Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. október / A faragó; Áldás

A faragó; Áldás

A faragó

Amikor utoljára látogattam meg, épp egy
cinegét faragott,
zavarba ejtő aprólékossággal
rozsdás bicskával.

Az erkélyen ült,
valamit motyogott arról,
hogy ez a madár már nem lesz
olyan törékeny, mint az előző,
és közben zavartan mutatott
az öreg tölgyfára.

Különös ebédet tálalt,
könnyes szemekkel, apró
húsokat rántott ki,
némán ültünk és ettünk,
majd mikor megköszöntem,
szomorúan rázta meg fejét.

Két napot voltam nála,
azalatt elkészült a cinege és
lakhelyet talált az öreg tölgyfa egyik
görbe ágán.

Pár hónappal később mentem el hozzá újra,
nyitott ajtó és hűvös szobák fogadtak,
az erkélyen pedig, apám karosszékében
egy zavarba ejtő aprólékossággal elkészített
szobor, róla.

Ő maga az öreg tölgyfa egyik
görbe ágáról lógott,
teste békésen hintázott a szélben,
a fa törzsén remegő kézzel írt ígéret várt.

Áldás

És ha egyszer bemutatlak neki
te majd elmondod a gyönyörű nevedet
rám nézel a szemed sarkából
megérinted a vállam
mosolygok
eltöltünk ott pár percet
kitépek néhány gyomot
aztán én úgymond megsimítom az arcát
rád nézek
indulhatunk
te meg szolidan biccentesz
a kopott fa kereszt előtt.