Szívlekvár

Például ott az Őrségben, ahol a harmadik Magyar Sándorék háza állt, a déli határnál, nem is kellett kutatni, tudták, hogy az eső és a villámlás mindig a hegyek felől, a határon túlról jön. Azon a napon viszont nem esett eső, harmadik Magyar Sándorék szokás szerint kora reggeltől kint dolgoztak a földön. Kimentek mind a hárman, kellett a munkáskéz, huszonöt holdjuk volt, hagymát, kukoricát, búzát, herét termesztettek, s mellette tehenet, lovat, baromfit tartottak. Gépekkel dolgoztak már, hiszen csaknem öt év alatt sikerült a háború utáni nincstelenségből visszakapaszkodni, a cséplőgépet felújították, volt vetőgépük és persze ekéjük is. Ez nem azt jelentette, hogy kevesebb lett volna a munka, mindent maguknak kellett csinálniuk, hiszen fogadott emberekre nem futotta a jövedelemből. Előfordult, piaci nap előtt, hogy reggel kezdték el, és még este is szedték fel a hagymát, hogy hajnalban kivihessék eladni. Ilyenkor harmadik Magyar Sándornak kellett tartania a viharlámpát, hogy dolgozni tudjanak.
Aznap herét vágni voltak, sötétedésre értek haza, és lefeküdtek már.
Este tíz körül érkezett a teherautó, tele fegyveresekkel.
Igaz, akkoriban úgy voltak a faluban az emberek, mint a kolerajárvány idején, hogy este elbúcsúztak egymástól, hiszen nem tudhatták, hogy ki éri meg a reggelt. Most pedig azt nem lehetett előre tudni, hogy kit hurcolhatnak el az éjszaka során.
Zúgott még a teherautó motorja, amikor megzörgették a kaput.
Ki az, szólt ki harmadik Magyar Sándor édesanyja, pedig akkor már tudták, hogy kik lehetnek.
Felforrt a hűtő, kellene egy kanna víz, szólt vissza egy férfihang.
Sándor, itt vannak, mondta második Magyar Sándor felesége.
Kapkodva öltöztek fel, mégse úgy találják őket.
Addigra már betörték a nagykaput, átmásztak rajta, és kinyitották, és onnan kerülve elhúzták a kiskapu vasreteszét is. Zöld katonai ruhában voltak mind, sapkában, szuronyos puskákkal, berontottak a szobába, és azonnal odaálltak melléjük, kiabáltak, hogy senki meg ne mozduljon, mindenkire jutott egy-egy fegyveres.
Utolsónak egy tiszt lépett be, aki a kezében tartotta a kitelepítési indoklást, megállt bent a küszöb előtt, és hangosan felolvasta.
Véghatározat, a jelenlétük államvédelmi szempontból káros.
Amikor befejezte, körülnézett, aztán ráparancsolt Magyarékra: most menjenek át a másik szobába, mi még körülnézünk itt egy kicsit. És már lökdösték is őket, álljanak fel, irány a tisztaszoba. Csak egy őrt küldtek át velük, a többi azonnal felforgatta a házat, de hogy mit kerestek, nem árulták el.
Ötven kilót csomagolhatnak egy személyre, mondta végül a tiszt. Egy órájuk van, aztán indulás.
Ötven kiló? Miért pont ötven? Mi tesz ki ötven kilót?
Egy zsák búza, az ötven kiló.
Fél óra se telt el, amikor az ÁVH-s tiszt kiabálni kezdett, azonnal fejezzék be a csomagolást, szálljon fel mindenki a teherautóra. Az ÁVH-sok körbefogták őket, úgy kellett felkapaszkodniuk.
Még ki se értek a házból, amikor mögöttük már lepecsételték az ajtókat, odabent a házban is, minden egyes ajtót, és aztán az istállót, a baromfiólat, a hidast, a nagykaput és a kiskaput is.
Ki fogja reggel kiengedni az állatokat?
Indulásnál leengedték a ponyvát, hogy Magyarék ne lássák, merre mennek. De még a falu határánál szembejött egy rendőrségi autó, s amikor annak megálltak, a rendőrök, anélkül, hogy igazán megnézték volna, ordítani kezdtek, hogy csak ötven kiló az engedélyezett csomag, és ők sokkal többet próbálnak kicsempészni innen. Azzal az egyikük felugrott a platóra és válogatás nélkül leszórta a holmijuk felét.
Majd megtanuljátok, büdös, népnyúzó kulákok, hogy az ötven az ötven!
Amikor továbbindultak, látták, hogy a földön heverő csomagjaikat a másik rendőr bedobálja a kocsiba.
Az állomáson egy tehervonat állt bent marhaszállító vagonokkal. Egy vagonba két családot zsúfoltak, akik mellé ők kerültek, még szerencsésnek is gondolhatták magukat, hiszen Magyarék csak hárman voltak. Köszönni köszöntek, de beszélgetni nem tudtak, mert minden vagonban egy-egy rendőr is ügyelt, azonnal rájuk kiabált, nincsen pofázás.
Második Magyar Sándor látásból ismerte a másik férfit; egy őriszentpéteri gazda volt, látta egyszer, amikor a tanácsháza udvarán megverték, mert azzal vádolták, hogy a házán a becsukott zsalukkal jelezte a disszidálóknak, szabad-e az út a zöldhatáron át. Aztán később hallotta, hogy akik meg nyitva hagyták a zsalut, azokat azzal vádolták, hogy éppen így mutatták a kivezető utat.
