Esterházy, a teológus

Esterházy, a teológus? Ez a megrögzött tréfamester, ez az ironikus vén róka, ez a
posztmodern tankönyvi definícióinak megfelelő „posztmodern”? Már a fiatal tréfamester
Esterházy műveiben is volt valami, ami „nem élt” a kötetlen posztmodern játékosság
lehetőségével. Kötetről kötetre vált egyre világosabbá, hogy Esterházy Péter életművének más
távlatai is vannak – mély vonzódás az európai hagyományhoz, mely elsősorban a
katolicizmusban ölt testet és főként egy mélyebb értelmű rendszerbe ágyazva, mely minden
emberi küszködésnek értelmet ad. Ez a viszony a műveiben a legkülönfélébb módon jelent
meg, közvetlenül viszont sohasem tematizálódott. És mégis: ha a „fiatal” szerzőnél még
kételkedhetünk, hogy talán csak valamiféle kötetlen játszadozásról van szó – az „érett” szerző
műveit olvasva már szemernyi kétségünk se lehet, hogy valami egészen másról is.
Kétségtelenül ez IS „játék”, de komoly játék. A cseh expresszionista Richard Wiener
megfogalmazását követve ez a „vérre menő játék” az emberi egzisztencia legmélyebb
megnyilvánulása és legkeményebb próbája. A Példabeszédek könyvének szavaival élve ez
maga az Isteni Bölcsesség, mely így szól: „Játszadoztam földje kerekségén, és
gyönyörködtem az emberekben” (Példabeszédek 8,31).
A szív segédigéiben (1985) a vallásosság és a zaklatottság találkozik az anya halála
okán. Hrabal könyvében (1990) a cselekmény második szintje a mennyben játszódik, ahol az
Úr az angyalokkal társalog – sőt, „ég és föld között” Hraballal is – a teremtés sikerességéről
vagy kudarcáról. A kérdés megoldása utalás a teremtés és isteni gondviselés játékos
aspektusára: „Az Úristen, más szóval a Jóisten, kedvelte a Perlon harisnyákat (...). Részint a
teremtés finomodásának tekintette, részint a női vádlikat – melyeknek szintén örült, semmi
nem volt idegen tőle, ami isteni, noha, elnézést a frivol szóért, félállásban a katolikusok istene
volt, akik ezt, a női vádlikat, tagadni szokták, ám evvel az Úristen nem értett egyet (...)” A
halacska csodálatos élete (1991) és az Egy kékharisnya följegyzéseiből (1994) című
válogatott esszéköteteiben a szerző keserűen siránkozik az egyház felfuvalkodottsága és
köldöknéző magatartása miatt a posztkommunista világban, mintha a kommunizmus idejének
szenvedéseiből mit sem tanult volna, ugyanakkor a szerző önmagát továbbra is az egyház
hívének mondja. A Harmonia caelestisben (2000) mintegy az európai nemesség életstílusának
egy jellegzetes vonásaként egy premodern, kollektív, „rendi” vallásosság jelenik meg, s az
Esterházyak családtörténetének kollázsába ágyazódik. A Javított kiadást (2002) viszont már a
szó szoros értelmében is teológiai jellegű műnek tarthatjuk. Kiindulási pontja a szeretett apa
csődbe ment élete – magva viszont az emberi természetről, a bűnről, a vétekről és a
büntetésről és természetesen Júdásról szóló meditáció. A vitát immár nem az apával folytatja
le, hanem közvetve vagy közvetlenül az Istennel (amihez az apafigura korábbi, a Harmonia
caelestisből megismert „istenközelisége” váratlan előképül szolgált!). A vita végeredménye
nem a hit elvesztése – hanem annak elmélyítése. A kegyetlen felismerés végérvényesen
megszabadította a szerző-elbeszélőt a „kispolgári Istenbe” vetett idilli hittől, melyben
rengeteg hagyománybeli, kultúrtörténeti és automatizálódott vonás munkált, és ez a valóság
megéléséhez vezetett, ahogy az erkölcsi megfertőződés és annak reflexiója is összefügg
ember és Isten viszonyával: „Amikor hőbörögnék az Istennel, érthetően fennhéjázva, hiszen
úgy érezhetem, jók a lapjaim (...) akkor tulajdonképpen valami kispolgári Istent kívánnék. (...)
