Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. október / Versus; Mindent csak mélyértelműen

Versus; Mindent csak mélyértelműen

Versus

Van nagyanyám. Két nagyanyám, egyikük sem él, mégis megvannak. Jól megvannak együtt, egymással sose voltak meg ilyen jól. Egyszerre tűnnek föl a pénztárnál, Negro-szagba sétálok bele egy férfi után. A futószalag mellett egy gyűjtődobozban dianás cukor. Egyiküknél Diana van a kredencen, a másiknál Negro a komódon, és nem lehet más. Piros zacskó fekete kéményseprővel, fekete mindene, elég félelmetes. Nagyanyámat kérem, hogy öntse ki az egészet bonbonierbe. Szemenként csomagolt cukrok, furcsa, zsíros papírban, mindegyiken van kéményseprő, de az pici, és nem félelmetes. Kiönti, a zacskót elteszi. Minden zacskót eltesz, lisztes, kristálycukros, aztán a selyempapírt is.
Vékony, kicsi a keze, a haja berakva, így mondja, megyek rakatni. A fémcsavarók egyik végén gumi és egy színes fagömb. Kisebb-nagyobb gömb, attól függ, milyen vastag a csavaró. A fáról lepattog a festék, a gumi kinyúlik, hullámos lesz, az alumínium behorpad. Ellopok egyet, nem lehet vele csúzlizni, nem repül sehogy a golyó.
Föl se merül, hogy kijönne velem a vásárba, a másik nagyanyám kijön. Vesz törökmézet, ha meg nincs kedvem menni, ráígér krumplicukrot és kakast, akkor biztos kimegyek. Vastag a lába, és nagyon puha a bőr a karján. Mint a selyöm, szereti, ha úgy beszélek, mint ő.
Lenézik egymást. Az egyik primitív, a másik puccos dáma. Piros virágos kitűző kontra antik ezüst bross. Szitakötő.
Egyformán szeretnek engem, jobban, mint a másik. Rájuk hasonlítok, mondják, a jó természetem meg a vékony kis kezem. Megkérdezik minden alkalommal, még állok, alig érkeztem meg hozzájuk, mikor voltál amott, ezt kérdezik elsőre. Kétutcányira laknak egymástól, a mi házunk van középen. Párhuzamosan kell csinálni, kimérni, elmenni ide és oda, különben megsértődnek. Nem találkoznak, mindent tudnak egymásról. Akarnak tudni.
A pischinger-torta pont olyan jó, mint a túrófánk baracklekvárral, nem mondom nekik.
Anyámék elutaznak, hétéves vagyok, Indiába. Egyik nagyanyámnál én maradok, másiknál az öcsém. Nincs átjárkálás, rózsahimlős vagyok, azért. Amikor meggyógyulok, akkor sincs átjárkálás. Két hétig nem látom a másik nagyanyámat. Nincs átjárás. Nem az anyámék hiányoznak, az öcsém meg pláne nem.
Aztán a mikor voltál amott után megkérdezik, hogy jól van-e a másik. Még mielőtt megkérdeznék, én hogy vagyok. Néha elejtek egy kis bajt, fáj neki a lába, jött hozzá az orvos a vérnyomás miatt, sajnálják nagyon, jaj, nagyon sajnálják szegényt. Olyankor örülnek. A túlélés a cél, egymás túlélése. Ha nem válaszolok, nem hagynak békén, nem adják fel könnyen, nincs más téma, addig nem lehet másról beszélni. Névnap, születésnap, ott mit kaptál. Ballagás, diploma, ő mit vesz fel. Mit ettetek nála.
Kedvesek a férjeimhez. Nyájaskodnak, kínálnak, mosolyognak, egy kis konyakot itt, pálinkát amott, csak egy kicsikét. Aztán nekiállnak kérdezni. Ugyanaz a sorrend, nála mikor voltatok, így kezdődik. Lesik a férjeimet, milyen arcot vágnak, és hogy rám néznek-e a válasz előtt. Mert nem engem kérdeztek, hanem őt. Ha én válaszolok, újrakezdik a férjekkel, addig, amíg nem mondanak valamit, nem bökik ki végre, hogy nála mikor voltunk. Fél órája, onnan jövünk. Legközelebb, amikor megyek, egyedül megyek, odasúgják nekem, különben se hallaná senki, minek sugdolózni, hogy nem jól választottam. Most csak rosszallóan néznek, hogy ott előbb voltunk, de a végére, nehogy elriadjon már megint ez a férj is, nyájaskodás és mosolygás következik. Csomagolnak süteményt meg lekvárt, savanyúságot. Ribizlizselét és darált sós pirospaprikát.
Írok, ahogy nagyanyám írta a leveleit mindig, mindenkinek, elnyúlok, ahogy nagyanyám nyúlt el a díványon, lusta volt nagyanyám szerint, párhuzamosra igazítom a szőnyegrojtokat, ahogy nagyanyám igazította, kényszeres volt nagyanyám szerint, legyintek megsértődés helyett, ahogy nagyanyám legyintett. Egyik szemhéjam jobban megereszkedik, mint a másik. Ha sokat állok, hasogat a lábam.
Amikor együtt vannak, nem kérdeznek. Egy évben egyszer vannak együtt. Csengetett az angyal, mindenki keresgél, csomagok felirattal, tele van a hall velünk, a.-nak a.-tól, Á.-nak A.-tól, T.-nak k.-tól, R.-nak a.-tól, R.-nak Á.-tól, P.-nak M.-tól, A.-nak a.-tól, a.-nak P.-tól, F.-nek A.-tól. Mamának Mamikától. Velencés kendő. Mamikának Mamától. Velencés kendő. Nem ők vették egymásnak, azt hittük, egyikük úgyse jön el. Nevetnek, már a tölteléket esszük, sárgabarackkompót és birslekvár, nevetnek, egymásra néznek. Nem beszélgetnek, nincs miről.

