Bagatell (regényrészlet)

Tizedik évadja, amely annyi meglepetéssel várta, remekül indult. Tulajdonképpen már az első
napoktól kezdve a Boden-tó környékén tekergett, itt ugyanis legalább egy tucat városa volt.
Nyugodtan élhette hát fürdőzős időszakát, ami korántsem jelentette azt, hogy naponta legalább öt-
hat órát ne dolgozott volna, hisz a magára kirótt penzumot a vasárnapok kivételével mindig
szigorúan betartotta.
Egy verőfényes hétfői napon épp Radolfzell városában tevékenykedett. Történetesen egy
díszmadarakkal kereskedő úr boltjánál, mivel előzőleg úgy döntött, hogy szükség esetén inkább
versenyre kel egy-egy trillázó pinttyel, fütyörésző paradicsommadárral, semmint lemondjon a teljes
épségben megmaradt gótikus épületről, melyhez ezen a délelőttön úgy ragaszkodott, mint valami
architektonikus ihletforráshoz.
Dél körül elcsendesedett az utca és a madaras is bezárta üzletét. Mégsem adta fel. Szerette a
reménytelen ügyeket. Bármily keserves tapasztalatok fűzték is ezekhez, utólag soha nem bánta meg
őket. A Couperin-menüett alatt éppen ezen révedezett, amikor egy biciklista tűnt fel az utcán.
Alacsony, borostás arcú férfi fékezett le előtte, hogy aztán leszálljon kerékpárjáról, s karját a
nyeregre támasztva hallgatni kezdje őt. Rögtön Henry-re gondolt. Maga előtt látta, ahogy New York
utcáin karikázik, miközben lendületes ecsetvonásokkal teremti újra az arcokat, a fákat, az
emlékeket. Hirtelen érteni vélt valamit Henry elgondolásaiból. Hisz valóban, miféle lehetőségekkel
kecsegtet egy olyan állapot, amely már-már a totalitás közelébe ér. Mert mi másról is lenne szó!?
Végtére is a művész a pedálozás közben úgy viszi fel a vászonra az elképzeléseit, hogy eközben
szüntelenül résen van, azaz nemcsak az alakuló mű köti le a figyelmét, hanem az is, hogy lehetőleg
ne kerüljön a járművek alá. Már csak azért se, mert a sárhányótól a művész feje búbjáig érő
komplex műalkotáson egy elkülönített mű is szállíttatik, amin a Pedálozó majd iksz dollárért túlad.
Amint befejezte a menüettet, a biciklista megszólította. A férfi a zeneszerző neve felől
érdeklődött, ám ő tudta, ez csupán a szokásos trükk. Így is volt. A biciklis ember azon nyomban
rátért egyik provence-i utazására, hogy aztán perceken belül kijelentse, ők ketten sorstársak
lennének. „Na nem úgy, hogy én is muzsikus lennék”, mondta, hanem úgy, hogy kincskereső.
Többé-kevésbé értette a célzást, úgyhogy azt hitte, az ismerkedésnek ezzel vége. Csakhogy
tartogatott még a számára valamit, éspedig nem mást, mint magát a biciklit. A férfi ugyanis a kurta
szóváltást követően felajánlotta neki Opel márkájú kétkerekűjét, amelyet különben még akkoriban
gyártottak, amikor Adam mester a rüsselsheimi üzemben kizárólag biciklikben és varrógépekben
gondolkodott. Nevetve rázta a fejét, de Andreas hajthatatlan maradt, mert mint mondta, a muzsikát
ő csak így képes szolgálni. Nem volt mit tenni, elfogadta.
Az ajándékozás technikai részét már a birtokon bonyolították le, ahová együtt autóztak, a
biciklinek ugyanis sikerült helyet találni a Fehér Hajóban. Andreas a város szélén, egy maga építette
faházban élt. Építési engedélye persze nem volt, ezért a házikót kétévenként lebontatták vele, amit
azonban ő újra és újra visszaeszkábált, mert Andreas a rendeletekkel ugyanúgy nem törődött, mint a
veszélyekkel. Jó tíz évvel kettőjük találkozása előtt, amikor is a zöld határon megkísérelt Nyugat-
Németországba szökni, és ami után egy Drezda melletti börtönbe két évre bekasztlizták,
időmilliomos lévén kitalálta, szakmát változtat. Voltaképpen szabadságvágyának köszönhette hát
aktuális foglalkozását, mert Andreas eredeti szakmáját tekintve kéményseprő volt; olyannyira, hogy
előszobája falán még mindig ott lógott egy 70x70-es portré, amelyen éppen kimászik egy
kéményből és a mindenkori nézőre vigyorog; ezen a felvételen igazi szelídség bujkált a
tekintetében, illetve a hála, hogy még mindig nem zuhant le a magasból.
