Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. október / "A várakozás az anyag tengelye"

"A várakozás az anyag tengelye"

Dolgozatom Borbély Szilárd A Testhez  című verseskötetének elemzését tűzte ki célul. Igyekszem rámutatni a kötetben megjelenő testfelfogás momentumaira, az ezt kifejező narratívára, továbbá feltárni azokat a kohéziós erőket, amelyek a versciklus egyes költeményeit összefogják, egészként működtetik.
Borbély Szilárd költészetében a téma nem új keletű: a 2004-ben megjelent, Szekvenciák alcímmel jelölt Halotti Pompa  verseiben szintén a test, a lélek, az (erőszakos) halál és a szenvedés problematikáját járta körül. A két kötet közti kapcsolat tagadhatatlan, viszont a vélemények megoszlanak azt illetően, milyen mértékben tekinthető A Testhez a Halotti pompa folytatásaként.
Bár a dolgozatnak nem célja a költő egész életművében felbukkanó testfelfogás feltárása, hiszen a vizsgálódás A Testhez című kötetre korlátozódik, viszont érdekesnek és hasznosnak bizonyulhat a kötetek fontosabb érintkezési pontjainak megemlítése.
A két kötet testfelfogása nem tér el radikálisan egymástól, mindkettő az emberi lét talán legsúlyosabb kérdéseivel foglalkozik. Az alcímek is egybehangzóak, középkori vallásos-irodalmi műfajokra utalnak: Szekvenciák és Ódák & Legendák . Viszont Borbély versnyelve mégis vitathatatlanul kortárs, a két különböző minőség, a premodern és a későmodern/posztmodern összehangolására törekszik mindkét említett mű esetében. Krupp József szavaival, a költő megkísérli „…megteremteni azt a személytelen lírai beszédmódot, mely a verseket valódi gondolati események terévé teszi”.

A lírai beszédmód és a poszthumán

Ami miatt A Testhez mégsem tekinthető egyszerűen a 2004-es kötet megismétlésének Krupp szerint, az egyrészt a legendák női elbeszélőinek látásmódja és történetei, amelyek által a születés és a halál egyidejűsége, érintkezése, egymásra rétegzettsége autentikussá válik, másrészt a költészetében megjelenő „poszthumán” gondolatának fókuszba kerülése, amely a csupán sérülékeny és ingerelhető testtel azonosított, megalázott, bántalmazott, megcsonkított emberi lényt jelenti.
A poszthumán fogalma szerves része a szövegek „mélyének”, de expliciten két helyen jelenik meg: a 34. A poszthumánhoz (107) című ódában és a kötetet záró 59. A Testhez. 59. 1. Woman once a bird (168–169) versben, amely a kötet elején látható Joe-Peter Witkin-fénykép címét viseli: „A szélvészben még / megkapaszkodik, előredől / egy angyal. A történelem határán / nem léphet át, mert poszthumán.”  „…a megalázott test marad / a fotókódba zárva / a női test halott Anya: / az angyal poszthumánja.”  
Krusovszky Dénes Andrei Pleşu munkáját idézi tanulmányában, amelyben kiemelt helyen tárgyalja a poszthumán fogalmát. A versből idézett sorokban feltűnik az angyal szó – Pleşu értelmezésében az angyalok játsszák az összekötő szerepet „…itt és a távol vagy az én és a másik…” , Isten és ember közt. Sőt, egyedül ők képesek arra, hogy a modernitásban hidat képezzenek az objektum és az őt vizsgáló szubjektum között.  Borbély Szilárd lírájának angyala azonban erre nem képes. A test áthatolhatatlan, az isteni ige és a történelem nem juthat el hozzá, ugyanakkor a korporális tapasztalat is elbeszélhetetlen, a poszthumán nem alkalmas ennek közvetítésére.

A legendák

A legendáknak nevezett prózaversek narratív szövegek, amelyek retrospektív nézőpontból kísérlik meg átadni a női beszélők történeteit. A női sorsokat végigkísérte a halál, a szenvedés, a magány, a megalázottság és az elhagyottság. Tematikailag három csoportba oszthatóak (nem maradéktalanul), háromféle különböző léthelyzet „igazságát” próbálják megosztani velünk – sikertelenül.
