Zsarolás

Kóbor Lajos, akit néhány napja rúgtak ki a nagyvállalat éléről, most, hogy már nem volt többé állami kocsija és sofőrje, a huszonegyes busszal érkezett a Normafához. Régen utazott tömegközlekedéssel, és még régebben járt fönn a Svábhegyen. Csodálkozva nézte a végtelennek tűnő horizontot, erre nem emlékezett, hogy egészen a Dunáig, sőt még távolabb is ellátni. A pesti oldal is jól látszott, a parlament kupolái, a belváros templomtornyai, de még az angyalföldi ipartelepek sziluettje is. Talán az ő egykori gyára is, de nem tudta azonosítani.
Az elmúlt években mindig kocsival utazott, amit sofőr vezetett. Kirándulni meg csak külföldön kirándultak a nyári szünetekben, ameddig a gyerekek velük mentek. Nézegette a vasból öntött táj-makettet, melyről már a hegyek nevét jelző táblácskákat lefeszegették. Az erdő felé vezető úton többen sétáltak, arcukat a novemberi nap felé fordították, kutyák rohangáltak körülöttük.
Jólesett Kóbornak is a fény, a bágyadt napsütés, az elmúlt napokban abból jutott neki a legkevesebb. Elindult a víztorony irányába, taposta a nedves avart, és úgy érezte, búcsúzik. A várostól, az országtól, az eddigi életétől. Csak sikerüljön.
Mielőtt a víztoronyhoz ért volna, az egyik kis utcánál balra fordult. Elegáns villák sorakoztak, egy hatalmas tölgy mögött éppen most bukott le a nap, de még jól látszottak az előkertekben az őszirózsabokrok, ha egyáltalán őszirózsák ezek, tűnődött, mert bár virágjuk olyan, mint a nagyanyja kertjében nevelteké, csak ezek nem olyan nyurgák és ritkavirágúak, hanem hatalmas gömbbé növesztett vörös, sárga, lila, mályvaszín óriások.
Megállt egy kétszintes, újonnan épült villa előtt, itt is az őszirózsabokrokat nézegette, aztán néhány lépést hátrált, a bejárati kapu oszlopait bámulta, tetején kőoroszlánok ültek, és a két állat között, az áthidaló fölött különös címer látszott, kőbevésett monogrammal. Hát ezt sem egy középkori heraldikus tervezete, gondolta Kóbor, inkább valami kőfaragó innen a Farkasréti temetőből. Továbbsétált, de nem ment messze a villától, megállt egy fa takarásában, és nézte az oroszlános villát. Az aktatáskáját maga mellé tette a földre, és úgy figyelt, mint aki vár valakit, valaki olyat, aki éppenséggel nem várja őt, mint pók a háló közepén az áldozatát, úgy leste a bejáratot.
Egy Audi terepjáró kanyarodott a villa elé, fölemelkedett az elektromos kapu, aztán ruganyos léptekkel jött is kifelé egy negyvenes évei közepén járó férfi. Rozsdabarna felöltőjéhez mohazöld, kis tollal díszített kalapot viselt, és sötétkék pantallójából mély bordó, elegáns kézzel varrott cipő pereme kandikált ki. A távirányítóval leengedte a kaput, éppen nyitotta volna az oroszlánok őrizte bejárati ajtót, mikor az igazgató elé lépett.
– A frászt hozza rám! – kiáltotta az elegáns úr.
– Biztosan rossz a lelkiismerete, Csobó úr! – mondta Kóbor.
– Lelkiismeret, lelkiismeret… mi is az? Rég hallottam már. Nem az, amikor valami zsírosat eszünk, és itt – nevetve végigsimította a gyomrát – furdal és ég?
– Látom, jó napja volt. Nagyon vidámnak tetszik lenni. Persze egy élelmiszerlánc tulajdonosa vígan kél, vígan fekszik. Az emberek enni mindig fognak. Kenyérért, tepertőért, sörért, mindig betérnek a boltjaiba – mondta Kóbor, miközben táskáját szorosan a melléhez szorította.
– Folyton ezt hallom. Már megbocsásson, drága igazgató úr, de ez baromság. Hát persze, hogy esznek az emberek, persze, hogy vásárolnak, de a kérdés az, hogy hol veszik meg azt a sört meg a töpörtyűt. Minden száz méteren nyílt már valami bolt. És ki tud versenyezni ezekkel a szemét multikkal?
