Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. október / Ötödik hajó

Ötödik hajó

IRENA rendszeres időközönként alaposan megtisztogatta a lakást a felesleges holmiktól.
Első alkalommal akkor végzett alapos nagytakarítást, amikor a férje, valamilyen Miletič úr, 1968-ban Ausztriába távozott. Ez mindenkit nagyon meglepett, mivel Miletič úr világéletében csendes, békés, megbízható és konfliktuskerülő kolléga volt. Egyik nap elment Dévénybe, hogy a temetőben kiszaggassa fivére sírján a gazt, és többé nem tért vissza. Két vagy három év múlva érkezett egy képeslap, azt követően pedig se hang, se kép. Pozsonyban hagyta a feleségét és kétéves gyermekét. Amikor Irena színlelt önmérséklettel szóba hozta, mindig valamilyen Miletič úrról beszélt, egy szolgalelkű és határozatlan, pipogya alakról, akinek állandóan könyékig koszos volt a keze. Kiruccanása a dévényi temetőbe jócskán megdöbbenthette. Jómagam nem ismertem őt, nem tudtam róla mást, csak azt, hogy görnyedten járt, gyönyörű kertje volt, és minden szabadidejét a kertjében töltötte. Vagy a dévényi temetőben.
Irena az alapiskolában volt igazgatónő, és amikor a negyvenes évei küszöbén, hatvanhatban teherbe esett, olyan eseményszámba ment, mint amikor az égből lehull egy meteorit és fénybe borítja a vidéket. Senki sem tudta a környezetéből, hogyan reagáljon a történtekre. Keltsenek szenzációt a váratlan eseményből és fordítsák hasznukra, vagy viselkedjenek úgy, mintha mi sem történt volna, és mézes pakolással gyógyítsák a sebeit. Irenának gyorsan fel kellett fednie a világ számára a gyermek apját, férjhez kellett mennie és össze kellett egyeztetnie az egykori öreglány életét, aki eszét és testét a szocialista ifjúság nevelésének áldozta, egy felelősségteljes anya és feleség életével. A gyermek a gyermekágyból az igazgatónő irodája alatt működő bölcsőde ágyikójába vándorolt, és pontosan három óránként kapott egy üveg bébipapit, és a popsiját hintőporral szórták be. Irena – a kor stílusának megfelelően – mintaszerűen sikeres volt a karriert és a családot illetően egyaránt, míg valamilyen Miletič úr úgy nem döntött, hogy kiszaggatja a fivére sírján növő gazt. Az igazgató elvtársnőt egy napon áthelyezték az étkezdébe, a betonépület alagsorába, mivel egy emigráns felesége nem nevelhetett a gyerekekből megfelelő kommunistákat.

AZ ALAGSORBA történő szégyenletes áthelyezési merényletet követő három napon belül alapos tisztogatást végzett a lakásban. Nagyapám után nem maradt egy matracok közt feledett gyufaszál sem. Irenát valamilyen Miletič szintjére degradálták, aki a szökéséig a Dimitrovka vegyiművekben dolgozott karbantartóként, és gyanús személyként ellenőrizték. Hirtelen megöregedett és a benne fészkelő rossz, amit az alapiskolában betöltött jó munkahelyének köszönhetően ez idáig kegyes mosollyal titkolt, hirtelenjében előtört belőle. Bezárkózott a lakásába. Kipucolta a betonbunkerét és tökélyre fejlesztette a mindennapi rutinját. Már nem zavarta semmiféle karbantartó. A kanalak és villák olyan rendezetten sorakoztak az asztalterítőkön, mint a szalagavatókon, a sosem használt dísztörülközők esztétikusan hevertek, színek szerint. Mindent szigorúan egy árnyalat uralt.
Neudorfban, tíz kilométerre az osztrák határtól, egy Miletich nevű nagy virágkertészet működik. Úgy hiszem, egyszer megnézhetném. A virágokat, a palántákat, a hagymákat.

