Hajnal utca. Káposztás cvekedli

Lilla, neked kezdem el

Az útmelletti élelmiszer-áruházban bevásároltak, cukrot, lisztet, rúd szalámit, olcsóbb csokoládét, egy darab gyárilag csomagolt sajtot, kiszsák krumplit – a nagyobbik zsákot, mérlegelés után, az asszony visszaengedte a ládába –, hagymát, olajt, olcsó háztartási kekszet, margarint, kenyeret – a fogkrémet az asszony visszarakta a polcra –, sót pakoltak a bevásárló kocsiba.

Mentek az országúton, a férfi meg az anyja. A férfi ötvenhét, az anyja hetvennyolc, a férfi vezetett.
– A katolikus templom előtt befordulsz, neked balra. Amikor én jöttem Várad felől, nekem jobbra.
A templom előtt befordultak balra. A férfi anyjának testvéréhez, ikertestvéréhez vittek családi segélycsomagot, tél közeledte előtt vastag ruhát, élelmiszert, olyan gönc csomagot is, amit, mondta a férfi anyja, Etus nyolcezer forintért majd elad a cigányoknak.
– Etus cigány szomszédjának hat, azoknak huszonnégy gyereke van, az összesen harminc. Miért mondják ezeket nagycsaládosoknak? Nálunk is nyolc gyerek volt, apádnál hat, az tizennégy. Az unokákat meg se számolom. Mi is nagycsalád vagyunk.
Beértek a faluba, elmentek az utolsó házig, megfordultak, tettek még egy kört. A férfi anyja megállította a férfit a falu elején, az első buszmegállóban, ahol már jártak egyszer. Ott van a térkép, nézd csak meg, Viorel rögtön megtalálta, vele látogattam itt először. Akkor Váradról.

