Manhattani lábon élni

Egészen az elmúlt hétig, amikor befejeztem Mirja Tervo könyvét, az volt a meggyőződésem, hogy vannak helyek, ahol a sajátjainknál boldogabb, elkényeztetettebb, csinosabb lábakon élnek a nők. Nyilván némi tereptapasztalaton is alapult ez a tézisem, figyeltem a fehérharisnyás bécsi, a lakkcipős-repetto -balerinás és converses párizsi, a bőrstilettós-farmeres milánói lábakat, s levontam a kellő tanulságokat. Nyilván azzal a jó szándékú ignoranciával, mellyel a töredezett sarkakat, a saroknál felfeslő balerinacipőket, a szandál talpáról elöl lelógó lábujjakat a nyugatot bámuló kelet-európai nem veszi észre. Manhattant viszont kifejezetten olyan helynek hittem, melyre a fenti axióma igaz. Vizuálisan is erre szocializálódtam: valahányszor Carrie Bradshaw magas sarkúi feltűntek a New York-i flaszteren vagy cipők sziluettjei látszottak azokban a kirakatokban, melyek előtt megálltak a wometroszexuálisok a shoppingkultúra klasszikus filmjeiben, az járt az eszemben, hogy ezek a lábak és a cipők platóni eidoszai. Elképesztően hálás vagyok Mirja Tervónak, hogy a manhattani lábakat lehozta számomra ebbe az árnyékvilágba.
Különleges könyv ez – első sorban a módszertana miatt. Mirja Tervo antropológus-etnológusként volt cipőeladó a 5th Avenue egyik exkluzív retail cipőáruházában. Résztvevő megfigyelést folytat – nyilván nem elsőként a divat-szakirodalomban.  Abban azonban kétségkívül első, hogy ezt tipikusan Z generációs eszközökkel teszi: mobilis, sokféle identitásmintából építkező stratégiakészlettel. Tervo ugyanis nem csak cipőeladó, hanem jó kommunikációs készséggel, emberismerettel, cipő- és divatkultúrával, vásárláspszichológiai ismeretekkel rendelkező cipőeladó. S a könyv erőssége éppen ebben van: hogy a szerzőt főként speciális nyelven gondolkodó cipőeladóként látjuk és nem terepen levő antropológusként, aki mellékesen árul is. És ezzel ott is vagyunk a műfaj kérdésénél: a könyv olvasható a tökéletes cipőeladó bildungsromanjaként, mely – a gazdasági válság és a cipőpiac megváltozó szerkezete miatt – kudarccal végződik, illetve a manhattani cipőszalon geertzi sűrűleírásaként, ahol „a nők folyton-folyvást úgy viselkednek, mint a húsvéti tojást keresgélő gyerekek”, ahol van „lánykérés és dühkitörés is, és olykor elszakadnak cipők”, de ahol emellett leginkább mégis valami más történik. „Csendes templomhajót [jelent a cipőszalon], ahol nem történik semmi, csak kívülről szűrődnek be távoli hangok. Szokványos munkahelyet, ahol sóhajtoznak, szidják a főnököt, és bámulják az órát. A cipőszalon könyvtár is, ahol a visszahozott könyvekkel hosszabb sorokban állnak, mint a kölcsönzésnél. Vagy éppen robotszerűen önmagát ismétlő gépezet, amelynek reggel, délben és este is megvan a maga működési rendje. Ez a szalon a zavar és boldogság teremtménye, pénzgyártó gépezet és pletykák keltetőhelye.” (12.) Ennek a sajátos térnek ez a végtelenül ambíciós leírása – intézménnyé avatja a cipőboltot – sajnos éppen egy olyan pillanatban születik meg, amikor ez a tértípus a halálához érkezik. A cipőbolt-folklór is huszonnegyedik óráját éli: a gazdasági válság miatt 2009-re az egyébként szédületes eladási mutatókat produkáló szalon, mely már 2007. augusztus 17-i nyitásakor 151000 Google-keresési találatot regisztrált, elkezdi felélni dicsőségét a folyamatos leárazások, outlet-promóciók sodrában. A letarolt bolt ezeken az időszakokon kívül már nem is képes komoly vásárlási adatokat produkálni. Mirja Tervo is ekkor válik munkanélkülivé. Amennyire látni lehet, a cipőszalonok azóta sem jutottak túl a 2008-as mélyponton. Pontosabban ez a mélypont lett a normális létállapotuk.