TIZENÖT ÉVVEL KÉSŐBB újra meg újra ugyanolyan alaposan kitakarított. Lucia után és utánam rakott rendet. Lucia a gyermekágy idején töltötte be a tizenhetedik életévét. Én hat héttel a szülés után munkába álltam, miért ne dolgozhatnál te is, érvelt Irena. Mielőbb keríts egy lakást, és amíg találsz valamit, a kicsivel meghúzhatjátok magatok a konyhában. Három hónapig, egy nappal se tovább. Tönkretettétek az életemet, nem akarlak többé látni. Amire szükséged van, pakold el, a többiről majd én gondoskodom. A szobádat bezárom, hogy világos legyen számodra, nincs ott keresnivalód.
Aztán Irena könyörtelenül kidobta anyu plüssállatait, kockáit, leporellóit, minden gyerekkori holmiját, mindent, amit Lucia nem csomagolt össze és nem dugott el. Lucia pedig szinte semmit nem vitt magával, mert nem vette komolyan Irena szavait. Lucia hirtelen a gyerekkort és a felnőttkort elválasztó és összekötő ingatag hídon találta magát. Minden olyan tárgyát elveszítette, ami bizonyítékul szolgált arra, hogy gyerek volt, hogy iskolába járt, hogy voltak játékai, de még nem győzte saját erőből beszerezni azokat a tárgyakat, amik felnőtté tették. Valahol a határvonalon maradt. Még nem tisztázta magában, hogy anya lett, és már nem gyerek többé. Nem volt olyan hely, ahova befogadták volna, nem voltak alapok, amiken dülöngélés nélkül megállhatott volna. Nem létezett egyáltalán semmi, ami összekötötte volna az ártatlanság időszakával. És semmi, ami biztonságosan átvezette volna a jövőn. Egyáltalán semmi.

1989 KARÁCSONYÁRA Irena összegyűjtötte egy nagy dobozba az igazolásokat, a bélyegeket, a jelvényeket, a kis zászlókat, a kongresszusi jegyzőkönyveket, a szakszervezeti üdülésekről hozott emléktárgyakat, egyszerűen mindent, ami azt bizonyította, hogy aktív kommunista volt. Aztán megünnepelte a keresztény karácsonyt mindenestül, ami hozzá tartozik, mintha a lehúzott redőnyök mögött emberemlékezet óta így cselekedett volna. Amikor veszélyt érzett, úgy viselkedett, mint egy hermafrodita csiga, átvedlett és lankadatlanul csúszott tovább a sárban.

IRENÁT akkor látogattuk meg, amikor 65 éves lehetett és combnyaktörést szenvedett. Meghívásunk talán a leggazdaságosabb és a leglogikusabb megoldásnak tűnt számára, hiszen ki másnak kellett volna gondoskodnia róla és visszafizetnie neki mindazt, amit évekkel ezelőtt adott. Ki másnak, mint a tulajdon lányának és unokájának, aki már elbírta a nehéz súlyokat és össze tudta számolni a bolti kiadásokat. Lucia elfogadta az ajánlatot, mert már elege volt a kilencévnyi albérletezésből. Lesütötte a szemét, kicsomagolta a bőröndjeit és ezzel beismerte a vereségét.
Majdnem egy évig éltünk együtt Irena kétszobás lakásában. Egy hét elteltével nyilvánvaló volt számomra, hogy bármilyen más lehetőség jobb lett volna, mint ez a szentháromság, de Lucia azt mondta, ki kell bírni. Irena nem fog a végtelenségig élni.

NE HÍVJ NAGYMAMÁNAK, figyelmeztetett azonnal az elején, amikor kissé felmértük egymást. Úgy nézek én ki, mint egy nagymama, kérdezte sértődötten. Egyáltalán nem, gondoltam. Egy nagymamát teljesen másképp képzelek el, szívélyesnek és puhának, szélesre tárt karokkal. Akkor boszorkánynak foglak hívni. Ahogyan Lucia.
Hívj Irenának. Már megmondtam. Nem vagyok neked semmiféle nagymama. És senki másnak.
Parancsára, Irena!
Így hát Luciával és Irenával laktam. Lehettek volna akár két gyerekcsősz. Nyugodtan lakhattam volna a szomszédoknál is.