Az egyik fogalom, amely köré bizonyos szövegek szerveződnek, az abortusz, vetélés, illetve csecsemőhalál. A másik kulcsfogalom a holokauszt. Ebben a két esetben a nők egyes szám első személyű narratívát működtetnek, ők az elbeszélés szubjektumai.
A szentek életével foglalkozó versek tényleges legendák parafrázisai. Olyan történetekről van szó, amelyekben ráismerhetünk Szent Margit, Szent Ferenc, Szent Borbála, Teréz anya életére. Jakab Villő-Hanga szerint a test fizikai fájdalmától való félelem megszűnése teszi lehetővé hitük megőrzését.  A hiány, az üresség pozitív attribútumként jelenik meg, ahová Isten, a Lélek beköltözhet (27. A Vonaton. 27.8. [Az Üresség], 93): „Amikor lelki szárazságáról volt szó, többször / elismételte: Milyen csodálatos ajándék Istentől, / hogy felajánlhatom Neki ürességemet, amit / érzek. Annyira örülök, hogy Neki adhattam / ezt a belső és rejtett ajándékot…”
Néhány prózavers azonban így is „kibújik” az ilyen irányú kategorizáció alól. Jó példa erre a Zsanett-ügyet feldolgozó 36. A tízezer (110–111), amely a nő „vallomása” arról, hogyan erőszakolták meg az őt igazoltató rendőrök: „…kitalálta a hogy természetben is le lehet tudni a / dolgokat ezt követően történt a erőszak része … a Péter beült mellém a akkor közölte velem hogy a / hazakísérnek és hogy a tízezer amit felajánlottam a nem / elégendő még egy tízessel meg kellene toldani a és hogy / a mennyiben a ezt nem teszem akkor a életem a legrosszabb / dolga fog velem történni a és akkor is hogyha a eljár a szám.”  
A prózaversek, amelyek a holokausztról és a saját test feletti uralom elvesztéséről szólnak – hiszen lényegében a nem kívánt terhesség, a spontán vetélés és az élhetetlen körülmények is a fogalom alá tartoznak –, két értelemben is „vallomások”. Egyrészt a nők szenvedésüket, önmaguk és a társadalom előtt egyaránt szégyellt tetteiket mesélik el. Másrészt pedig ez a retrospektív narratíva a bírósági tárgyalásokon elhangzó tanúvallomások nyelvezetére emlékeztet. A női sorsok „énjei” tárgyilagosan fogalmaznak, adatok halmazává és tényekké fokozzák le az eseményeket, azok kronologikus rendjében beszélik el az esetet, mint ahogy a feljebb idézett szövegből is kitűnik.
A 36. A tízezerből idézett sorok a kötet versnyelvének egy másik fontos aspektusát is megvilágítják: a nyelvrontást. A prózaversekben előforduló rontások mértéke és mibenléte változó, az idézett szövegben a névelők gyakori diszfunkcionális beékelődése miatt a közlés szakadozottá, széttördeltté válik. Ezt a legendát mintegy előrevetíti a 9. A Névelőhöz (34–35) címet viselő óda, jelezve az összeolvashatóság lehetőségét: „Te semmiség, te pár betű, / a név előtti lét vagy. / A gondolat előtt vagy az / a nem tudom, csak sejtem. / A tér előtt alakja / vagy, a mindig elfelejtem.”  
A prózaversek narrációjával Barna Péter Nőnarráció, szolecizmus, prózaversnyelv, transzhumán című tanulmánya foglalkozik, amelyben a szerző felhívja a figyelmet az irányított narrációra, a dialógus jól felismerhető jegyeire a versekben, a befogadó viszont, akihez beszél az éppen aktuális történet alanya, rejtve marad: „Ekkor került / az injekció a matyóhímzéses asztalra, amiről már / beszéltem.”  (4. A matyóhímzés, 19–21) „Nemrég levelet írtam magam összeszedve / a meg nem születetthez. Itt van, nézd. Ide készítettem.”  (6. A szüzesség, 24–26) „Leroskadtam egy székre. Zokogtam. / Segíthetek? – Te jöttél oda. És akkor elmondtam, / hogy volt egy kisfiam, akit megöltem.”  (30. A probléma, 96–99).