Viorel, a férfi anyja élettársának, Feri bácsinak a veje volt. Nem házasodtak össze a férfi anyja meg Feri bácsi, együtt éltek csaknem húsz évet, miután a férfi apja meghalt. Feri bácsi is meghalt már, aki a férfi szerint elrománosodott magyar, Feri bácsi szerint azonban magyarrá elkorcsosult román ember volt.
– Majdnem annyit éltem vele, mint apáddal. Vele huszonnégy évet, ezzel – gondolt a Feri bácsira – majdnem húszat.
– Nincs a térképen Hajnal utca, Ajuszi. – A férfi oldalt fordulva szólt vissza az anyjának, aki a kocsiban maradt, lehúzott ablak mögött.
– Menjünk vissza a tóig.
Visszamentek a tóig. Hosszú, téglaalapú, mesterséges tó a falu közepén.
Megint ugyanazok az emberek jöttek szembe, akikkel már találkoztak, csak most a nagy kereszteződés előtt.
– Itt fordulj jobbra, ennek a végében lesz. – Befordultak, az utca végében szántóföld.
– Túl korán lejöttél az aszfaltos útról.
– Ahol mondtad.
– Menjünk oda vissza.
A férfi nehezen fordult a kocsival, figyelnie kellett, az árkokat az út mindkét oldalán nem olyan rég mélyítették. Visszamentek a főútra.
– Láttad te is a táblát. Váncsod.
– Váncsod, Gáborján. Ez volt a táblán.
– Gáborján, az nem érdekes, Váncsod.
– Váncsod van alul, az az első falu, most vagyunk ott, fölötte Gáborján, mert ezen az úton az a második. Aztán nincs tovább.
– Jó. Menjünk vissza a faluba, Váncsod.
A férfi kiment a főútra, nagy ívben megfordult, megint visszamentek.
– Kérdezzük meg, ott jön az a férfi.
– Ne kérdezz senkit, menj előre, én jártam itt. Ez már a református templom, ez nem érdekes, menj csak tovább.
A református templom után megkerülték megint a tavat, de most egy kis utcába is bementek. Megállt egy kapu előtt, ahol a parasztasszony a kapufélfát támasztotta. Nem értette a kérdést. Aztán a fejéhez kapott.
– Hajnal utca! Tovább tetszik itt menni, az utca végén jobbra, aztán megint jobbra. Ott tessék megkérdezni.
Továbbmentek, aztán kétszer jobbra. Az utcán végig, a házak előtt senki. Megálltak egy ház előtt. Az egyik alacsonyra nyírt sövénykerítésen a férfi átkiabált.
– Jó napot! – Rozsdás mezőgazdasági géptorzók hevertek szanaszét, sárga agyagpor, fű alig. A pajta ajtónyílásában hinta.
– Jó napot! – kiabált megint, kicsit most elhúzta. – Jóóóónapoooot!
A férfi anyja a kocsiban ült.
– Ideges vagy? – kérdezte a férfi. – Ne idegeskedj, megtaláljuk.
– Nem vagyok ideges, gyere, menjünk vissza.
Gyerek jött ki a tornácra. A hinta nem miatta van ott.
– Egyedül vagy?
Kijött az anyja.
– Nem vagyok egyedül.
A gyerek anyja sem hallott a Hajnal utcáról. Váncsodon ilyen nincs, mondta.
– Dehogy nincs – mondta a férfi anyja –, én jártam ott, ott lakik a testvérem. Na gyere, menjünk innen!
– Ikrek – mondta a férfi a gyerekekre, mert kijött egy másik is a házból.
– Hívd csak apádat – mondta a tornácon a parasztasszony –, neki lakik itt az anyja. Mit tudom én.
– Menjünk már! – mondta a férfi anyja.
– Ezt még várjuk meg.
– Ne várjunk semmit, mit tudnak ezek!
Visszamentek a faluközpontba. A férfi megállította a kocsit, kiszállt a postával szemben, a templom előtt. Megnézett itt is egy falutérképet.
– Ezen a térképen sincs Hajnal utca, Ajuszi – mondta az anyjának.
– Mondtad már! Dehogy nincs, nem is tudom, minek nézed mindig azt a térképet.
– Nincs, ha mondom, ez egy másik térkép, falutérkép, utcák, itt a tó, itt állunk most, ezen sincs.
– Viorel pedig megtalálta – mondta a férfi anyja –, éppen itt álltunk meg, ebben a buszmegállóban, akkor ő vezetet, Viorel. Minek két térkép egy faluban?
– Akkor visszamegyünk Viorelért Váradra, nincs olyan messze.
– Mirella nem engedi el.
– Miért ne engedné?
– Beteg, mindig beteg. Gyenge a dereka, nem szabad ülnie, nem lenne szabad vezetnie.
– De hát mindig vezet.
– Vezet, mert kell nekik a pénz. Egy autószerelő mi a fenét csinálhatna. Nem megyünk Váradra, majd ha végeztünk.

Mirella a férfi anyja élettársának, Feri bácsinak a lánya. Ma is hálás a férfi anyjának, amiért húsz éven át kitartott az apja mellett. Nagy gond lett volna az erőszakos emberről gondoskodni, ezt a gondoz a férfi anyja levette a válláról.
– Én megmondtam neki az első percben – szokta volt mondani a férfi anyja, még Feri bácsi életében –, én megmondtam neki.
– Mit mondtál meg?
– Hát azt, hogy nem csinálhatja az eszit, amíg nálam lakik. Ha nem tetszik, fel is út, le is út, felőlem mehet.
– És? Nem csinálta?
– Mit?
– Hát az eszit. Te mondtad.
– Nem, befogta a száját, nem okoskodott.
Feri bácsi addig szólította „fiamnak”, amíg a férfi egyszer, még az elején, határozottan rá nem szólt.
– Hagyja abba, nem vagyok a maga fia. Volt nekem rendes apám, annak vagyok a fia ma is.
Feri bácsi akkor felhagyott a fiamozással, de a férfi azt a tekintetet, a felakadt szemöldököt nem felejtette el.

