Grádéi hajnalok Zalán Tiborral

Zalán Tibor hatvanéves 2014. augusztus 27-én. Költő, író, drámaíró, dalszövegíró, pedagógus, dramaturg. Legújabb kötetei: Fáradt Kadenciák (vers, 2012); Holdfénytől megvakult kutya; (vers, 2013); Papírváros (letarolva, három, regény, 2013). Az életinterjú-részlet a pálya nyugodtabb, érettebb, szakaszáról kérdezi Zalánt: arról, „hogyan látszanak a távolból a kezdeti minták, Mesterek, pályatársak, akikkel együtt húzott csizmát?”

’94–’04 – „kölcsöntéglák”, „elszakadás”, „barátok”, „harcostársak”

OZ: 1994-ben negyvenéves vagy. Ha leülsz egy nyugodt koradélutánon, végignézed a – gondolom – külön polcon sorakozó könyveidet, se gyerekek, se asszony, se más némber, semmi zavaró tényező a tájban, és azt mondod, egyesével megvizsgálom az épülő kastély alapanyagát a Földfogyatkozástól az 1992-es Kívülig, és Zalán-esszét írsz Zalán építőanyagairól a születésnapodra megjelenő Áttűnések című válogatott versek elé. Negyvenévesen vagy már olyan bátor, hogy elismerd, beismerd, elfogadd, kitől, kiktől, mely klasszikus, félig klasszikus, kortárs magyar és nem magyar költőktől, íróktól tanultál? Felsorolhattad volna már ’94-ben a sok-sok forrást, eret és patakot, amiből a negyvenéves Zalán áll? És most? Pilinszky a kezdetek kezdetén – nyilvánvaló, és tovább, kik hatnak rád máig tetten érhetően?

ZT: Az első buktató, hogy nincsen olyan külön polcom, amelyen a könyveimet sorakoztatom, de még abban sem vagyok biztos, hogy megvan az összes könyvem, mármint, hogy jómagam birtokolom-e a teljes életművemet, materiálisan. Anyámnak egy ideig megvolt minden megjelenésem, de néha-néha, egy-egy fellépésre kölcsönkértem tőle egyiket-másikat, amelyiket otthon nem találtam, azután meg elfelejtettem visszaadni neki őket. Később aztán azok is elkallódtak valahol, vagy lehet, a dolgozószobám költői rendetlenségében veszteglenek az ikszedik könyv-kézirat-folyóiratkupac alatt. Amúgy, nem nagyon szeretem használni, sőt, hallani se nagyon, hogy valakire, aki már kialakította a maga összetéveszthetetlen világát, azt mondják, hatott valaki. Sokkal pontosabbnak vélem, hogy adott korszakában x vagy y világa érdekelte az illetőt. Az emberre csak fiatal, „szivacs-költő” korában hatnak mások. Értem ezen azt, hogy az induló költő befogadástana a szivacshoz hasonlít. Mindent magába szív, hogy mindent feldolgozzon és a magáévá emésszen. Később már nem tanul az ember, hanem fölismer, fölismeri, hogy egy-egy élethelyzet kísértetiesen emlékeztet, néha a megismétlődés borzongásával azonos ez, egy, már (mással) megtörtént (más) élethelyzetre. Egy átélés egy már (más által is) átélt érzéssel. Egy megoldás egy már (más által) használt, kitalált megoldással. Nem tanulásról van szó tehát, hanem arról, hogy az alkotó fejlődése során óhatatlanul találkozik más (többnyire már nem élő) alkotók műveiben megjelenő olyan mozzanatokkal, megformálásokkal, sokszor az illetők attitűdjeit is idesorolhatjuk, melyekkel szembesítenie kell a saját élmény- és formavilágát. És ezek a találkozások akár az egybeesésekig is lehetnek hasonlóak. Akitől tanultam koraifjúságomban, az Ady Endre volt. Utána sokáig hosszú csönd. Pilinszky volt a második, egyben az utolsó, akitől még tanulva tanultam. Majd következett Nagy László és Juhász Ferenc, ők már csak hatottak rám. Azután megint hosszabb csönd. Egy véletlen találkozás során szintén erős hatást gyakoroltak rám az avantgárd mozgalmak, a párizsi Magyar Műhely és az Arkánum körei. Az Új Symposion esetében már sem hatásról, sem tanulásról nem beszélhetünk, együtt estünk bele ugyanis ugyanabba az időcsapdába, ahol egyformán vergődtünk. Mikor kitől kölcsönöztem építőanyagot, mert éppen hasonló belső-külső építmény létrehozására volt szükségem az adott pillanatban? Nagyon hosszú névsor következhetne itt Janus Pannoniustól Géczi Jánosig, Balassi Bálinttól Baka Istvánig, Csokonai Vitéz Mihálytól Sziveri Jánosig, Batsányi Jánostól Barak Lászlóig, Petőfi Sándortól Lászlóffy Aladárig, vagy Puskintól Ginsbergig, Lermontovtól Blagáig, Keatstől Dylan Thomasig, Shakespeare-től Lorcáig… Na, meguntam ezt az összevissza felsorolást, itt abba is hagyom. Azt viszont nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy az utóbbi évtizedben nagyon sok kapcsolódási pontom van a kései József Attilával, jóllehet, korban akár már az apja is lehetnék. Az átvételek, utalások, allúziók, idézések az én koromban – és ennyi költészettel eltöltött (vagy elfecsérelt) év után – már nem a tanulás vagy kölcsönzés gesztusát fedik le. Különben is, a posztmodern szakított az idézet vagy átvétel feltüntetettségével, mindenki mindene mindenkié, tehát végképp nem hatást kell feltételeznünk, amikor felfedezünk egy sort, töredéket, akár bekezdést másoktól egyik-másik műben, hanem az okát kell megkeresnünk az odakerülésnek, és a működésüket kell megvizsgálnunk az új nyelvi közegükben.

