Egy preparátum titkos élete

Meghökkentő (de tudatosan az!) Péterfy Gergely új regénye. A regény központjában ugyanis végső soron egy emberi preparátum elkészítése áll, s ez az a titok, amely a cselekményt szervezi, az elmondott élettörténetek (Angelo Solimané és Kazinczy Ferencé) végig ezt készítik elő. A végső megoldás sokkoló hatását, persze, nagymértékben lerontja, hogy mind a regény címe, mind fülszövege elárulja azt, aminek meglepetésként kéne megmaradni, nem is beszélve az utóbbi időben egyre szaporodó szerzői interjúkról, amelyekben az író készségesen elmagyarázza azt, aminek váratlannak kéne maradnia. Ám természetesen egy alaposan kidolgozott és átgondoltan felépített műről lévén szó, nem ez az egyetlen meghökkentő hatáselem. S itt érdemes megállni egy pillanatra. Péterfy regénye ugyanis egy olyan korszakot használ fel hátterül, amelyről a köztudatban inkább csak sémák és közhelyek élnek (a 18–19. századi magyarországi és bécsi, mondhatni, birodalmi történelem időszakáról van itt szó), s a sejthető olvasói reakciók nagyobbik része az ezen alapuló regényvízió ismeretlenségére és újdonságára csodálkozhat rá, beleértve Angelo Soliman alakját is, azét a színes bőrű bécsiét, aki rabszolgából a bécsi arisztokraták köreiben forgó, ismert személyiséggé emelkedett, s akit halála után kitömött állapotában a bécsi Naturhistorisches Museumban állítottak ki mint a fekete rassz képviselőjét – hogy aztán a belőle készült preparátum 1848-ban, a bécsi forradalom alatt keletkezett tűzben megsemmisüljön. Ez az attraktív és látványos témaválasztás egy jól dokumentált korszak egykorú szöveganyagára támaszkodik (különösen, hogy Soliman alakját Péterfy Kazinczy Ferenc hatalmas életműve tükrében is képes szemlélni), s ha valaki valamelyest ismeri a sejthetőleg forrásul felhasznált szövegeket, akkor már nem a soha nem hallott történet izgalma foghatja meg, hanem azok az artisztikus és markáns szövegalakítási módok, ahogyan a szerző saját koncepciójához igazítja a korábbi szövegekből ismerős mozzanatokat. S ha ebből az irányból nézzük a regényt – mi tagadás, számomra nem nagyon imitálható hitelesen más nézőpont –, akkor annak tematikus újdonsága is kissé megfakulni látszik. Tudhatjuk a könyv fülszövegéből, hogy Péterfy évtizedes munkával írta meg a regényt – s úgy tűnik, ez alatt a hosszú idő alatt némileg el is vesztette a vállalkozás átütő s akár nemzetközi érdeklődésre is számot tartó kezdeményező erejét. Angelo Soliman alakjának fölfedezése ugyanis immár nem Péterfy érdemének látszik (természetesen nemzetközi viszonylatban, mert a magyar irodalom kontextusában elvitathatatlan az újdonsága): az 1990-es évektől Bécsben több művészeti ág (színház, balett, képzőművészet) is fölfedezte magának a rasszizmus és az idegenség lokális történetét emblematikusan magába sűrítő alakot, s a történeti faktumként is sokoldalúan elemzett figura kapcsán ezt az érdeklődést tetőzte be a bécsi városi múzeum (Wien Museum) rendezte nagy kiállítás 2011–2012-ben, amelyhez egy monográfia értékű, kiváló és informatív katalógus is társult (Philipp Blom – Wolfgang Kos [kiad.]: Angelo Soliman. Ein Afrikaner in Wien. Wien Museum, Christian Branstätter Verlag, 2011). Ha lesz német fordítása a könyvnek (amelyet feltétlenül üdvözölnék), akkor egy esetleges osztrák recepció már csak ezen folyamatok következményének érzékelheti a regényt, s nem kezdeményezőjének. Persze, ez sem kevés.