Egy vödör vizet adtak be a két családnak, azt ihatták, pisilni csak úgy lehetett, hogy a vagon ajtajába kapaszkodva kifordultak a sínek fölé. Csak amikor már elértek Nagykanizsáig, ott, a szerelvény összeállításakor tudtak néhány szót váltani.
Azt mondták, Szibériába visznek minket, suttogta az őriszentpéteri férfi.
Ki mondta?
Csak mondták.
Nem kell mindent meghallani.
A mozdonyvezető, ha tudja is, nem merte elmondani, hová megyünk.
Ha tudja is.
Annyit tolatgattak, újabb és újabb vagonokat csatoltak hozzájuk, hogy délután volt már, amikor Nagykanizsáról elindult velük a szerelvény. A Balaton déli partján mentek végig. Nem húzhatták el a vagonajtót, de hallották a restikből, a strandokról és az éttermekből a nyaralók nevetését, a zenét.
Reggelre értek a Rákosrendező pályaudvarra. Akkor az addig őket kísérő rendőr helyett másikat kaptak, és a felvigyázók leváltásakor sikerült megállítaniuk egy percre a vonat mellett elgyalogló vasutast, aki elmondta, ő csak annyit tud, a váltással Füzesabonyig kell elvinniük a szerelvényt.
Aztán mégsem Füzesabonyba érkeztek meg, pontosabban ott nem is álltak meg, hiszen látták a deszkaréseken át, amikor elhagyták azt az állomást, elolvasták a feliratot, és onnantól megint csak abban voltak bizonyosak, hogy a határon túlra, keletre viszik őket.
Mondtam, hogy Szibéria, suttogta az őriszentpéteri gazda.
A felesége sírni kezdett.
Soha nem jövünk már vissza.
Ne mondjon inkább semmit, szólt rá második Magyar Sándor. Akárhová is visznek, amíg a családdal van az ember, olyan nagy baj nem lehet.
Nem lehet? Hát mi ez, ha nem nagy baj?
Több mint egy nap telt el azóta, hogy Kanizsáról elindultak, elfogyott a víz a vödörből, átforrósodott a vagon.
Amikor megállt a szerelvény, hallották, ahogy valakik egyre közeledve elhúzkodják a vagonajtókat, és leparancsolják a deportáltakat a vonatról.
Mindenki fogja a csomagját, szólt rájuk rekedten a rendőr.
Egészen addig meg se szólalt, nem is hallották a hangját.
Tűzött a nap, lassan ülepedett le a sínek mentén a por.
Egy apró, szürkére aszalódott állomásépület közelében álltak meg, a névtábla le volt verve a homlokzatról, csak a megállóhely rövidítése maradt: mh.
Az épület túlfelén egy pótkocsis vontató várakozott.
Rakják fel a csomagokat, és szálljanak fel az öregek és a gyerekek.
Szállj fel te is, mondta második Magyar Sándor a fiának.
Ő nem válaszolt, csak megrázta a fejét. Segített az anyjának feldobni a lepedőbe kötött csomagot.
Nem vagyok már gyerek.
Elindult a menet: elöl a pótkocsis vontató, mögötte két lovas rendőr, aztán a zárt alakzatba rendezett gyalogmenet, amit szorosan körbefogtak a rendőrök.
Lapos, fák, épületek nélküli volt a táj, egészen más, mint az ő odahagyott, erdős dombjaik. Nem is láttak még ilyen vidéket, ahogy az állomásépület szürke kockája eltűnt mögöttük, nem maradt más, csak felettük az egyre forróbban szikrázó nap, a felhőtlen ég, és körülöttük a kiégett füvű, kiszáradt föld.
Több mint egy órája gyalogoltak a poros földúton, amikor egy gémeskúthoz értek. Azt hitték, végre megállhatnak és ihatnak, de a rendőrök még szorosabban fogták közre őket, és kiabálva noszogatták tovább a menetet. Csak a következő kútnál, egy óra múlva engedték meg, hogy megálljanak és igyanak. A vödörből, egymás után.
Jócskán elmúlt dél, mire elérték az állami gazdaságot. A vontató bekanyarodott egy hosszú, istállóforma épület mellé, és megállt, őket pedig felsorakoztatták az út szélére.
Megint ellenőrizték a létszámot, akinek a lajstromot hangosan felolvasó rendőr kimondta a nevét, annak kiabálva kellett válaszolnia: jelen!
A gyerekek helyett az anyjuk vagy az apjuk válaszolt, de ilyenkor egy másik rendőr egészen közelről megnézte őket, ellenőrizte, hogy igazat mondanak-e.
A létszámellenőrzés után kinyílt a távolabb álló, kisebb, ablakos épület üveges ajtaja. Egy csizmás, fehér inges, mellényes férfi lépett ki rajta, lassan, kényelmesen sétált el előttük, felállt a gémeskút itatóvályúját tartó gerendára, hogy mindenki jól lássa. Kiabálva mondta el a deportáltaknak, hogy ez itt a tábor, ahol lakni fognak ezután. Itt élik majd a kurva életüket.