OZ: A Fordulat Éve és 55 között született magyar irodalmárok közös nemzedéki élménye a mielőbbi, megsürgetett elszakadás. Tudtommal egyetlen pályatárs fejében meg nem fordult, hogy hagyományőrzésből átvegye apjától a szerszámot, a faluban maradjon. Mire mi végzünk a rendszerint nem túl távoli középiskolában, némelyest konszolidálódik a rendszer, ötvenhat latrináján kéreg, a szétrajzó gyerekek hagynak csapot-papot, mennek a vágyaik után. Ami ugyanakkor gyökértelenséget és hazátlanságot jelent még országon belül is. Nem tudjuk, nem fogjuk fel, szabadok vagyunk, mint a réten futkosó csikó. Elkezdődik a mesterek, barátságok, életre szóló szövetségkötések ideje. A ki- és elszabadulás első három-öt évében alig indulok haza, írok levelet, hogy minden rendben, bármikor hazaugrok, ha szükség lenne rám, de nem ugrok, tulajdonképpen egyedül hagyom a szüleimet. Máig szégyellem magam emiatt. Te hogyan oldottad meg, hogy mindent meg kell nézni, fel kell falni, közben-közben haza is kellene jutni néha?

ZT: Való igaz, sem apám kubikos taligáját nem akartam tovább tologatni, sem anyám helyére nem akartam beállni a futószalag mellé nyerstéglát elszedni a téglagyárba. Tanulni akartam, jóllehet, ennek a tanulási akarásnak nem volt iránya, mindegy volt, hogy mit, mi felé visz az, amit tanulok, csak tanulni, és nem beleragadni abba az életbe, ami őket sem vitte sokkal előbbre az életükben, mondhatni, sehova. Én Nagykőrösre kerültem, mert ott volt jó a gimnázium a környékünkön. És az is igaz, hogy az új környezet, új életforma nagyon alkalmas volt arra, hogy az embert akár el is szakítsa a felnevelő közegétől. Tizennégy évesen kerültem el Abonyból, a szülői házból, és azóta is csak látogatóba megyek haza. Volt ebben a kényszerű elszakadásban kezdetekben egyfajta szabadságmámor, világhabzsolás, megvolt benne az önállóság méltósága és bátorsága és felelőtlensége, melyhez, természetesen, csatlakozott az otthonhagyottakhoz fűződő kötelék lazulása, a mind jobban redukálódó hazafelé figyelés. Szerencsére, szüleim akkor még elég mozgékonyak voltak – különösen az anyám –, gyakran meglátogattak Nagykőrösön, később Szegeden, és nem hagyták, hogy elkeveredjem a nagyvilágban nélkülük, vagy az ő kontrolljuk nélkül. Egyszerűen nem engedték meg maguknak, hogy ne tudjanak rólam. Nekem tehát nem kellett hazamennem rendszeresen, ha látni akartam őket, vagy gondoskodni szándékoztam róluk, ők kerestek meg, és ők gondoskodtak rólam. Ez aztán úgy változott mostanra, amikor apám már nem él, anyám pedig a szíve és a lába miatt nem szívesen vonatozik föl Pestre, hogy én érzem szükségét a gyakori látogatásnak. Nincsenek tehát bennem lelkifurdalások vagy önmarcangolások amiatt, hogy idestova ötven éve elszakadtam tőlük fizikailag, mert a kapcsolattartás rendszeres és megszakítás nélküli volt ez idő alatt; a telefonok, mobiltelefonok időszakában pedig lehetőség nyílik napi kapcsolatteremtésre az édesanyámmal és Attilával, a nevelt fiammal.