Azt viszont érdemes hozzátenni mindehhez, hogy Péterfy miben tér el jelentősen a Soliman körüli diskurzus eddigi termékeitől. Péterfy számára Soliman bőrszíne a saját testre adott reflexió legfőbb okaként határoztatik meg, s a külső miatti magány és az ebből fakadó előítéletek test és lélek disszonanciájává válnak. Soliman egész élete, mi több, a halál utáni sorsa is annak példázata, hogy bármiként is képes beépülni személyiségként a környezetébe kulturálisan, intellektuálisan és morálisan, ez az azonosulás soha nem tud teljesen elszakadni testének meghatározottságaitól – s ezzel Soliman mélyebben és elementárisabban lehet egy olyan emberi tapasztalat hordozója, amely mindenki számára érvényes alapélmény marad. Péterfy Solimanja voltaképpen az emberi mivolt kritériumainak a személyes átéléséről beszél: egy olyan jellegzetesen 18. századi diszkurzusról, amely a teremtettség és a normalitás állapotának határait akarja megragadni – vagyis a regény olyan, itt nem ábrázolt, de iderendelhető kontextusok mellé helyezendő, mint az ember és az állat határainak a problémáiba beleütköző gondolkodás, amely az emberszabású majom és az afrikai őslakosok elhatárolásának kérdéseibe bonyolódik bele (erről Hárs Endre írt igen kiváló könyvet: Hárs Endre: Herder tudománya. Az elgondolhatóság határain a 18. században. Kalligram, Pozsony, 2012). A regény ilyenformán csak a felületén foglalkozik a rasszizmus kérdésével: a dilemma itt az emberi létezésre irányul, s a Soliman képviselte magány ezen léthelyzet kontemplatív megértésének az alaphelyzete. S éppen ezen a ponton válik a mű valóban mássá, mint az Angelo Soliman helyzetére adott eddigi művészi válaszok. Péterfy ugyanis Kazinczy Ferenc alakjának a bevonásával képes kiterjeszteni Soliman egzotizmusát nembeli státuszúvá. A Kazinczy leveleiben és egyéb feljegyzéseiben is nyomot hagyó – bár a regény intencióival ellentétben végképp nem centrális problémának tűnő – Soliman-élmény, a vele való találkozásokra vonatkozó leírások valóban alapot adnak egy, a két sors egymásra hatásából kiinduló regényszerkezetnek. A fekete Soliman és a magyar Kazinczy Bécsben az idegenség két móduszának a képviselőjévé válik, s a bőrszíne miatt állandóan és feloldhatatlanul stigmatizáltnak számító Angelo éppen ezért válhat a mindenki számára átélhető kirekesztettség emblematikus figurájává. Voltaképp az általa képviselt rezignáció a regénybeli Kazinczy reflexiója révén lesz egy általános kulturális modell hordozójává. A regény centrumának ebből a szempontból egy Kazinczy leveleiből ismerős (csak, persze, ott másként poentírozott) szituáció tekinthető. Az 1791-ben a bécsi Grabenen együtt sétáló két férfi közül Angelo az, aki a regény szerint így reagál az őket megbámulókra: „Mit gondolsz, Ferenc, kérdezte nevetve Angelo, melyikünket néznek barbárabbnak?” (354.)
