Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. március / „ma látszólag semmi sem történik”

„ma látszólag semmi sem történik”

A Zsebcselekről, három évtized múltán

       

 

Kezdhetném a fiction és a nonfiction közti határ viszonylagosságával, utóvégre a modern próza egyik kulcskérdése ez (és persze nem csak a prózáé), boncolhatnám a lineáris történetmondás zsákutcáját és feltámadását, hisz garmadával van példa mindkettőre, nemegyszer egyazon írói életművön belül is, közelíthetnék a témához az alkotói attitűd, az írói személyiség felől, végtére az író módszere tényleg az, ahogy él és gondolkodik. De ezekről a kérdésekről tudós irodalmár koponyák szoktak konferenciázni, nagy ívű teóriákat felállítani, ami eleve fényévnyi távolságra esik attól az írótól – Bohumil Hrabalról beszélek –, aki csak úgy mondja az életet, ahogy van. A mágikus realista. Megvan neki a maga kedves szava is saját írói aktusához, a pábitel, amit Jiří Kolářtól vett át, ő pedig Jaroslav Vrchlickýtől, azaz e kifejezésnek sajátos cseh irodalmi levegője és asszociációs köre volt már jóval őelőtte, csak épp a jelentését bajos konkretizálni. Ott helyben, Prágában is, de fordításban pláne. Tudjuk, Hosszú Ferenc „átlényegítőnek” magyarítja, Varga György „önvilágámítónak”, Bojtár Endre „átámítónak”, míg Vörös István inkább a „valóságáradást” és a „valóságbővítést” hangsúlyozza benne, nem is beszélve Svoboda Róbert kevésbé sikerült „pöfétájáról” vagy Kocsis Péter „ámúlattatójáról”, ami után Berkes Tamás, úgy tűnik, joggal jelenti ki, hogy egyszerűen lefordíthatatlan a kifejezés. A magyar Hrabal-irodalomban tehát, ha tetszik, ha nem, a pábitel bonyolult elméleti probléma, körülírásos meghatározásának is se szeri, se száma, holott magának az írónak, aki nemcsak a hőseit, hanem önmagát is pábitelnek tekinti, nem más ez, mint közönséges teremtő aktus, alkotói nézőpont vagy inkább pozíció, ami egyúttal varázslat: arról a hrabali látásmódról van szó, amely fokozott érzékenységgel világítja meg az élet esendő pillanatait. Pontosabban ettől látjuk esendőnek azt, ami máshonnan, más szemmel nézve harsánynak, hivalkodónak, gőgösnek tűnhet, netán alantasnak, bűnösnek, vagy éppenséggel szürkének, kisszerűnek stb., stb. Önmagáért beszél, ha kézbe veszünk egy-két olyan Hrabal-novellát, mint a Jarmilka vagy a Keresztelő (csak olyat említek, amelynek mindkét változata magyarul is megvan, nevezetesen az 1977-es Tükrök árulása kötetben és az 1992-es Skizofrén evangéliumban, hisz jómagam is kizárólag magyarul olvasom őt), egyből szembeötlik az új verzió fő ereje, az, hogy a figurák emberi esendősége mennyivel cizelláltabb és mélyebb lesz, mennyivel drámaibb az író humanizmusa. Amire természetesen számos további példát hozhatnánk az életműből, hisz nála nem ritka, hogy a korábban megírt esetek új és új modulációkban újra feltűnnek, mintegy beúsznak a későbbi történetekbe is, ez Hrabal parttalan mesélőkéje, vagy ahogy ő mondja, „a hanyagsághoz való vonzódásom”, ezért állítja szembe a deklaratív humanizmussal „a hominizmust, a történetet, az egyszerű ember eseteit”.