Kiültek a kertbe. Andreasból csak úgy ömlött a szó, úgy, mintha hetek óta nem beszélt volna
senkivel. Mosolyogva hallgatta őt, közben nézegette a birtokot, amely valóságos paradicsom volt. A
fákkal, tujákkal beültetett kert szántások felé eső részén, ahonnan egy messzi barackosra lehetett
látni, patak csordogált. Szomszédjától az ellenkező oldalon sövénykerítés választotta el, ami
majdnem szemmagasságig ért. Embere a természet adományait dolgos munkával ugyan, de
kétféleképpen aknázta ki: a kert egyik felében zöldségféléket termesztett, a másik felében kizárólag
dísznövényeket nevelt. A két világot középen terméskövekkel kirakott út választotta el egymástól.
Egyedül az utcafronthoz közeli terület zavarta meg az idillikus képet. Bizonyára nyomós oka volt
annak, hogy miért pont itt raktározta kerékpárjait, majd fél tucatot.
Egy idő után Andreas az asztalon fekvő naplóról kezdett beszélni. Pontosabban mondva
arról, hogy évek óta minden vele megtörtént lényeges dolgot lejegyez, éspedig percről percre. Erre
ő elmosolyodott. Új barátja látta, hogy e mosoly több mint hitetlenkedés, ezért azt mondta, tegyenek
próbát. Így is lett, mondott egy dátumot. Andreas a hónapot hamar megtalálta, a nappal azonban
annál tovább birkózott. Idegesen lapozgatott ide-oda a naplóban, attól félve, hogy eljátszotta
becsületét, amikor egyszerre csak felkiáltott, majd rábökött egy sorra, mely fölött ott kéklett az
időpont, a percet leszámítva. Élcelődésére aztán, miszerint az iménti állítás nem egészen stimmel,
Andreas csak hümmögött. Utána sóhajtott egyet és felolvasta a két mondatot: „Szakítás Günterrel.
Akárhogy fáj, így kellett lennie.” Miután barátja becsukta a naplót, egyszerre nehéz csend telepedett
rájuk.
Érezte, játékukkal valami kellemetlen emléket idéztek fel. Talán ha beszélteti barátját,
gondolta, akkor könnyebb lesz. „Az történt ugyanis”, törte meg Andreas a csendet, hogy
akárhányszor hívta fel a szellemi vezetőjét telefonon, az mindig épp a szükségét végezte. Maga
csodálkozott leginkább e különös egybeesésen, mondta Andreas, mert neki valóban azokban a
percekben kellett a támasz, amikor telefonált. Günter viszont idővel elveszítette a tanításhoz
szükséges pozitív beállítottságot, és ezen a bizonyos napon magából kikelve ordította bele a
kagylóba, hogy ő ilyen tanítvánnyal többé nem vesződik, „amin igencsak meglepődtem”, mondta
Andreas.
A házigazda ekkor felállt, és a faházból előhozott egy igen vastag könyvet, amelyet saját
kezűleg kötött be Új-Zélandról hozott kecskebőrrel. Ezeken a féltve őrzött lapokon különféle titkok
vártak megfejtésre. Előbb azonban, mondta Andreas, el kell utaznia Lengyelországba, mert sziléziai
rokonai a háború alatt aranyat ástak el egy tanyán, „aminek a megszerzése, kedves barátom, cseppet
sem lesz egyszerű”, mivel az épület az utóbbi években idegen kézre került. Ezt követően Andreas
tett még egy halvány célzást egy úgynevezett nagy fogásra is, de erről részleteket nem közölt. Ezzel
szemben új programként azzal állt elő, hogy nézzék meg együtt az elektromos detektorát, melynek
segítségével hamarosan a világ leggazdagabb emberévé válik
Az ágy alól került elő Andreas szeme fénye. Úgy tapogatta-simogatta Andreas a műszert,
mintha a szerelmese lenne. Talán ezért sem volt véletlen, hogy miután Andreas elrejtette a detektort,
egyik kalandjáról kezdett beszélni. Arról, hogy egy napon Szardínia szigetére utazott, ahol névvel
és címmel vízre tett egy palackba zárt levélkét, melyben arra kérte a palack nőnemű megtalálóját,
hogy haladéktalanul keresse fel őt. „Nem fogod elhinni”, mondta Andreas, egy év sem telt el,
amikor egy hellén lány megjelent nála, meglobogtatta előtte a bizonyos levelet, és még aznap este
vacsorázni mentek. Ám a dologból nem lett semmi, mondta Andreas, mivel a lány a Münchenbe
akkreditált görög konzul fiának volt a jegyese. Így hát késő éjjel letörten vett búcsút a lánytól a
radolfzelli étterem előtt, ami érthető, tekintve, hogy elgondolása szerint jövendőbeli feleségének
egy ilyen palackposta-történet kapcsán kellett volna feltűnnie.