Már ennyiből is látszik a könyv egyik fontos újdonsága: felfogható ugyanis egy markáns Kazinczy-újraértelmezésnek is (engedtessék meg nekem, hogy éppen ezt a vonatkozását emeljem ki a regénynek). Az újrarajzolt Kazinczy-kép – aligha véletlenül – olyan pillanatban jelenik meg egy kortárs író tollán, amikor a 2009-es Kazinczy-bicentenárium után elindult szövegfeltáró munka következtében a debreceni egyetem szervezésében, irányításával az eddigi első kritikai kiadásnak immár nyolc kötete jelent meg, s ezzel nagymértékben nőtt a még kiaknázásra váró Kazinczy-szövegegyüttes mennyisége. Ennek az anyagnak a tanulságai megjelennek Péterfy interpretációjában is – legalábbis abban, hogy Kazinczy itt hangsúlyozottan hétköznapi viszonyai szorításában jelenik meg, s nem nagyhatalmú irodalmi vezérként. Az, hogy Péterfy teljes mértékben eltekint a Németh Lászlótól eredő igaztalan és rendkívül pontatlan hagyománytól, amely Kazinczyban a magyar irodalom megrontóját tudja csak felfedezni, bizonyosan nagy jelentőségű hangsúlyáthelyezés. Bár az ábrázolás köré épített vízió, amely Kazinczyban a barbár és elmaradott magyar világban az életmód és a kultúra nyugati formáinak heroikus, de sikertelen megvalósítóját láttatja, s amely kép Péterfynek a regényt övező – s természetesen inkább a személyes PR-t szolgáló – nyilatkozataiban már-már ideologikusan megjelenik, nem sokkal tűnik meggyőzőbbnek, mint a hatástalanítani kívánt közhely. A korára hatni képtelen, illetve a romantikától elfedett és félreértelmezett, kudarcos Kazinczy tézise, ha nem írói vízióként fogjuk fel, igencsak kétséges kiindulás, tekintve, hogy számos ponton inkább kazinczyáner irodalomfelfogás mutatkozik meg a Kazinczyt követő nemzedék teljesítményében, hiába követett más irodalmi ízlést a Kisfaludy Károllyal kezdődő generáció.
A hétköznapi élet szorításában vergődő Kazinczy ábrázolásához Péterfynek egy olyan szöveganyagot kellett forrásként felhasználni, amely éppen az utóbbi időszak szövegkiadói teljesítményeiben mutatkozott nagyon fontosnak: nemcsak a Kazinczy-levelezés régóta ismert, de azóta ismét bővülő anyagát, hanem a naplók, feljegyzések hatalmas korpuszát is. Péterfy ezen a ponton kitűnő érzékkel nyúl Kazinczy életének azon pontjaihoz, amelyekhez ebből az anyagból nem lehet egyértelmű támpontokat kapni, s ilyenformán kiváló anyagot kínálnak a szépirodalmi fikciónak. Ilyen kérdés Kazinczy egykorú, lokális megítélése, például az, hogy valóban a hétköznapokban is ható bélyeg volt-e börtönviselt múltja? Nekem irodalomtörténészként ugyan az a benyomásom – a Martinovics-összeesküvés alkalmával letartóztatott többi személyiség párhuzamos sorsát is figyelembe véve –, hogy ilyenféle stigmatizáció nem feltétlenül befolyásolta az egykori elítéltek sorsát, de kétségkívül hatásos és figyelemre méltó Péterfynek az ábrázolás minden szintjén megjelenő, másféle felfogása. Más pontokon Péterfy viszont nem a hiányok kreatív kitöltésére koncentrál, hanem fölhasználja a Kazinczy naplóiból jól ismert eseteket: a Kazinczy házassága előtti, állítólagos szerelmi viszonyban, az ún. Nagy Maris-ügyben a rendelkezésre álló, Kazinczytól származó feljegyzések fölhasználása mutatkozik meg. S igen érdekes összehasonlítást tesz lehetővé, hogy az eseményeknek létezik egy újabb, irodalomtörténeti rekonstrukciója is (Orbán László: A Maris históriája. In: Debreczeni Attila – Gönczy Monika [szerk.]: Ragyogni és munkálni. Kultúratudományi tanulmányok Kazinczy Ferencről. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2010, 451–464.), amely hangsúlyaiban és értelmezésében sok ponton eltér Péterfy írói verziójától. Mondhatni, természetes módon.