Ezzel szemben Serestély Zalán, aki tanulmányában A Testhez című kötet alcímében megjelenő műfaji megjelöléseket tüzetesebben is vizsgálja, meghatározza a legenda és az óda megkötéseit, mindemellett kitér arra is, hogy a nők, akikről szólnak a történetek, s akik egyben az elbeszélések szubjektumai, kihez szólnak, kinek címezik vallomásuk.  „A legendaműfaj meghatározó egysége a sír felett történő csodák lajstroma (miracula). Ez Borbély legendáiban a halott csecsemők fizikai- vagy emlékteste felett történő anyai reveláció.”  Véleményem szerint az ódai és legendai kritérium részbeni feloldásával és egymásra rétegzésével a költő lehetővé teszi a két műfaj bizonyos felületeken való érintkezését, a forma és tartalom egymásra íródását. Viszont az ok, ami miatt csupán egymásra íródásról beszélhetünk, tökéletes egybeolvadásról nem, a testi lét sérülékenységében, ingerlékenységében, társadalmi normák általi megzabolázhatatlan mivoltában keresendő, valamint abban, hogy a legendákban szereplő nők egyszerre saját testük által és a (patriarchális) társadalom által megalázott, magukra hagyott teremtmények. Ezt mondja el a 6. A szüzesség (24–26) című prózavers női narrátora is: „Hosszú hajam volt és hosszú / combom. Feküdtem a műtőasztalon, a szégyentől lobogott / az arcom. Huszonegy éves voltam. És elveszettnek / éreztem magam. Jöttek-mentek köröttem fehérköpenyes / férfiak. »Egész szép a combja.« Egy másik: »És a haja.« / Meg hogy: »Egész jó nő úgy egybe.« A megaláztatás része / volt ez. »Lazítson, mert sose lesz gyereke« – mondta / a műtőorvos. Ez a mondat soká visszhangzott bennem.”
A nők sorstragédiáit, az elszenvedett megaláztatást, kiszolgáltatottságot és gyászt nemzedékeken átívelő, determinált léthelyzetnek tünteti fel néhány vers szubjektuma. Reprezentatív példaként tekinthetjük a 47. A lavór (135–137) című legenda kezdősorait: „Az én történetembe benne van az összes / anyáim szenvedése. Az asszonysors mindig / ugyanaz – anyám azt mondta. A megölt / gyerekek ott sírnak az álmainkban, mert / nem tudjuk megszoptatni őket.”  A vetélés, az abortusz és az elhagyottság szörnyűségét ellensúlyozza a szubjektum rezignált elfogadása: sorsának érzi a nőkkel kapcsolatos kegyetlenséget. Vád nélküli hang szólal meg.
Barna Péter a kötet nyelvének erősségét abban látja, hogy a gondolati mondanivaló nemcsak a jelentés, a szemantika síkján jelenik meg, hanem a szövegek retorikai-grammatikai szerkesztettségének szintjén is kifejezésre jut. „A sorok ritmusának és a gondolatmenet folyamatos megtörésének, a vontatott beszédmód érzékeltetésének célja, hogy szimbolizálja és imitálja a meggyalázott, erőszakot elszenvedő narrátor szenvedéseit, a vallomás során fel-feltörő sírás, zokogás, elfojtás, elhallgatás, a szakadozott beszéd szívszorító, keserű hanghatásait.”  
Széplaky Gerda azonban egy elvontabb nézőpontból közelíti meg a nyelvrontás mibenlétét és funkcióját. Testük áldozataként tekint a nőkre, akik mintegy fölé próbálnak helyezkedni saját élettörténetüknek, eltávolítani a szenvedést a nyelv, a logosz rendjének segítségével. Így válnak a versek inkább prózává. Viszont a test uralhatatlan, megfoghatatlan és kiismerhetetlen a nyelv által, nem lehet megfogalmazni, így ahol a testre való emlékezés, a szenvedés visszaidézése, újramondása bekövetkezik, a nyelv formái, a sorok és a szöveg szintaxisa felbomlik, rések és szakadások keletkeznek a struktúrákban.  Ennek megvalósulását láttuk a 36. A tízezerben. A személyragok és a határozott névelők hiánya a 23. A szemeteskosár (77–81) című prózaversben a beszéd állandó megakadását, befejezetlenségét és a személyre vonatkoztathatóság akadályozott mivoltát tárja elénk: „Huszönöt éves volta, épp feleannyi, mint most. Csak / úgy történtek velem dolgok. Nem én irányította / életem, és azt hitte, ez így normális. Férjhez mente. / Dolgozta. Mellette Közgázt végezte.”  
