Kalligram / Archívum / 2014 / XXIII. évf. 2014. október / ifj. Brenner József üzeni Csáth Gézának

ifj. Brenner József üzeni Csáth Gézának

Brenner József 1897 és 1911 között kisebb megszakításokkal vezetett naplóit először Szabadkán adták ki 2005 és 2007 között, Ifj. Brenner József (Csáth Géza) névmegjelöléssel, Napló címmel, négy kötetben. 2013-ban a Magvető Kiadónál a gyermek- és ifjúkori feljegyzések – az 1904-es évig – ismét megjelentek, az új kiadást az eredeti kézirat alapján Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály rendezte sajtó alá. Az igényes, lábjegyzetekkel és névmutatóval kiegészített munka egyik legnagyobb erénye, hogy a leírtakat rendszeresen illusztráló gyermek rajzait is láttatni engedi. Kosztolányi meg is emlékezik nekrológjában unokatestvérének grafikus megjelenítés iránti szenvedélyéről: „Diákos szokásai, melyeket tízéves korából ismerek, tüntetően visszatértek. Leveleit kék, zöld, piros tintával színezte ki, minden mondatát apró rajzokkal kísérte. Egy-egy szót gyászkerettel vett körül.”  Az új kiadás abban is eltér a szabadkaitól, hogy a napló szerzőjeként immár Csáth Gézát jelöli meg. A szerkesztői döntés, amely az ekkor 10-17 éves Brenner József nevét az először csupán 1905-ben, A budapesti választások című írása végén használt Csáth Géza írói álnévre cseréli, az irodalomban kevéssé jártas olvasók számára egyértelművé teszi a szerző kilétét. Egyszersmind új kontextusba helyezi a naplót: utólag beleilleszti a Csáth Géza néven publikált szépirodalmi művek sorába. Ezt az intenciót mutatja a kötet borítója is, amelynek ötlete (a fehér alapon keretbe foglalt Csáth-rajzzal) megegyezik a többi, Magvetőnél megjelent szépirodalmi, esszé- és kritikagyűjteményével.  Ez az implicit állásfoglalás a szerkesztők részéről a periférián levő naplót egy szintre helyezi Csáth szépirodalmi műveivel, ugyanolyan rangot adva bármely, a szerzőtől származó megnyilatkozásnak.
Ez a hozzáállás nem egyedülálló: „A Csáth-oeuvre befogadástörténetén végigtekintve jól látszik, hogy az értelmezésekben mennyire összeforr a szerző élete és műve. Mintha Csáth életművéről nem is lehetne másképp beszélni, mint legendává, mitikussá növesztett életét megidézve”  − írja Z. Varga Zoltán. Miközben a gyermekkori naplót a kezünkbe véve azokat az okokat kutatjuk, amelyek a morfiumfüggőséghez és a tragikus végkimenetelű élethez vezettek, Csáth felől olvassuk Brennert. De elvárásainkban csalódnunk kell. A naplóból megismert fiatalember nyitott, művelt, a történelem és a politika iránt érdeklődő. Átlagos tanuló, és – ahogy az szinte elvárt egy tizenévestől – plátói szerelemmel rajong a színésznőkért. Ha valamiben különbözik kortársaitól, az a művészetek iránti nyitottsága, a vágya az önkifejezésre. Annak ellenére, hogy Csáth életének későbbi szakaszában részben nevelőanyját, Budanovits Ilonát teszi felelőssé elzüllött életéért, morfinizmusáért,  az ellenséges viszonynak – amelyről Kosztolányi Csáth kérésére (!) meg akarta írni A mostoha című regényét – nyomát sem találjuk a gyermekkori naplóban. A hétköznapi, apró-cseprő dolgokon való összezördüléseik nem tűnnek többnek kamasz–felnőtt, illetve nevelt gyermek–mostohaanya közötti alkalmi ellentéteknél. Az 1899. augusztus 3-i bejegyzésben például így fogalmaz: „Azóta nem voltam biciklizni, fogadok, hogy anyika beszélte rá apuskát arra, hogy ne vigyen el többé.” Ugyanennek az évnek a szeptember 16-i bejegyzésében ezt olvashatjuk: „Anyika ma este megszidott (…)”. 1900. március 5-én ezt írja: „Ma, mikor jön haza apuska, pakol ki 16 finom festéket és négy pemzlit, azaz ötöt, és két rajztollat, nagyon megörültem, s így gondolkodám, mégiscsak szeret engem az én jó apám. Anyika azt mondta, »nem bánom én, ha az egész Székely-boltot össsze is vásároljátok«, s ebéd közben többször tett célzást arra, hogy én nem érdemlem meg.” Ezzel együtt kapcsolatuk „anyikával” meghittnek és szeretetteljesnek tűnik. Az 1900. december 31-én kelt A család krónikája című betoldásban a következő olvasható: „[Édesapám] megkérte mostani anyikámat, Budanovits Ilonkát (…) Igen jó az új anyánk.” Felmerül a (költői) kérdés: ha Csáth valóban erős ellenérzésekkel viseltetett nevelőanyja iránt, miért hallgat erről Brenner az intimitás műfajaként számon tartott naplóban? Talán (attól félve, hogy illetéktelen kezekbe kerül) tabuként kezelte a témát és öncenzúrát gyakorolt? Vagy később, felnőtt fejjel bűnbakot keresve átértékelte, árnyalta a nevelőanyjáról kialakult képét?