– Ne nézd azt a térképet, én jártam ott.
– Nincs Hajnal utca, ha mondom – mondta a férfi az anyjának, aki még mindig a kocsiban ült, lehúzott ablak mögött.
Postásnő tolta a postaudvarról kifelé a biciklijét, a férfi megkérdezte.
– Ne kérdezősködj, gyere, menjünk.
A postásnő elbizonytalanodott, többször belenézett a kocsiban ülő öregasszony arcába.
– Váncsodon nincs Hajnal utca – mondta.
– Ugye mondtam, hogy ne kérdezősködjél?!
– Váncsodon vagyunk? – kérdezte a férfi a postást.
– Ne járass engem le – mondta az anyja.
– Persze hogy ott – mondta a postás.
– Na, látod – mondta az anyja.
– És a Hajnal utca?
– Az nincs!
– De van – mondta a férfi anyja a postásnak –, az utca elején és a végén is ki van írva, kétszer jártam itt, Váncsod, Hajnal utca.

A férfi eldöntötte, ha megtalálják az anyja ikertestvérét, nem hánytorgatja fel neki a keresgélést.
– Jól van, Ajuszi – mondta az anyjának. – Bemegyünk az önkormányzathoz.
– Pénteken egyig – mondta a postásnő –, tessenek csak menni.
– Minek? – kérdezte a férfi anyja, amikor megérkeztek.
– Megnézzük a névjegyzékben, abból kiderül, hogy jó helyen járunk-e.
– Megint hülyének nézel! Légy szíves, ne nézd hülyének az anyádat!
Kedvesen eligazították őket, és az első hivatalnok, egy középkorú hölgy már a név hallatán közölte, hogy a faluban ilyen nevű személy nem lakik. De azért megnézte a nagykönyvet is.
– Egy románunk sincs – mondta.
– Magyar az, csak a férje után román, de már az is meghalt – mondta a férfi anyja. – Csak a neve román, ami maradt.
– Nincs ilyen. Biztos, hogy jól tetszik emlékezni? – kérdezte a nő.
A férfi anyja most először elbizonytalanodott, de aztán mégse.
– Na, maga is kezdi! Itt lakik az ikertestvérem, kétszer jártam nála, ne nézzenek hülyének, Váncsod, ne idegesítsenek. Csak a hidat nem látom. Átmentünk egy hídon? – kérdezte a fiát
A nő a két tenyerével az arcához kapott.
– Gáborján! – mondta. – Gáborjánban tetszett járni. Áttelefonálok. Vette a telefont. Kis idő múlva beleszólt, bemondta a nevet: – Florea, az, az az, Etelka. – Valamit hallott, azt megköszönte, aztán letette.
– Etus.
– A Hajnal utcában lakik a néni testvére, de nem Váncsodon, hanem Gáborjánban. Tovább kell menni. Nem olyan rég települt oda le Romániából. A következő falu.
– Igen, Nagyváradról – mondta a férfi anyja. – A fene egye meg, Gáborján! Bocsáss meg, fiam. A hetvennyolc év, az hetvennyolc év. Maga se haragudjon! – Elkapta a hivatalnok asszony kezét, ha az nem húzza vissza, megcsókolja. A szemébe nézett.
– Nyolcvanhét, Ajuszi! – mondta a férfi.
– Mennyi?
– Na, menjünk.
Kint, mielőtt beültek volna a kocsiba, a férfi anyja megkérdezte:
– Miért mondtad, hogy nyolcvanhét, hetvennyolc vagyok!
– Hogy hihető legyen, Ajuszi, azér.