Széplaky Gerda szerint Borbély célja nem a nyelv hátterében gépiesen működő logikai és szimbolikus folyamatok megcáfolása, hanem az azokra való reflektálás a nyelvi rontás segítségével: úgy tűnik, hogy a nyelv mechanikus működése az egyetlen olyan eszköz, amely képes lehet az identitás szétesését megakadályozni.

Az ódák

A kötetegészen belül a lét- és testfilozófiai kérdéseket boncolgató ódák váltják a prózaverseket, s ez a váltakozás, a két műfaj egymásmellettisége által kiváltott feszültség biztosítja a ciklus pulzálását.
Széplaky Gerda hangsúlyozza a test elemi jelentőségét – a test minden emberi tevékenység alapja, elsődleges és legfőbb feltétele többek közt magának a nyelvnek is. Ennek ellenére a test sosem ragadható meg, nem elérhető a nyelv számára. Az eleven, lélegző emberi test rögzíthetetlen: minden tárgyiasítására tett kísérlet mozdulatlanná, merevvé, halottá dermeszti. Borbély Szilárd ódái azonban nem az embert mint egészt, nem az egész testet akarják megfogalmazni, hiszen mintha a költő tisztában lenne ennek lehetetlenségével: a testről szóló versek széttöredezett testet mutatnak, pixelszerűen felnagyított pillanatokat és testrészeket, sokszor ellentmondásos, érthetetlen, kusza kapcsolatokat.  Széplaky a kötet első, a 1. A kesztyűbábhoz (9–12) című költeményétet említi példaként: „Lásd, ilyen a Rész: / a mozdulat között / az ujjak, akár az itt, / a most szétválóak, // amelyek újra össze- / futnak.”  Ebben a versben megfogalmazottak szerint az egészleges tapasztalat illúzió, az ember lét testi jellege mint funkcionális, mechanikus „gépezet” fogalmazódik meg – széthulló jelek halmaza –, csupán csak egy ellentétes kötőszóval kezdődő félmondat utal különbözőségére: „De élet / járja át.”  
Az ódákban megszólaló hang képviseli az identitását nem találó, a testtel nem azonosuló én elveszettségét, sőt a testbe való „beleveszettségét”. Nem tehet szert önazonosságra, a testet pedig – a test természetéből adódóan – nem beszélheti el. „Ennek a hangnak tulajdonképpen nincs is más »funkciója«, mint a diszkurzivitás ellenében felmutatni a nyelv test általi jelölődését, illetve a test nyelv általi jelölődését – magát a jelölődés gyakorlatát.”  Ha összevetjük az 1.1. A Simúlás (9–10), 3. A Burkolathoz (15–18) és az 5. Az Alakhoz (22–23) című költemények sorait, elénk tárul a felszín és a mélység különböző tartalma, amelyeket a „Burkolat” választ el egymástól: „Ó Burkolat, te látható / kötése vagy magadnak, / a Tér, amely magába zár, / a tojáshéj-anyagnak // a Teste vagy, a Görbület, / amely feltörhetetlen, / a habszivacs közé rakott / elrejtett ismeretlen // beltartalom…”  Ez a kiragadott rész jelzi a test megismerhetetlenségét, megfejthetetlenségét, megfogalmazhatatlanságát.
A mélység és felszín analógiájára, állítja Széplaky, határozódik meg a kötetben a nyelv általi kifejeződés és a test jelölődése is. A testmély nyelvbe foglalásának lehetetlensége, a „Burkolat” áthatolhatatlansága magával vonja a hús-vér, élő test akadályként való funkcionálását, amely meggátolja a jelek felszínre jutását. A jelek ezáltal elbeszélhetetlenné, artikulálhatatlanná válnak. Önmaga vésődik a testbe, a test írja magát, a test önmaga anyagán valósítja meg a jelölődést. A lírai én hangja tehát csupán a burkolatot, az alak felszínét érintheti, az erről leváló jelek bírnak olyan jelentéssel, amely nyelvbe foglalható.  Itt megjegyezném, hogy a 3. A Burkolathoz értelmezhető úgy is, mint az anyai test képe. A „Görbület”, a has alakjának „elváltozása” a legfőbb – kívülről látható – jele az állapotosságnak. A „Burkolat” fogalma ez esetben az anyát, az anya testét jelölné: „…de benned mégis ott lapul / az ígérete annak, // hogy több vagy Te, mint hordozó, / amelyet majd ledobnak, / mondván, hogy semmi vagy, burok, / midőn kicsomagolnak, // s az újra feldolgozandó / papírgyűjtőbe tesznek, / hol összehajtva fekszel míg / majd újra megszeretnek.”  Ez a részlet jelentheti a nők magárahagyottságát és elszigeteltségét, szenvedésük előrevetítését, amely majd a legendákban fogalmazódik meg. Mintha vigasztalni próbálná a női szubjektumokat, lényegüket hangsúlyozni a gyermektelenségük, tragédiájuk ellenére is, ugyanakkor utal a sors, a determináltság szerepére, valamint a magzat által hordozott megváltás ígéretére is.