Nemcsak „anyika” alakja mentén olvashatjuk a naplót, természetesen. A családi ünnepek, társas összejövetelek, kulturális események aprólékos leírásából kirajzolódik a századforduló Szabadkájának polgári miliője, értékrendje. A tizenéves szemén keresztül bepillantást nyerünk a Brenner- és a Kosztolányi-család hétköznapjaiba, Józsi viszonyába az ekkor még kamasz-fiatal felnőtt unokabáttyal, példaképpel és jóbaráttal, Kosztolányi Dezső „Didével”. A naplóban sokáig a mikrovilág, a családi és iskolai élet eseményei a meghatározóak. Az idő előrehaladtával a dokumentatív bejegyzések mellett egyre több irodalmi-elmélkedő rész kap helyet a szövegben. A repetitív, tárgyszerű leírást, a napi rutinról és az időjárásról való rendszeres jelentést egyre gyakrabban egészítik ki a történelmi és aktuálpolitikai eseményekhez fűzött kommentárok, műelemzések, hosszú emlékezések, narratív betoldások, amelyek már-már feszegetik a napló műfaji korlátait. Benedek Szabolcs véleménye szerint Józsi féltestvérének, Ilonkának a halála a fordulópont a szövegben: „A hangsúly a naplóban innentől fogva a belső történésekre helyeződik át: a vázat továbbra is a napi események adják, ám Ilonka álomképben kísértő alakja, a Budanovits lányok természetrajza, vagy éppen az apa nyakán keletkezett mérges pattanás kapcsán felgyülemlő létkérdések már az eljövendő Csáth Gézát idézik elénk.”  Valóban, Ilonkával való viszontlátásuknak álomszerű víziója a Találkoztam anyámmal című novellával mutat rokonságot. A halálélmény hatására 1903 után írt bejegyzések olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek az író későbbi világszemléletével is összefüggésbe hozhatóak. A halál gondolata mind fizikai („Nem-e halok meg éjszaka”, „Mintha a halál reám lehellt volna”, „Június 6-át nem érem meg”, „Íme, tán az utolsó tavaszom”), mind metafizikai értelemben („A halál és az álom testvérek”) egyre erőteljesebben foglalkoztatja. A „Jólesik visszaemlékezni az elmúlt időkre” (III., V. és VI. füzet), illetve „Jólesik visszaemlékezni a régmúlt dolgokra” (IV. füzet) mottóit egy 1904-ben készített rajzhoz fűzött kommentárban felülírja: „jól esik emlékezni? – A fene, aki eszi.” Az 1903. május 12-től vezetett VIII. füzet mottója pedig már így hangzik: „Hagyjátok nyugodni a holtakat”.
Ha többé nem esik jól emlékezni, mi a funkciója ennek a szövegnek? Bár egy (leendő) író esetében felmerülhet, hogy a naplót a nyilvánosságnak szánta, e szöveg néhány sorából (pl. „Aki kívülem elolvassa, az nem becsületes ember”) világossá válik, hogy jelen esetben nem erről van szó. Az utolsó bejegyzésben Brenner azért szakít a naplóval, hogy a továbbiakban „életének minden nevezetes mozzanatát nyomtatásra adja”. Következésképpen ezt nem kiadásra szánta. A kérdésre maga ad választ 1904. január 6-án kelt elmélkedésében: „Már alig jut ennek a könyvnek a papírjára más, mint ilyen emlékpapírok. Hangulatot, bánatot minek följegyezni? Jön – megy, s a szív öregszik. Emlékek! ez is csak keserű könnyet hoz az embernek! Mégis, milyen sok gondolatot, hangulatot idéznek föl ezek az emlékek…” Funkciója tehát elsősorban a Tarján Tamás könyvismertetőjében szereplő ön-emlékkönyv lehet.  Ezt a kategóriát az általa említetteken kívül (beragasztások, cikk-kivágatok, keresztutalások) az is legitimálja, hogy megjelenik a szubjektum adott pillanatban történő rögzítésének, illetve egy későbbi újraolvasás során az azzal való szembesülésnek az igénye: „De elég, bezárom már naplómat erre a füzetre nézve. Sok rossz, sok ideális, sok eltévesztett, ábrándos és haragos irkafirka van benne. Mindegy, így hagyom. Nem törlök semmit. Ez a füzet tanúja első szerelmemnek, a humoros és komikus kamaszkornak. Tanúja egy csomó lelki küzdelemnek, mulatságnak. Megörökítője kedves, ifjúkori emlékeknek.” Máshol pedig: „Most veszem észre, mennyi szamárságot firkáltam én ide össze, de nem törülöm ki, hogy lássam meg mindig ezt a szép kort teljes tisztaságában.” 