Ő az állami gazdaság párttitkára, akinek az a dolga, hogy megtanítsa a nép büdös, rohadék ellenségeit, ezeket a nyerészkedő, szemét kulákokat, hogy mi az igazi munka. És hogy megtanítsa nekik, mi jár azoknak, akik nem teljesítik a kötelességeiket. Őt arról ismerik messze a vidéken, nemcsak itt, a pusztán, az állami gazdaságban, de a megyénél is, mindenhol, hogy nem kíméli az osztályellenségeket. Innen szökni ne próbáljon senki, mert a pusztában semmi esélye sincs. A pusztában húsz kilométerre is ellátni, ott nem fognak elbújni, az hétszentség. De ha valaki szökni próbál, hát majd a családja issza meg a levét. És ha kell, akkor erőszakkal fogja megmutatni nekik, milyen az, ha valaki a saját izzadságával, nem mások kárán nyerészkedve keresi meg a kenyerét. Akinél bármilyen értéktárgy, irat, pénz van, azt most azonnal le kell adni, mert ha nem teszi, és megtalálják nála, olyan keservesen meg fogja bánni, a kurva anyját, hogy utána leadná még a saját gyerekeit is. Akinél zseblámpa van, azt is le kell adni.
Örüljenek, mocskos kulák banda, hogy alhatnak egyáltalán, és igyekezzenek is elaludni, mert reggeltől kezdődik a munka! Mert itt mostantól csak az kaphat enni, aki meg is dolgozik az élelméért.
Ott aludtak az út mentén, egymás hegyén-hátán, az őrséget kétóránként cserélték körülöttük.
Másnap hajnalban bevezényelték őket a hosszúkás épületbe. Valóban istálló lehetett nem is rég: most a férfiaknak kellett kiganézniuk, persze villák és szerszámok nélkül, puszta kézzel, az asszonyok nekiállhattak a meszelésnek. Ahonnan kihordták már a trágyát, ott mésszel szórták fel a földet, hogy fertőtlenítsék, majd szénát terítettek szét, legalábbis, amennyire elegendő volt az épület sarkánál álló kis boglya. Beesteledett, mire ez is készen volt, a rendőrök leültettek mindenkit sorban a földre, szorosan egymás mellett, hogy beférjenek a hodályba. Két sor, egymással szemben, közöttük kétméternyi közlekedő. Ez lesz a fekvőhelyük, mondták. Mindenkinek ötven centi széles terület jutott, amit ültében elfoglalt.
Háromtagú családnak az annyi, mint másfél méter.
A csomagjaikat addigra kiszedegethették a vontatóról ledobált halomból, s most mindenki a feje mögé, a falhoz tette.
Holnap kezdődik az aratás, ordította a félhomályba a párttitkár.
Aludjanak, a büdös kurva életükkel.
Előtte azonban le kellett adni még a náluk maradt élelmiszert is, azt mondták nekik, onnantól közös konyha lesz, aminek a fenntartását is nekik kell végezniük.
Aludjanak.
A patkányok úgy tudnak sírni, mint a kisgyerekek.
Többnyire csak cikkantanak, ahogy elsurrannak a fekvő emberek között, de nincsen olyan éjszaka, hogy ne hallatszana a sírásuk is. Hol itt, hol ott bukkantak elő, sokszor csak a kígyózó farkukat lehetett látni a fal tövében, máskor meg olyan nyugodtan, szinte peckesen vonultak át a félhomályban, mintha hivatalosan is az övék lett volna az egész épület.
Másnap, amikor Magyar Sándorék létszámellenőrzésen álltak a barakk mellett, egy újabb teherautó érkezett a vasút felől. Amikor megállt az irodaépület előtt, felhajtották a ponyvát, és két khakiruhás katona egy feketébe öltözött öregasszonyt emelt le a platóról.
Letették, az pedig meg se mozdult.
A teherautóval érkező ÁHV-sok bementek az irodába, kisvártatva előbukkantak, beültek a teherkocsiba, és visszaporzottak az úton, amerről jöttek.
A táborlakók csak a létszámellenőrzés után mehettek oda az asszonyhoz, aki mindaddig mozdulatlanul ült a földön. Amikor közelebb léptek, akkor hallották meg, hogy egyre azt kérdezgeti: hol vagyok?
Este van vagy reggel?
Hol vagyok?
A föld felé bámult, nem nézett senkire.
Vak volt, aki nem is sejthette, hogy hová került.
A gazdaság két hatalmas istállóból, egy emeletes magtárból, a központi épületből és a cselédsorból állt, a főépületben volt a rendőrség, a fogda, és itt működött az iroda is. Tizenkét rendőr alkotta az őrszemélyzetet, s nem is titkolták, hogy maguk is büntetésként élik meg, hogy oda, a pusztára osztották be őket. Igaz, gyakran váltották egymást, de amíg ott voltak, nehezen viselték, hogy a világtól elzárva kell élniük, se kocsma, se bolt, a vasút húsz kilométerre, és természetük szerint a haragjukat vagy a rosszkedvüket a kitelepítetteken torolták meg.
Amíg nem építettek reterátokat, csak két földbe szúrt és az azokon keresztülvezetett karó volt a latrina, a hozzájuk ásott gödörben kúp alakban gyűlt fel a szar.
Derékig érő vesszőköteg választotta el a női részt a férfiakétól.