Ezzel helyben is vagyunk, az idézet a Zsebcselekből való, ebből a különös hrabali nonfictionből, amely felér egy igazi Hrabal-fictionnel, ezért is nevezte el maga az író interjúregénynek Szigeti László vele készített interjúkönyvét, mintegy ráérezve arra, amit Esterházy Péter később úgy fogalmazott meg, hogy „Szigeti könyve olyan, mint egy csoda. Hrabal-hőst tudott Hrabalból csinálni”. Merthogy „a Hrabal-hősök folyamatosan dumálnak, beszélgetnek, mutatják magukat és a világot. De Bohumil Hrabal zárt ember volt, akivel alig lehetett beszélni.” Ám a Zsebcselek e megíratlan Hrabal-hőse nyilván eleve ott lakott Hrabalban, hol máshol lakott volna, az összes többi általa megírt hőssel együtt, épp ez lenne a hrabali hominizmus, „vagyis az egyszerű emberi élet” lényege, ami annyit tesz, „hogy az író legyen alázatos”, „úgy éljen, ahogy mások élnek”. És ha már ennyire belemerültünk a Zsebcselek e beszédes epizódjának elemzésébe, azt is mondhatnánk, eddig tart az alkotói nyilatkozat. A „zárt ember” ezen a ponton többnyire elhallgat, jobb szereti a maga esendőségét is, a benne rejlő pábitelt is megírt figurák által előadni, ezúttal mégis a „titkos” Hrabal-hős tovább beszél. Ilyeneket mond: „Én öt szobától és a sörgyártól szakadtam el. Mindegy, hogy tudatosan, vagy sem, de annyit tudtam, hogy így kezdték az elődeim is, a nagyapám és a nagymamám, akiknek a házasságuk elején alig volt valamijük: nagymamának ébresztőórája, hogy idejében ébredjenek, nagyapámnak pedig egy félliteres söröskorsója. Én ugyanígy kezdtem. Ezzel is az egyszerűséghez ragaszkodtam: visszafogni magam abban az értelemben, hogy elzárjam magam egy bizonyos fényűzéstől, a könyvtártól, a központi fűtéstől és hasonlóktól, mert mindezzel rendelkezhettem volna, de inkább lemondtam róluk.” Igazi, áldott káosz, ami később tisztulni kezd, következik a választott, erdő menti tanyasi életforma, a kerskói világ, ahol „minden a tapintás élményén és az átélésén, rajtam keresztül játszódik le”, de ez most számunkra másodrendű, a lényeg a hrabali hominizmus tettenérése, a „zárt ember” megnyitása vagy inkább kinyitása, az alkotói aktus koncessziója. Persze azt mondom, másodrendű, miközben mindaz, amit az iménti aktus megvilágítása miatt annak nevezek, felettébb érdekfeszítő, és ott van premier plánban, ahogy az egész varázsos szóáradat is az. Egyszerre „sültrealista” tanúságtétel, dokumentum és szárnyaló fantázia, színtiszta költészet, amiben ott oszcillál annak a társadalomnak minden kimondatlan/kimondhatatlan feszültsége, amelyben ez a Hrabal-hős Hrabal él, ül a kocsmában az övéi közt. Mert „aki alul van, az nekem mindig sokkal többet mondott az életről”, az „mélyen meg is éli a dolgokat, és számomra éppen ez az élmény az írói elrugaszkodás szilárd pontja”. A Zsebcselek nem egyszerűen beszélteti a zárkózott, szűkszavú írót, de úgy szabadítja fel mesélő kedvét, hogy az alkotói folyamatba is belop minket, már amennyire ez egyáltalán lehetséges.

