A tizennégy karátos DE

Életem regénye! Gondolhatja magában Kondor Vilmos. Vagy egy angol középosztálybeli úr, aki szokásos éves nyaralását tölti Madeira szigetén, miközben A másik szárnysegéd című krimit olvassa. Kellemes nyaraláshoz kellemes irodalom dukál, s van itt minden, ami szórakoztatja az embert. Becsület, szerelem, üldözés, történelmi kulisszák. Színes-szagos szélesvásznú regény ez, kérem szépen, kár, hogy csak ilyen ponyvába tudta burkolni a könyvkötő az értékes papírt.

Kondor Vilmos munkáját azonban igazolja lelkes olvasótábora itthon és külföldön, könnyen lepereg róla a recenzor értelmiségi fanyalgása, hiszen a kritikus is szeretne tíz nyelven, több mint kéttucat országban olvasható lenni, és legutóbb 2012-ben a HarperCollins kiadó gondozásában az Egyesült Államokban is megjelenni. Egyelőre azonban be kell érni az építő kritika gyakorlásával, s kezdhetjük is az értékek enumerációjával. Kondor Vilmos alapos ember. Ennek ugyan egy tragikusan túlírt regény lett a vége, de azt a munkát, szorgalmat, időt, fáradtságot és tudást senki nem vitathatja el az írótól, amit belefektetett munkájába. Hely- és történelemismerete magabiztos, és bár sok helyen engedett teret a fantáziájának, abba a csalfa álomba ringathatjuk magunkat, hogy akár így is történhetett volna. Olyan jó lenne hinni, hogy azért nem is voltunk olyan rossz fiúk a II. világháború alatt, tulajdonképpen a németek vették el az eszünket, és szörnyű sorstragédia, hogy a nyilas csürhe hatalomra kerülhetett, de soha ne feledjük (még a Szabadság téri emlékmű, illetve főleg annak okán ne), hogy ez nem pontosan így volt. Azt a viccet ismerik, hogy a külföldi újságíró kérdezi a magyar polgárt: maguknál van antiszemitizmus? Nálunk? – kérdi csodálkozva. Nálunk nincsen, pedig igény, az volna rá. Valahogy így vagyunk mi ezzel. Nem tudok megbocsátóan átsiklani a regényes romantika javára a zsidótörvényeken, a gettósításon, a kirekesztésen, és nem kell sorolnom. A Horthy-korszak iránt táplált mindennemű romantikus nosztalgia a Szabadság téri emlékmű malmára hajtja a vizet. Nem így kell a nemzeti lelket ápolni. Wertheimer Miklós szárnysegéd a 35. oldalon deklarálja, hogy neki mindegy a származás. Én csak azt nem értem, hogy ha itt senki nem volt antiszemita, hova lett hatszázezer honfitársunk?

A kritikus készséggel elismeri, hogy nem volt szerencséje sem a Budapest Noirhoz, sem más, korábbi és nagysikerű Kondor-íráshoz, egyben remélni tudja, hogy azoknak a hangneme és stílusa A másik szárnysegéd modoránál eredetibb, önállóbb. Félreértés ne essék, nagyon is olvasmányos Wertheimer Miklós kalandja, de szívesebben olvastam volna egy pocsék Kondort, mint egy közepes Rejtőt. Aki olvasta A tizennégy karátos autót tudja, mire gondolok. Gorcsev Iván szeles jelleme és vezetési technikája fejezetenként idéződik emlékezetünkbe. Ott Monte-Carlo, emitt Budapest utcái sínylik meg az acélos idegzetű és öklű, snájdig fiatal úriemberek manővereit. Szem nem marad szárazon, kocsi nem marad épen, hollywoodi filmeket megszégyenítő kellékarzenál vonul fel a könyv lapjain, Kondor igazán nem fukarkodik a megírt látványelemekkel. Érthető, ez kell az olvasó népnek. Sok helyen kifejezetten említi, kvázi rendezői utasításban (78. oldal), hogy az adott szituáció akár egy amerikai filmben is játszódhatna. Sok benne a cigivel vagánykodós, teátrális jelenet. Nagy szavak, széles gesztusok, mindez hol komolyan vehető, hiteles helyzetben, hol teljesen értelmezhetetlen módon. Kondor stílusa ennek ellenére olvasmányos, az ember tényleg képes beleélni magát a kor hangulatába, plasztikusan megírtak a ruhák, a terek, az ételek, ízesen beszélnek a szereplők, kifejezetten jó volna, ha el tudná dönteni az író, hogy komolyan veszi-e magát. Így azonban sem kabaré nem lett, sem idegtépő krimi. Két szék között a pad alá esik így a regény. Rejtőnek nem elég szellemes, Jo Nesbø-nak nem elég csavaros. Egyik műfaj kedvelői sem jutnak ahhoz a teljes élményhez, amit remélhettek a pénzükért. A könyv 3480 forint, nettó 420 oldal, kilóra megvan, de simán ugorhatunk benne 15-20 oldalakat, nem sínyli meg a történet. Wertheimer szárnysegéd kalandjainak száma és sorrendje tetszőlegesen variálható. Sorrendjük akár felcserélhető is lehetne, és az sem tűnne fel senkinek, ha eggyel több vagy kevesebb esemény zajlana. Annyi jellemfejlődés nincs a könyvben, mint egy középkori lovagregényben. Egyértelmű, hogy kik a jók, és kik a rosszak. Klasszikus szüzsé, lapos fabula.