Amikor négy óra tájban kisétáltak a Fehér Hajóhoz, hogy annak rendje és módja szerint
elbúcsúzzanak egymástól, a kerékpárt mégsem vitte magával. „Majd a szezon végén”, ölelte meg új
barátját, s beszállt az autóba.
Ebben az időben figyelt fel arra, hogy a délutánok a játék szempontjából jóval problematikusabbak,
mint a délelőttök. Nem gondolta, hogy az emberek délutánonként fáradtak és elcsigázottak, vagy
hogy a munka kizsigerelné őket. Nem. Mindazonáltal határozottan feszültebbeknek érezte őket
ilyenkor talán a sok felesleges beszéd, az elkerülhetetlen veszekedések, a mégoly szívélyes, illetve
nem annyira szívélyes bolti kiszolgálás apró-cseprő kellemetlenségei miatt. Akármi volt is az oka, a
változékony hangulatú férfiak és nők nem lendítették előre a délutáni fellépések ügyét. Voltak
olyanok, akik ha reggelente nem is látták rózsaszínben a világot, azért engedékenyebbnek
mutatkoztak a váratlannal, a szokatlannal szemben, így például a délelőtti muzsikát kifejezett
rokonszenvvel hallgatták, mi több, azt a járókelőkkel szembeni udvarias viselkedés aktív
formájának ítélték, és mint ilyet, bőkezűen honorálták.
Csakhogy ezek a labilis egyének délutánra mit sem tudtak a bennük szunnyadó
kiegyensúlyozottságról, és legádázabb ellenségeivé váltak. Milyen felháborító – méregette egyszer
egy elszánt markdorfi férfi – kint játszani az utcán! „Hát nem veszed észre, hogy városkánk a
gondolkodó polgárok jámbor közössége, amelyben mindenki az általános emberire törekszik? És
akkor jössz ezzel az ömlengéssel! Mert mi más a zene, ha nem a gyanús érzések még gyanúsabb
kitárása, holmi szubjektív elgyengülés, amit néhány zavaros elme mint valami lényegit tukmál ránk!
Én azonban átlátok a szitán…!” – és legalább oly határozottan tiltakozott a szellemi rendbontás
ellen, mint ahogy délelőtt védte volna meg őt valakinek az okvetetlenkedésével szemben. Persze az
első percekben nem volt mersze, hogy megintse őt, megelégedett a legsötétebb pillantásokkal.
Később azonban, hogy a szellem ügyét tettekkel is védje, le s fel sétált előtte, majd a testvér nélkül
maradt koldushoz hasonlóan feldöntötte a kottaállványt. Ahogy az várható volt, mindjárt
szabadkozott, de aztán odasziszegte: „Szerencsétlen, inkább gondolkodj, ahelyett hogy az eszedet
elfuvoláznád!”
A finomabb hullámhosszokra beállítódott nők még kínosabb helyzetekbe sodorták. Az
ember azt hinné, hogy az a furcsa, karlendítős mozdulat valamiképpen a járásuk része, aztán meg
hopp, előkerülnek valahonnan, és csattan a pofon. Volt egy hölgy, akinek meglehetősen nagy
kockázatot jelentett a közelsége. Mert valóban a kezeivel akrobatikázott, mintha csak így tudta
volna koordinálni ingatag járását. Bár az ilyeneknél nem könnyű eldönteni, hogy a lábak
gyengesége miatt oly furcsa a kézmozdulatuk, vagy ellenkezőleg, a kézmunka következtében lesz
problematikus az előrehaladás. Mindennek a tetejébe ez a hölgy időnként még próbára is tette a
járókelőket, mert szoknyáját bizony olykor-olykor felrántotta.
Jómaga ilyenkor rémülten pislogott, miközben egyre inkább arra a véleményre jutott, hogy a
polgárok a hölgy mutatványát az ő zenéjével kötik össze. Feddő nézésükből vette ezt ki, ami ha
közvetett módon is, de neki tulajdonította a pernahajder pozíciót, ezt a gyerekeket megrontó lábközi
szellőztetést.