ADDIG A NAPIG albérletben laktunk a város túlsó felén, egy négyszobás lakásban valamilyen művészeti főiskola hat vagy hét hallgatójával. Sosem láttam őket együtt, és arcuk színes pocsolyává folyik össze előttem. Olyan kép alakult ki bennem róluk, hogy kölcsönösen cserélgetik a ruháikat, a cipőiket, az illataikat, a partnereiket és a gondolataikat is, hogy egy közös szekrényt használnak, amiből azt ráncigálnak elő, ami épp megtetszik nekik, nemre vagy méretre való tekintet nélkül. Szórakoztatóak voltak és többnyire jókedvűek, de egyhangú volt állandóan figyelni rendszertelen érkezéseiket és távozásaikat, hangulataikat és veszekedéseiket. Gyakran cserélgették a szobáikat és az ágyaikat. Egyik este egy kopasz fiú az egyik hálószobába ment be és reggel egy másikból jött ki. Vagy felbukkant egy ismeretlen fazon és elfoglalta másvalaki helyét, aki szó nélkül eltűnt, és akit már úgy-ahogy megszoktam. Az volt az érzésem, hogy egy műanyag babaházban lakunk, aminek berendezését folyton ide-oda tologatja egy komisz kölök és a belső viszonyokat kifürkészhetetlen hangulatai alapján rendezi át. És én nem tudok alkalmazkodni a váratlanul bekövetkező változásokhoz.
Nem volt magánéletünk, sem nyugtunk. Luciával egy szűk kanapén aludtunk egy miniatűr szobában, ami időről időre az egyik lakótárs sötétkamrájául, vagy egy másik kerámiaműhelyéül szolgált. Sürgősen el kellett költöznünk, és amikor Irena előterjesztette nagyvonalú javaslatát, Lucia nem habozott és még abba is beletörődött, hogy bérleti szerződésének megszegése miatt elveszít egy hónapi előre kifizetett albérleti díjat.

A VERESÉG ÉRZÉSÉT Lucia megpróbálta valahogy leplezni. Hazatértünk után hihetetlen viselkedést produkált. Úgy érkeztünk meg, mint egy tornádó, azonnal belekezdett az átrendezésbe, kompromisszumok nélkül és könyörtelenül. Irenának át kellett költöznie a szűk, nyomasztó nappaliba, egy kanapéra, mi ketten pedig élvezni kezdtük a nagy, világos hálószoba luxusát.
A tévét áthelyezte a hálóba és Irenának otthagyta a rádiót, aminek rosszindulatúan leszerelte az antennáját. Irena hosszasan és precízen felépített rendszere néhány nap leforgása alatt a darabjaira hullott. Lucia a törülközők közé gyömöszölte a harisnyáit, áthangolta az adókat, az evőeszközöket átszórta az evőeszköztartó egyik rekeszébe, az üvegpontyokat és hattyúkat dobozokba dugta.
Ez itt kész kabaré, kiabálta Irena. Nincs rend, nincs rendszer! Mindent a feje tetejére állítottál! Teljesen tönkretettél mindent... Állatként szenvedett, de kiszolgáltatott volt, nem tehetett semmit, csak az ajtóba kapaszkodhatott és a botjával verhette a szőnyeget. Semmi másra nem volt képes, még a mankóját sem tudta megemelni olyan magasságba, hogy szétszórja a törülközőket a szobában. Nem volt egyszerű megtartania egyenes testtartását.
Aggasztó volt elnézni a két nőt, akiket csak a fukarság és a kölcsönös függés kötött össze. És eközben tudatosítani, hogy hozzájuk tartozom, hogy elválaszthatatlanul és önszántunkon kívül rokoni szálak fűznek össze. Aki nem ismer bennünket, nem tudja, milyen kapcsolatban állunk, mivel néven szólítjuk egymást hangosan, de bensőnkben közös vér csörgedezik.

IRENA képeket hímzett. Keresztöltéssel hímzett csendéletek gyümölcsökkel és orgonacsokrokkal, poros, kifakult, élettelen képek. Lucia egyszer az összes képet leakasztotta a falról és kíméletlenül kitépkedte őket a keretekből. Irena úgy állt előttem, mint egy összeomlott régi kémény, amiből csak egy halom remegő omladék maradt, egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott, és másik kezében a mankóval igyekezett magához húzni a letépett vásznakat. A térde reszketett, és a mankó csak súrolta a szőnyeget. Nem tudtam, sajnáljam-e vagy elégtételt érezzek. Az iskolában a végtelenségig ismételgették, hogy tisztelnünk kell az időseket, át kell adnunk a helyünket és segítenünk kell bevásárlószatyraik cipelésében. Közelről láttam dühtől és tehetetlenségtől ráncos arcát, szempilla nélküli szemét, piros, vizenyős és sárgás bőrét, ami húsboltokból ismert gyűrött viaszpapírra emlékeztetett. Láttam ritka haját, amiből hiányzott az ezüst csillogás, a húsbolti viaszpapírba csomagolt sebhelyeket, szőrszálakat, pigmentfoltokat és ínakat. Szinte kellemetlenül valóságos volt, teste részletei hangsúlyossá váltak, és az a tény, hogy a nagymamám volt, teljesen eltűnt a tudatomból. Úgy tanulmányoztam őt, mint egy mikroszkóppal felnagyított rovart. Éreztem a megöregedett test összetéveszthetetlen bűzét és nem láttam Irenában mást, csak egy boszorkányt, aki kinyújtja a karmait, hogy a vállamba mélyessze őket és egy újabb testrészeként használjon. Kora nem volt rám hatással, csak abban a pillanatban tudatosítottam. Mondtam magamnak, légy a segítségére, állj ki mellette, bocsáss meg neki. Lucia puszta gonoszságból tesz így, Lucia a rossz, a rosszindulatú. Nincs ereje nagyobb tetthez, mint hogy egy olyan állatot kínozzon, ami nem tudja magát megvédeni, és ilyet nem teszünk, ez azért aljasság.
Egyik pillanatban Irena nekilendült, hogy a mankóval megsuhintsa Luciát, de ajtófélfát markoló keze megcsúszott. Ösztönösen felém fordult, kinyújtotta foltokkal tarkított kezét, az ujjait szétfeszítette, mint egy ragadozó madár, ami készen áll, hogy röptében elkapjon egy kis rágcsálót. Rémültem ugrottam el, elrohantam Lucia mellett és kifutottam a folyosóra. Tompa puffanást hallottam, de lehet, hogy csak képzelődtem.
Irena ez után az incidens után visszavonult és hagyta, hogy Lucia azt tegyen a lakásban, amit csak akar. Egy évre rá meghalt.