Alighanem ebben rejlik e sajátos, mondhatni, kalandos utat bejárt interjúregény legfőbb titka, amelyet közel harminc éve, 1986-ban készített, nyilván inkognitóban, a fiatal dunaszerdahelyi újságíró, a című magazin munkatársa a hivatalos nyilvánosságban eddigre szinte teljesen elnémított, hetvenkét esztendős íróval, akit mi, magyarok viszont már akkor tájt is afféle „csehül író magyar szerzőnek” könyveltünk el. Ez egyébként egyik apropója az interjúnak, amely tudatosan keresi is Hrabal magyar irodalmi-szellemi rokonságát, hivatkozik a hrabali attitűd iránti magyar olvasói fogékonyságra. Azt sem nehéz elképzelnünk a fentiek alapján, miért lett ez az ellenzéki szereptől és a direkt politikai szerepvállalástól egyaránt ódzkodó író a maga hétköznapi történeteivel egyre kínosabb, egyre elviselhetetlenebb figura a Husák-rezsim számára, hogyan avanzsált a nyolcvanas évek közepére arany Prága betiltott írójává, akinek műveit már-már csak szamizdatban vagy becsempészett emigráns kiadványokban lehetett elérni. Természetesen a Zsebcselek is első ízben csehül szamizdatban látott napvilágot, hol volt ekkor még a bársonyos forradalom! Utóbb kiderült, nem is olyan messze. A könyv első szabályos, copyrightos prágai kiadása 1990-ben jött ki, az első magyar 1992-ben Pozsonyban a Kalligram egyik első köteteként, amelynek belső címoldalán Szigeti László csak fordítóként tünteti fel magát, és kizárólag az impresszumban árulja el, hogy a kérdéseket is ő tette fel Hrabalnak, ami enyhén szólva túlzott szerénységnek tetszik. Jellemző, hogy a varsói Gazeta Wyborcza kritikusa az első lengyel kiadás (Świat Literacki, 2002) alkalmával Szigetit dicséri meg „az interjúfolyam csodálatos kaotikussága” miatt, amely így „olyan, mint Hrabal egész munkássága”, egyúttal idézve az író utószavát az interjúhoz, amelyben Hrabal érzékletesen ad számot benyomásairól a Szigeti által elé tett leírt szöveg olvastán: „látnom kellett, hogy attól a pillanattól fogva, hogy ráhibáztam a Hidegkuti-cselek mibenlétére, a káosznak rendszere lett”, kiderült, „hogy egész beszélgetésünk csupa zsebcsel”, azaz az interjú olvasmányként „a konvenciók és a gépiesség elleni penicillinként szolgál…” Az sem véletlen, hogy Szigeti Hrabal-interjúja iránt – immár így, kettejük neve alatt – az író 1997-ben bekövetkezett halála, vagyis a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeleti ablakából történt rejtélyes kizuhanása után megnőtt a nemzetközi érdeklődés, utóvégre ez az egyetlen autentikusnak tekinthető, nagyobb lélegzetű Hrabal-interjú, legalábbis a külföldi kiadók többnyire ezzel ajánlják a Zsebcseleket az író rajongóinak. Így jelent meg tudomásom szerint a két további magyar kiadás (Pozsony, 1995, 2004) mellett az egyik legtekintélyesebb olasz kiadó, a Mondadori csaknem kétezer oldalas Hrabal-válogatása részeként a teljes interjúregény (Opere scelte, Milano, 2003), míg az Egyesült Államokban a The University of Chicago Press külön kötetben hozta ki (Pirouttes on a Postage Stamp, 2008), a lengyel Czuły Barbarzyńca pedig új kiadásban (Drybling Hidegkutiego, czyli rozmowy z Hrabalem, 2011).

Hrabalt olvasni kell, nem magyarázni, egyénisége is, írásai is levetik magukról az elméletet, a spekulálást, a manipulációt. Jellemző, hogy a Levelek Áprilkának emlékezetes kitételét, amikor is elárulja, hogy annak idején „a zsaruk faggatására”, hol nyomják a szamizdatait, „hogy nyugtom legyen, mindig elárultam nekik valamit, amit aztán megbántam, és magamba roskadtam tőle”, a magyar sajtóban úgy könyvelték el, mintha ő lenne a cseh Szabó István vagy Tar Sándor. Emlékezhetünk, hogy nyolc évvel ezelőtt Jiří Menzel, egy győri közönségtalálkozón hallva e képtelenséget, üvöltve kérte ki magának a feltételezést, hogy Hrabal ügynök lett volna. Az eset pontosan mutatja Hrabal-értésünk korlátait. Hogy meddig tudjuk követni az önmaga esendőségére kíváncsi író pábiteltekintetét. Holott ő még azt is elárulja, hogy „én mindig csak az írás révén tudtam meg, mi is az én lényegem”. Szigeti mindenesetre erre a tekintetre kíváncsi, végig ezt figyeli, ezt a befelé koncentráló ludibrionizmust, „hogy mindennek az ellentéte igaz”. Az írót ugyanis az teszi íróvá, ahogy önmagát vizsgálja. Akár Hidegkuti „egy-egy zsebkendőnyi területen bemutatott technikai bravúrjával”. Vagy Örkény, Hašek, Kafka, Weiner, Klíma, Deml. Vagy Keruac, Faulkner, Joyce. Mind megannyi hamisítatlan zsebcsel. „Nézze, ma látszólag semmi sem történik” – mondja az interjú vége felé az író. Hát akkor honnan a feszültség és a szenvedély ebben a történetben? Tudniillik ő az igazságot szeretné tudni, nem kevesebbet. Ennél nincs vakmerőbb és egyszerűbb feladat. Úgy is mondhatnám, erről szól ez az interjúregény, amely épp ezért mindaddig lebilincselő lektűr lesz, amíg Hrabalt olvasunk. „Most valóságot ír, vagy fikciót?” – kérdi Szigeti az akkor épp születőben lévő önéletrajzi trilógia kapcsán. Mire Hrabal: „Nem fikciót, inkább az igazságot. Csakhogy vigyázat, minden igaz.” Ennyi.