– Ahogy elnézem a házát, a kocsiját, mégiscsak betérnek a maga boltjaiba is.
– Amikor órákig egyetlen vevő se jön be, akkor is ott gyüszmékel a sok eladóm, bérköltség, tébé, működnek a mélyhűtők, ég az a rengeteg lámpa. Tudja, mennyit fizetek az áramért?
– Nézze, Csobó úr, én nem azért jöttem, hogy panaszkodjon itt nekem. Éppen ellenkezőleg. Hogy dicsekedjen!
– Hogy dicsekedjek? – csodálkozott Csobó.
Most lett először gyanús neki ez a váratlan találkozás. Ki szereti, ha a háza előtt, bejelentés nélkül csak így meglepik. Főleg egy ilyen alak, nézte az igazgatót, hát mit csalámbozik ez itt neki, ez a szemét, aki mindenkit átvert, kijátszott. Leszedte őt is, de persze nem annyira, amennyire az hiszi, mosolyodott el. Az ő ügyüknek már vége, mindketten jól jártak, ő persze egy kicsit jobban, mert okosabb ennél az állami seggből előbújt szarcsimbóknál.
És az, hogy úgy gondolta, ő verte át jobban a másikat, némileg nagyvonalúvá tette. Kap öt percet, mondja csak, aztán tűnés, futott át az agyán.
– Persze. Dicsekedjen! – bíztatta Kóbor.
– De miről?
– Hogy milyen ragyogó ötlet volt belevágni egy ilyen élelmiszerlánc megvásárlásába. Köszönje meg nekem, hogy hozzájuttattam ehhez a ragyogó üzlethez. Amiből ilyen pompásan él! – Hátrébb lépett, felnézett a kapuoszlopra, aztán folytatta – amiből ilyen hercig kőoroszlánokra telik.
Csobó is hátralépett, ő is nézte az oroszlánokat, hosszan, mintha először látná őket, miközben a feleségét szidta magában, aki ezeket a szarokat idetetette. Hülye liba, hát hogy néz ki ez a kapu! Nevetséges. Még hogy kőoroszlánok meg címer, még ez a szarcsimbók is látja, hogy ez ciki. Vérciki.
– Meg ez a bazi nagy terepjáró! Köszönje meg, hogy kigolyóztam a versenytársait, hogy megmondtam, mit írjon a pályázatba. És adjon nekem százezer eurót!
– Százezer eurót!? – kiáltott föl Csobó.
– Igen, jól hallotta. Százezret.
– Na, de miért?
– Mert szarban vagyok. Nem is hiszi, mekkora szarban.
– Hát akkor viszontlátásra, drága igazgató úr – fordított hátat Csobó Kóbornak, és hozzálátott, hogy beüsse a kapukódot –, öröm volt találkozni önnel, de vár a feleségem. Meleg vacsorát főzött, berbécstokányt főtt pityókával, ilyenkor nem tűri a késést.
– Hogy mit? – billentette ki Kóbort szerepéből a furcsa kifejezés.
– Hát birkapörköltet, pontosabban kospörköltet, krumplival – mondta Csobó, és látszott, már maga elé képzelte a kedves, ifjúkorát idéző ételt, és a fenébe kívánta ezt a kellemetlenkedő alakot. – Csak mi Székelyföldön nem paprikával, hanem borssal készítjük, ezért nem veres, hanem barna. – Na, hívok magának bentről egy taxit, aludja ki magát, az ilyen hirtelen időjárás-változáskor már néhány pohár is könnyen az ember fejébe száll.
– Attól tartok, nem értett meg. Egyszerűen nem akar megérteni. Nézze, egy kortyot sem ittam, és tényleg nagy szükségem van a pénzre – rántotta vissza a férfit Kóbor, mielőtt az belépett volna a kapun.
– Kérem, drága igazgató úr – Csobó még mindig kimérten, lassan magyarázott. – Én tisztelem, becsülöm önt, de látom, ma csihányra pisált, hát menjen isten hírével, és ne hozzon ilyen kellemetlen helyzetbe. Valóban sokat segített, hálás is vagyok, de maga tudja a legjobban, hogy az első év nyereségének a felét átadtam önnek. A hálám, ígérem, a halálomig elkíséri, de nem tartozom önnek egy árva petákkal sem.