LUCIA Irena temetése után azonnal ledobálta magáról az összes fekete holmiját, lerántotta magáról a kabátját és a ruháját, és mindent a padlón hagyott. Aztán befutott minden szobába és szélesre tárta az ablakokat, meg a bejárati ajtót, és olyan huzatot csinált, hogy Irena éjjeliszekrényéről felröppentek a félretett számlák és a szalvéták. A várva várt nyugalmat és békét hirdető galambok.
Lucia piros melltartóban futkosott a lakásban, meg-megbotlott a padlóra dobált fekete ruhákban, a fehér papírdarabok a szőnyegen és a bútoron landoltak. A huzattal beáramló barna októberi levelek megakadtak a függönyök redőiben.
Míg lassan levetkőztem, Lucia megbotlott a kabátjában és elnyúlt a padlón. Hátul a combján nagy sárgás-kék folt éktelenkedett. Megfordult, és az arcára valahogy egy törülköző került. Így feküdt egy ideig. Megrázkódott, és én nem tudtam, zokog-e vagy nevet. Nagyon hasonló helyzetben feküdt, mint amilyenben Irena meghalt. De Lucia nem tudott erről, nem ő találta meg. Ő már csak felöltöztetve látta, kiretusálva és megigazgatva, méltósága és komolysága teljében.