A kispolgári Isten varázsló. A szeretet himnusza helyett ezt a giccses sanzonocskát danászva
(az angyalok hátát haverkodva veregetve): Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb
kincs (...). Isten is szenved tőlünk, avval még nehezebb elszámolnom, mint az apáméval.”
Esterházy két legújabb munkája, az Egyszerű történet vessző száz oldal két kötete
ugyanezt a tendenciát folytatja. Közösen követik ugyanezt a nyomvonalat, holott mindkét
regény más-más műfajú: az első rész, a Kardozós változat (2013), ironikus variációja a régi
magyar történelemről szóló kalandregények közkedvelt műfajának, melyeket az európai
olvasó is jól ismert Jókai Mórnak, Móricz Zsigmondnak és egy tucat más prózaírónak
köszönhetően (akik maguk is más európai prózaírók, főként Walter Scott nyomán haladtak,
megalkotva a régebbi európai történelemről szóló történelmi kalandregény műfajának nem
ironikus variációit). Ezzel szemben a második kötet, a Márk-változat (2014), egyenesen egy
újabb közkedvelt európai műfaj, a bibliai apokrif variánsa, mely a bibliai tárgyat és/vagy a
bibliai stílust új tartalmakkal tölti föl (mint pl. Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című
műve), vagy más korokba helyezi át a bibliai időket (pl. Bulgakov Mester és Margaritája).
Esterházy apokrifje az evangéliumi idézetek parafrázisait (kivált a passióéit) más variációkkal
szövi egybe – a saját magára, a Harmonia caelestisre utaló variációkkal.  Hiszen ezt a
történetet – a kommunizmus idején vidékre telepített nemesi család történetét, akik
igyekszenek ebben a helyzetben is megőrizni saját méltóságukat és hagyományaikat – már
átkozottul jól ismerjük…
S ami a két Egyszerű történetet összeköti, az épp a teológia. A szerző egyrészt egy
kitalált történetet mond el a 17. századi Magyarországról, melyen a törökök és Habsburgok
osztoznak, másrészt egy fiú (ál)önéletrajzi történetét kapjuk a kommunista Magyarország
idejéből. Az egyes „oldalakat” mindkét esetben teológiai fejtegetésekkel kommentálja,
melyek egymásra épülnek (és olykor egyenes idézetek) mindkét szöveg vezértengelye
mentén.
A fejtegetés gyakran torkollik aforizmába – kihegyezett, gyakran ellentmondásos
szentenciákba, melyek a lelki megismerést tömörítik egyik-másik epizódhoz igazodva –
annak ellenére és épp azért, mert mindez saját nem tudásunkról szóló tudás: „Bajos az
Úristent időhöz kötni (szögezni), mindenesetre volt neki egy nagy, fekete bakmacskája.” „A
mosolygós Úristen veszélyes.” „Az Úr ateizmusa? érdekes fölvetés (…)” „Nem érzem. Nem
érzem, hogy vagyok. Itt jön be az Isten. Mért hiszem, hogy van? Mert hinni akarom, hogy én
vagyok.” „Az ima nem van, hanem közeledik.”
Ezek az Esterházy-aforizmák (tudatosan?) az ókeresztény irodalom egyik műfajához
köthetők, melyet az „apofthegmata” névvel szokás illetni: az „apofthegmaták” a sivatagi
atyák vagy más egyháztanítók szájából származó, hasonlóan kiélezett és paradox kijelentések.