Kóbor előhúzott egy újságot, gondosan leteregette a kerítés kőkávájára, leült rá, és a táskáját maga mellé tette, mint aki hosszas tárgyalásra készül. Intett a másiknak, hogy üljön le ő is, de az nem mozdult. Kóbor megrántotta a vállát, de azért Csobónak is leterített egy újságot a táska mellé.
– Ha nem kerülök ilyen kínos helyzetbe – kezdett bele –, talán azt mondanám, igaza van. De a szükség törvényt bont. – Kinyitotta a táskát, előhúzott egy vörös dossziét és lapozgatni kezdett benne. – Ön, mielőtt kilencvenben Romániából áttelepült volna Magyarországra, a román titkosszolgálat, a Securitate titkos ügynöke volt.
Csobó odaugrott, megpróbálta kikapni a kezéből a dossziét, de a másik ügyesebb volt, visszarántotta és a háta mögé dugta.
– Nyugalom, Csobó elvtárs! Elmondok mindent, csak sorjában. Tehát – előhúzta a dossziét a háta mögül, és tovább lapozgatta –, hétéves működése alatt mintegy ötven jelentést adott, főleg székelyudvarhelyi vállalatok vezetőiről, munkatársairól. Szép részletes dolgozatok ezek. Csöpög belőlük a rosszindulat és az irigység, ami a leglényegesebb sajátja a szaftos spicli jelentésnek. Ön évről évre a legjobb minősítéseket kapta a tartótisztjeitől. Mondjam tovább?
– Mit akar ezzel? – kérdezte Csobó és leült az igazgató mellé az odakészített újságlapokra.
– Kínos kimondani, de ha nem ért másként? Csobó, én megzsarolom magát. Százezer eurót kérek azért, hogy ez a dosszié ne kerüljön nyilvánosságra.
Lépések hallatszottak a ház felől, feltűnt Csobó felesége. A kissé elhízott asszonyka, feszülő tréningruhája hiába volt új, máris úgy nézett ki, mintha rég kihízta volna, ugyanis minden vásárlásnál azzal biztatta magát, hogy bár egy kicsit szűk, de jó lesz majd, hisz úgy is lead a következő hetekben négy-öt kilót. De Aranka soha nem adott le egyetlen kilót sem. Épp ellenkezőleg, inkább fölkapott egy-két kilót. Boldogtalan és magányos volt, mert a férje elhanyagolta. És nem csak úgy, ahogy a barátnőit hanyagolták el a férjeik. Ő tudta, miért. Ismerte a titkot. De ez az ő titka, soha nem árulta volna el senkinek. Még a férjének sem mondta, hogy tudja. Ő csak nyelt és tűrt, de hát mihez is kezdett volna negyvennégy évesen, tizenöt kiló túlsúllyal, és a román tanítónői diplomájával. Főleg, hogy a vagyonmegosztásnál a férje felvonultatta volna az összes rafkós ügyvédhaverját. Tűrt és evett.
– Láttam, hogy beálltál, miért nem jössz már? – kérdezte, mikor kinézett a kapun.
– Összefutottam valakivel, mindjárt megyek – lépett a kapuhoz Csobó.
– Kezét csókolom, asszonyom – állt föl Kóbor is –, ne haragudjon, de régi kedves ismerőse vagyok a férjének, és annyi megbeszélnivalónk van. Az a sok régi emlék.
– Akkor miért nem hívod be az urat, édesem?
– Tényleg, miért nem megyünk be? – kedélyeskedett Kóbor.
– Éppen elkészült a vacsora – folytatta az asszony.
– Tudom, berbécstokány – bólogatott Kóbor.
– Honnan tudja? – csapta össze a kezét az asszony. – Tényleg azt főztem.
– A férje már eldicsekedett vele.
– Akkor jöjjenek! – mutatott a bejárat felé az asszony.
– Az úr nem akar béjönni, hát nem látod? Mit terpelsz itt? Menjél már bé! – mondja ingerülten Csobó.
– Jól van, csak gondoltam – felelte duzzogva az asszony és visszahátrált a kapuba, aztán már csak apró sértődött léptei hallatszottak, ahogy topogott vissza a villába.
– Hol is tartottunk? – kérdezte Kóbor, és visszaült a párkányra. – Ja igen, hogy akkor én megzsarolom magát.
– Honnan került magához ez a dosszié?
– A megfelelő helyről kaptam, hogy kicsináljam magát. Hogy ne maga vigye el a céget.