Magyar Sándorék, mint a határsávról kitelepített kulákok, az első transzportok egyikével érkeztek a pusztára. Az aratás végeztével nekik kellett megépíteniük a két fabarakkot, amibe, miután elkészültek, átköltöztették őket, s nekik kellett felépíteniük a tábor konyháját is. Akkor persze már tudták, hogy a Hortobágyon élnek, és azt is láthatták, hogy a gazdaságban az ő érkezésük előtt elkezdték a rizstáblák, vagyis a gátakkal körbefogott, négyszögletes vízfelületek kialakítását. Körmös traktorok és lánctalpas gépek túrták a földet, kalickának nevezett telepeket alakítottak ki, de azt nem tudták megakadályozni, hogy a pusztai szél rányomja a szabad vízfelületeket a földgátakra, újra és újra kikezdve az építményeket. Ilyenkor a táborlakóknak kellett derékig a vízben gázolva visszatapasztani a megbomlott gátfalakat, az ősz kezdetéig, a rizshajtások megnövekedéséig többször is. Hiába igyekeztek, a pusztai szelet nem állította meg se domb, se erdősáv, szabadon söpört végig a földön, felkorbácsolta a vizet. Ráadásul folyamatos, és szinte kilátástalan küzdelmet kellett folytatniuk az újraéledő náddal, sással, azokkal az őshonos, pusztai növényekkel, amelyekről úgy tűnt, a csatornázás miatt kipusztultak, ám a víz érintésétől mintha sokszorozott erővel bukkantak volna fel a mélyebben fekvő részeken.
Annyira nem bírtak a munkával, hogy egy fekete autós bizottság élén még valami fontos küldöttség is megnézte őket. A szemlézők vezetője, akit a többiek csak Borbély elvtársnak szólítottak, szikár, magas, hátrafésült hajú férfi, legalább fél órára bezárkózott a gazdaság igazgatójával az irodába, addig az ajtó előtt két őr posztolt, nehogy belépjen valaki.
Ősztől, az esős időszak érkezésétől már csak négylovas fogattal lehetett bármit is szállítani a földutakon, két ló kellett ahhoz, hogy a feldagadt sárban magát a szekeret elhúzhassa, s akkor tudott a másik kettő terhet is vontatni. A végtelen egyformaságban a szelek és a féktelen viharok tagolták az idő múlását. Mindig egyforma volt az idő, és mindig fújt a szél, egyik elől se lehetett elbújni sehová. Mégis, a tágasság olyan dolgokat is mutatott a kitelepítetteknek, amiket szeretni lehetett.
Látták a fényeket, ahogy kelet felől előbb halványan derengeni kezd az ég, majd hirtelen végigömlik a föld felett a hajnal, látták a forróságban remegő levegőt, amikor a távolban fordítva tükröződik az egész síkság, belebólintanak a gémeskutak a felhőtlen, remegő ég vizébe. Látták az alkonyatot, amikor a poros ég vöröse lassan szívta fel a megsötétedett pusztát, míg maga is feketére változott, és csak a résein át látszottak a közeli csillagok. Látták és megismerték már a kunhalmokat, azokat az idő és történelem előtti dombokat, amelyek alatt rég eltemetett seregek és hadvezérek hallgatták a puszta neszezését.
És látták munkába menet a mocsár mellett azt a hatalmas, füves rónát is, ahol kimustrált repülőgépek álltak sorban, akárha felszállási engedélyre várnának. Pedig némelyiknek csak fél szárnya volt, vagy hiányzott a pilótafülkéje is.
Nem értették, mit keresnek ezek az öreg gépek a Hortobágyon, mindaddig, míg a szovjet légierő el nem kezdte a gyakorló bombázásokat, olyannyira, hogy még a munkára kivezényelt táborlakók lajtkocsiját is találat érte. Akkortól, ha megjelentek a gyakorlatot végző gépek az égen, a munkát abbahagyva azonnal menekülniük kellett.
Talán a bombázási gyakorlatok is közrejátszottak abban, hogy a második évben, ezerkilencszázötvenegy novemberében megkezdték a tábor áttelepítését egy másik gazdaságba, Mihályhalmára. Ott, abban a központban, egy hajdani vályogvető helyén egy kisebb tó is felgyűlt, aminek aztán hasznát vették, amikor az átszállított és újra összeácsolt barakkok mellé elkezdték a véglegesebb lakásul szolgáló vályogházak építését is. Vályogvető brigádokat alakítottak, és nekiláttak egy lakótelep megépítésének: egy vagy két családnak, de legalább öt-hat főnek szánva egy-egy szobát, tíz darab kétlakásos vályogházat húztak fel. Nedvesek voltak a falak, feláztak a föld felől is, hiszen nem raktak téglát az alapzatba, és ki se száradhattak az építésig, ebben lakni mégis sokkal jobb volt, mint az egy légterű, zsúfolt fabarakkban.
Egyetlen pokol létezik, és mi abban élünk.
Magyar Sándorék, mivel csak hárman voltak, nem kaphattak egy teljes lakrészt, ezért egy vasutas családdal kerültek egy szobába.