Amikor átmentek a hídon, a férfinek eszébe jutott, hogy nem messze innen, a határ túlsó oldalán, jó pár évvel ezelőtt, amikor még otthon volt ott, az apjával horgászott az ehhez közeli partszakaszon, pár kilométerrel délkeletebbre a Berettyón.
– Jó, hogy beugrott.
– Mi?
– Hát az, hogy át kell menni egy hídon. Ha nem jut eszedbe, még mindig Váncsodon keresnénk a Hajnal utcát.
– Az igaz – mondta az öregasszony.
A híd után jobbra fordultak, aztán balra.
– Apád nem szeretett átjönni, amíg élt, még látogatóba se ebbe az országba. Nem is járt Magyarországon. Azt mondta, neki ne pökhendiskedjenek a magyarok. Csak a futballmeccseken tudott magyarnak látszani, az biztos.
– Azt, hogy ne pökhendiskedjenek a magyarok, a testvéredre mondta.
– Janira? Nem. Jani nem pökhendiskedett. De nem szerették egymást. Inkább apád nem szerette a Janit.
– Etust szerette?
– Apád? Etust se szerette.
Várt.
– Csak a munkáját szerette, meg az intarziát.
Kicsit hallgattak, a férfi figyelte a házszámokat, aztán megállt a kocsival.
Mintha megérkeztek volna.
– És Feri bácsi?
– Mi van vele?
– Ő járt Magyarországon?
– Ő? Sose. Ő se. Csak a háború után, amikor szökni kellett a zsírral, vissza meg a kenyérrel. – Kicsit várt. – Csak én. Én mindig jöttem.
A Berettyó-híd után jobbra kanyarodtak, a széles út mellett, mind a két oldalon virágoskertek, tavaszi virágok meg ősziek. Egy traktor, rozsdás eke, rendsodró, borona kicsorbult tárcsákkal, disznóól fölött galambdúc, csirkék az udvaron, az egyik kerítésen öreg könyökölt.
– Ha itt végeztünk, az ikertestvérednél, nem akarod meglátogatni a bátyádat, a Janit. Ha már itt vagyunk, Ajuszi.
– Közel van?
– Közel.
– Debrecen.
– Debrecen, igen. Nagyon közel.
A férfi anyja szünetet tartott, nézett előre kifelé, messzire. Az út végén legelő, aztán erdő, jobbra elkerítve kicsi tó, víz benne alig.
– Nem. Mit mondjak neki?
– Hát meglátogatod.
– Nincs mit mondanom.
– Rég találkoztatok, mikor?
– Akkor sincs mit mondanom neki. Minek menjek?!
Macskakölykök futottak a járdán szanaszét, nagy hasú anyjuk meglapult a betontörmelékben.
– Etus macskái, helyben vagyunk – mondta a férfi anyja az utolsó ház előtt.
– Itt a cigánysoron?
– Te nem látod, hogy nincs tovább? Itt.
– Nem is mondtad.
– Minek mondtam volna?
– Hát, hogy tudjam.
– Elég, ha most tudod. Nem elég? Etus! Etuuus! – Aztán megint, most türelmetlenül – Etus!

Magas, beesett arcú, csupacsont asszony jelent meg a rövid, tornácos ház bejárati ajtajában. Nem hasonlított a férfi anyjára a férfi anyjának az ikertestvére. Minden ruha fehér volt rajta, a hosszú férfinadrág is, és koszos. Kijött némán a kapuba.
– Hogy nézel ki? – mondta halkan, csak maga elé a férfi anyja, mintha szégyellné a fia előtt.
Megpuszilták egymást, a férfi közelebb lépett, Etus őt is megpuszilta, kétszer. Aztán sírni kezdett.
– Rozsi! Hogy kerülsz ide?!
– Hát nem megmondtam, hogy jövök? Megmondtam, nem? – Visszament a kocsihoz, kinyitotta a hátsó ajtót, és az ülésről kirámolta a két műanyag zacskót, amibe az üzlet előtt pakoltak. – Nesze – mondta –, rakd el, neked hoztam.
– Nézd meg, gyere, nézd meg, hogy nézek ki. Gyere, gyere! Ide költöztettek a lányok. Ide.
Bementek lakásba. Földes konyha. Hűtőszekrény balra a bejárat mellett, az ajtó mögött egyetlen vasszögön lógó fogas, üresen. Szemben ágy, előtte asztal, az ágyon és az asztalon ruhahalmazok, rongyok, leszakadt padlásfeljáró alatt létracsonk. Jobbra földes szoba, ágy, szekrények nyitva, itt is ruhák, és rongyok, gyűröttek, koszosak, az utcai ablakon csíkos házipokróc, rajta fejjel lefelé macska épp ugrani készült, ugrik is, aztán, iszkiri, a másik ablakon ki. Egy rádió hangosan szólt.
– Mindjárt lemerül. Még egy nap és lemerül – mondta Etus.
– Töltsd fel, miért nem töltöd fel?
– Kikapcsolták neki az áramot – mondta egy fiatal fiú, aki akkor termett a bejárati ajtón belül. – Nincs neki gáz se, én szoktam hozni neki, ha van miből.
– Rendes emberek. Tudsz adni neki hatezerötszázat? El is hozza, meg is várhatod. Üljetek le! – Egy székről letolta Etus a színes plédeket, meg a függönyt karnisostul.
A férfi anyja leszámolt tízezer forintot: – Vegyen egy sört is magának, meg hozzon neki elemet.
– Vehetsz két sört is, Gabi. A felesége főzni szokott, ezek rendesek. De a fia, az egyszer kirabol. Gabi! Ilyent hozzál. – Kibontotta a kisrádiót, megmutatott egy ceruzaelemet.
– Akkor még ötszázat kérek.
– Adjál neki.
A férfi anyja adott. – Mit visznek el, te?
– Mindent elvisznek. Lecsapolják ezek a halastavat is.
Gabi felkapta a tornácról a gázpalackot, rátaposott a drótkerítésre, átugorta, a másik kezével kormányánál fogva felemelte a földről a biciklit, ami mintha mindig ott várt volna rá. Ráakasztotta a palackot, és a bicikli mellett futva hagyta el a szomszéd udvart, eltűnt a sarkon.
– Beszélgessetek – mondta a férfi, az asszonynak a fia. Kiment az utcára.
Szemben lakatlan ház, mellette üres telek, mögötte ásott tó körbekerítve, a közepéig épített, lapos félszigettel, távolabb akácos, derékban megcsonkolt fenyők.
– Menjél csak – kiáltott utána Etus –, az ott a halastó.