A LAKÁS, amit megörököltünk, dugig volt szépen összerakosgatott kacatokkal. Legelőször attól szabadultunk meg, ami Irenára emlékeztetett, azoktól a személyes tárgyaitól, ruháitól, vázáitól, szobraitól, képeitől, amiket Lucia az előző évben nem győzött eltüntetni. A műanyag dederonból készült ruháit, amiket porrongyként sem tudtunk felhasználni, műanyag zsákokba tömtük és a zsákokat a kukák mellett hagytuk, ha valakinek véletlenül megtetszene valami. Manapság ez így szokás, senki sem szégyelli kinyitni a szekrényeit az egész lakótelep előtt, de mindenki szégyell turkálni ezekben a szekrényekben. Még hetekkel azután is rá-rábukkantunk Irena lakótelepen széthurcolt kosztümjeire, törülközőire, nejlonfüggönyeire és harisnyáira, a fákra akadva, nedvesen, sárosan az út menti árokban. Senki sem öltött magára, mosott ki és támasztott fel már soha semmit mindabból, ami a takarításkor átment a kezünk között. Még a jó állapotú, láncmintás kardigánokat sem, amiket Irena viaszpapírban őrzött. Csak a macskák hurcolták szét a parkolóban.
Amikor megtisztítottuk a lakást Irena apróságaitól, eldöntöttük, vagyis Lucia eldöntötte, hogy kidobja a szörnyűségesen nyikorgó, undorító, tölgyfafurnérral bevont szekrényeket. Dülöngéltek úgy is, hogy deszkákkal voltak alátámasztva, és én féltem, hogy egyszer, amikor a felső polcról szedem le a zoknijaimat, rám esnek, és kétrét vágnak. Kétrét vágva fekszem majd, mint az a fekete macska, és Lucia nem fogja bírni megemelni a szekrényt és összekapcsolni a törzsemet a lábammal. Elképzeltem, ahogy ott fekszem, a fejem és a fél testem a szekrény alatt. Tiszta vágás. Fekete-fehér kínai tornacipőbe bújtatott lábam úgy hever a szőnyegen, mint két gyufa.
Valaki éjjel elvitte a szekrényeket. A szétszedett hitvesi ágyat is, amiből csak a matracokat tartottuk meg. A kiszakított pántú éjjeliszekrények két hétig hánykolódtak az udvaron, míg a földszinti szomszéd fel nem cipelte a harmadik emeletre és az ajtónk előtt nem hagyta őket egy cetlivel, hogy a kacatokat vigyük el a gyűjtőhelyre, ahogy illik. Ki bajlódna a kacatok elszállításával, amikor a panelház előtti kukák mellett egyszer a jövőben valamilyen módon szétesnek és eltűnnek? Legalább volt hova rejtenem a dolgaimat, amikor Lucia kizárt.
Amíg Irena élt, a lakás a drótokból és vesszőkből szőtt lámpáknak köszönhetően vízfelszín alatti sötétségbe merült. A fényfoltok úgy úsztak a falakon, mint a halpikkelyek, amikor a lámpa meglibbent a huzatban. Sikerült szétszednem a lámpákat. Ugráltam rajtuk, apró darabokra törtem őket, és a bögrékkel meg a leégetett serpenyőkkel együtt műanyag zacskókba tömtem mindet. Közben a drótokkal kilyuggattam az egyetlen tornacipőmet.
Aztán feltűnés nélkül, hétről hétre, mindig, amikor a szemetesek éppen kiürítették a konténert, megszabadultunk a nagy, tömött táskáktól, amikből drótok lógtak ki. Sötétedés után, hogy a szomszédok ne vegyék észre, és hogy Luciának ne kelljen szemétszállítást intéznie és pénzt költenie.
Lucia Irena relikviáinak megsemmisítésekor őrültként viselkedett. Tépdeste a függönyöket, szétvágta a szőnyegeket, törte az edényeket, mintha azokon a nyomorúságos kiszolgált tárgyakon töltené ki éveken át felgyülemlett mérgét a mogorva öregasszony miatt.

A LEPUSZTÍTOTT LAKÁS felújításának nagyszabású terve aztán novemberről decemberre tolódott, decemberről pedig nyárra. Sosem volt elegendő pénz és idő, és még ha Lucia kiterjedt baráti köre egyre gyarapodott is, nem volt senki, aki eljött volna egy nagy autóval és elvitt volna valamilyen bevásárlóközpontba megvenni a hiányzó bútorokat, amiket felcipelt volna a harmadik emeletre. Nem bántott, hogy megszabadultunk Irena holmijától, de számoltam az eredeti merész terv megvalósulásával, ami magában foglalt egy ágyat, egy íróasztalt, egy öltözőszekrényt, egy hintaszéket és egy magnót. Végül be kellett érnem azzal, hogy van egy saját szobám, egy sötét, hosszúkás tárnám, befejezetlen falfestéssel és fapalettára helyezett matraccal. Akkoriban megelégedtem ennyivel, mert Lucia jókedve olyan volt, mint a porcukor, ami irgalmasan belepte a sikerületlen kalácsot. Ugyanis a jókedv folyamatosan kitartott. Még vagy egy évig.
A lakás Lucia őrjöngése után totálisan lepusztult állapotba került. Nem törődött vele, csak az előnyeit élvezte. Soha többé nem szellőztetett ki olyan alaposan, és a levegő a három kis helyiségben csak állt és sűrűsödött. Egy nagy adag fantáziával joghurtos dobozból készített, viccesen improvizált lámpaernyő fényében minden látogató bágyadtnak és kimerültnek tűnt, lassan beszélt és árnyékként mozgott. A Lucia barátainak pólóira varrt flitterek és hamis kristályok kihunytak, a lármás és vulgáris barátok finomítottak nyelvi megnyilvánulásaikon, a kutyák az asztal alá bújtak és eldugták a pofijukat, tényleg olyan volt, mint egy halott házában.
Lucia azt hitte, hogy ha megbontja Irena rendjét és rendszerét, akkor végérvényesen elűzi őt ebből a lakásból. Valami azonban még mindig ott kísértett.