OZ: Kezdetben vala vers, a teremtés víziója, öröme. Aztán vala az igény, hogy a verssel kezdeni kellene valamit. Viszont nem vala kapcsolatrendszer, nincsenek ismerősök a folyóiratok asztalainál, helyette néhány hasonló korú fiatal költő a szegedi egyetemen, talán létezik amatőr irodalmi kör a városban is, az egyetemen (megjegyzem, ezek a körök a kezdők súlyos keresztjei), akikkel tapasztalatot, információt cseréltek. De még mindig nem vala semmi, csak a születő versek. Hogyan kezdődik?
(Egy közbevetett kérdés: honnan tudja a költő, hogy jó vers motoz benne, honnan tudja, hogy jó vers született? Én, az olvasó, tudom, mi a jó vers. A jó vers elgázol. De a költő hogyan definiálná a „jó vers” fogalmát? Léteznek kötelező formai, gondolati, elemei? Mindig érdekelt volna, soha nem jutottam el odáig, hogy megkérdezzek egy érintettet.)

ZT: Soha nem voltam alkotókörök tagja. Kerültem az irodalmi köröket is. Ösztönösen éreztem meg talán, hogy nem vagyok közéjük való. Mindig az volt velük az alapbajom, hogy a társaság leggyengébb teljesítményéhez igazítják a többiekkel szembeni elvárásokat. Magyarán, ezekben a körökben mindenki zseni, és valójában az egymással szembeni kritika nem működik, mert nem működhet. Vagy, csak magányos alkotó voltam már akkor is, ahogy az is maradtam életem további szakaszaiban, hiába szerkesztettem, illetve hiába kocsmáztam néha huszadmagammal Pesten. Nem voltak szerkesztői asztalok, nem voltak kapcsolatok a szerkesztőségekben indulásomkor, de én azért figyeltem a megjelent folyóiratszámokat, számon tartottam azokat, akik fölbukkantak az ismeretlenségből, óhatatlanul is hozzájuk mértem a magam teljesítményét, és igyekeztem tartani velük a lépést, vagy, ha lehetett, meg is előzni őket, mármint teljesítményben. Tapasztalataimat, ahogy kétségeimet is, elsősorban Bakával és Géczivel tudtam megosztani. Géczi empatikusabban viszonyult a felmerülő problémáimhoz Bakánál, akinek szinte mindig kész válaszai voltak, amelyek elsősorban a saját maga számára kialakított etikai vagy esztétikai kódexben voltak lefektetve. Ezért is vitatkoztam kevesebbet Bakával Géczinél, utóbbi hajlékonyabb volt, és hajlamos a belátásra, előző törvényként kezelte a véleményét, és nem nagyon engedte meg annak a megkérdőjelezését, vagy netán elutasítását. Akkor még, és ez nagyon jó kohónak bizonyult, voltak nagy esztétikai vitáink hármasban, illetve elsősorban csak azok voltak a kezdeti időkben, amikor még sem hiúsági, sem féltékenységi kérdések nem keveredtek a beszélgetéseink tartalmába. Bakának és nekem oroszos volt a műveltségem, Géczi hozta a természettudományos világképét – jól megfértünk egymással, jól megegyeztek bennünk a homlokegyenest mást és mást kimondó, jelentő tapasztalatok. Mert Baka nem bírta az italt, inni is csak ritkán ittunk ilyenkor, ami azt is jelentette, hogy mi beszéltünk a legszenvedélyesebb regiszterekben is, nem pedig a bor beszélt föl belőlünk. A kezdetekről kérdeztél. Nálam ugye a Tiszatájjal kezdődött, Iliával. De a további lépéseimben nem volt a segítségemre, korrektül úgy gondolta, hogy mindenki harcolja ki az ő protezsálása nélkül a maga helyét az irodalomban. Ismeretlenül, ha jól emlékszem, kézírással (!) küldtem el három verset Simon Zoltán szerkesztőnek az Alföldhöz, nem volt mindig írógépem. Ő postafordultával válaszolt, hogy lehozza a verseket a lapban. A harmadik helyre már azzal a megerősítéssel tudtam küldeni a verseimet, talán a Forrás volt, hogy megjelentem már a Tiszatájban és az Alföldben is. Ezek voltak a referenciák, a lapok, amelyek el- és befogadtak. Nem vagyok szerkesztőségjáró ember, annak ellenére, hogy sokat ültem szerkesztőként szerkesztőségi szobákban, az anyagaimat még akkor is postán küldöm, ha a kezébe nyomhatnám a szerkesztőnek, így vagyok például Alexával vagy Bokányival, az Életünk szerkesztőivel, vagy Elek Tiborral, a Bárka főszerkesztőjével, akikkel gyakran találkozom, utóbbival egy színházépületben dolgozom, de eszem ágában sincs a táskámban lévő, nekik szánt szöveget átadni borozás közben. Másnap-harmadnap elszédelgek a postára, és feladom a szerkesztőségi címükre, vagy küldöm ímélben. Nem is tudom, mikor voltam utoljára folyóirat-szerkesztőségben, talán évekkel ezelőtt a Kortárs-díj átadáskor a Kortársban. Pedig számtalanszor jártam a Papírváros előkészítési szakaszában egy ajtóval mellettük, a Kortárs Kiadóban – valahogy nem volt kedvem, késztetésem átmenni hozzájuk, pedig szeretem őket, hívtak-hívnak, régen is találkoztunk… Nem tudom, miért van ez így. (Persze, közben eszembe jut, hogy az Életünk szerkesztőségében két éve találkoztam fiatal alkotókkal, és hogy a Békéscsabai Jókai Színházban időnként a Bárka szerkesztőségében iszom a kávét… De ezek nem szerkesztőségi, sokkal inkább baráti látogatások, megkeresések…)
A mellékkérdésre? A jó vers fogalmát nyilván a költőnek a legnehezebb definiálnia. Nálam akkor jó a vers, ha helyén van benne minden, értem ezen a szavak, a központozás, a tördelés, a felütés és a lezárás pontosságát – tehát formailag és közlemény szempontjából összeáll valami különlegesen fontos rend. Mivel én a verset a szavak sajátos összerendezettségeként tartom számon, és azok közé tartozom, akik a versben nem vélnek tartalmat felfedezni, számomra a legfontosabb, hogy a szavak különös összerendezettsége valamilyen addig nem létező rendet képezzenek meg egyfajta üzenetben. Hogy sikerült-e jó verset írnom, vagy sem, az mindig akkor dől el, amikor a vers zárását megírtam. Onnantól kezdve én is csak olvasója vagyok a saját művemnek. És ha az, amit olvasok – immár ismeretlen szerző műveként – megérint, sőt, ha átgázol rajtam, ahogy te mondod, akkor rendben van a szöveg. Ha hiátusok, befogadási lyukak maradnak bennem (szándékosan nem beszélek megértési zavarokról), akkor újra kell gondolni az egész struktúrát, „át kell építeni” a mutatványt. Ez néha csak egy névelő eltávolítását vagy beírását jelenti, szerencsésebb esetekben persze, máskor a vers teljes fel- és átforgatását, esetleg a teljes megsemmisítését is eredményezheti.