Pedig az ideggyengék egy része nem viselkedett különösebben feltűnően. Le s fel sétálgattak
az utcán, és ha elé értek, legfeljebb az arcuk torzult el, és nem feltétlenül a zene miatt. Mert lehet,
hogy nem a hőséget, nem a szokásosnál nagyobb ricsajt, és még csak nem is a hentes kóklerségét
percipiálták váratlanul vagy épp utólagosan, hanem az ő idegenségének a tényét. Azaz mindaz a
kellemetlenség, ami aznap a nyakukba szakadt, azonos lett a személyével.
Ha ilyen történt, egyes egyedül magát okolta, amiért nem olvasta le előzetesen az emberek
arcáról, hogy miként is lennének a delet követő idővel. Bizonyos városok lakói sehogy sem képesek
megbirkózni a délutánokkal. Nekik a déli harangszó utáni napszak alattomos ügyet jelent, amit csak
csendben, csak háborítatlanul tudnak átvészelni. Amennyiben évek óta ez a módszerük, akkor ebbe
nem léphet be egy idegen, és főként nem zenével. Illetve az hagyján, hogy bemegy a városba,
végtére is ezt nem tilthatják meg neki. Azt azonban nagyon is elvárhatják, hogy válságos óráikat,
amikor délutánjaikból legszívesebben délelőttöket csinálnának, tartsák tiszteletben. Mert a délután
minden dolgok legelviselhetetlenebbike, különösen nyáron. Ilyenkor lepi meg őket az igazi
fásultság, ami szinte émelyítő a megszokott tompultsághoz képest. Úgyhogy ezt a forró vagy csak
éppen-meleg semmilyenséget ne ellenpontozza itt nekik senki! Mert ha a kisvárosról épp ilyenkor
derül ki, hogy mennyire nem lehet benne élni, akkor legalább ne emlékeztessék őket erre. Maradjon
meg mindenki a saját élményvilágánál, annál a jól ismert letargiánál, melyben csak fagylaltot meg
süteményt lehet fogyasztani.
Amióta eszét tudta, mániákus megfigyelőnek számított. Ha teheti, ezekben a hetekben is a
tekinteteket, az orrokat, a szájtartásokat lesi, előadói státusával azonban ez nemegyszer
összeütközésbe került. Így hát arcok helyett kénytelen volt a csípőket, a bokákat, a lábszárakat
figyelni; a protéziskészítők buzgalmával vizsgálgatta az emberi végtagokat. A dolog nem esett
nehezére, mivel az évek során kidolgozott egy olyan előadói módszert, mely játék közben egyfajta
nézési szabadságot biztosított a számára.
A mű mindenkori tempójától függően hol pillanatnyi, hol meg hosszasabb nézegetésre is
sort kerített. Azt a fajta képességet fejlesztette ki magában, amit az a színész mondhat a magáénak,
aki a színpadon úgy él együtt érzékeny közönségével, hogy közben nem kacsintgat ki a tragikus hős
hitelesen felépített szerepéből. Következésképpen bámészkodása alig súrolta az önkényesség, a
kedvtelésből nézegetés határát. Ezzel együtt – egy speciális technika segítségével – a látottakat
megpróbálta az éppen soron lévő dallamba becsempészni. Ha például egy idős néni felpuffadt,
visszeres lábára esett a pillantása, akkor andantéja lassan emelkedő sorát a korábban alkalmazott
különválasztás helyett átkötötte, mintha csak a B-A-C-H négyest fáslizta volna be. Máskor egy-egy
szőrös női láb – melyet elfelejtettek legyantázni vagy leborotválni – hallattatta meg vele az
egyébként tisztán intonált hang melletti szörtyögést, amit a hozzáértők szőrös hangként szoktak
definiálni. Vagyis testzenei kísérletein túl olykor biotechnikai trükkökkel is élt.
Ha egy-egy arcon mégis megakadt a tekintete, egészen különös dolgokra lett figyelmes.
Olykor-olykor egy himlőhelyes férfi pattanásai is szokatlan fényben fürödtek előtte. Ilyenkor úgy
tűnt, nem is pattanások azok, amiket lát, hanem érdekes kis gömböcskék, játékosan tömör felületek,
melyek a szó szoros értelmében, akár a rügyek, hirtelen kinyíltak. Egyszer az egyik úrnál ezt külön
megfigyelte. Ennél az esetnél a kerek dombocskák alatti nedvet határozottan illatos folyadéknak
képzelte, amolyan parfümnek, amit a domború aknákba fecskendeztek.