A következőkben az lesz a módszerem, hogy a kötet harántolvasatát adom: a hét fejezetet (Bevezetés: el a lábakkal a földről!, 27–57.; A mennyországban, az örömtanyán és az eunuchok birodalmában, 57–75.; Etikett, szalonképesség és tiltott játékok, 75–107.; A divat melankóliájától a magas sarkak lázadásáig, 107–129.; Hibás lábszárak és nem együttműködő lábujjak, 129–153.; A magas sarkúban járók törzseinek totemei és megkülönböztető vonásai, 153–189.; A magas sarkak és a pénztárca kettős szorításában, 189–205.) három problémakörre osztva tárgyalom.
1. Cipőtipológiák, a cipő mint kulturális termék. Tervo kötetének az is komoly előnye, hogy látszik rajta, szerzője értő és igényes cipőfogyasztó. Jól látja a Jimmy Choo, Manolo Blahnik, Christian Louboutin, illetve a Stuart Weitzman és Taryn Rose márkák közötti skála összes árnyalatát, mialatt saját cipőhasználatáról az derül ki, hogy női méretben készült, nagyon igényes alapanyagú és kivitelezésű férficipőt hord. A cipőtervezésre szakosodott fent említett márkák a skála két végpontján helyezkednek el: az első három a 12 centi fölötti sarkakban utazik, s a kizárólag jó edzésben levő felhasználókat célozza meg, a Stuart Weitzman az ésszerűen divatos modelleket jelenti, míg a Taryn Rose a kényelmes balerinacipők, lapos talpú topánkák márkája. E végpontok között ott vannak a prêt-à-porter cégek aktuális modelljei: a Gucci, a Prada, a D&G, melyeknek az adott trendek függvényében változó fazonuk van, s általában az adott márka lojális fogyasztóiból kerülnek ki viselőik. Ebben a tipológiában igencsak szégyenletes hely illeti meg az UGG-csizmát, melynek elterjedése a divatciklust lassítja: „Az UGG csizmákkal érkező tanács arról, hogy ezeket a lábbeliket harisnya nélkül kellene hordani, városi körülmények között nem meggyőző, hiszen az UGG eredetileg szörfösöknek készült. A tengerparti életstílushoz tartozó cipőknek a városi lányok egész éven át minden alkalomra viselt cipővé avanzsálása remek bizonyítéka nemcsak a divat lehetőségeinek és esélyeinek, hanem az evolúció lassúságának is, amely ebben az esetben a divat rovására jelenik meg.” (144–145.) A cipőtipológia szinkron struktúráját most hozzuk összefüggésbe a diakrón szemlélettel: Tervo elemzése két aspektusra tér ki. Történeti szempontból a cipőviselést két tendencia határozza meg: a cipőtalp és a járófelület közötti érintkezéskor kialakuló hang, illetve a cipő formájának evolúciója. A lépéskor hangot kiadó cipő felhívja a figyelmet viselőjére: hangsúlyozza jelentőségét, kiemeli méltóságát – a velencei polgárok esetében a marhapatacipőt, mely járáskor hangot adott ki, és viselője hordásakor a talp magassága miatt támogatásra szorult, csakis egy bizonyos társadalmi kategória hordhatta. A kopogó cipő tehát a viselő előkelőségét hangsúlyozza. A cipősarok magassága viszont a környezethez idomult: manhattani városi környezetben, ahol a felhőkarcoló van az épülethierarchia csúcsán, a női láb akkor kerül hierarchikus pozícióba, ha felhőkarcolóra emlékeztető formája van. Ehhez adódik hozzá az a kulturális szépségeszmény, mely a női lábat kis méretben látja szépnek, ez a szépségeszmény pedig nem ortopédiai kritériumokon nyugszik. Ennek az eszményi lábnak a létrehozását a cipőkészítők három eljárással váltják valóra: szoros cipőket gyártanak, keskeny orrú cipőket készítenek, magas sarkat tesznek a cipőre. Az első eljárással a lábfej veszít kiterjedéséből, a másodikkal áramvonalassá válik, a harmadikkal pedig rövidebbnek látszik, hiszen a talp elhelyezkedése megemelkedik. Vagyis az esztétikailag ígéretes láb a cipőkészítésre szakosodott három legkorábban említett márka esetében jön létre a legnagyobb valószínűséggel.