OZ: Tehát eljutsz Iliához. Ilia az Isten egy fiatal, ellentmondásból élő költő számára, aki többnyire azt mondja csípőből (ha nem mondja, gondolja) a mondat felénél, hogy nem! Ilia Mihály szerepe milyen szerep? A profi szakemberé? A jóindulatú atyai kormányosé? A szerkesztőé, aki megjelenteti a verset?

ZT: Ilia szerepe abszolút főszerep, legalábbis néhány nemzedék életében. És nem csak a miénkre gondolok. Osvát mellett a huszadik század legtehetségesebb és legjobb szerkesztője, akinek a tévedhetetlen ízléséhez sokféle szerkesztői bátorság kapcsolódik. Mert bátorság kell az elfogadáshoz éppúgy, mint az elutasításhoz, az anyagok egymás mellé helyezéséhez, a politikai tartalmak befogadásához, avagy elhárításához. Akire Ilia azt mondta, hogy költő, vagy író, vagy drámaíró egy vers vagy egy novella vagy egy dramolett után, az minden bizonnyal költő és író és drámaíró lett. Persze, egy mű után soha nem nyilatkozott, óvatos volt az ítéleteiben, szerette megalapozni azokat. Ha isten nem is, de mindenképpen a mérték volt számunkra, akinek meg akartunk felelni, biztosan tudtuk, hogy meg is kell felelnünk, mert akkor járunk jó úton, valamifajta kiteljesedés felé. Egyszerre volt hűvös profi, szakember, és jóindulatú atyai barát. Értem ezen, hogy ítéletei meglapozottak voltak és pontosak, ugyanakkor igyekezett az általa támogatott pályakezdő egyetemista költők magánéletét is kormányozni, de csakis a maga finom, tapintatos távolságtartásával. Tudta, hogy az élet és az irodalom sajátosan támogatják vagy pusztítják egymást, próbálta kialakítani bennünk az élhető és túlélhető arányokat. Jókat nevetett nem mindig szalonképesen előadott kalandjainkon (szemérmes ember volt, soha nem káromkodott, de még csak ejnyebejnyézni sem hallottam), tudta, hova (irodalomhoz hova) kapcsolni a legvadabb történeteket. Érdekes, hogy szerkesztőként nem az volt a legfontosabb a számunkra, hogy megjelenteti a verseinket (nekem összesen két versemet volt módja megjelentetni, utána rögtön le is köszönt a főszerkesztőségről), hanem hogy foglalkozik a költészetünkkel. Egy elismeréssel vagy egy elutasítással tanácsot adott, figyelmeztetett, megerősített, elbizonytalanított. Soha nem mondta, hogy így, de azt igen, hogy így talán ne! És ez fontos. Tudott nagyon kemény is lenni. Emlékszem, amikor a Kormos Istvánnak elküldött első kötetem elkallódott a postán, és nekem, még az írógépek világában vagyunk, nem volt másolatom a kéziratról, lévén utáltam az átütőpapír fehér porát, Ilia csak nevetve legyintett a sopánkodásomra: örüljön neki, majd összeír egy újabb kötetet, és abban egy vers többet fog érni, mint az összes elveszett verse. És tudja, miért? A trauma miatt, amit a kötet elvesztése kiváltott magában. A trauma jó táptalaja a költészetnek. Ilyeneket mondott. És magázott, hiába jelentem meg nála versekkel a lapban. Amikor magánemberként a lakásán borozgattunk, akkor mindig fölajánlotta a tegeződést. Aminek én zavartan és nagyon örültem. A valahány ilyen találkozás utáni másnapon az egyetem folyosóján, engem jóval megelőzve, lejónapozott, amit egy idő után úgy-ahogy megszoktam. Csak végzésem után rendeződött ez a tegezés-magázás ügy, aminek valójában nem volt jelentősége. Ilia centrum volt, mágnes, ami körül különös alakban elrendeződtek a fémforgácsdarabkák. Hihetetlen széles körű levelezése – mely valóban nem ismerte és fogadta el a határokat és a táborokat – befogja szinte a teljes huszadik századi magyar nyelvű irodalmat. Egy egész filológus-hadnak ad megélhetést akár életfogytiglan is majd, ha kiadja a kezéből a megőrzött, roppant értékes és tartalmas dokumentumokat.