Ha Péterfy regényének Kazinczy-ábrázolását az eddigi szépirodalmi feldolgozásokhoz mérjük – gondoljunk csak olyan előzményekre, mint Babits Mihály drámája, Weöres Sándor Psychéje vagy éppen Borbély Szilárd színműve –, akkor újszerű, számos ponton és részletben az utóbbi időben megalapozott Kazinczy-kép elemeiből kiinduló személyiségrajzot fedezhetünk föl. Mindez azonban töredékes eredményre vezet a regényben, éppen a nyelviség megoldatlansága miatt. Az a megoldás, hogy a mű Kazinczy legfontosabb, halála előtt feleségének elmondott, de már meg nem írt apokrif történeteként tételeződik, s így a szóbeli vallomás kereteit látszik kitölteni, óhatatlanul egybemossa Kazinczy és Török Sophie szólamát. Ez nyilván történetileg sem indokolt (bár ez a kisebbik gond): hiszen Kazinczy emlékező írásainak bősége biztos támpontot ad saját szólama megteremtéséhez, míg Török Sophie esetében nincsen ilyen bázis. Ez éppen meg is teremtheti, persze, a felhatalmazást egy soha nem volt hang megalkotásához. Ám az a baj, hogy az, ami Török Sophie történeteként kellene, hogy megmutatkozzon, nem egy női logikát mutató visszaemlékezés, ami különösen látványos, ha az újabb magyar irodalomban egyre erősebb női hang irodalmi lenyomataival szembesítjük (gondoljunk például Rakovszky Zsuzsa regényeire).
S ez még csak az egyik pont, ahol megoldatlan marad a narráció. A narrátor szerepével felruházott feleség, Török Sophie tudata már csak nyelvi okokból sem nagyon látszik hitelesen elbírni a vallomás műfaját. Török Sophie bizalmas levélbeli megnyilatkozásai is német nyelvűek (ez nem is csodálható, ha meghatározó bécsi nevelésére gondolunk), s így nehezen lehet profilt adni egy olyan narrátori hangnak, amely végig magyarul nyilatkozik meg, de egyáltalán nem beszél identitásának olyan elemeiről, mint a nyelvi otthonossága, katolicizmusa vagy éppen nyolc megszült gyermekéhez való személyes viszonya. (Csak közbevetőleg: utalások még egy egységesen magyar nyelvű narrációban is lehetnének a német kommunikációra, gondoljunk csak Márton László Minerva búvóhelye című regényének magyarul megfogalmazott, de hangsúlyozottan német nyelvi tudatot tükröző környezetének finoman ironikus és elegáns bemutatására). De ez még a kisebbik gond, s nem ezért válik narrációs szempontból egy omnipotens elbeszélő elleplezésének eszközévé Török Sophie tudata. Jelentősebb megoldatlanságnak érzem, amikor ebbe beleszövődik az a közvetítettségében létező szólam, amely Kazinczy Ferencnek a felesége számára elmondott monológját teszi megismerhetővé. A hatalmas terjedelmű, s minden eddiginél részletesebben föltáruló Kazinczy-szövegkorpusz ugyanis jól láthatóvá teszi az emlékezés struktúráinak jelenlétét és ritmusát – hiszen a visszaemlékezések fragmentált és számos módon egymáshoz kapcsolódó anyaga mind az emlékezés műveleteit viszi színre, éppúgy, ahogy a regény fikciója szerint Angelo Soliman titkos, soha el nem mondott története is ilyennek tételeződik Kazinczy számára. Kazinczy emlékező prózája – amely mai nézetből életműve legizgalmasabb részének látszik – viszont nem azt a mindentudó elbeszélőt imitálja, amely Péterfy regényében megfigyelhető: sokkal erőteljesebb benne a szubjektum jelenléte, a poentírozás apróbb szövegalkotó mechanizmusainak az imitálása, az etikum és a tanulság állandó, finom megfogalmazása. Péterfy ettől az eszköztől eltekint – gyanúm szerint