– De nem csinált ki.
– Nem.
– És miért?
– Mert többet kerestem magán, mintha a konkurenciája nyert volna.
– Azon nem keresett volna? – kérdezte Csobó, és visszaült az igazgató mellé.
– Az államtitkárom keresett volna rajta. Amolyan bizalmi keze vagyok, illetve voltam.
– De néha saját zsebre dolgozott.
– Olykor. Például, mikor magának játszottam át a céget. Mondhatjuk azt is, hogy maga miatt történt minden. Hát maga fog fizetni.
– És akik a dossziét adták, meg az államtitkára, nem nehezteltek ezért?
– Eddig nem.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy legtöbbször ők nyertek. Akik az államtitkáromat kenték meg. Nem tűnt föl neki az a néhány eset, amikor nem.
– De hisz akkor maga egy szerencsés ember, drága igazgató úr. Egy állami nagyvállalatot vezet, megvan a mellékes is, ahogy látom. Hát örüljön a szerencséjének, és menjen el innen, kérem.
– De aztán feltűnt neki. És mondom, ki is rúgtak, elvették mindenemet.
– Mondja, kedves, mi közöm nekem ehhez? – kérdezte lágy hangon Csobó, még a kezét is az igazgató karjára tette, aztán felállt és a kapu felé indul.
– Sokkal több, mint gondolná – kiáltott utána Kóbor. – Várjon csak! Most, hogy kisemmiztek, kirúgtak, elhúznék innen. Új életet kezdenék. Jó messze, amihez százezer euróra van szükségem. És ön fogja nekem ezt adni.
– Olyan biztos ebben? – fordult vissza Csobó.
– Kevés dologban vagyok biztosabb.
– De mégis, mire alapozza ezt, drága igazgató úr?
– Egyrészt, mert megtudtam, mekkora pénzeket tett félre. Számlanélküli szállítások, kiiktatott pénztárgépek, alaptalan áfa visszaigénylések… De hát jobban tudja ezt maga nálam.
– Túl sokat tud maga, igazgató úr. Vagy csak azt hiszi, hogy tudja. Nem fontak a szájáért, az már biztos.
– Mit mond?
– Hogy sokat beszél, azt mondom.
– Nézze, én alapos ember vagyok. Nem beszélek a levegőbe, mindent dokumentáltam.
– Aztán mit dokumentált?
– Például azt, hogy hiába adta nekem az első év nyereségének a felét, mikor maga mindenféle trükkel jól lenyomta a nyereséget.
– Azzal vádol, hogy becsaptam?
– Nem vádolom, hát mire mennék egy ilyen váddal. Ezzel nem zsarolhatom meg.
– Na látja.
– De hát én a maga titkosszolgálati múltjáról beszéltem. Azzal zsarolom meg.
– Azt hiszi, érdekel még valakit, hogy mit csináltam húsz éve.
– Szerintem, igen.
– Gondolja?
– Próbálkozom.
– Hát ezzel hiába.
– Azt mondja?
– Drága igazgató úr, amikor képviselők, miniszterek, főpapok, pártelnökök, neves művészek, mindenki megúszta, majd pont én bukom bele. Egy ilyen, egy ilyen… semmi kis ügybe.
– Na, jó. Meggyőzött – csúsztatta vissza Kóbor a dossziét, de nem csukta be a táskát, keresett valamit. Tudta, hogy nagyjából így zajlik majd ez a beszélgetés, melyet csak bemelegítésnek szánt, és most vigyorgott, előre élvezte a hamarosan bekövetkező hatást, kényelmesen matatott a táskában.
– Ennek igazán örülök, akkor menjen isten hírével, nagy élmény volt önnel beszélgetni – mondta Csobó, és megint indult volna befelé, de látta, hogy mit csinál Kóbor.
– Maga feszt kutúl abban a táskában, de nekem ebből már tényleg elegem van – kezdte újra nyomogatni a kapukódot.
– Na, meg is van! – húzott elő egy rózsaszínű dossziét Kóbor. – Rendben, ne vájkáljunk a múltban. Jöjjön a jelen!
Csobó erre visszafordult, és kedvetlenül megkérdezte.
– Mi ez már megint, igazgató úr? Maga tényleg a fejébe vette, hogy nem hagyja, hogy megegyem azt a berbécset?