OZ: Baka Istvánt gyorsan lezavartuk egy előző körben, Ilia bonyolultabb feladat, hiszen Baka korban sokkal közelebb áll hozzád. Amit Ilia tanácsol, gyakorlati okokból is „hasznos” megfogadni. De Baka Pista szakembersége ellenére szinte kortárs és versenytárs, akit az irodalom kiszámíthatatlan természete hosszan lent tart Szeged nagy költőjeként savanyodni, pedig aligha a Város Nagy Költője rang a szíve vágya. Te viszont, a tanítvány, kirepülsz, foglalsz el egy másik terepet, nyergelsz át a városi válogatottból a nagyválogatottba. Mit jelent ez a viszonyotokban?

ZT: Nagyon nehéz a mi viszonyunkat Bakával pontosan földeríteni, még ennyi idő eltelte után is. Van néhány biztos támpont a kettőnk kapcsolatában. Nagy várakozással és a rangosabb, idősebb és tapasztaltabb költőnek kijáró tisztelettel néztem az érkezése elé. Berendezkedése Szegeden – családi problémáktól terhelten – végig előttünk (itt bekapcsoltam Géczit is) zajlott, sokat jártunk össze, ha kellett, segítettünk egymásnak és egymáson, és azt kell mondjam, valóban mély baráti viszony alakult ki közöttünk. Persze, az zavaró volt, hogy Baka egyre sűrűbben és hűvösebben emlegette, hogy mi nem vagyunk egy nemzedék hárman, Géczivel mi inkább Nagy Gazsihoz és Pintér Lajoshoz tartozunk, amivel folyamatosan azt kívánta jelezni, hogy bizonyos határokat ne lépjünk át sem barátságban, sem költészetben. Még szegedi időszakunkban jelentkeztek a legsúlyosabb, akár a barátságunkat is próbára tevő személyi kérdések. Jelesen, ki Szeged legnagyobb költője, Baka-e, Géczi-e, vagy én. Ezt ő fogalmazta meg egy estem után, amikor mélyen megsértődött azon, hogy őt nem hívták meg arra a helyre még soha verset felolvasni, ahonnan egy borosüveggel a hónom alatt egyenesen hozzájuk villamosoztam. Annyian voltak, hogy még a fogason is lógtak. Ezt én mondtam, meggondolatlanul, de nem igazságtartalom nélkül. Egyre jobban ment a szekér akkoriban, ő pedig valamiért épp akkor nem volt divatos (remélem, a kettő nem függ össze), nem sikerült megnyernie a szegedi közönséget, értsük ezen elsősorban az egyetemi fiatalságot. Márpedig rendnek kellett lenni, a rend pedig azonos kellett legyen a hierarchia pontos tudatosításával és megtartásával. „Te akarsz Szeged legnagyobb költője lenni?” – tette fel mindenfajta kertelés nélkül a kérdést, és nem engedte, hogy addig felbontsam a bort, amíg szavamat nem adtam arra, hogy nem én akarok Szeged legnagyobb költője lenni. Most már látom, mennyire gyerekes és nevetséges ez, most már látnám (bár itt ülne még velem szemben egy pohár vodka mögött!), mekkora nagy gyerek volt ez a szakállas, gyakran marcona kis ember, megérteném, hogy mennyire vágyott a szeretetre, elismerésre, hogy mennyire fontos volt neki siker, hír és rang. Negyed annyira sem, mint nekem. De akkor csak a bántást és a rajtam való erőszakot tudtam érezni ezekből a gesztusaiból. Egy idő után már esztétikai szinten sem voltak megbeszélnivalóink, mert én elindultam az avantgárd megújítható formáinak a keresése felé, ő pedig zsigerből utálta az avantgárdot. Különös, hogy a barátságunk maradt meg, nem a költői empátiánk egymás távolodó világával. Találkozásaink megritkultak, levelet gyakorlatilag nem váltottunk. Géczivel még inkább megmaradt a viszonya, talán annak köszönhetően is, hogy János Baka fiának a keresztapja volt. Az utolsó nagy videóinterjút, mely Kiss Róbert rendező fiókjában vesztegel még mindig bemutatlanul (szöveges változata megjelent a Tiszatájban), én készítettem vele Szekszárdon, ahol, talán a halál érzett közelsége miatt, megbékéltünk egymással, és megbocsátottuk egymásnak, amit megbocsátani tudtunk, és megbocsátanunk kellett. Amikor a temetésén beszéltem, már ugyanahhoz a drága, tiszta és ártatlan emberhez, baráthoz beszéltem, akit megismertem annak idején, amikor véznán és fiatalon, karjait szerteszét lóbálva kissé rövid ujjú zakójában megérkezett Szegedre.