A női test kiszolgáltatottsága a kötet több ódájában jelenik meg. A leghangsúlyosabban talán ebben a részletben: „…a bűnös vágyak teste: nő / a férfiagyak tárgya / a csonkolás, a kínzatás / és a kitépett szárnya // hogy ne repülhessen tova / a torzó csak a vágya / a test, amelyre hús tapad / a hideg, fémes vázra // a megalázott test marad / a fotókódba zárva / a női test halott Anya: / az angyal poszthumánja.”  (59. A Testhez 59.1. Woman once a bird, 168–169)
A kötet utolsó versét felfoghatjuk úgy is, mint a patriarchális társadalom nézőpontját . Úgy tekint a nőre, mint olyan tárgyra, melyre a (sokszor brutális) szexuális vágy irányul, és melynek egyedül a reprodukcióban ellátott funkciója bír értékkel. Ugyanerre a minőségre utalt a 3. A Burkolathoz (15–18) idézett részében említett „újrafeldolgozás” és „újramegszeretés”, a reprodukciós kudarc utáni „újrafelhasználás”, a női test újbóli megtermékenyítése.
Ez az értelmezés véleményem szerint nem zárja ki az előbb elmondottakat, ellenkezőleg, tovább tágítja a vers felfejthetőségének határait. A lírai én pedig, mint feljebb említettük, csupán a test burkolatára „tapadt” jelek érzékelését tudja nyelvbe foglalni. Ilyen jel lehet a mellbimbó és a bőrkeményedés, amelyek a léleknek felszínre került jelei: „A hámszövet, a bőrlemez / érzékeit elveszti / És elhalt részeket keres / és szenvtelen kimetszi // És bőrkeményedéseket / növeszt a lélek orvul / Szemölcsöket és tyúkszemet / ahol a bőrbe fordul.”  (42. A bőrkeményedéshez, 124–125) A fenti idézet elárul még valamit a jelek természetéről: halott szövetről van szó, amely egyszerre része és nem része az élő szervezetnek, a test még magában hordja, viszont funkcióját veszti, lassan lehámlik, idegen objektummá, elbeszélhetővé válik. Széplaky Gerda szerint ezeken a kis „réseken” kíván bejutni a lírai én a testmélybe, a testmély eseményei pedig kijutni a felszínre. Természetesen mindkét esetben sikertelenül.  
A halott test és az élő test teljesen más minőségeket jelenítenek meg. A halott test mozdulatlansága, dermedtsége az élet hiánya miatt alakul ki, a test csak így, élettelenségében jeleníthető meg. A halál brutalitása, az a radikális történés, amely által a test életteliből élettelenné lesz, fogalmazódik meg a legendákban, azonban az ódák reflektálnak erre, meglepő párhuzamot vonnak az élet vége és kezdete közt: „Részvéttelen brutalitás, valami / lelketlen állatias a születésben a test. / A vérben, a szövetekben, a mindig // nedvedző, bűzlő, áradó testben. / A nyálkában, a verítékben, az ordítás embertelen / hentesmunka rituáléjában van // az élet és halál közvetíthetetlen / pillanata, az Isten borzalmas jelenléttelen / születése és rettenete a halál // pillanatában.”  (8.2. A Megfosztás, 30–31) A terhesség következtében a test „feléled”, megtapasztalja önnön határait, az életteliség és a megmerevedettség kettősségét, amelyet a férfi számára kizárólag a halál tapasztalata adhat meg.  A terhes nő testében összeér a folytonosság és a végesség.