– Nézze csak! Szép éles fotók! – húzott elő néhány képet a dossziéból. Széthúzta őket, mint a kártyát szokták a parti kezdetén, és a tulajdonos felé mutatta. – Válasszon egyet, Csobó, mindegy, melyiket, mind tökéletes felvétel.
Csobó tétován megfordult, azon gondolkodott, hogy faképnél hagyja-e ezt a barmot. Nem akarta megkérdezni, miféle kisemmizésről beszélt, még képes és elmondja. Nem érdeklik a hülye fotói, ez az egész esti bohóckodás. Fáradt ő már ilyenkor ehhez, meg éhes is. Ez a figura a múltjához tartozik, volt egy kellemes közös ügyük, de mi a fenének jött most ide, egyszerűen nem érti a kitartását. Látszik, bukott ember lett, neki pedig, mint sikeres üzletembernek, távol kell tartani magát az ilyen lúzerektől. Lehúzzák, elszívják az erejét, az életenergiáját. Már a büdös kipárolgásuk is mutatja, hogy szoronganak, semmi könnyedség, nagyvonalúság nincs ezekben a lecsúszott barmokban. De ekkor váratlanul megszólalt a fejében a vészcsengő. Visszafordult, hátha ez a hülye mégiscsak, ez a lúzer most… itt tartott, amikor a kerítéshez ért, és kihúzott egy képet a pakliból.
Megnézte, és megszédült. Le kellett ülnie a kerítéspadkára. Nem akart hinni a szemének, a fotót bámulta, aztán fojtott hangon felkiáltott.
– Bassza meg! Hogy került ez magához? Egyáltalán hogyan… hol készült ez, amikor… amikor…
Cipőkopogás hallatszott, nyílt a kapu, és megint megjelent Aranka.
– Nem akarok zavarni, de tényleg nem jöttök be? Elhűl a tokány.
– Mit abajogsz itt? Menjél vissza, majd megyek, ha végeztem! A kurva életbe, hát olyan nehéz ezt megérteni? Menjél, menjél! – kiabálta Csobó, felpattant és lökdöste befelé az asszonyt.
Csobóné ijedten szaladt vissza, most már ő is tudta, hogy baj van. És azt is, hogy az ő titkával kapcsolatos a baj, amit ő nem akar látni, hallani. Akkor ő most bemegy, kimer egy mélytányér berbécstokányt, befalja, aztán lezuhanyozik, bevesz három szem Rivotrilt, és alszik holnap reggelig. Addig nem is akarja látni a férjét. Nem akar mindenféle zavaros magyarázatokat hallani, mint már annyiszor. Holnapra aztán minden rendbe jön. Mintha mi sem történt volna, ő nem is hozza szóba ezt az estét, majd kanalazzák a reggelinél a lágy tojást, és a gyerekek vizsgáiról beszélgetnek.
Mikor Csobó megbizonyosodott benne, hogy a felesége eltűnt a házban, visszament, elővette a sebtében zsebébe dugott fotót, és mintha hirtelen égetni kezdené a kezét, Kóbor ölébe dobta.
– Pedig ez a kép jó választás volt, Csobó, bár megjegyzem, a többi sem rossz. Na, húz egy másikat?
De Csobó mutatta a fejével, hogy nem akar több képet látni, zavartan hebegett.
– Akkor most… de akkor most...
– Nézze, kirúgtak az állásomból – mondta Kóbor –, három napot ültem előzetesben a Gyorskocsi utcában, elvették mindenemet, hát egyre jobban unom, hogy maga szaros százezer euró miatt baszakodik velem. Itt a virágzó cége, a villája, a kocsija, a felesége, a három gyerek, kormányzati kapcsolatokat is vásárolt már magának, és velem baszakodik. A kurva anyádat, Csobó! – emelte föl a hangját.
– De hát… hát, hogy beszél maga velem? Mit képzel, maga? – kérdezte remegő hangon Csobó.
– A szemét buzija! Nézd! Ebből a szögből még úgy sem láttad magad, ahogy seggbe rakod ezt a kölyköt. Talán tizenöt éves lehet – mutatta a képet.
Csobóban különös érzések kavarogtak, ahogy nézte a képet. Sok hasonló fotót látott már, de most ő volt a képen, oldalról látszott, ahogy csapzottan, izzadtan hágja a szőke kölyköt. Emlékezett erre a kis szemétre, valami Ukrajnából ideszökött buzikurva, még az arany mandzsettagombját is ellopta, futott át az agyán, egyszer még a haverját is elküldte. Talán arról is van fotójuk ezeknek. Most inkább gusztustalannak, mint vágykeltőnek látta az aktust. Undorodott magától, de még az undornál is erősebb volt a rettegés, ami a hatalmába kerítette.