OZ: Kormos Istvánnal, az első kötetszerkesztőddel milyen a kapcsolatod? Ő az a ritka irodalmi ember, akiről csak jót, csak és kizárólag jót hallani. Hogy valakinek ne legyen egyetlen árva ellensége, aki szidja az adott költő-szerkesztőt, tündérmesei szint ebben a szakmában. Ti ketten hogyan? Hagyott nyomot?

ZT: Kormossal gyakorlatilag kétszer találkoztunk. Igazából csak azt tudom mondani róla, hogy sármos férfi volt, szép rekedtre ivott-bagózott hanggal (bár arra nem emlékszem tisztán, hogy cigarettázott-e, de biztosra veszem, hogy igen), fehér ingében kellően beágyazódva legendás történetekbe. Ilyeneket tudnék mondani, hogy alacsonyabb volt, mint amire számítottam, és jó lett volna, ha nem hal meg akkor, amikor én épp fél évig Moszkvában vesztegeltem. Lehettünk volna barátok talán, ahogy nem lettünk soha. Igazából alig beszéltünk mi egymással, jó a köteted, mondta, kiadom, és rögtön utána: menjünk le a Hungáriába és igyunk meg valamit! Erre emlékszem, és hogy nagyon büszke voltam arra, amit mond. De hogy mit beszéltünk lefelé a liftben, vagy a Hungária márványasztala mellett, arról ma már fogalmam sincs. Költő volt, jó ízléssel megáldott szerkesztő, olyan alkotó, aki éveket, évtizedeket tudott hallgatni, és utána úgy tudott megszólalni, hogy senki sem kérhette rajta számon az elhallgatás évtizedeit. Én nem ismertem Kormos Istvánt. Én már csak a Kormos István-mítoszt ismertem.

OZ: Amikor első petárdáid, rakétáid, sikereid láthatóvá válnak, egy barát, akivel valóban együtt húztál csizmát katonaként, együtt reformáltátok meg Szeged irodalmi életét, ugyanakkor robbantja az évtized fordulójának leglátványosabb, leghangosabb és legszofisztikáltabb botrányát a Vadnarancsokkal. Minden és mindenki elhomályosul mögötte (te is). Géczi Jánosnak hívják. A kor ugyan rosszul kezeli a botrányok kirobbantóit, lett légyen akár irodalmi is, első vagy második lépésként ráküldi a III/III-at, de attól a név és a kötet megmarad. Az most mindegy, hogy Géczit, karaktere annyira nem botránykezelésre teremtődött, úgy megviseli a dolog, hogy szép lassan behúzza a spalettákat, kiiktatja a további hasonló lehetőséget. Az a kérdés, te mit gondolsz ekkor, amikor hasítotok az irodalom egén, két ragyogó MIG Szegedről a napsütésben?

ZT: Igazából irigyeltem Géczit. Nem a Vadnarancsok sikerét vagy botrányát, megvoltak akkortájt nekem is a magam sikerei és botrányai ahhoz, hogy ilyesmire ne legyek irigy. Azt irigyeltem, hogy egy olyan műfajban tudott érvényes – és tényleg tabukat felszaggató – szövegeket közölni, ami sohasem volt az övé, amit úgy hívunk talán, hogy szocioesszé. Szurkoltam neki, hogy bírja a nyomást, ami azért rendesen volt rajta a megjelenés után, hogy ne gyávuljon el, és reménykedtem abban, ami neki is szándéka volt, hogy folytatni fogja, hogy tudja majd folytatni azt, amit ilyen roppant erudícióval elkezdett. Nem így történt. Meggyőződésem, hogy minden botránya és látványos jelenései ellenére a Vadnarancsok nem futotta ki magát. Ez nem Géczi bűne, a kor hivatásos tűzszerész-irodalmárai nagyon értettek ahhoz, hogyan kell semlegesíteni az olyan bombákat, mint a Vadnarancsok. Ekkortájt engem az Arctalan nemzedék és fogadtatása foglalkoztatott, írtam a hosszú avantgárd szabadverseimet, a Hintaló után az Ének Pohárért és az Ének hajnali Napért címűeket, a Megfigyelések és szabad leírások a visszavonulás díszletei között avantgárd versciklust – tehát, botrányok és sok építkezés, akkoriban ezeken gondolkodtam, ezek kötötték le az időmet és az energiáimat.