Amikor néhány perc múlva visszaérkezett, az anyja meg az ikertestvére ugyanott álltak az ajtóban. Mobiltelefonjával többször lefényképezte őket, búcsúzkodáskor nem engedte, hogy Etus megpuszilja. Beült a kocsiba, a halastó utáni földúton, még a kis erdő előtt megfordult, megállt a kapu előtt, s miután az anyja is beszállt, visszaindult a főút felé, át a hídon, a Berettyó fölött, Gáborjánt elhagyva, keresztül Váncsodon a határ felé.

A határon pillanatok alatt átjutottak, gyakran jár mostanában erre, nem is emlékszik, mikor nyitotta fel utoljára a csomagtartót, csak gurul. Bezzeg azelőtt félnapokat állt sorban, nem egyszer visszafordították a románok még a rendszerváltást követően is.
– A gyomrod, Ajuszi? – kérdezte most a férfi az anyját.
– Mi van vele?
– Nem görcsöl?
– Mi a fenének görcsölne?
– Nem is olyan rég még görcsölt.
– Mikor volt az! Nem is emlékszem! Naponta átjöhetnék, fiam.
– Annak idején, egész úton meg se szólaltál hazafelé jövet. Négy óra út.
– Ki emlékszik!
– Te nem?
– Én nem!
–Én igen – mondta a férfi. – Pisilni se állhattunk meg, azt mondtad, minél előbb otthon akarsz lenni.
A férfi anyja erre már nem válaszolt, a határ után jegyezte meg:
– Na, látod. Ki tudja, hogy volt!

