Hvari canzone; Csaknem vers; Színvándorút; Képzelgő; Látványhang; Textus

Színvándorút

Ó, ti halvány kökörcsinek
sétányomon;
a csillagok a tengerárba térnek,
a tengerárak meg amoda;
szívemnek szívem az otthona,
és egyetlen kincse: örült,
mikor sírt valaha.

Sose látja fényét a fény;
őszül ereimben a vér,
nem jelképe az életnek az élet, mondanám,
viszont láttam, amint egy cédrus csúcsára
holdszőtt gólyák telepednek aludni alá,
míg kel a Nappal a kecses szárnycsapás.

Csaknem vers

Emlékeimen nem változtat
fikarcnyit se a jelen,
rajta meg a jövő –
lépten-nyomon foglyul ejt
a belőlem temetkező
meg fakadó idő.

Látványhang

Kékjét sose látja a kék,
pedig mekkora szem-tér,
én meg itten ujjbegyembe vájogatom
körmöm hegyét, éreztetni
égboltokért esengő földesemény özönét,
ők meg hadd ejtsék rá a maguk tömérdekét –

Színek testei így,
térszerep, pompalég,
melódiákat szól: teremteni,
nyomban milliárdnyit, kikből azonban
egyetlen hangot
se lehet majd hallani.

Hvari canzone

Hát légy, íme, üdvözölve:
gyíkok bálvány-figyelmét szórja szét
a szél, mikor honosul már

a naphajlat, ki tengert döngöl otthonod végkövei
és növényeid köré, mint ha átmetszi ereid a roppant
szelídség: a levegő, és kinyitja álmid sűrű porát.

Ne tagadd ki hajlékszívedből a halált,
hisz’ ő is addig él, míg te élsz;
aztán még delfinek is úszhatnak sírodig,

hol ők tegyék: ez a hant, a rög,
a föld sátra meg a madárszárnyaké,
miként a fényvilág árnyékokat terít szanaszét.

Toppanj be. Fogalmak nélkül átváltozó sebek
határa őrködik – és a még alakban tartható
ég vonulása.

Képzelgő

Egyetlen szál virágban is
megjelenik a mérhetetlen
szépsége és közönye –
ragyogtatni,
ami élet nélkül ugyancsak
kikerülhetetlen,

és letördeli a végtelen
idomait,
az anyag
történetét,

a minden-nélkülire született
valóság árnyékát,
mielőtt elhagyná
az egeken túlit.

Textus

Ablak tárul fejemre,
párkányán kanadai gyöngyvirág,
most merő hószirom,
talán fehér szomorúság hunyorgatása.
Nem tudom, és azt se, vele
hová magányosulok.

Nekem az arcok látványtalanok –
inkább az öböl súlya, a tenger-kert,
a napkék, aztán a Holdezüst, rózsájával odafenn,
alant meg zöldsötét ciprusok, sziklarések,
barna hangyával és tőrös darázzsal teli –
ők és a többi valamennyi,
kiknek lényüket élnem
puszta lényük is elég –
gyöngyvirág-hószirmok, akárha én.