LUCIA nem tudott takarítani, nem volt képes törődni a háztartással kapcsolatos alapvető teendőkkel. Nekem eszembe sem jutott, hogy néha kinyissam az ablakokat és kiszellőztessek. A legnagyobb kánikulában fulladoztunk és a milliószor elhasznált levegőt szívtuk. Egy év elteltével a jókedv kihunyt, és Lucia csak siránkozott, hogy megint olyan elcsigázott és kimerült, hogy nincs kedve se lélegezni, se ébren lenni, se aludni. Nem jutott eszembe, hogy rendbe rakjam a vécét és kidobjam a hűtőből a kiszáradt mustárt. Csak azt takarítottam el, ami kifejezetten szembetűnt, amiben megbotlottam, azokat a dolgokat, amik akadályozták a szobába vagy a fürdőbe való bejutást. Ha nem volt mire kiborítanom a tőkehalsalátát, elmostam egy rakás mosatlant, ami automatikusan felhalmozódott, még ha Lucia szinte nem is főzött. Kiürítettem a szemetest, amikor már a szemét közé egy jégkrémes pálcika sem fért el anélkül, hogy valami ki ne esett volna belőle. Feltöröltem a padlót, hogy ne kelljen gyakran kimosnom a zoknimat. Be tudtam állítani az automata mosógép három különböző programját és tudtam szennyest osztályozni. Az osztálytársnőm apja tanította meg, mivel Luciának nem volt kedve elolvasni a használati útmutatót.

HÍVJ PETERNEK, ne hívj bácsinak, mondta osztálytársnőm, Dorota apja. Nem okozott gondot, saját anyámat sem hívtam anyunak.
Peter.
Azt kívántam, lakjon nálunk, ülhessek a térdén, hallgathassam, ahogy lélegzik, és vele együtt lélegezzem. A nyaka köré fonhassam a karom, ehessem a szendvicseit. Mustárral. Amiket csak nekem készített. Dorota nem szerette a mustárt. Én pedig mindig mustárral kértem, mivel így meg tudtam számolni, mennyit készített nekem és mennyit Dorotának. Szendvicsekben megtestesülő vonzalom és érdeklődés. Mérhető mennyiség.
Izgató magabiztosság sugárzott belőle, ami hiányzott Irenából, Luciából és Lucia összes barátjából. A nagy, felnőtt Peter, egy húsz évvel idősebb férfi, akit tegezhettem, akinek mindenre volt válasza és ideje, és aki megtanított mosni.
Egyszer egy idősebb hölgy az autóbuszon diszkréten a fülembe súgta, hogy szagom van. És ez egy ilyen szép lányhoz nem illik. Bűzleni, mint a görény. Akkor kezdett derengeni, miért nem akar az iskolában senki közös szekrényt velem. Luciának mindegy volt, Peternek meg szégyelltem elmondani. Ezért találtam ki, hogy új mosógépünk van, és Lucia elvesztette a használati útmutatót. Már régen megvolt a mosógépünk, de Luciának nem volt kedve mosni. Inkább megvárta, hogy jöjjön valamilyen ismerős, akinek azt mondta, hogy a mosógép már megint elromlott, vessen rá pillantást. Időnként tehát valaki kimosott ránk.
Peter ráültetett a mosógépre és fél órán át tanította a jeleket a ruhák címkéin. Fél óra összpontosított figyelmet szentelt nekem, és az volt az érzésem, hogy egy szilárd és jól lehorgonyzott hajó fedélzetére lépek. Felszabadult és boldog voltam. Szerelmes voltam és ámuldoztam.

EGY ÉV MÚLVA fokozatosan minden romlásnak indult. Lucia jókedve elpárolgott, mint a víz egy rosszul behúzott csapból, cseppenként, a vodka és az abszint cseppjeivel együtt.
Amíg albérletekben laktunk, fékeznie kellett magát, de a saját lakásában azt tehetett, amit csak akart.
Nem láttuk egymást olyan gyakran, ahogy szerettem volna. Lucia mindig távol volt, munkában. Olyan munkában, aminek nem tudott pontos megnevezést adni. Kezdetben azt igyekezett színlelni, hogy rendszeres és rendes munkája van valahol egy irodában – rendes munkája egy irodában –, de engem nem ejtettek a fejemre, és hamar rájöttem, hogy egy irodában nem dolgoznak délután fél négytől éjjel kettőig. Tudta, hogy tudom, hogy hazudik, és ezért magyarázat nélkül jött és ment, és hozta haza a pénzt. Ha nem ő, akkor a barátai. És amikor megkérdeztek az iskolában, mit dolgozik az anyukám, valamit kitaláltam. Nem mondtam, hogy segélyen él és emellett az országot járja, bármit megvesz és elad, néha a bárpult mögött dolgozik, néha sofőr és Ausztriába jár, vagy otthon dolgozik, de nem tudom, mit csinál konkrétan. Velem végül is semmiről nem beszélt. Távozásai és érkezései kiszámíthatatlanok voltak, és ez zavart. Ha akkoriban valamivel idősebb lettem volna, már csak az érkezései zavartak volna.
A lakótelepi gyerekek irigyeltek, hogy gyakran vagyok otthon éjjel egyedül, és nézhetem a filmeket.
Néha tíz nap is eltelt anélkül, hogy üdvözöltük volna egymást. Számos ember ápol olyan minőségi és mély kapcsolatot, tűnődtem, aminek nincs szüksége szavakra. Miért nem mi ketten?
Évekbe telt, mire megértettem, milyen mélynek kell egy kapcsolatnak lennie, mennyi szeretetnek kell benne lennie ahhoz, hogy ne legyen szükség szavakra. Az, ami köztem és Lucia közt zajlott, nem csöndes kommunikáció volt, nem összhang. A megértés teljes hiánya volt, figyelmen kívül hagyás és káosz. A közös vér csak ereinkben áramló folyadék volt.