Miről is szól a regény? Horthy Miklós fiát elrabolják, az ország kiugrási kísérlete nem sikerül, és a németek, illetve a nyilasok kezébe kerül az ország. Horthy utolsó parancsa, hogy menekítsék ki a Szent Koronát az országból, nehogy Szálasi a koronára esküdve alapíthassa meg elmebeteg fajvédő államát. (A valóságban pont fordítva történt.) A lehetetlen küldetés végrehajtásához a választás a talpig becsületes, a magyar államhoz és az azt megtestesítő Szent Koronához haláláig hű Wertheimer Miklós szárnysegédre esik. Arra a katonára, aki pár órával azelőtt nem tudta biztosítani a kormányzó fiának biztonságát. A könyv megengedően Nicky hibájaként tünteti föl ezt a sajnálatos eseményt.

Mintha önmagában nem volna elég a koronázási ékszereket Nyugatra menekíteni, Miklós kap egy másik feladatot is. Ki kell menekítenie az országból Mazalán geológus doktort, és leányát, Emíliát. Mazalán doktor hatalmas olajmezőt fedezett föl Magyarországon, ami elég lehet arra, hogy a nácik és a nyilasok megnyerjék, vagy legalábbis nagyon elhúzzák a háborút. Így semmiképpen sem akadhatnak az idős és amúgy szélütött professzor nyomára. Kezdetét veszi a nagy fogócska városban és vidéken, törnek az autók és a csontok, repülnek a golyók, Mazalán doktort, sajnos, elveszítjük, de új reményt kapunk, hogy Mikós és Emília egymásba szerethetnek. Két fiatal, akiket összekovácsol a hősi cél és a sok veszedelem. Mint Rómeó és Júlia, mint Trisztán és Izolda, mint Daphnis és Chloé, mint Bonnie és Clyde, mint Superman és Lois Lane, mint… hagyjuk. Sajnos, nem sokáig drukkolhatunk Emília és Mikós szerelmének. Nagyjából a regény közepén (259. oldalon) egy érthetetlen dramaturgiai hibával konfrontálódunk: egy reménytelennek látszó, de a hazáért mindenképpen szükséges hősi és szuicid manőverrel a fiatalok felrobbantják az olajmezőt. Emília légnyomás áldozata lesz, és kórházban köt ki. Miklós és Emília útjai itt szét is válnak. Was? Das kann doch nicht wahr sein! So ist die ganze Sache sinnlos! Nagyívű romantika, kéz a kézben menekülős tűzharcok és könnyfakasztó csókjelenetek helyett be kell érnünk az akció előtt egy puszival. Tessék? Nem csók! Puszi! Ennyi jut nekünk egy csillagfényes égbolt alatti szalmakazlas nagyjelenet helyett. De hát a szemérem sem letűnt úri hóbort ám! Ettől fogva viszont a maradék 200 oldalon keresztül már nem nagyon van minek drukkolni. Miklós egy táskával gyakorlatilag fel-alá mászkál a vidéken, amíg végül elássa valahol. Függöny.