De arra is volt példa, hogy az előtte időző néni görbe orrát az éppen játszott mű hangpermete
kiegyenesítette. Nem akarta így látni. Mi több, azon volt, hogy az orr megőrizze dőlésszögét, meg
azt a nyergen lévő púpocskát. Az izgató orrkonstelláció felett mégsem hunyhatott szemet. Egy
ihletett rajzoló sem tudta volna papírra vinni ezt a zenétől súrolt orrot, amely idővel egyre inkább
fenséges kitüremkedésnek hatott, mialatt persze a két enyhén szőrös barlangból továbbra is
láthatatlan karikákban áradt kifelé a szén-dioxiddá lett művészeti élmény. Ilyen pillanatokban akár
egy bumfordi orr is elveszítheti tömegét, noha a tekintélyes forma jelentős súlyt feltételez. Látott
ebből is eleget. Amúgy a tökéletes orrok nyavalyás unalmából rángatta ki egy-egy érdekes példány.
Ilyenkor végre kapott valami elégtétellel felérő biztatást, amit a hibátlan orrok szeplőtelensége
folyton elvett tőle. Ezek közül néhányat alkalomadtán örömmel megcsavart, pengével felhasított
volna, hadd formálódjék az a hivalkodóan egyenes nyereg. Akkor végre talált volna rajtuk valami
nyugtalanító horpadást, valami elbizonytalanító mélyedést, ami gondolkodásra késztet. Ezért
különösen hálás volt a zenének, hogy a beavatkozást a maga különleges eszközeivel elvégezte.
Máskülönben meg volt győződve arról, hogy a muzsika elvágyódó hullámai úgy hatolnak be
a bőr alá vagy egyenesen le a gyomornedvekhez, ahogy a lelkünkbe is. Ezért nem lepődött meg
azon, hogy az előtte álldogáló emberek miért babrálják oly nagy előszeretettel az arcukat, miért
nyomkodják olyan szorgalmasan a halántékukat, mintha csak a kötőszövetekben bujkáló rezgéseket
akarnák megtámasztani. Neki úgy tetszett, hogy a dallam, és főként a ritmus hozzásegítette ezeket
az embereket saját szervezetük összehúzódásának, illetve kitágulásának érzékeléséhez, vagyis a
bennük zajló különös folyamatok észleléséhez, ami így közelebb juttatta őket saját magukhoz. Ezek
nélkül az előtanulmányok nélkül aligha fejleszthette volna tovább Fjodor Mihajlovics egyik érdekes
elgondolását, annyi szent!
IX
A folytatás azonban jóval több bonyodalmat hozott. Először is július végétől folyton esett, amit
megdöbbenve láttamozott, mivel emlékezete szerint vándorlásai során ez még nem fordult elő.
Elkeseredetten tanulmányozta az újságok időjárás-jelentéseit, melyek nem sok reménnyel
kecsegtették; a szakemberek még legalább egy hét ítéletidőt jósoltak. Még a Monarchiához hű
emberét is felhívta, de ő sem szolgált kedvezőbb hírekkel. Ekkor úgy döntött, hogy meglátogatja
Stefanie-t.
Csakhogy Stefanie időközben idegszanatóriumba került. Az történt ugyanis, hogy
találkozásuk után nem sokkal szemeit ismét a brazil őserdőkre vetette. Mit vetette! El is indult az
irányukba, éspedig immár lelkiismereti alapon. A frankfurti repülőtérig baj nélkül el is jutott,
kálváriája csak ott kezdődött. A Lufthansa egyik alkalmazottjával gyűlt meg a baja, aki nem volt
hajlandó ingyenjegyet adni neki a riói járatra. Ekkor úgy tűnt, le kell mondania az utazásról. Aztán
kiderült, hogy mégsem, mert mialatt a német viszonyok tényleges megújulásának szükségességéről
elmélkedett, megérkeztek a mentősök és betuszkolták a mentőkocsiba. Stefanie felháborodva
tiltakozott, hogy ő repülni, és nem sétakocsikázni akar, mire beleinjekcióztak két adag nyugtatót.
A szanatórium a közeli városban volt, így rövid időn belül odaért. Igen ám, de amint az
épület rácsos ablakaira felnézett, elbizonytalanodott. Vajon felismeri őt Stefanie? Hátha megint az
ikrekkel vagy az őserdő szellemeivel viaskodik, ha pedig így lenne, az akár el is homályosíthatja az
ő alakját, tavalyi beszélgetésüket, és esetleg még bajba is kerülhet.