Hatvan városából telepítették ki őket, ahol a híres kastélyban egykoron a nagy műgyűjtő és mecénás báró magát Ady Endrét is vendégül látta. Hatvanban az ipari fejlődés és urbanizáció egyik motorja a vasúti közlekedés volt, már a Monarchia utolsó idejében is komoly vasutas kolónia élt ott, tisztességes és nyugdíjat is biztosító állásokkal, istenhívő és békés emberekkel. A kolostor működését maga a báró is támogatta, mint ahogy aztán a második világháború végén s az azt követő években a kolostor szerzetesei a tanító és gyógyító munkájukkal oly sok hatvaninak segítettek.
Hatvan városában a nagy rendcsinálások és tisztogatások részeként ezerkilencszázötven júniusában indult volna a vasúttelepen működő templomban és a ferences kolostorban szolgáló szerzetesek és apácák elszállítása. Előtte azonban a hatóságok nemcsak a tervezett letartóztatás hírét szellőztették meg, hogy hadd suttogjon mindenki arról, hogy a kolostorbélieket Szibériába viszik, hanem azt is megszervezték, hogy két ÁVH-s zászlóalj érkezzen a város határába, sőt maga Péter Gábor és Farkas Mihály is a hatvani rendőrkapitányságon várakozott. Így aztán, mire a teherautó elindult volna, már jókora tömeg vette körül a kolostort, jórészt a vasutastelepi családok, énekeltek és imádkoztak, a testükkel akarták megakadályozni a barátok elhurcolását. A házfőnök a teherautó platójáról hiába kérte sírva a tömeget, menjenek haza, mert bajba kerülnek, a hívek nem voltak hajlandóak mozdulni. Nem tudhatták, hogy Péter Gáborék felbérelt provokátorai állnak közöttük, akik egyre csak biztatták őket, tartsanak ki, ne engedjék a barátokat elhurcolni, jönnek már a tatai bányászok, azok majd fegyverekkel fogják megvédeni őket. Jöttek is, de nem a bányászok, hanem az előző nap odarendelt államvédelmisek: mire a tömeg feleszmélt, a fegyveresek már körbezárták az utcákat. Gyűrűbe szorították a telepieket, aki menekülni próbált, rálőttek, ott helyben véresre verték, aki el tudott futni, azt vagy a rendőrök várták odahaza, vagy éjszaka mentek érte.
A kaviccsal felszórt platójú teherautó elindult Budapestre, az Andrássy útra, lövések zaja kísérte az útját. A gondosan megtervezett akciót sikerrel hajtották végre, a szerzetesek börtönbe, a telepen élő, klerikális kapcsolatokkal és kommunizmusellenes érzelmekkel, mi több, a hajdani MÁV-hoz kötődő emlékekkel jogosan vádolható vasutasok Kistarcsára, az internálótáborba kerültek, anélkül, hogy tudhatták volna, hogy a családjukat a Hortobágyra deportálták.
Ott, az állami gazdaságban a hatvaniak, vagy ahogyan az őrség szerette csúfolni őket, a szent asszonyok és a családtagjaik egy kupacban, egy barakkban éltek, egymáshoz tolt emeletes ágyakon, s csak a vályogházak építése után került a Tési család, a magára maradt vasutasfeleség, a mozogni már alig képes, beteg anyja és a két lány, Marika és Sára Magyar Sándorékkal közös szobába.
A nagyobbik lány, Tési Marika éppen annyi idős volt, mint harmadik Magyar Sándor.
Szőke, majdnem fehér hajú lány volt, akinek a bőrét azonnal pirosra égette a pusztai nap.
Csak a homlokán maradt világosabbnak a sáv, ahol a kendő megvédte a napsütés elől.
Marika elmondta harmadik Magyar Sándornak, hogy mielőtt a Hortobágyra kerültek volna, ő még kertben sem igen járt, nemhogy dolgoznia kellett volna. Zongorázni tanult, az apácáknál, és az édesanyja arról álmodott, hogy zongoraművész lesz.
Napközben nemigen látták egymást, hiszen a lány főleg a vízhordásra volt befogva, harmadik Magyar Sándor pedig a férfiakkal dolgozott kint a földeken. Ám késő délután, amikor az első hetek után már iskolát is szerveztek, és egy volt gimnazista, majd később már egy hajdani tanítónő szabályos tanrend szerint foglalkozásokat tartott a gyerekeknek, kisebbeknek és nagyobbaknak is, általában egymás mellett ültek, mint ahogyan este, a kötelező takarodóig együtt hallgatták Linding Feri folyton vidám harmonikáját. Ha nehezen is, de addigra már megbarátkoztak a táborba zárt egykori görög szabadságharcosokkal is, akik a szabadságot és a boldog emberi társadalmat keresve menekültek Magyarországra, s végül a pusztán kötöttek ki, és tört magyarsággal arról meséltek, hogy odalent, az ő országukban vannak olyan szigetek, ahol úgy élnek az emberek, hogy soha nem látnak havat. Együtt hallgatták vasárnap reggelente Szőnyi bácsi, az egykori mohácsi polgármester imaóráit a félhomályos barakkban, ahová még azok is beültek ilyenkor meghallgatni az aznapra rendelt evangélium felolvasását, akik odahaza nem jártak a templomba.
A hosszúkás, kis ablakos, örökké legyektől zúgó istállóban édeskés trágyaszag keveredett a tehenek és a frissen fejt tej szagával.