A történetben, sajnos, több kínos katonai műhiba is előfordul, olyan elképzelhetetlenül amatőr taktikai vagy kivitelezési, nyomozói hibák, amelyek, ha megtörténtek, jobb nem is beszélni róluk, ha nem, akkor is csak arra alkalmasak, hogy az olvasót kiragadják a regényből. Miklós már a regény elején több törött bordával és lazább fogakkal vág neki végeláthatatlan kalandjainak. Útja során többször megverik, autóbalesetet szenved, felrobban, kínozzák, rálőnek, de schwarzeneggeri elpusztíthatatlansággal és a macskák kilenc életével egyszerűen mindent túlél. Még azt is, hogy a regény végén gyakorlatilag szitává lövik. Majd minden csontja eltörött, és fél szemére meg is vakult, de természetesen felépül, hogy hadifogságból szabadulva, utolsó útjára indulva hazamenjen Emíliáért, Magyarországra. Ezeket a rossz értelemben vett emberfeletti teljesítményeket terhelik a lehetetlen autósüldözések, és az olyan, ezer filmben elsütött közhelyek, mint vajúdó nőként átverni a nyilasokat, hogy átjussanak Pestről Budára egy lezárt hídon. Egyes szereplők szájába kurta, de határozott mondatokat ad az író, ezzel ábrázolva az adott karakter tekintélyét. Ám, sajnos, ettől még nem lesznek erőteljesek a figurák. Ternovszky Béla Macskafogójában bárkihez jobban illene egy ilyen kurta mondat, mint ahogy akár Skorzeny, a főnáci szájából hangzik. A túlcsordult gesztusok pedig mind jobban állnak Fülig Jimmynek vagy Gorcsev Ivánnak, hiszen Rejtő egy percig nem veszi komolyan magát. Keserédes iróniával írja meg figuráit, akik látják is ezt a mosolyt szellemi atyjuk szája szélén. Gorcsev Iván, az orosz bevándorló jövő nélküli fia, akinek ugyanúgy csak az ökle és a becsülete van, mint Wertheimer Miklósnak, sokkal önazonosabb, és minden bolondsága ellenére is hihetőbb karakter, mint Miklós. Jobban belesimul a regény szövetébe. Az egész tizennégy karátos autó koherensebb képet ad az olvasónak, mint a Kondor-regény.

Miklós a kiválasztott. Apja koronaőr volt, aki már egyszer megmentette a koronát. A fia is katona, a legkiválóbb kiképzést kapta, és Horthy mellett szolgál, ugyanakkor nem a kormányzóhoz hű, hanem a koronához, ezt mindenki tudja. Hiszi a Szent Korona-tant. Nagyon kellemetlen és a regény végén rossz szájízt ad a dolognak, hogy Miklós gondjaira ennek ellenére nem az igazi koronaékszereket bízták, hanem egy vacak másolattal haknizta végig a nyugati országrészt, életét teljesen feleslegesen kockáztatva. Akkor már jobban megérte volna minden energiáját Mazalán és a lánya védelmére szánni. Ha már ponyva, legyen minőségi ponyva, és ne hagyjon ki az író ilyen dramaturgiai ziccereket. Azt gondolom, mostanra egyértelmű a tisztelt olvasónak, hogy nem vagyok A másik szárnysegéd lelkes rajongója, de én sem vonhattam ki magam a kalandregény hatása alól. Igenis drukkoltam Miklósnak, így a végén igen keserű volt a pirula, hogy nem nála volt az igazi korona. És már Emília sem volt vele a regény fele óta. Akkor mire föl volt az egész? Becsapva éreztem és érzem magam! Inkább tűnik szegény Miklós egy szétlőtt és fiatalon hadirokkanttá vált baleknak, mint hősnek, akire fel lehet nézni. Miért? Ő volt a kiválasztott, aki hitt a Szent Korona-tanban. Ez nem történhetett volna meg vele. A Szent Koronának elméletileg meg kellett volna óvnia a hazát és Miklóst is. A Szent Korona testesíti meg Mária földi hatalmát, belőle táplálkozik az égi hatalom szuverenitása. A Szent Korona teste a nemzet teste. Ironikus, hogy „természetesen” a nemzet testébe ezúttal is csak a király és az arisztokrácia tartozik. A Szent Korona-tan eredetileg a nemesi arisztokrácia legitimitását jelentette, és csak száz évek múlásával terjedt ki a nemességre, köznemességre, a francia forradalom közjogi vívmányait lekorlátozta, és a reformkorban már kínosan archaikus akadálya volt az alkotmányosságnak. Maga Táncsics Mihály is a Nemzeti Múzeumba tessékelte volna már a koronát. Deák Ferenc pedig igyekezett az állam fogalmával helyettesíteni. Napjainkra meghaladott idea, melyhez kétes és misztikus jelenségek tapadtak, ám nosztalgikus hatása van, akadályozva a modern államiság eszméjét. Ennek ellenére nagyon drukkoltam Miklósnak, és engem is kirázott a hideg attól, hogy Kun Béla elkótyavetyélje a Szent István-i örökségünket, mint valami egyszerű ékszert, vagy hogy Szálasi rátegye a mocskos kezét.

Bizakodom, hogy A másik szárnysegédet is sok nyelvre lefordítják, mert más országok lakóinak kellemes kikapcsolódást nyújthat. Abban is bízom, hogy a hazai olvasóközönség képes lesz helyén kezelni ezt a kalandregényt. Talán egy jó filmet lehetne forgatni ebből a könyvből! Olyan láttató Kondor Vilmos stílusa, hogy már nem is kellene bajlódni a forgatókönyv megírásával. Tizennégy karátos film lehet, de…