2. A cipővásárlás antropológiája és anatómiája. Nyilván ahhoz, hogy ezeket az ideális cipőket hordani lehessen, ha nem is ideális, de megközelítőleg ideális lábakra van szükség. A cipővásárlók kategóriáit tárgyaló részek esetén a pszichoszociális alapokon létrejövő elkülönítést folyamatosan felülírja a vevők anatómiai adottságainak a figyelembevétele. A cipőszalon az a hely, ahol a naturát a cultura nem képes teljesen lefedni. Tervo a következő ügyféltípusokat különíti el: 34-es (időt vesztegető személy), fiatal lány (17–24 éves ügyfél), fiatal nő (25–39 éves ügyfél), középkorú nő (40–60 éves ügyfél), mrs. complainberg (panaszkodó ügyfél), mrs. returnberg (árut visszahozó ügyfél), noboxy (a cipődobozt nem kérő ügyfél, aki az eladók kedvence, ugyanis doboz hiányában a cipő nem váltható vissza). Az eladók által alkalmazott megnevezések mellett a kötetben tárgyalt vásárláshelyzetek további típusokat vonultatnak fel: a hatalommal rendelkező nőt, aki a tökéletes cipőt keresi, s amennyiben azt megtalálja, elképesztő mennyiséget vásárol belőle egyszerre, azzal viszont hosszabb időre letudja a cipővásárlást – igényes, de biztosra megy; a bronxi, afroamerikai vásárlókat, akik Gucci edzőcipőt keresnek utcai viseletre („Amikor az egyik fekete férfi kollégámnak elmondtam, mennyire furcsállom a feketék Gucci-mániáját, azt felelte, hogy a Gucci egy különleges szimbólum a fekete fiataloknak, mert sok rapsztár és fekete zenészbálvány hord Guccit.”, 169.); az ún. kékharisnyákat, akik ritkán fektetnek be egy-egy igényes, de kényelmes modellbe („A kékharisnya [bas-blue] becsmérlő megnevezése azoknak a nőknek, akik a divatos külső helyett az okosságot értékelik. A kékharisnyák számára a magas sarkú cipő csökevény, akárcsak a farokcsont vagy a fülmozgató izom, archaikus és egzotikus maradvány azokból az időkből, amikor nem akarták, hogy a nők mozogjanak, vagy hogy mások legyenek, mint elegáns és mosolygó szobrok egy talapzat tetején.”, 177.). Természetesen a kategóriák száma a teljes kötet elolvasása során folyamatosan bővül: annak is jelentősége van, hogy a vevő milyen társaságban érkezik, a modellek megtekintése során mire/kire hivatkozik, milyen alkalomra keres lábbelit. A heteroszexuális párok közös vásárlási szokásainak leírása, a párok vásárlás közbeni dinamikájának elemzése szintén nagyon tanulságos és szórakoztató részei a kötetnek. E számtalan eladástörténet egyfajta anekdotagyűjtemény. S ha az egyébként főleg vásárlóként cipőboltba járó olvasó már ezeknél a kategóriáknál nem rémült volna meg attól, milyen pszichés profilképet hagyott maga után az általa végiglátogatott áruházakban, akkor készen kell állnia a következő megmérettetésre: a láb esztétikai és higiéniai felkészültségének bizonyítására. A kötet talán ezeknek a kérdéseknek a tárgyalásakor sokkol leginkább: az izzadtságszagú, ápolatlan lábakról szóló történetek mellett ott vannak azok, amelyek a vevő lábára nem illő, túlságosan szűk, a láb formájához, adottságaihoz nem idomuló, de mégis megvásárolt cipőkről szólnak és elkezdenek a cipővásárlás pszichológiájának területére átcsúszni. Tervo könyve elsöprő bizonyítékokat hoz fel amellett, hogy a cipővásárlásnak valójában nincsenek racionális alapjai. Zárjuk le ezt a részt a legelsöprőbbel: a 10 centiméter fölötti sarok a láb stiletto tarsal/tűsarokláb névre hallgató deformálódását idézi elő, mely csak műtéttel gyógyítható. S e megbetegedés veszélyéről tudnak ugyan a nők, vásárlói döntéseikben azonban a legkevésbé sem számolnak vele.