HARMINCÉVES VOLTAM, amikor ismét találkoztam Peterrel. Egész éjjel négy szót címzett nekem. Végre. Hallgass. Nyugodj meg. A többi az ételt, a bort és a lányát, Dorotát érintette, aki velünk vacsorázott.
Addig főként olyan emberekkel találkoztam, akik csak akkor fogták be a szájukat, amikor ittak vagy cigiztek. Alkalmazkodtam, nem volt nehéz, néha elég volt mosolyogni és elismételni, amit a többiek mondtak. Úgy működött, mint a gyerektelefonosdi – az első mondott valamit a másik fülébe, az továbbsúgta a harmadiknak, és a szavak ily módon eljutottak mindenkihez. Valamilyen szavak, bármilyenek, nem kellett, hogy legyen értelmük, játék volt csupán. Célja a szórakozás, elütni más emberek társaságában az időt.
Mindenkivel jóban akartam lenni, hogy nyugtom legyen, és senkivel ne kelljen foglalkoznom. Nem volt szükségem arra, hogy valakinek feltűnjek és tanulmányozza a profilom, nem volt szükségem arra, hogy valakinek valamit megmagyarázzak, sem a munkahelyi kollégáimnak, sem a szomszédoknak, sem az orvosnak. Volt egy nyomtatványom, egy profi életrajz. Alapvető tények táblázatban, kiegészítő információk zárójelben vagy a vonal alatt, szép grafikai elrendezés, kultivált nyelvezet. Egy internetről letöltött sablonba helyezve, semmi extravagáns vagy hivalkodó. Ezt a papírt kérésre és saját megfontolás alapján vettem elő akkor, amikor valaki túlságosan kérdezősködött, kellemetlenkedett, vagy kellő távolságban kellett tartani. Ez a papír csodásan steril volt, a sorok közül nem lehetett semmi többet kiolvasni, csak az átszállási állomások nevét és az átszállás pontos idejét. Bárki előhúzhatott egy ugyanilyen papírt a zsebéből és élete esszenciájaként tálalhatta, mert bárki járhatott a Nobel utcai általános iskolába, érettségizhetett gimnáziumban, szerezhetett B típusú jogosítványt, végezhetett el asszertivitás-tanfolyamot és járhatott előszeretettel moziba vagy olvashatott könyveket. A papír láttán egy voltam a sokmillió ember közül, szinte láthatatlannak éreztem magam, és teljes biztonságban.
Peter – sem azon az estén, sem azt követően máskor – nem akart tőlem semmilyen adatokat. Nehéz volt felfogni a sok kihallgatás után, amik kötetlen információcserére, ártalmatlan társasági csevegésre játszottak, miközben a valóságban részletesen kidolgozott kérdőívek voltak, amik végén, a túloldalon az emberről alkotott komplett kép várt. Ami alapján eldöntötték, érdemes-e folytatni a csevegést és elhúzni egészen az ágyig, vagy akár tovább. Ilyen társalgások közben csak azon törtem a fejem, vajon mi a fenét akar tőlem a másik, és miért nem rövidíti le ezt az egész szenvedést. Mintha nem lenne elég csak állni szemtől szemben és csendben fürkészni, hogy a lejátszódó kémiai interakció során gyógyító anyagok szabadulnak-e fel, vagy vulkánkitörés van készülőben.
Azon az estén a nagyon takarékos beszélgetés ellenére is – vagy épp annak köszönhetően – az volt az érzésem, hogy gyógyító anyagok kezdenek keveredni kettőnk közt. Ha ilyen anyagok képződnek, egyúttal sűrűsödni kezd általuk a levegő, és növekedni a köd, ami köröskörül minden lényegtelent befed és eltompít, hogy a tudat kizárólagosan a keletkező szerelemre összpontosítson. Olyan szerelemre, amelyik nem a bruttó havi bevétel, a kedvtelések és a mentális egészség adataiból születik, hanem kémiából és fenséges isteni kiszámíthatatlanságból.
Isteni kiszámíthatatlanságból és végtelen irgalmasságból, vagy valahogy így beszélnek róla, valahogy ez a helyzet. Másképp nem tudom megmagyarázni. Azt, ami kettőnk között történt, két olyan személy között, akik első pillantásra egyáltalán nem illenek össze.