Nincsen annál jobb, mint egy pohárnyi friss, habos tej, amit egy óvatlan pillanatban kimerhet a sajtárból az ember.
Az egyik fiú, akinek a tehenész mellett kellett aludnia, elmondta, hogy minden este öklendezve alszik el, mert érzi a fejénél a tehenész levetett ruhájának a szagát.
Az állami gazdaságban a harmadik évben kezdtek hozzá a libatenyésztéshez. Az ötletet az adta, hogy a vadászatok és háborús pusztítások következtében igen megfogyatkozott az állatállomány a pusztán, eltűntek mind a vadak, a túzokok és a vadludak, és valakik valahol úgy tervezték, hogy a betelepített libák pótolják majd a veszteséget. Elférnek ott, és a feldolgozásuk munkát ad majd az asszonyoknak télen is.
Arra senki nem gondolt, hogy a sok ezer liba milyen károkat okoz majd a földnek, mint ahogyan arra se számítottak, hogy a hozzá nem értő asszonyok és lányok képtelenek lesznek egyben tartani a rengeteg baromfit. Nem is bírtak az állatokkal, gágogva és sivalkodva százfelé futottak a szárnyasok, csak azután lett rend, hogy egy jólelkű juhász egy terelőpulit ajándékozott nekik, az legalább a munkának ezt a részét elvégezte.
Nyáron a csépléssel kezdődtek az idénymunkák, azt követte a gyapotszüret, majd a rizsaratás, kaszálás, vályogvetés, a rizstelepi kubikmunka, az asszonyoknak a zöldségtermelés.
Télre a Tisza árterére vitték őket, fakitermelésre. Ott hallgathattak először rádiót, néprádión a Kossuth adót.
Hiszen ez jár mindenkinek, mondta az ottani termelésvezető. A rádióhoz mindenkinek joga van.
A harmadik évben, ezerkilencszázötvenháromban a rendőrőrs parancsnoka engedélyt adott földpadlós, kéményes, szoba-konyhás házak építésére is, persze csak úgy, hogy az építést a táborlakók ingyen végezték, és a költségeket a bérükből levonták. Sőt, májusban még a baromfitartást is engedélyezték, s arról beszéltek, nincsen kizárva, hogy nem sokára majd a disznók tartását is megengedik.
Élni akkor is kell és lehet, ha nem akar az ember, az élet, ami benne van, úgyis erősebb nála.
Magyar Sándorék is belekezdtek már a házépítésbe, amikor megérkezett a táborba Nagy Imre júliusi országgyűlési programbeszédének a híre. Addig példátlan módon a gazdaság igazgatója kitette az iroda ablakába a rádiót, és mindenki meghallgathatta az új kormányprogramot.
Azért csak építsük meg a házat, mondta második Magyar Sándor. Lehet, hogy mostantól jobb lesz, lehet, hogy másként lesz talán, de lakni akkor is kell valahol.
Igen, édesapám.
A hatvaniak egy csoportját engedték haza elsőnek, még akkor augusztusban.
Addig azért senki nem hitte el, hogy a kitelepítésnek tényleg vége lehet.
Aztán a többieket is sorra vették, hiszen nyomtatásban is megérkezett, hogy a kormányprogram a táborok felszámolását mondta ki október végéig.
Szeptemberben hazaengedték azokat a családokat, akiknek iskolaköteles gyerekük volt.
Tésiék három napja várták a bizottsági autót, a kevés holmijuk az ő szobarészükben összekészítve állt.
Hazamegyünk, mondta Marika.
Elmegyek majd hozzátok, mondta harmadik Magyar Sándor.
Bárcsak maradhatnánk, az lenne jó.
Az utolsó estén Tésiné a félhomályban összehajtogatta a még hazavinni érdemes ruháikat, aztán csak ült a szobában, mozdulatlanul, az arcán fénylettek a könnyek.
Búcsúzáskor Tési Marika egy levelet adott harmadik Magyar Sándornak, egy papírlapot, amit az irodáról szerzett. A lány kézírása mellett ott volt egy közös fényképük is. Mező Lajos, az az emberségesebb őr készítette a fotót, akit éppen az engedékenysége miatt féléve helyeztek át a táborból valahova, mert a másik őr feljelentette a párttitkárnál, hogy kedvez a kitelepítetteknek.
A fiú és a lány a gazdaság központja előtt, a fehérre meszelt falnál állt, a kamerába mosolyogtak mind a ketten, a válluk összeért.
Elmegyek majd hozzátok, mondta harmadik Magyar Sándor.
Megígérem, hogy elmegyek.
Marika levelében az összehajtott lap között egy fehér margaréta összepréselt feje feküdt.
Fehér szirmok, de a közepén olyan sárga, mint szárazra égett fű a pusztán.
Sárga, mint Marika haja.
Az nem lehet, hogy ne találjalak meg.
Teherautóval vitték el őket, a maradék hatvaniakat.
Marika a deszkának dőlve ült, nézte harmadik Magyar Sándort, aki csak a karját emelte fel, és aztán nem mozdult, úgy állt, mereven, mint egy szobor, amíg teherautó el nem tűnt a szeme elől.
Hát akkor mi is hazamegyünk, mondta második Magyar Sándor. Visszamegyünk a faluba, a házunkba.
Olyan lesz majd minden, mint azelőtt.
Olyan nem lehet már sohasem.