OZ: Közben rajtad is ott a belbiztonság szeme. Mit érzékeltél akkoriban belőle? És ha – ahogy feltételezem – semmit vagy nem sokat, ha mégis, az ember megvonta a vállát, azt hitte, hogy nem számít, meglepődtél-e, amikor kikérted, ha kikérted, a Hivataltól az aktáidat, és amikor olvastad a neveket, monogramokat, kikövetkeztetted, hogy melyik esetet melyik barátod jelentette?

ZT: Nem kértem ki az aktáimat a Hivataltól, nem is fogom, nem olvastam neveket és monogramokat, nem következtettem ki, melyik esetet melyik barátom jelentette, ha jelentenie kellett, vagy jelenteni akarta. Tudod, én úgy vagyok ezzel, hogy mocskos egy világban éltünk, amelyből egyikünk sem tudott bemocskolódás nélkül kikeveredni. Aki szarba nyúl, annak szaros lesz a keze. Szartam a megfigyelőkre, a belbiztonságra, hogy a saját kontextusomban maradjak, tudtam, hogy léteznek, és nem voltak illúzióim arról, hogy ők is tudnak a létezésemről, akár minden lépésemről, ott vannak az estjeimen, ott a kocsmaasztalaimnál, talán az ágyamba nem bújtak bele, akkor legalábbis nem, amikor én voltam benne. Nem érzem úgy, hogy bárkit is el kéne számoltatnom, bárkivel is le kéne számolnom, bárkin is számon kellene kérnem bármit is. Nem tudhatjuk, abban a fojtogató, orosz kölnivel szétlocsolt időben pedig főleg nem tudhattuk, hogy ki miért mit csinál, kit mivel lehet megzsarolni, kinek sikerül megúsznia, és ki ragad benne, ki tördeli könnyezve a kezét az éjszakában, és ki tördeli kacagva a szeretője mohó kis ujjacskáit ugyanabban az éjszakában. Magyarán, nem akarom tudni, és ez semmiképpen sem struccpolitika, hogy kik és mit jelentettek rólam, hogy a környezetemben ki volt bent, és ki volt kint, hogy ki sörözött velem szeretetből és ki kötelességből, hogy ki kereste a barátságomat, mert érdekeltem mint ember, és ki volt, aki utasításra keresett meg, és hálózott be a megjátszott szeretetével, sok fizetett sörével. Ez az egész ügy számomra egy nagy matrózládába van belegyömöszölve és légmentesen lezárva (Szindbád hazatért). Ezzel azt akarom mondani, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek nagy időszaka volt az én kis életemnek, a vándorló szabadságnak az a nagy évada, ami még ma is légszomjjal tölt el, ha rá gondolok, és nem akarom elrontani a visszafelé tudással. Két dolog, ami számomra ma is fontos azokból az időkből. Az egyik, hogy életem legboldogabb éveit, évtizedeit élhettem akkor úgy, ahogy máskor máshogy nem tudtam volna megélni. A másik, hogy bármi és bárhogyan is történt, élve és az életet bírva, törések, repedezések nélkül éltem túl azokat az időket, így teljesen mindegy is már, mi csúnyaságokat írtak titkos tintákkal titkos pecsétes papírokra lélekben kettéhasadt titkos emberek rólam, vagy másokról.

OZ: A csomag utolsó előtti kérdését kihagytam volna, de nem tehetem. Ha már barátságok, szövetségek, kapcsolódik, mint a rózsatüske. Miért van az, hogy szinte mindenki alkoholista ebből a generációból, de minimum súlyosan érintett? Se előtte, se utána nem volt generálisan jellemző, hogy gyakorlatilag minden alkotó belefordult a piába. Miért?