A legendákban szereplő anyák nem „érintkeznek” gyermekükkel, hanem magukban hordják, egy még nem látható, de valós élő test hordozói, s ez pedig merőben eltér minden más tapasztalattól: egyedi, testi kötődés van anya és magzat közt. „Ebben a borbélyi elgondolásban a világnak nem a Logosz a legfőbb jelölője (a végső instanciája), de nem is a Fallosz … A legfőbb jelölő az anya teste, amely olyan befogadó térként (khóra) értelmeződik, melyet valóságosan tölt ki (avagy be) a Magzat teste.”  
A keresztény hitvilág egy új, merőben eltérő megfogalmazása valósul meg a kötet lapjain. A 3. A Burkolathoz (15–18) című költemény harmadik részében fogalmazódik meg a magzati lét és Jézus Krisztus első párhuzama: „A csomagolástechnika / az újkor tudománya, / hol annyiféle kis doboz, / s mindegyikben egy nyelv mozog, / vár útra bocsátásra / és mindegyiken van pecsét, / és mindnek is van ára, / és olvasod a cég nevét, / hogy Herceg & a Társa.”  Jézus, aki a megváltás ígéretét hozta el, ezzel együtt az isteni Ige valóságosságát is megjelenítette – a tényleges hús, amelyre hat a gravitáció, élettel itatódott át: „S mint Isten fiát, / jelzi a hűs Nehézkedés.”  (17.2. A tisztázat, 63–64) A 48. A Gondolathoz (138–139) című versben a magzat azonosítódik a Messiással, s mindez a várakozással kerül összefüggésbe. Tehát, ahogy Széplaky is megjegyzi, a gyermekvárás misztériummá alakul, a testetlenségtől és mozdulatlanságtól való megváltás ígéretének misztériumává.  Ennek a fajta megtestesülésnek, testként való létezésnek azonban legfőbb attribútuma a beteljesületlenség. A születés már „istentelen”, a gyermek belép abba a világba, amelyben „[a]z apajogú nyelv fogalmai logoszról, // fényről, áhítatról, szűzről, a zavaró / világot elkendőző szavakról szólnak.”  (8.2. A Megfosztás, 30–31) A csecsemő hangszalagjának első rezdülése vezeti át ide, ahol „[a] testek csak grammatikák / a tér leképezése, / s a nyelv a látható világ…”  (37.1 De Sade lilioma, 112–114), ahol a valós dolgok megfogalmazhatatlanok, a testi működést (a vért, nyálat, gennyt, születést) emelkedett szavak mögé rejtik. A szentség, a megváltás ebben a világban már nem valósulhat meg, az átlelkesült anyai test pedig a születés pillanatában megsemmisül: „…a női test halott Anya: / az angyal poszthumánja.”  (59.1 Woman once a bird, 168–169)

Összefoglalva az eddig elmondottakat, az ódákból és legendákból álló versciklus az élettel teli, valódi test, a korpusz apai nyelv általi értelmezhetetlenségére, a testi szenvedések és a magány identitásra való kihatására és szavakba önthetetlenségére mutat rá. A női narrátoroknak a nyelv és test különbözősége következtében töredezett beszéde nem tudja a jeleket a testen kívülre vetíteni. Az ódák lírai hangja pedig hiába próbál behatolni a testbe, kísérlete minduntalan kudarcba fullad. A test elbeszélhetősége csak akkor valósulhat meg, ha tárggyá merevedik, elvesztve legfőbb attribútumát, a mozgás képességét.
Véleményem szerint a különböző áthallások az ódák és legendák között a két műfaj érintkezéséből adódnak – hasonló „körvonal” választja el őket egymástól, mint a testfelszínt és a testmélyt. A burkolatról a jelentések leválnak, az apai nyelvben értelmezhetővé, kifejezhetővé alakulnak. Amit azonban a burkolat fed, elérhetetlen, nyelvbe foglalhatatlan – a kesztyűbábnál a vér serkenése, a felszínre jutott testváladék, a bőrkeményedés, a mellbimbó, ahol a test, a hús megnyilvánul: ezek az áthallások és ismétlődések a két műfajba tartozó versek között. Az elbeszélhető és elbeszélhetetlen közti felület itt vékony, a test határa mégis áthatolhatatlan marad.
A megváltást ígérő magzat, a valós élet legfőbb hordozója, a test határtapasztalatának kifejeződése az abortusz, a vetélés vagy éppen a születés által semmisül meg, s ez magával vonja az anyai test elpusztulását is. Széplaky Gerdát idézve: „Nincs beteljesülés.”  Egyik értelmezési síkon sem.