Október volt már, amikor ők is megkapták az elbocsátási iratot. Az is benne volt a papírban, hogy vissza, a határsávba nem mehetnek, nemcsak a házukba, de a faluba sem költözhettek vissza.
Elengedni elengedték őket, de azt nem mondta meg senki, hogy hová mehetnének.
Jobb híján úgy döntöttek, hogy Budapestre utaznak.
Ott, Mátyásföldön élt Jóska bácsi, második Magyar Sándor anyjának a bátyja, aki csendőr volt a világháború előtt, s akinél, úgy számolt Magyar Sándor, ha másutt nem, legalább a kertben, egy sufniban, ideiglenes lakóhelyet találhatnak. Meg talán munkát is, amiből talpra állhatnak. Az ideiglenes szálláson aztán csaknem egy évig laktak, a szerszámos házban húzták meg magukat, második Magyar Sándor innen kezdett munkába járni a város túlfelére, Csepelre, s vitte magával az akkor már a felnőttség küszöbén álló fiát, harmadik Magyar Sándort is. Teljes műszakokat vállaltak, túlórákkal, hogy pénzt keressenek, gyűjtögessenek. Ezerkilencszázötvennégyben sikerült átköltözniük Halásztelekre, egy olyan bódéba, amit az Őrségben maradt értékeik eladása után meg tudtak venni a horgászok alkalmi tanyái között.
Gazdálkodni soha nem kezdtek újra, de második Magyar Sándor szőlőket ültetett a Duna-parti homokos földbe, és a feleségével tyúkokat is tartottak.
Harmadik Magyar Sándor a csepeli gyár támogatásával végezte el esti iskolán a szakmunkásképzőt, esztergályos lett, belépett a túra és a kerékpáros szakosztályba, hétvégenként a többiekkel együtt indult kerekezni a Duna mellett, fel, egészen Szobig. Amikor megkapta a katonai behívóját, már hivatalosan is jegyben járt Berecz Ilonával, egy ferencvárosi család egyetlen gyermekével, akinek a szülei a csokoládégyárban dolgoztak, ő meg a Csepel Művekben lett bérelszámoló. A csepeli esztergályost Lentibe vitték honvédségi szolgálatra, a déli határvidékre, ahol ugyan már leállították a határvédő erődrendszer megépítését, és a terveket elsüllyesztették egy soha ki nem nyitandó asztalfiókba, de a kiürített házakkal teli falvak élete ettől még nem sokat változott. Egyszer a volt falujukon is keresztülhajtottak a teherautókkal, még a házukat is látta, a kidöntött kerítéskaput, a vak ablaküveget, és a ház előtti, hajdani virágágyásban derékmagasságúra nőtt gaztengert, de persze nem álltak meg, vitték őket tovább.
Harmadik Magyar Sándor nem is járt többé arra, ha eltávozást kaphatott, azonnal Budapestre indult.
Hogy látta a házat, a szüleinek soha nem mondta el.
Második Magyar Sándor akkoriban már csak a horgászás miatt mozdult ki a halászteleki tanyáról. Legalábbis ő így hívta: horgászat, holott számtalanszor esett meg vele, hogy a botját össze se szerelte, csak letette maga mellé az elvadult fűbe, és szótlanul, mozdulatlanul ült egy kövön, az elfutó vizet bámulva.
Semmit nem szeretett jobban, mint a fák mögött lebukó nap utolsó vörös fényét.
Olyan volt a víz, mintha a pusztai füvet borzolgatná a szél.
Ott fent, a magasban semmi nem akasztotta meg a szelet, se felhők, se fák, se épületek.
Ha nem a vízparton ült, akkor a tyúkokkal szeretett lenni, hátul a kis ház mögött.
Hallgatta őket, nézte, ahogy látszólag céltalanul bóklásznak, folyton éhesen.
Akkor már évek óta nem vágtak le egyetlen baromfit se, hagyták, had tojjanak, szaporodjanak a maguk kedve szerint. Nem szedték össze a tojásokat se, sőt, amikor valamelyik kotlós jól végezte a dolgát, és kiscsibék keltek ki, akkor se avatkoztak közbe, hagyták, menjen minden a maga útján. Csak a vesszőkerítést javítgatták ki, hogy alul ne legyenek lyukak, s felül ne repkedjenek ki a madarak.
A tojás olyan, mintha egy élet magja volna, mondta második Magyar Sándor. Vagyis nem olyan, hanem az.
Nem tudom, hogy tudják megenni.
Hogyan lehet megenni egy egész életet.
Régebben te is megetted, mondta a felesége.
Régebben? Nem emlékszem már rá.
Az elhullott szárnyasokat elásták a kert végében, ügyelve arra, nehogy az ártérről egy odatévedő róka vagy valami kóbor kutya megtalálhassa.
Különös módon azonban a tyúkok nem szaporodtak el, pontosan annyian voltak, mint azon a vasárnap reggelen, amikor az utolsó, levágásra ítélt csirkét második Magyar Sándor felesége kiemelte közülük.
Mintha a magára hagyottságuk előhívott volna belőlük valamiféle önszabályozó, létfenntartó ösztönt: ha több madár hullott el, akkor a tyúkok kikeltették a tojásokat, ha pedig nem volt fogyás, csak elpotyogtatták valahol a tojásokat.