3. A cipőárusok klubkultúrája. A cipőszalonnak hierarchiája, földrajza és sajátos időkezelése van. A hierarchia csúcsán az emerita/ák áll/nak, akiknek alárendeltjei/k a szalon összes többi beosztottjai. Ez a hierarchia nyilván belső megegyezésen, az erőviszonyok ismeretén és valamiféle hallgatólagos protokollon nyugszik, az alkalmazottak spontánul tanulnak bele, nem rögzíti semmiféle kódex. Az eunuch a férfi eladó neve, ezen belül két altípus van: az emeritus vagy kiérdemesült eunuch, a régóta cipőeladással foglalkozó férfi eladó, illetve a kiseunuch, a fiatal férfi eladó. A női eladók nagy többségét a colombinák, a fiatal eladónők teszik ki. Emellett az eladók kapcsolatban állnak egy szalonmenedzserrel, aki felügyeli az alkalmazottak munkáját, ellenőrzi a vevők elégedettségét, mindannyiuk fölött pedig a Sztálinnak nevezett főmenedzser áll. Az eladóknak megvan a saját klientúrája, melybe olyan hűséges ügyfelek tartoznak, akiket csak az adott eladó szolgálhat ki, illetve akiket értesítenek az árukészlet frissüléséről. A szalon sajátos időkezelését a kollekciók érkezésének ritmusa, illetve a munkanap beosztása határozza meg. A divatvilágban egyértelműen két szezon létezik, a divatszalon kínálata is e két szezonhoz alkalmazkodik. A kiárusítási időszakok a november és január közötti (!), valamint a június és augusztus (!) közöttiek. A gazdaságilag kudarcra ítélt periódusok a február–március és a július–augusztus, amikor csillapodik a leárazási láz. A legkitüntetettebb hónap azonban a cipőszalon esetében is, mint a divatvilág egészében, a szeptember. „Az évszakok közül az ősz és a tél a legfontosabb és a leglátványosabb. Ennek az időszaknak a választéka májusban kezd beérkezni a szalonba. Amikor a Vogue szeptemberi száma augusztusban megjelenik az elárusítóhelyeken, a szalonban is megjelenik a szimbolikus újév, a január. Szeptember elején, a New York-i Mercedes-Benz divathét kezdetekor már karácsony van.” (119.) Fűzzünk ehhez a kijelentéshez mindjárt két megjegyzést: 2013-tól a divatlapok érezhetően az augusztusi számra kezdik áthelyezni a hírhedt „the september issue” presztízsét, s a szezonkezdés időpontja elkezd egyre korábbra helyeződni. Ugyanakkor pedig gondoljunk csak bele abba, hány olyan kelet-közép-európai cipőboltban jártunk, ahol augusztus végén már elkezdődik a januári kínálat felvonultatása. A nap struktúrája a vevők érkezésének fluxusához igazodik: ezért válhat a New York-i munkanap konvencionális ebédideje a cipőszalon legforgalmasabb pillanatává, amikor a munkahelyükről fél órára elszabadulók shoppingizgalmat visznek egyébként monoton napjukba. A cipőszalon földrajzát minden figyelmes olvasó könnyűszerrel felrajzolja majd: amit itt kiemelek, az az, hogy az eunuchok a fétiscipők (Jimmy Choo, Manolo Blahnik, Louboutin) részlegén tömörülnek: a kényelmes, nőietlennek tekintett cipők környezetében mindig kevesebb eladó tartózkodik. E témakör esetében az eladók egymáshoz való viszonya, a közöttük való együttműködést érintő íratlan szabályok igen izgalmas olvasnivalónak bizonyulnak.
A kötet utolsó oldalain a cipőkről szóló bibliográfia Mirja Tervo-i értelmezése olvasható: szerinte a cipőkről szóló könyvek szerzői három foglalkozási csoporthoz tartoznak – cipőmúzeumi kurátorok, jogásznők vagy kultúrkritikusok. E lista ezúttal az eladó-antropológussal bővült.
Mirja Tervo könyve a luxuscipők veszélyes vonzerejéről szól – legalábbis a cím ezt ígéri. Nem hinném azonban, hogy ez az egyébként hangzatos cím lefedi azt, ami a kötetben történik. A könyvben emberi helyzetek és típusok skálája jelenik meg egy olyan színpadon, melyet egy sajátos gazdasági univerzum, illetve emocionális döntések finom hálózata mozgat. S bár tudatában vagyok annak, hogy az ilyen típusú színpadok végleg a múlthoz tartoznak vagy egyre exkluzívabb, távol-keleti nagyvárosok fogyasztói számára elérhetőek, ugyanazt a nosztalgiát érzem a divatszalon iránt, mint a kétségkívül elkínzott, de lelkes eladó. „Dermedten ülve maradtunk a díványokon. Egy korszak lezárult.”