– Menjünk egyenesen a temetőbe – mondta a férfinek az anyja.
– Mirellát nem vesszük fel? Mégiscsak Feri bácsi lánya.
– Minek, ki megy ő egyedül, ha akar.
– Együtt nem szoktatok?
– De szoktunk. Ki megy ő egyedül is, ha látni akarja az apját. Hülyeséget beszélek, dehogy látja. Most itt vagy te, minek jönne? Kocsival megyünk be, én majd fizetem.
– Sétálhatnánk.
– Te csak azt hiszed, a Feri bácsi sírja a temető másik végében van, a Pece-parthoz közel, az apádé meg itt az elején. Először oda megyünk, a Feri bácsihoz.
Keresgélték a sírt, a Feri bácsiét.
– Nem vagyok én ehhez szokva – mondta a férfi anyja. – Gyalog mindig megtalálom, a taxis pedig parcellaszám szerint megy, megnézi a bejáratnál, aztán, mint aki hazamegy, idetalál. Meg ismer is, mindig ugyanazzal jövök, ha lehet, Neluval.
A sírkövesek mellett találták meg a sírt, egy diófa meg egy fiatal fűzfa alatt. Befejezetlen betonkeret mögött háromba osztott sírhely, beesett föld, az egyiken friss virág.
– Tessék, Mirella volt itt.
A férfi anyja négy csokor száraz virágot vásárolt a temető bejárata előtti virágárustól.
– A frissen vágott virágot lopják, mondta. A virágos visszavásárolja bagóért, vagy az embere viszi vissza a sírról. Nem is titkolják. Nem értem, Mirella alig mehetett el, ha ez a virág még itt van. Tudta, hogy Pestről veled egyenesen idejövök, hát ezt üzeni.
– Mit?
– Hogy akkor is eljön, ha én vele nem akarok. Meg azt is, hogy megelőzött. Hát meg.

Apádat először ide temettük, ezt tudtam megvenni neki. Először jövök ki a Feri bácsival a felesége sírjához, akit apád után fél évvel temettek, de annak akkor már több, mint egy éve volt. Feri bácsi javasolta, hogy előbb a feleségéhez menjünk, mert az a temető végében fekszik, és onnan jöjjünk majd vissza az apádhoz. Az uram – a te apád – is ott feküdt, a temető legvégében, minden árkon túl, amíg nem találtam neki helyet a bejárathoz közel, mondom neki. De találtam, és exhumáltattam, hogy ne csavarogjak hozzá olyan messzire.
Egyre gyanúsabb lett nekem az egész út a Feri bácsival, a Feri bácsi feleségéhez, hiszen amikor még ott feküdt szegény apád, ugyanazt az utat én egyedül, azelőtt, többször megtettem.
Nem hiszed el, apád helyére temették, pontosan az ő azelőtti helyére a Feri bácsi feleségét. Megmutassam? Ide. És akkor a Feri bácsi már az élettársam volt. Vagyis mondhatom azt.
Mondanom se kell, hogy már nem örültem, hogy olyan hamar sikerült sírhelyet találnom apádnak a bejárathoz közel. Nem volt szerencsés olyan hamar megszabadulni a régitől, akkor most nem ide járnék. Apádat kitelepítettük az eredeti sírhelyéről, a Feri bácsi feleségét be. Honnan tudhattam volna?! Hát tudhattam? Nem tudhattam!
Kijövünk a Feri bácsival először, és látom a sírkövön a felesége nevét az évszámokkal, alatta meg a Feri bácsi nevét a születési évszámmal. Mit mondjak neked, nem hiányzott.
Majd látod, ha ott leszünk apádnál, rávésettem az apád neve alá én is a magamét meg a születési évszámomat. Nem sikerült olyan betűt találnunk, mint az apádé, kicsit elütnek az enyémek az övétől, de most már mindegy, ez a szokás. Nektek majd csak a második évszámot kell megrendelnetek. Azt úgyis csak ti tudjátok, én nem kísérletezek, az biztos.
A férfi anyja felnevetett.

Eldöntötte, hogy hazafelé megkérdezi az anyját a kocsiban, hogy az apja betegsége alatt is ismerte-e már Feri bácsit.

Már nem volt gyerek, de még otthon lakott. Elektromos műszerésznél dolgozott, ebédre haza szokott ugrani a munkájából, de nem minden ebédre. A káposztás cvekedlit forrón, azonnal a tészta kifőzése után szerette, ne keseredjen meg egészen a pirított káposzta se.
Az előszobában, a fogason rövid bőrkabát lógott, furcsa zajokat hallott a csukott ajtó mögül, jobbról, a nagyszoba felől. Aztán csend, még nagyobb csend, egyre gyanúsabb. Ebből a leggyanúsabból valamit azóta is gyakran hallani szokott. Mintha kivárnának a zajosak.
Később, amikor Feri bácsit megismerte, ugyanazt a bőrkabátot látta rajta nem is egyszer, aztán meg az előszoba fogasán, miután Feri bácsi beköltözött, az apja helyére. Ugyanazt a zseb mellett, nyakban, hónaljban kopásosat, ami a fogason lógott, amikor már nem volt gyerek. Gyakran gondolt rá, el is döntötte nem egyszer, hogy szóvá teszi, most megint itt az alkalom, mi lesz, megkérdezi. Feri bácsi is meghalt, az apja is meghalt korábban, itt a temető, látogatóban van, nem olyan egyszerű ez, Ajuszi. A bőrkabát nem kophat tovább.