azért, hogy minél előbb eljuthasson a bravúrosan kiépített szerkezet kikerekítéshez, illetve talán azért is, mert mindezt kizárólag a nyelvi archaizálás versus nyelvi modernizálás dilemmájaként fogta föl. Pedig nem erről van szó: ha Péterfy az archaizálás mellőzése mellett döntött, azt jól tette; de az már nem vált a könyv előnyére, hogy nem vett tudomást Kazinczy önéletrajzi szövegeinek a belső retorikai struktúrájáról és gondolkodásának a ritmusáról. Azzal ugyanis, hogy az író ezektől az eszközöktől eltekint, komoly belső ellentmondások épülnek ki a regény narrációjában. Hiányoznak mindazok az írói eszközök, amelyek például Kazinczy arcképteremtő erejét vagy éppen az anekdota műfajának jellemteremtő elveit mutatják; ezért mosódik össze – megítélésem szerint – indokolhatatlanul Kazinczy és Török Sophie szólama, ezért lesz az emlékezésnek része olyan elemek tüzetesen pontos felidézése, amelyet a narrátor a jelenet logikája szerint egykorúan nem is értett, így emlékként sem maradhatott meg benne így és ilyen részletesen. Gondoljunk csak azokra a jelenetekre, amikor Török Sophie a kislányként az apjától hallott, de akkor bevallottan nem értett alkimista tartalmakat idézi fel, vagy amikor ugyanennek a gyermekkori tudatnak a szemtanúként megtapasztalt szexuális élményeket (apja onániáját vagy testvéreinek vérfertőző közösülését) kell felidéznie, s ez a közlés pontosan az egykorúan nem érthetett szituációban, kétely nélkül helyezi el a látványt. Ez nemcsak a regény narrációjának lélektani hitelét nem erősíti, de szemben áll a megteremtett elbeszélő figurájával is: egy, a szalézi apácáknál nevelkedett, 18. századi lánytól a szexualitás ilyen korai ismerete teljesen képtelen feltételezés. Egyetlen dolog magyarázza ugyan ezt a megoldást, de ettől még nem válik szervessé: a narrátori közlés ilyetén felépítése csak álca – egy más típusú és eredetű történetmondás elfedésére szolgál. Egy olyanéra, amelyet viszont a regény nem akar felvállalni: egy auktoriális szerzői közlésre építő megoldásra.
Péterfy könyvének igazi írói ereje valahol máshol keresendő. A szerző nagyon jól érzi a szerkezet lendületét, s remekül poentírozza a kiépített szerkezetet: az egyes egységek ismétlődően azonos bevezető formulái éppen a körkörösséget hangsúlyozzák, míg a lezárás a váratlanság hatáselemére épít, s így válik a regény utolsó mondata valóban súlyos tanulsággá: az Angelo Soliman preparátumát néző Török Sophie megérti azt, hogy saját magával néz szembe. Ennek a szerkezetnek az egyik legfontosabb kérdése persze az, miképpen lehet összekapcsolni Kazinczy és Angelo Soliman életpályáját, hiszen az a néhány, Kazinczytól fönnmaradt feljegyzés, amely erről szól, semmiképpen nem mutat erős és szoros kapcsolatot, belesimul Kazinczy kuriózumok iránti, empatikus érdeklődésébe. Ezért választja Péterfy azt a megoldást, hogy Angelo, amikor tudomást szerez arról, hogy halála után egyértelmű az udvar szándéka az ő kitömésére, végrendeletileg Kazinczyra hagyja a bőrét – s ezzel a saját történetét is. A történeti kutatás, persze, semmiféle végrendeletről nem tud – ám ez nem akadálya a történeti adatok hézagaiban kiépülő történet belső logikájának. Az írói gondot inkább az jelenti, hogy Angelo halálakor (1796) Kazinczy éppen brünni államfogoly, így csak akkor lehet jelen a kitömés érzékletesen leírt, borzalmas aktusánál, ha külön magyarázata