Stefanie azonban hál'istennek elemében volt. Ezt az egyik nővérkétől tudta meg, akinél
szobája felől érdeklődött. A nővérke mesélte azt is, hogy a hóbortos lány már a megérkezését
követő negyedik napon levágott egy pasast a kötélről a női vécében, mely tettéért a belügyminiszter
a jövő év elején életmentő kitüntetést fog átnyújtani neki. És arról is tájékoztatta, hogy Stefanie
énekével, gyönyörű hangjával vigasztalja társait. Egy fiatal ápoló bele is szeretett.
Stefanie egyedül ült a szobájában, dúdolgatott, de ezúttal magának. Amikor meglátta őt, az
örömtől felsikoltott és a nyakába ugrott. Éppen csak váltottak néhány szót – tulajdonképpen azzal a
természetességgel, mintha szobatársak lennének –, amikor Stefanie karon ragadta, és elráncigálta a
folyosó végére, ahol bemutatta neki Rudolfot. Ez a férfi a filozófia nagydoktora volt. A helyi
egyetemen tanított évekig általános logikát és esszenciális ontológiát. A hivatásszerű gondolkodás
kicsit felbillentette biológiai háztartását, mert vézna karjaival, horpadt mellkasával egy fejlődésben
megállt kamaszfiúra emlékeztetett. Stefanie megpróbálta őt szóra bírni, a férfi azonban sehogy sem
állt kötélnek, pedig, ahogy erről Stefanie utólag beszámolt, az osztályra kerülése óta szinte mást
sem csinált, csak monologizált.
Amint visszatértek a szobába, brazilinája rögtön Rudolfról kezdett mesélni. Állítólag –
fogott bele énekelve Stefanie – Rudolf éveken át naponta szónokolt az egyetemi város főterén,
amivel kezdetben nem is lett volna semmi probléma, mert az emberek azt hitték, napozni jár ki,
levegőzni, hisz szegény igen sápadt volt. Az, hogy beszél, senkinek sem tűnt fel. Valami azonban
történhetett vele, folytatta Stefanie, mert felbátorodott, vagyis dinamizálta a dolgot, mi több,
bizonyos idő elteltével üvöltözött. Mégsem ez okozta vesztét, hanem új szokása, a gesztikulálás.
Egyeseket ugyanis egy-egy lendületesebb érvelésnél véletlenül ugyan, de eltalált, amit még
megúszott volna, mondta Stefanie, mert ha netán veszekedés támadt, mindig sikerült meggyőznie az
érintetteket, hogy ártatlan, elvégre a legidétlenebb pillanatban értek elé, és előadásába, talán nagyon
is készakarva, belegyalogoltak, mert itt, hajtogatta ilyenkor Rudolf, nem kezekről, nem öklökről
lenne szó, hanem az ő térben kiterjedő interpretálásáról. Képzeld, mondta Stefanie, a városi
rendőrfőnök felesége pecsételte meg a sorsát, akit egy kora délután valósággal letaglózott. Ekkor
Rudolfot éppen a kanti magánvaló izgatta fel, mivel komoly kétségei támadtak a legújabb Ding-an-
sich-értelmezésekkel kapcsolatban, adta elő Stefanie, aki aztán hozzátette, hogy a filozófus ennél az
esetnél tényleg vétlen volt, mert az asszony ekkor már jó két évtizede hang-vonalak mentén
közlekedett. Éppen rátért volna e vonalak egyikére, amikor Rudolf tenyere egyszerre csak az
asszony nyakán csattant.
Mivel Stefanie már túljutott a repülőtéri incidenst előidéző válságon, nem igazán értette,
miért tartják fogva. Bár azt is mondta, hogy amióta levágta azt a szép arcú férfit a kötélről, azóta
valamennyire megbékélt a helyzetével. Különösen azután, hogy Rudolfot, mint valami készüléket
hangoló műszerész, átkapcsolta a konkrétumok sávjára, amivel igencsak radikális fordulat állt be a
filozófus életében. „Engem azóta a társadalom átalakításáról szóló elméleteivel szórakoztat”,
mondta Stefanie. Ennek során az is kiderült, hogy a tudós embert a teológia hidegen hagyja.
Egyszerű keresztrejtvényt látott benne, melynek megfejtése ez volt: „Egy nagy lótúrót nektek!
Várjatok és tegyétek a dolgotokat!”
Ezután még órákon keresztül hallgatta Stefanie-t. Igen, órákon át hallgatta őt, miközben az
egy évvel azelőtti kempingezés egyre álomszerűbbé vált benne, hogy aztán a percek múlásával a
szíve környékén valami először csak feszülni, majd pedig lüktetni kezdjen, ami még akkor is tartott,
amikor késő este kilépett az idegszanatórium kapuján. Tudta, valami nagyon ésszerűtlent fog
csinálni. Észak mellett döntött.