Visszaültek a kocsiba, átmentek az apja sírjához, oda, ahol nem egyszer járt már a férfi egyedül, meg a gyermekeivel is.
A férfi anyja lakatkulcsot kotort elő a táskájából. A lakat nem nyílott, a férfi is hiába próbálkozott.
– Pedig volt eszembe, hogy hozok egy kis olajt. Vagy zsírt. Nem hoztam. Egye meg a fene.
Megint próbálkozott, aztán megint, ki-be húzogatta a kulcsot, feszítette.
– Szokott itt lenni egy balik, azt, ha megkérem, bemászik, leteszi a virágot.
A férfi is próbálkozott. A szemétkupacban talált egy fémdobozt, két oldalról gallyal, szeméttel megtámasztotta, kiegyensúlyozta, ráállt. Egyik lábát két hegyes lándzsa között átette a kovácsolt vas kerítésen, aztán még se. Feladta.
– Te ne mássz be, összekoszolod magad.
– A törött bokámmal nem megy – mondta a férfi. Fölhúzta bokájáig a farmert.
– Mikor törted össze? Nem is tudok róla. Hát akkor nincs más, behajítom. – Bedobta a száraz csokrokat a sírra. Az egyiket a fekete márványoszlop egyik, a másikat a másik oldalára. – Mehetünk – mondta. – Nem tudok én rólatok semmit.
– Volt már ilyen? – kérdezte a férfi.
– Milyen?
– Hogy bedobtad.
– Nem, mindig itt volt a balik.
– Meg kellett volna keresni.
– Minek, ha nincs itt, akkor nincs, hiába keresed.
Beültek a kocsiba, a férfi azt gondolta, hogy akkor, na, most, majd kifelé.
Hamar elérték a kijáratot, ahol befelé jövet fizettek. Gyászolók jöttek sokan, gyalogosan. Majd kint megkérdezem. A kapu után, a körforgalomban eltévesztette a városba vezető kijáratot, tett még egy kört, aztán még egyet, ezt már csak időhúzásból.
– Eltévedtél?
– Dehogy!
– Akkor mit csinálsz, mit körözöl?
– Semmit. Van időnk. Kedvtelésből. – Majd a városban kérdezem, amikor keresztülmegyünk. De a városban sem kérdezett, lekötötte figyelmét a forgalom.
Nem értette, honnan ennyi ember a járdaszéleken, a kereszteződésekben, a zebrákon, az úttesteken, a piros és a zöld lámpák előtt, a Szent László hídon, majd visszafelé a Decebalon, a szűk tereken, amelyeken a szokásánál gyorsabban keresztülhasított. Futkosnak összevissza az emberek, át a villogó sárgán, a piroson, sok itt a kiszámíthatatlan, sok a bolond, az eső is eleredt. Majd otthon megkérdezi. Nem, otthon nem. Addig. Itt valahol.

– Ne főzzek? Állj meg a piacnál, mit ennél? Főzök valamit.
– Jó, főzzél.
– Eszünk, aztán mehetsz te is. Káposztás cvekedli? Azt szeretted.
– Igen, az jó lesz, még haza is futottam érte gyakran, hogy meleg legyen.
– Forrón szeretted.
– Úgy. Legyen káposztás cvekedli, Ajuszi – mondta a férfi.
– A tésztát mindig előtted főztem ki, megvártalak vele.
Megállt a piacnál, amíg az anyja vásárolt, kedvtelésből tett egy kört, megkerülte a piacot.