1904. május 9-én egy iskolai szereplés részletező leírását így kommentálja: „Engem alig érdekel ez, de sejtem, hogy valamikor kíváncsi lesz erre egy ismeretlen szívű, lelkű, arcú és szerencséjű idősebb ember, aki ezt évek múlva – talán éppen könnyes szemekkel – olvasandja.” A kis Brenner időről időre eltűnődik azon, hogy vajon idősebb énjének mi lesz a véleménye a jelenkoriról: „Kíváncsi vagyok, hogy ha ezt elolvasom ezután vagy 10-20-30 évvel (ugyan melyik időközben fogok meghalni: 17-27-37) nevetni fogok-e.” Az író nem csupán arra apellál, hogy a sorokat később újraolvassa, de arra is, hogy a leírtak későbbi énjére hatást gyakorolnak majd: „Sok gondolat villant át agyamon, mikor ezeket írom. S leírom, hogy ha majd pályát választok egy életre-halálra, elolvassam s átgondoljam még egyszer.” 1904. június 3-án a nősülésről elmélkedvén Brenner a következőt üzeni a majdani Csáthnak: „az ember mindig gondolja meg, szeretem-e annyira a jövendő feleségemet, mint magamat, s a szabadságomat. (…) − Gondolkozz így majdan, bölcs, görög − cilinderkalapú és köcsögfejű fiatalember!”
Sőt, a szöveg érdekessége, hogy az újraolvasás már a szövegben megvalósul. Idősebb énje újraolvasás közben párbeszédet létesít a korábban írtakkal, szerkeszti, kommentálja, jegyzetekkel, későbbi történésekkel kiegészíti, felülbírálja az eredetileg a naplóban foglaltakat. Ezt olvassuk 1902. november 29-én kelt bejegyzésében: „De jövő esztendőre képet csinálok, és ha élek, az 1903. dec. 2-i naplóban benne ékeskedik majd.” Saját lábjegyzete 1903. decemberéből: „Nem csinálhattam.” Máshol pedig: „ohó, ezt nem szabad kitörülni”. Gyakran vitatkozik korábbi önmagával, például „Irént szerettem.” Utólagos bejegyzése: „A fenét!?!?!?”, vagy másutt: „Dide kezd nekem nem tetszeni. Elvtelen, önző, s nagy tudásban is ostoba!!… (Így van)”. Későbbi lábjegyzete: „Egészen másképp van. Elvei, melyeket még akkor sem értettem meg, nem tetszettek nekem.”
Az egyre nagyobb kihagyásokkal vezetett napló utolsó bejegyzéseiben az olvasó-író egyenesen elhatárolódik a gyermekkori napló írójától. „Visszaérkeztem gyerekes örömmel a régi otthonomba 15-én, s most itthon vagyok. Semmi se bánt, de érzem, hogy a régi énem már nincs sehol, és következik valami kisebb igényű, kevesebbet remélő 18 éves úriember helyette (…).” „(…) úgy kell lenni, hogy szakítsak eddigi életemmel, feledjem a múltat, melyhez semmi közöm, nem az enyém többé, hanem e lapoké (…) S most, hogy menni akarok, föltétlenül menni, szakítani akarok ezekkel a lapokkal. Az életemet egy más könyvbe írom ezentúl.” Ez az elhatárolódás az egyes szám harmadik személy használatával nyelvi síkon is megjelenik: „Az olvasó − aki író is egyszemélyben, e följegyzéseket immár nagyon hiányosnak találja. Attól tart, hogy szakítania kell e könyvvel, s arra szorítkoznia, hogy életének minden nevezetes mozzanatát nyomtatásra adja. Ezzel lebecsüli ugyan az ide írottakat, de nem a saját eddig nagyra tartott egyéni életét.” Mintha szabadulni szeretne tőle, egy adieau-vel útjára bocsájtja a naplóba zárt gyermekkort.
A szöveg az irodalom és a történelem iránt érdeklődők számára az íróvá, művésszé, felnőtté válás mániákus precizitással megörökített folyamataként, illetve kordokumentumként olvasva egyaránt izgalmas, Csáth, Kosztolányi, vagy a korabeli Vajdaság kutatói számára pedig igazi kincsesbánya.