Mindent csak mélyértelműen

„Irodalom: Naplopók foglalatossága.”
Gustave Flaubert: Közhelyszótár

Napokig azon rágódtam, hogy mondhat ilyet nekem, pont nekem, bele az arcomba, mikor tudja, hogy ez az érzékeny pontom. Szinte szuggerált, úgy nézett, még nevetett is közben gúnyosan, vagy miféle nevetés volt az, rosszindulatú, minimum homéroszi. Állítólag erről híres Homérosz, mások szerint nem. Ráadásul ült az a hülye Paul, lentről nézett, még a fáradtságot se vette, hogy felálljon, és rendesen mondja meg. Annyira idétlen, hogy Paulnak nevezteti magát, mikor Pali.
Ült, mint egy kihallgató tiszt, és mondta lassan, kíméletlenül, hogy a barnák szenvedélyesebbek, mint a szőkék. A medikusok meg hullák mellett alszanak, vágtam vissza, van, aki eszik is belőlük. Nem tudja, hogy jön ez ide, nem érti az összefüggést. Nem érdekes, már mentem is kifelé, a fecskék meg jöttek szembe. Mindig megnyugtatnak az állatok, főleg a tavasz hírnökei, soha nem lehet őket másképp hívni. Végigrepülik a szárazföldeket, a tengert, vajon belenéznek-e, látják-e magukat repülni. Irdatlan a mélység, nincs feneke. A végtelen képe. Nagy gondolatokat juttat az ember eszébe. Nagyapám szerint tengerparton legyen nálunk messzelátó. A tengert szemlélve mindig jegyezzük meg: Mennyi víz! Nem voltunk se ő, se én még tengeren.
Paul ígérte, hogy elvisz, de jött és jött a munka, át kell vágnom magam rajta, mondta, mint a bozót, olyan, sűrű és áthatolhatatlan. Sokáig hiába próbáltam elrángatni éjjel az íróasztal mellől, azzal, hogy éjfél a munka és a tisztességes örömök határa, amit utána csinál az ember, az erkölcstelen, legalább legyünk erkölcstelenek, hiába, meg se mozdult. A szőkék szenvedélyesebbek, mint a barnák, ő ezt tudja, de vagy hagyom dolgozni, vagy elzavar az anyámhoz, ott aztán leshetem az órát, hogy ideje ágyba bújni. Akar venni nekem egy bundát, a gazdagság jele, addig nem nyugszik, nem érdekli a tenger. Nem érdekeltem már én se, ezért először csapkodtam. Ordibáltam bent a cégnél is, kivizsgálásra küldtek, az orvos azt mondta, idegi alapon van. Mindig ezt kell mondaniuk, ha fogalmuk sincs, mi okozza a gondokat. A beteg megnyugszik, de én nem nyugodtam meg.
Igor, a sales azt hitte, átlát rajtam, hisztéria, az az én bajom. A hisztérikus nő a züllött férfiak álma, összetévesztik a nimfomániával, Igor lihegett utánam. Spontán lábizzadása volt, szólt előre, szerinte az az egészség jele. Nagyapám meg krumplit nem evett, mert ő attól kapott lábizzadást. Nem csak ezért bukott Igor Paullal szemben, pedig nagyon kellett volna a hiánypótlás, hanem az örökös melankólia. Hiába jelez emelkedett szellemet és lelki finomságot, nyavalygásból elég volt nekem otthon. Mikor korrektül elé álltam ezzel, megmutatta, hogy tud ő kemény is lenni, majd begyűjt egy néger nőt magának, azok tüzesebbek, mint a fehérek. Ez a mániájuk, jól felhúztam magam, meg tudtam volna ölni, inkább hallgattam egy kis zenét. Erkölcsnemesítő hatása van. Példa: a Marseillaise. Egy csomó dolgot juttat az ember eszébe, eszembe is jutott egy csomó.