Felhasznált irodalom

Barna Péter: Női narráció, szolecizmus, prózaversnyelv, transzhumán. In: Zempléni Múzsa [online]. Sárospatak: Zempléni Múzsa Társadalomtudományi és Kulturális Alapítvány, 2012, 12(1) [cit. 2014-03-27]. Elérhető: http://www.zemplenimuzsa.hu/12_1/barna.htm
Borbély Szilárd: A Testhez. Kalligram, Pozsony, 2010.
Borbély Szilárd: Halotti Pompa. Kalligram, Pozsony, 2004.
Borgos Anna: Naiv testelméletek. A testtel kapcsolatos népszerű diskurzusok alakulása és jellemzői. In: Csabai Márta – Erős Ferenc (szerk.): Test-beszédek: köznapi és tudományos diskurzusok a testről. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002, 21–45.
Borgos Anna: „Testkép-képek.” Áttekintés a fogalom filozófiai és pszichológiai értelmezéseiről. In: Csabai Márta – Erős Ferenc (szerk.): Test-beszédek: köznapi és tudományos diskurzusok a testről. 46–60.
Földes Györgyi: Szövegek, testek, szövegtestek. A testírás-elmélet irányai. In: Helikon: Irodalomtudományi Szemle. 2011, 57(1–2), 3–49.
Jablonczay Tímea: A test narratológiája. In: Helikon: Irodalomtudományi Szemle. 2011, 57(1–2), 97–116.
Jakab Villő-Hanga: „A Test a testnek otthona”. In: Korunk [online]. Kolozsvár: Korunk Baráti Társaság, 2011, 22(7.), 89–97 [cit. 2014-03-27]. Elérhető: http://korunk.org/letoltlapok/Z_ZLKorunk2011julius.pdf
Joó Mária: A feminista elmélet és a (női) test. In: Magyar filozófiai szemle [online]. Budapest: Gondolat Kiadó, 2010, 54(2), 64–80 [cit. 2014-02-28]. Elérhető: http://filozofiaiszemle.net/wp-content/uploads/2012/03/64_pdfsam_szemle-2010.2.pdf
Kende Anna: Testazonosság és identitás. A különböző testfelfogások szerepe az önelfogadásban. In: Csabai Márta – Erős Ferenc (szerk.): Test-beszédek: köznapi és tudományos diskurzusok a testről. 61–83.
Kende Anna: „Sikertelen testek”, testükkel megjelölt csoportok. In: Csabai Márta – Erős Ferenc (szerk.): Test-beszédek: köznapi és tudományos diskurzusok a testről. 150–186.
Kérchy Anna: Tapogatózások. A test elméletének alakzatai. In: Apertúra [online]. Szeged: Pompeji Alapítvány, 2009, 4(2) [cit. 2014-02-26]. Elérhető: http://apertura.hu/2009/tel/kerchy
Kristeva Julia: Az anyaságról. In: Magyar Lettre Internationale [online]. Pécs: Jelenkor Kiadó; [Budapest]: Magyar Lettre Internationale Alapítvány, 1997, (25) [cit. 2014-02-28]. Elérhető: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre25/24kris.htm
Krupp József: Testben élni. In: Jelenkor [online]. Pécs: Jelenkor Alapítvány, 2011, 54(3), 334–340 [cit. 2014-03-27]. Elérhető: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2212/testben-elni
Krusovszky Dénes: Hangot ad a húsnak (Borbély Szilárd: A Testhez. Ódák & Legendák). In: Műút [online]. Miskolc: Szépmesterségek Alapítvány, 2010, (22), 84–87 [cit. 2014-03-27]. Elérhető: http://issuu.com/muut/docs/022#download
Serestély Zalán: „…áldott a te méhednek gyümölcse…”. In: Helikon [online]. Kolozsvár: Romániai Írók Szövetsége, 2010, 21(20) [cit. 2014-03-27]. Elérhető: http://www.helikon.ro/nyomtat.php?m_r=2333
Széplaky Gerda: A halott test grammatikája. In: Helikon: Irodalomtudományi Szemle. 2011, 57(1–2), 141–156.
Vári György: „Idő kerül a szóba”. In: Magyar Narancs [online]. Budapest: Magyarnarancs.hu Lapkiadó Kft., 2010, (30) [cit.2014-02-28]. Elérhető: http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_-_ido_kerul_a_szoba_-_borbely_szilard_a_testhez-74259