Egy jó hét múlva már a frízek földjét taposta, azt a vidéket, melynek lakóiról a német ajkúak annyi
rosszízű viccet farigcsálnak. Sok egyéb mellett az annyit emlegetett északi fény vonzotta ide, a
hegyek nélküli síkság, és persze a mediterránumhoz képest jóval nyugtalanabb tenger, amely nem
igazán kényezteti el a környéken élőket. Hollandián keresztül ment, miután néhány napot eltöltött
Terese országában, azaz Belgiumban. Ugyanakkor a hatástörténetre szakosodott kutató hangja is
megszólalt benne, azé a szakemberé, aki kíváncsian várja, hogy a sanyarú időjáráshoz szokott
férfiak és nők miként viszonyulnak majd egy bizonyos fajta poézishez. A tervezett művészet-
szociológiai munkát azonban háromnapi utazgatást követően egy igen kellemetlen eset zavarta meg.
Az egész azzal indult, hogy miután egy hamisítatlanul szeles wilhelmshaveni reggelen
kikászálódott a Fehér Hajóból, eszébe jutott, hogy hetek óta nem váltotta át a keresetét. Legalább
tíz-tizenöt kilogramm aprópénz volt nála. Sokszor húzódozott attól, hogy nap mint nap újabb és
újabb üzletekbe térjen be apróját bankókra váltani. Az viszont még soha nem történt meg vele, hogy
ilyen hosszasan halogatta volna a váltással járó procedúrát. Súlyos mulasztásnak ítélte a dolgot,
különösen azért, mert a jókora summával kétszer is országhatárt lépett át.
Megkésett ijedtséggel ült vissza a Fehér Hajóba és a tengerhez hajtott, ott is egy olyan
helyre, ahol nem lephette meg senki. Miután leállította a motort, bekapcsolta a rádiót, majd az ágy
alól kihúzott egy ládát. Ebben tartotta a szerszámokat, a motorolajat, de most a pénz volt benne.
Felnyitotta a faláda fedelét. Két áruházi nejlonszatyor fehérlett előtte; mindkét szatyor színültig volt
apróval. Mivel szerette a tiszta ügyeket, a szatyrok tartalmát az ágyra öntötte. Tekintélyes pfennig-
és márkahalom magasodott előtte, amit most válogatni kezdett. Miután szép sorjában kigyomlálta
az idegen valutanemeket a pénzhalomból, már kizárólag a német nép büszkesége csillogott-
sárgállott. Ebben a pillanatban igazat adott azoknak a bankároknak, akik az európai árfolyamokat
ehhez a pénznemhez igazítják. Végigsimított a halmon, azzal a gyengédséggel, amellyel annak
idején olykor Anna előtt bolondozott, majd miután a pénzt visszarakta a szatyrokba, elindult a
városba.
A belvároshoz közel parkolt le, nem messze egy furcsa nevű tértől. Mint aki a vastelepre
igyekszik, cipelte szatyrait, melyek tartalma minden igyekezete ellenére meg-megcsörrent. A lehető
legtermészetesebben próbált haladni, s csak akkor gyorsította fel lépteit, ha egyik-másik gyalogos
furcsán méregette. Legalább fél órába telt, amíg elérte az első bankot, ahol azonban sajnálkozva
közölték vele, hogy nem tudnak segíteni.
Bosszúsan fordult ki az ajtón, s folytatta egyre kellemetlenebbé váló útját. Ha csak
kellemetlen lett volna... Néhány méter után már rémületes volt, mert két rendőr közeledett felé a
járdán. Nyomban megállt és bámulni kezdett egy kirakatot. Nem igazán tudta, miféle kirakat előtt
áll, de szerencsére nem volt ideje ezen sokat tűnődni, mert egy idős néni topogott mellé, aki
pontosan a jobb lábánál lévő nejlonszatyrok mellé állt le pihegni, a szatyroknak ugyanis
hirtelenjében a lábánál talált helyet. Amint a rendőrök a kirakathoz értek, rögtön úgy tett, mintha
társalogna a nénivel. Társalgott is. Kérdésére, hogy hol talál bankot a környéken, a néni egy
közelben álló épületre mutatott.