Többek között Paul, hogy igaza van. Hazamegyek, nem magyarázok, szimplán ágyba hívom, dolgozik vagy nem, nem érdekes, a gyakorlat többet ér, mint az elmélet. Most nem vághatja hozzám, hogy az ösztön pótolja az intelligenciát, kilépek az egészből, ha mégis mondja, kezdettől fogva utáltam, hogy felsőbbrendű. A kedves kis cetliket rendre megkritizálta, kitűztem neki az ajtókeretre. Helyesírás, simított végig a hátamon, felesleges, ha az embernek van stílusa, nemde. Hinni kell benne, akár a matematikában. Meg a hentesbárdban. Rögtön elmeséltem neki, még nem vette el rólam a kezét, a hentesnét, aki mindig csinos, és a kapcsolódó sztorit az emberhúsból készült pástétomról. Ne hagyjuk ki a borbély szomszédságát se. Érdemes megkérdezni tőlük, hogy a pástétomuk vajon nem emberhúsból készült-e.
Az igazság miatt sose aggódjunk, nem érdemes. A biztos dolgok, mint hogy az Íliász után mindig az Odüsszeia következik, inkább kárunkra vannak, megakasztják a gondolkodást. Ha valami rendesen inog, abban van lehetőség. Paullal is vagy összedől, vagy se. A kozákok gyertyát esznek, a hiúz a tekintetéről ismert állat, eret vágatni pedig tavasszal kell, ilyesféle tapasztalatok gazdagítják az embert, így nem csak arra koncentrál, amit biztosan tud: a nyúlpörköltet macskából csinálják, és a hideg egészségesebb, mint a meleg.
Paul nem jött elém a kórházba, ezért magam indultam el. Romokat kerestem, ez illett leginkább hozzám, meg különben is, álmodozásra késztetnek, és költőivé varázsolják a tájat. Bár a költészet teljesen felesleges, sőt kiment a divatból, jó, ha megjegyezzük minden alkalommal, amikor vidéken vagyunk, be’ szép is a természet! Bent mindig azt mondogatták nekem, pont nekem, bele az arcomba, mikor tudják, ez az érzékeny pontom, hogy az öngyilkosság a gyávaság bizonyítéka, ezért most mászkálok mindenfelé, végigjárom a környéket, az utazó mindig bátor. Benyitok egy ajtón, felém fordulnak, fáradtak, mégis érdekesnek találnak, és nem mulasztják el megjegyezni úgy, hogy én is halljam: Íme, hát megérkezett a bátor utazó. Ilyenkor fogom magam, és ugyan a párnától óva intenek, soha ne használjuk, púpos lesz tőle az ember, gyorsan lefekszem, és a malmokra gondolok útközben. Jó hatást keltenek egy tájképen.

(A szöveg eredeti vagy megváltoztatott formában idézeteket tartalmaz Gustave Flaubert-től.)