KÉSŐ SZEPTEMBER VOLT, meleg vénasszonyok nyara, amikor leültünk egy kertvendéglőben az egyik asztalhoz. Az asztalt ízlésesen terítették meg, és én úgy éreztem magam, mint egy tintahal, nagy merev test és túl sok végtag. Váratlan vendégként érkeztem, akinek a remek pincérek korábban csináltak helyet, mintsem felfogta volna, hogy az eredeti tervben nem számoltak vele. Peter kissé zavarban volt és hosszú ideig nem tudott levest választani. Dorota úgy fecsegett, mint egy kitört fogú fogaskerék. A pincérek zajtalanul sürögtek-forogtak körülöttünk, kanalak, villák, kések csörrentek, zene szólt – visszafogott zene, ami lágyan megolajozza a garatot, hogy az étel jobban csússzon le a gyomorba –, rákollók reccsentek, creme brulee karamell héja reccsent, székek reccsentek, emberek álltak fel és ültek le. Majd a rengeteg mozdulatra és ránk rátelepedett az alkonyat, olyan halkan és természetesen, mint amikor esténként besötétedik. A fények kialudtak, a hangok elhalkultak, az asztal egyre zsugorodott, Dorota fogaskerekei megakadtak.
Peter egyszer csak megérintette a kezem, nem véletlenül. Olyan volt, mint egy ékszerüzlet kirakatának irányított ütközés.
Elektromos angolna, mondtam. Dorota felnevetett, a tányéromon heverő filét bámulta. Nevetése nagy távolságból jutott el hozzám.

ELEKTROMOS ANGOLNA, ismételtem meg újra, amikor a szőlőhegyen szeretkeztünk, a benőtt szőlőben Récse felett, körülbelül egy hónappal később. A hegyoldalon akkor már szinte minden szőlőültetvény elhagyatottan és elhanyagoltan állt. Míg a tulajdonosaik azon igyekeztek, hogy a parcellákat hivatalosan építkezési telkekre módosítsák, a szőlő a gondozásuk nélkül is nődögélt, csak a szemek zsugorodtak évről évre, az akáckarók meghajoltak, a drótok a földre simultak és belenőttek a talajba.
Gázoltunk a magas fűben, átmásztunk a drótok alatt, az egyik szintről átmentünk a másikra. Meredek mezsgyékkel, kiszáradt venyigék halmával, cseresznyefákkal és málnással elválasztott szőlőföldszintek. Csak egészen fent álltunk meg az erdő alatt, a két szőlősor közti mélyedésben, letapostuk a füvet és kiterítettük a pokrócunkat. Délidő volt, a város morgott alattunk, mint egy éhes kutya, és én arra gondoltam, hogy néhány száz méterrel balra található Miletič kertje is. A gondolat röpke volt, egy tőmondat, hógolyóként röpült el a fejem körül, és szétesett. Mint amikor egy férfi találkozik azzal a nővel, akivel egykor régen a középiskolában járt, és még a neve sem jut az eszébe.
Levetkőztem, világos nappal, teljes fényben, olyan nagyon megbíztam benne. A pokrócon feküdt, a feje két letaposott varádics szára közt hevert. Egyszer csak kinyitotta a szemét, felpillantott, elnézett a vállam felett és azt mondta, Istenem, mennyi madár! A szőlőföldet körülzáró akácfákról hirtelenjében tényleg egy egész sereg madár röppent fel. A madarak egy ideig köröztek az erdő felett és ugyanolyan hirtelen szálltak le és hallgattak el, mint amilyen hirtelen felröppentek.
Indulás előtt – pokróc kirázva, ruhák összegyűrve, elszíneződő kék foltok a térdem belső felén – Peter még egyszer a mellemre helyezte a kezét.
Elektromos angolna, mondtam.

Pénzes Tímea fordítása