Amint belépett a bankba, rögtön észrevette a masinát; a pénztárablak mögött volt. Még a
tengernél tisztázta magában, hogy masinás bankra lesz szüksége, arra ugyanis gondolni sem mert,
hogy kisebb tételekben szabaduljon meg terhétől. Ez akár több napos elfoglaltságot jelentett volna,
erre pedig nem volt se kedve, se ideje. A pénztárablakok közül a szélsőnél várakozott a legkevesebb
ügyfél. Ide állt hát be. Úgy tett, mintha a szomszédos C&A-ból ugrott volna át, mivel az óra- és
ékszerkereskedőnél túlköltekezett. Valójában igen sötét gondolatok jártak a fejében. Hol
pénzmosónak érezte magát, hol meg valami földalatti párt gazdasági felelősének, aki a
szimpatizánsoktól begyűjtött összeget végre-valahára befizeti a pártközpontnak. Már csak egyetlen
férfi állt előtte, amikor eszébe jutott az elmúlt hetek fellépéseinek egy-egy jelenete: a ráncos kezek,
a meghatottságtól átnedvesedett szemek, a befejezések utáni tapsok. Cudarul érezte magát. Most
akkor mi lesz a poézisével? Hagyni fogja, hogy az érzések ott zuhogjanak-csörömpöljenek ennek a
derékig érő masinának a gyomrában? Nem volt ideje tépelődni. Ő következett.
Amikor előadta, hogy mi járatban lenne, a banktisztviselő felhúzta szemöldökét, majd
nekiszögezte a kérdést, mégis, mennyi lenne az a pénz? Válasz helyett felemelte a két szatyrot. A
banktisztviselő ekkor kicsit elgondolkodott, aztán intett, hogy fáradjon a belső ajtóhoz, mert a
szatyrokat csak ott tudja átvenni.
A tranzakción átesve megkönnyebbülten foglalt helyet a pénztárral szembeni széken. A
gyors siker elfeledtette vele az iménti képeket. Már zsebében érezte a különféle címleteket – a
százasokat, az ötveneseket, a húszasokat, a tízeseket –, és úgy tervezte, hogy egy kiadós ebéddel
lepi meg magát. Ebben a szelíd eufóriában azonban teljesen elkerülte a figyelmét, hogy a
banktisztviselő éppen csak letette a nejlonszatyrokat a pénzszámoló elé, de aztán nem csinált
semmit. Erre csakis akkor jött rá, amikor a banktisztviselő a pénztárablakhoz szólította, s elkérte
útlevelét. Nem értette, miért van rá szükség, de odaadta a dokumentumot. Abban bízott, a
banktisztviselő végre dolgához lát. Csakhogy a férfi ekkor felemelte a kagylót és a rendőrséget
tárcsázta. Hamarosan beszélgetni kezdett valakivel.
Azt hitte, sohasem lesz vége a beszélgetésnek, amiből csak szófoszlányokat kapott el, de
számára azoknak sem volt sok értelme. Helyzetét egyre kilátástalanabbnak érezte, és már-már a
legsötétebb események rémlettek fel előtte, amikor a férfi végre letette a kagylót és magához
szólította, majd útlevelét lapozgatva bizalmatlanul ráemelte tekintetét. Csak ezután kezdte
fontoskodó hangon részletezni, hogy városukban hoztak egy törvényt, mely alapján a
nejlonszatyorban lévő pénzt nekik ellenőrizniük kell. Vagyis mindaddig, amíg nem tisztázódik a
pénz eredete, nem adhatja vissza. És az útlevelet sem. Városukban ugyanis, pislogott gonoszan a
férfi, gyakori a cigarettát árusító automaták feltörése. Mint ahogyan a múlt héten is történt, tette
hozzá sokatmondó mosollyal, mert talán már a markában érezte a nyomravezetők jutalmát.
Egy jó fél óra telhetett el a legnagyobb kétségbeesésben, amikor hirtelen eszébe jutott
Ludwig, a h-i banktisztviselő, akinek az esküvőjén egy évvel korábban játszott, mivel egy feszített
tempójú menetelés részeként két napig a városában maradt, többek között a bankja előtt, ahol
Ludwignak bebizonyította, hogy nála megfelelőbb hangulatfelelőst aligha lehet találni. Őt hívta hát
fel. A bankból, merthogy az egyik alkalmazott igen készségesnek mutatkozott.
Bár a közben megérkezett rendőrtiszt kész ténynek vette, hogy személyében végre sikerült
fülön csípniük egy fosztogatót, nekilátott a kihallgatásnak. Majd tíz percen keresztül válaszolgatott
a legkülönfélébb kérdésekre, mígnem Ludwig végre átküldte a faxot. Nem kevés örömet szerzett
neki, hogy negyedórával a kihallgatás után egy német bankigazgatót kioktathatott.
              Barnás Ferenc: Bagatell  (Második, átdolgozott kiadás, Kalligram, 2015)