Második Magyar Sándor megismerte már a mozgásáról, formájáról valamennyit. Kivitte a sámlit, arra ült le a csirkeól mellé, a falnak döntötte a hátát, és hagyta, hogy a tyúkok úgy mászkáljanak körülötte, mintha ott se lenne. Azok pedig hamar megszokták, s láthatóan ügyet se vetettek rá, úgy káráltak, kapirgáltak, kergették egymást egy-egy kívánatosabb falatért.
Miért jó ott neked?
Nem tudom, hogy jó-e.
Ha folyton ott vagy, akkor biztosan az.
De néha, mondta második Magyar Sándor, azok a látszólag buta állatok megállnak, felemelik a fejüket, mintha hallgatóznának. Nem mozdul a testük, a lábuk se, nem kotyognak, és nem rebben a tolluk, és pislantani is elfelejtenek.
És?
Semmi és. Csak nézem ilyenkor őket, és tudom, hogy jár a fejükben valami.
Harmadik Magyar Sándort ott, a katonaságnál értesítették, hogy a tanya kéményébe a késő őszi, esős, szeles idő visszanyomhatta a füstöt és a szén-monoxidot, legalábbis a kiszálló rendőrök és aztán a törvényszéki orvos is ezt állapította meg: amikor megtalálták őket, második Magyar Sándor és a felesége egymás mellett, lehunyt szemmel feküdtek az ágyban.
Békés arccal, mint akik észre se vették, hogy útnak indultak, átléptek a folyó túloldalára.
Második Magyar Sándor jól befűthetett, még amikor a rendőrök kiérkeztek, akkor is meleg volt a házban.
Kinyitották az ablakot, hogy beengedjék a friss levegőt.
Harmadik Magyar Sándor a nősülés után eladta a halásztelki tanyát, abból a pénzből és a vállalati segítségből fizettek be egy Angyal utcai tanácsi lakásra. Hat évig még az esztergagép mellett dolgozott, majd művezető lett, és felkerült az irodára. Igaz, nem sokáig volt aztán ott, mert éppen a vállalati túramozgalomban aktívan részt vállaló fiatal munkatársként tagja lett előbb az üzemi MHSZ-nek, majd az ott végzett munkája alapján áthívták a kerületi Magyar Honvédelmi Szövetséghez. A modellező és a rádiós szakosztálynak is ő lett a felelőse, mint a kerületi tanács összekötője működött, és rendszeresen eljárt a többi szakosztály rendezvényeire, az ejtőernyősökhöz, búvárokhoz, a honvédelmi és lövészeti versenyekre.
Nem hordott egyenruhát, nem is volt neki, de minden évben ő volt a felelőse a kerületi iskolák számára rendezett nagy, honvédelmi versenynek is, és később már összefogta a Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvényeit is.
A fiuk, negyedik Magyar Sándor ezerkilencszázhatvanötben született meg a Bakáts téri szülőotthonban. Aprócska, fekete hajú, barnás bőrű csecsemő volt, az anyjára hasonlított.
A Mester utcai általános iskolába íratták be, aztán meg a Szamuely utcai gimnáziumba. Amikor egyik este az Üllői út felől a Ferenc téren át tartott hazafelé, belekeveredett a környéket uraló két rivális banda, a Ferenc tériek és a Haller utcaiak verekedésébe. Pedig egyik társasághoz sem tartozott, magának való, inkább egyedül bóklászó fiú volt, vagy talán éppen ezért; úgy megverték, hogy több mint két hónapig volt kórházban, és az iskolai évet meg is kellett ismételnie. Harmadik Magyar Sándor akkor az MHSZ-irodából telefonálgatva, sőt személyesen is utánajárva a történteknek, nem csak azt érte el, hogy elkapják és méltón megbüntessék a tetteseket, hanem azt is, hogy a két galerit a rendőrség végre felszámolja.
Negyedik Magyar Sándor nem volt különösebben jó tanuló. A biológiát szerette a legjobban, de az eredményei alapján az orvosi egyetem szóba se kerülhetett, hiába próbált segíteni az apja, latba vetve a kapcsolatait. Annyit tudtak elérni, hogy negyedik Magyar Sándort a csepeli Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára vették fel, majd annak a befejeztével a Gellért fürdőben tudott elhelyezkedni mint irodista, mert tanítani semmiképpen nem akart.
Igaz, akkor már kezdtek elmúlni a Magyar Honvédelmi Szövetség szép napjai. Az MHSZ Országos Közgyűlése ezerkilencszáznyolcvannyolc nyarán úgy határozott, hogy néhány tevékenységét megszünteti, másokat, mint például a gépkocsivezető-képzést egy új gazdasági társaság keretein belül folytatja. Ezerkilencszázkilencven január elsején korlátolt felelősségű társaságot hoztak létre.
Történelmi időket élünk, bólogatott harmadik Magyar Sándor főnöke. Történelmi időket.
Hidd el, kedves barátom, egykor még úgy fogunk visszagondolni ezekre a napokra, mint sorsfordító időkre, és csodálkozunk, hogy mi is benne éltünk.
Na ja, nemes sokaság tud cselekedni nagy dolgokat.
Édes Európa, itt vagyunk.
Harmadik Magyar Sándor akkor ment nyugdíjba, igaz, így is túlszolgálta már két évvel a korhatárt.