van a Bécsbe kerülésének. Péterfy ezt ismét apokrif történetként oldja meg: egy Obrovicba érkező katonatiszt viszi el a foglyot Bécsbe. Ennek a megoldásnak a belső hitele kevésbé meggyőző, mintsem hatásossága. Hiszen még ha elfogadjuk is az írói ötletet, a korszak ügykezelésének és adminisztratív gyakorlatának ismeretében teljesen abszurd, hogy egy effajta örökség átengedésének az engedélyezéséhez miért kellene az örökös személyes jelenléte, a meghitelesített, aláírt dokumentum helyett. (Persze, tudjuk: ha Péterfy nem így tesz, nem lehet jelen a regényben a preparátum elkészítésénél Kazinczy, s akkor kénytelen az író eltekinteni a folyamat leírásától is.) Sokkal feltűnőbb megoldatlanság marad a regény tisztázatlan viszonya a Fogságom naplójához, amely éppen Kazinczy életének ezt a periódusát dolgozza fel, s ahonnan ez a fiktív történet, természetesen, hiányzik. S nincs reflexió a könyvben sem a hiányra, sem a kéziratos, kifejezetten az utódok okulására szánt Fogságom naplójának az irodalmi és retorikai stratégiájára. Félreértés ne legyen: nem a regény fiktív elemeinek a meglétével van gondom. Ami hiányzik, az kifejezetten a felhasználható, s jelzésszerűen oda is tartozó irodalmi hagyományra való szépírói reflexió elmaradása – amelyet más nem indokol, mint egy erőteljes (s tán az is mondható: erőszakos) regénykoncepció maradéktalan érvényesítése.
Mert azzal úgy általában semmi gond nincsen, hogy az író számos ponton eltekint a történeti tényektől, ha éppen erre van szüksége. Ilyen jelenség például a Kazinczy-család belső viszonyainak radikális leegyszerűsítése is. Ez a leginkább Dienes (aki, persze, már 1824-ben meghalt, s nem a koleralázadás idején, és nem is erőszakos halállal) negatívvá festésében mutatkozik meg. De a könyv a hatás érdekében eltekint Kazinczy leánytestvéreinek lététől is, vagy éppen a legfiatalabb fiútestvér, Miklós szerepeltetésétől, akit ugyancsak letartóztattak a Martinovics-összeesküvés felgöngyölítésekor, csak éppen nem ítéltek el, s említés nélkül kimarad Ferenc katonatiszt testvére, László, aki pedig bizonyíthatóan elítélte a felségsértési ügybe keveredett bátyját. A fogságból szabaduló Kazinczyért sem Dienes ment Munkácsra, hanem unokatestvére, István, s a testvére, József. Tudjuk, hogy Kazinczy Ferencet a gyermekei közül Eugenia (ahogy a családban emlegették: Zseni) haláláig ápolta, s így Kazinczy halálának a teljesen magányos mivolta is csupán Péterfy koncepciójából következik. Angelo Soliman kapcsán is fontos és koncepcionális szerepe van annak, hogy ő ismételten mint Bécs egyetlen feketéje jelenik meg – noha tény, hogy számos afrikai élt a 17–18. században itt, s a név szerint azonosíthatóakról rendelkezésünkre áll egy hosszú lista is (Philipp Blom – Wolfgang Kos [szerk.]: i. m. 94–95.). Hosszan lehetne még sorolni Péterfynek a regényvilág egysége érdekében hozott döntéseit, amelyekkel eltért a dokumentálható tényektől. Ám ez önmagában nem érdekes, hiszen teljesen legitim írói eszközről van szó – jelentősége abban van, hogy láthatóvá teszi a regény szövegét szervező koncepciót. S ha valamivel gondja lehet az olvasónak, akkor az inkább ennek az egyébként megragadó és erőteljes koncepciónak a kidolgozása. Péterfy – számomra egyébként nagyon rokonszenves – vállalkozása ugyanis éppen a felemás írói akríbia miatt válik problematikussá. Gyönyörű részletei ellenére is.