényt igazán emlékezetes olvasmánnyá.