ZT: Ezt a kérdést talán egy szociológusnak vagy egy pszichiáternek kellene feltenned. De lehetnék akár nyegle is: a mi időnkben még nem lehetett bármelyik utcasarkon füvet vagy más anyagot szerezni, nekünk még csak a rossz pálinkák és a kocsisborok jutottak. De nem leszek nyegle. Egyszerűen nem érzékelem a kérdés igazságtartalmát. Való igaz, hogy ennek a generációnak is vannak nagy piásai, sőt, piás halottjai is, sőt, időnként én is közéjük sorolom magamat. Máskor meg nem. De ez nem generációs vagy nemzedéki-generációs kérdés. A piába belefordulás nyilván az életbe fordulás ellehetetlenülését sugallja. Rossz időben volt a mi generációnk topon, sok minden elvonta a figyelmünket az irodalomról, sokféle közszerepet fel kellett vállalnunk (utólag látható, a legtöbbet fölöslegesen). Ugyanakkor volt azoknak az időknek valamilyen furcsa keserédes illatuk, a kocsmaasztal nekünk szent volt, mint a templomi oltár, inni nem virtus volt, hanem napi penzum, az írás mellett, szerződés és pecsét a szerződésen. Ez a generáció a maga idejében – mert már az is bizonyos, hogy mára a generáció legtöbb képviselője alól kifutott az idő – az alkoholizálást egyfajta kikerülhetetlen életformának tekintette. Ha akarod, elszórakoztattuk magunkat. Akkor még nem voltak hetente fesztiválok, nem volt minden nap valaminek a napja, és minden éjszaka valaminek az éjszakája. Bandákban jártunk, kerestük az apró klubokat és bámultuk a nagy csajokat, ittuk az olcsó piákat, talán csak azért, hogy elviseljük magunkat, vagy hogy elviseljük egymást, vagy hogy elviseljük azt a tehetetlenséget, amit ránk szabott a kor, amit szintén elviselni kellett volna valahogy. Aztán meg – úgy maradtunk. A rendszerváltozás után újabb traumákat kellett átélnünk, mármint azoknak, akik nem akarták az új idők felkínálta konjunkturális lehetőségeket meglovagolni, vagy a múltbéli hősies talpon maradás ellenértékét bezsebelni, pártokban lebzselni, újraásott árkok valamelyik oldalán gyalázkodni, múltat és a szemközt állókat köpködni… Sokan elmagányosodtunk abban az értelemben, hogy kivonultunk a társadalmi szerepvállalásokból, az irodalmi kis/nagy hancúrokból, nem írtuk alá a hűségnyilatkozatokat, hanem csak úgy ellébecolunk az ügyeskedők, eszmeárusok és örök illuzionisták árnyékában. Könnyen a bor vagy a whisky felé kap ilyenkor a kéz – de hát ennek a kérdésnek a megválaszolására, mint jeleztem neked a válaszom elején, én nem vagyok teljesen kompetens.

OZ: A siker képes szétszedni a hevenyészett barátságokat, amikor az egyiknek jut, a másiknak nem. Közben pedig soha nem világos, hogy a sikeres ember másként éli meg magát a sikert, mint a sikertelen. Ha a sikeres tudná, hogy ő most egy sikerfickó, leülne a szoba közepén, szemébe fésülné a haját, és úgy maradna, abban az állapotban, mert az jó. Az irodalom különös szakma. Nem úgy megy, mint a tervezőmérnöké, aki a palota felépültével látja a művét, learatja a termést. Az írót munka közben szétszedi a feszültség, a tehetetlenség, a keserűség, a tehetségtelenség és a tehetetlenség érzete egy percen belül, hiába ér vérprofi korba, mindig a legparádésabbat akarja, jobbat, sokkal jobbat, mint az előző volt. Ha néha kósza siker, az évekkel korábbi állapot visszatükröződése, amit süthet az adott, új feladattal megvert korban. Lehet, túl egyszerűen teszem fel a kérdést, de mert látom, végignéztem – volt szerencsém – most aktuálisan, és folyamatában is követtem, amit csináltál az elmúlt harmincöt évben, tehát: érezted valaha úgy, hogy siker, vivát, de jó! Szerintem soha. Még mindig a hegy derekánál tartasz?

ZT: Soha nem voltam elégedett magammal, bár arra mindig szükségem volt, hogy érezzem, jó az, amit csinálok. Legalábbis, az én megítélésem szerint jó. Hogy ez a (magán)jó azután mennyit ér a sok más jó között, azt már nem nekem kell megmondanom. Pályámat a sziszifuszi küzdelem jellemzi leginkább: mire úgy érezném, hogy fent vagyok a kővel – ami az életem és az alkotásom nagy együttes gubanca talán –, máris lent találom magam a kiindulási pontomnál, de néha még mélyebbre is kerülök, az alá. A siker csalfa asszony, fogalmazza meg a közmondás vagy a költő, én is emberből vagyok, és én is be tudok dőlni a sikereimnek. De a siker nagyon kegyetlen szerető. Nehezen adja meg magát, és könnyedén áll tovább, amikor már azt hiszed, hogy birtoklod. Hullámzik a pályám, ha visszanézek, néha elámulok, hogy milyen magasra vitt föl valamilyen hullám, máskor visszahőkölök, hogy hogyan tudtam olyan mélyről, ahová kerültem, visszakapaszkodni oda, ahol most vagyok. De hol vagyok én most? Ezt jó lenne tudni! Nem a siker nézőpontjából. Mert a siker napi áruvédjegy, néha nem több, mint a televíziós vetélkedők hamis neon-fénytörése. Siker. Rossz, ha nincs, de kezdj el kételkedni, ha van. Így vagyok én valahogy ezzel. Valahogy – sehogy.