– Akkor most mi lesz? Mit akar velem?
– Holnap délig kapsz időt, hogy átadd a pénzt – mondta Kóbor.
– És ha mégsem? – próbálkozott remegő hangon Csobó.
– Akkor a feleséged, a két egyetemista fiad, a gimnazista lányod, a vén faterod, az egész kibaszott pereputtyod kap ezekből a fotókból. De jut az összes vezető munkatársadnak, a legmocskosabb bulvársajtónak, te szemét hímringyó. Mindenki látja majd az undorító fajtalankodásodat. És ha van köztük fiatalkorú, és tudjuk, hogy van, akkor a börtönben rohadsz meg. Az ügynökség egy évig dolgozott rád, te disznó.
– Babba Mária! Mi az, hogy rám dolgoztak? – suttogta Csobó.
– Két magánnyomozó figyelt állandóan, hogy az összes mocskos orgiádat rögzítse.
– Rögzítse?
– Mit gondolsz, te rohadék? Hanganyagok, videók, minden. Nagy volt a tét, baszki. Itt nem egy féltékeny feleség volt a megbízó. Nagy pénzeket reméltek, akik ki akartak csinálni. Hogy ne te vidd el a közérteket. Hogy lehetetlenné tegyenek.
Csobó agya eközben lázasan dolgozott, megpróbálta fölidézni a titkos pillanatokat, a maga előtt is szégyellt, a hűvös fejjel arcpirítónak tűnő helyzeteket, amelynek, ezek szerint, idegenek is tanúi voltak. Ott álltak valahol, és nézték, röhögtek rajta, mocskos megjegyzéseket suttogtak egymás fülébe. Vajon hány titkos útján követték? Megbújtak a találkahelyeken, valami szekrényben, az ágy alatt, a tükör mögött? Kifigyelték, amikor a kocsisoron szedte fel a kölyköket? Mindig ott voltak, a legmeghittebb órákban, amikor kiengedte magából az állatot, amikor elgyengült és átadta magát? Hát ez szörnyű! Már az is szörnyű volt, amikor tavaly betörtek hozzá, és elképzelte, ahogy idegen kezek tapogatnak a szekrényében, dúlják föl a személyes tárgyait. Alig tudott ezekhez hozzányúlni ezután, egy csomó trikót meg gatyát ki is dobott, mert undorodott azoktól az idegen érintésektől. És mi volt az ehhez képest, hogy ezek kilesték, a legelképesztőbb helyzetekben filmezték, fotózták, rögzítették kéjes üvöltéseit. Hát ez iszonyat!
– Ez iszonyat – mondta ki hangosan is.
– Mit dumálsz? – kérdezte Kóbor. Aztán mikor nem kapott választ, folytatta – és tudod, miért nem zsaroltak meg akkor?
– Gondolom, maga…
– Pontosan. Én tussoltam el a dolgot.
– És magánál maradtak ezek az… az izék.
– Bizony ám. Ezek az izék nálam maradtak. És most elővettem őket. És mit kérek értük?
– Százezret?
– Igen százezer eurót. Csak egy kis alamizsnát. És te baszakodsz velem? – kiabálta Kóbor, felpattant, a kabátjánál fogva felrángatta a másikat, és tovább üvöltött. – Kapsz egy egész bőröndnyi dokumentumot azért a száz gurigáért, te meg rinyálsz nekem, te mocskos buzi.
– Rendben… rendben. Megszerzem a pénzt, csak ne kiabáljon.
– Itt várlak holnap délelőtt tizenegykor. Nálad aktatáska, nálam gurulós bőrönd. Cserélünk, aztán kúrhatod tovább a kerekseggű cimboráidat.
– Rendben, itt leszek, csak kérem, csendesebben – mondta, és remegő lábbal elindult befelé. Becsukta maga mögött a kaput, Kóbor hallgatta, ahogy bizonytalan léptei koppantak a kerti út kőkockáin, miközben belekapaszkodott a kapu kovácsoltvas cirádáiba, és többször utána szólt.
– A mocskos fartúró, szemét köcsög… a hülye buzeráns… a gennyes kis hímringyó.