Az összehasonlító vallástudomány az „apofthegmatákat” a haszid caddikok kijelentéseihez és
a zen koanokhoz szokta hasonlítani. Az „apofthegmaták” a hitvallásokkal ellentétben egy
olyan vallási tapasztalatot fejeznek ki, mely az egyértelmű és racionális tanítások rendszere
MÖGÉ hatol, mely a vallásos világképbe integrálja az ellentmondást, a szembenállást, az
abszurditást. Az „apofthegmaták” így magukban rejtik a „vérre menő játék” aspektusát.  A
„vérre menő játék” motívuma Esterházynál végeredményben ki is mondatik – mégpedig egy
gyerekszereplő által, aki a Kardozós változatban játszásból misézik, mire apja korholására ezt
feleli: „Atyámuram, én nem viccből játszom, de mindenekfölött komolyságból.”
Ez az ellentmondás, szembeállítás és abszurditás, melyet csakis a „vérre menő játék”
illeszthet egybe, nemcsak az aforizmaszerű poénokban jelenik meg, hanem az Egyszerű
történet mindkét variánsának értelmezési alapelve is egyben. Ugyanis mindkét változatban két
típusú vallási tapasztalat váltakozik és utal egymásra. Az első az életöröm tapasztalata, illetve
minden örömforrásé, melyhez csak az e világi létben hozzáférhetünk. És valóban, ezek szinte
teljes egészében testi örömök – az érzékiek és, ami még ennél is fontosabb, kulinárisak (az
isteni Krúdy nyomdokain Esterházy sem veti meg a magyar konyha „spiritualizálását”!). De
ezek a gyönyörök a materiális testben élő emberi egzisztenciának szólnak, melyet az Úr ilyen
anyagelvűen alkotott meg. A leghatásosabban ezt abban az eszmefuttatásban érhetjük tetten,
melyet a Kardozós változat egyik szereplője mond el, egy magyar fiú, akit elrabolt a török,
ám az boldog a szakács szerepében – hiszen Istent a főzéssel magasztalhatja: „Mégiscsak
hittem én az Úristenben (...) másként hogyan élvezhettem volna mindazt a... (...) …másként
az előételek gazdagsága nem töltött volna el derűvel és nyugalommal. …másként folyton
valami rémeset gondoltam volna a világról, a jövőről; én pedig többnyire nem gondoltam
semmit. …másként mért keltem volna föl minden reggel, mért álltam mindennap a tűzhely
elé. …másként mért örültem mindannak, aminek örülni lehet. …másként nemcsak
szerelmeskedés után, hanem alatta és előtte is szomorú (triste) lettem volna. …másként nem
volna semmilyen történet.”
A Márk-változatban ennek a vallási felfogásnak a nagymama világképe felel meg, aki
úgy igyekszik beleplántálni unokáiba „Isten történetét” mint a lét legtermészetesebb részét –
sőt az emberi egzisztencia egyetlen feltételét. Ezt az unoka-elbeszélő így önti szavakba: „Nem
érzem. Nem érzem, hogy vagyok. Itt jön be az Isten. Mért hiszem, hogy van? Mert hinni
akarom, hogy én vagyok.” És ez a tapasztalat összhangba kerül a Kardozós változatban a
puritán-fájdalmas, a formális-egyházi, a farizeusi-giccses vallástapasztalattal. Maga az Úr
nyilatkozza ki: „Folyton a fájdalommal takarózni… Mintha ez volna a teremtés közepe. Ezt
hívják, fiam, giccsnek.” Ehhez teszi hozzá egy másik szereplő: „A kenetteljes giccset kivált az
Úr utálja.” A fájdalomközpontúság elvetése még nem jelenti a fájdalom elvetését.
Ellenkezőleg! A fájdalom, a veszteség, a tragédia és a képtelenség felismerése a vallási
tapasztalat másik alaptípusa. A Kardozós változat tragikusan és értelmetlenül végződik
Magyarország kiszabadításával a történelem kelepcéiből (miközben a szerző nem mulasztja el
kikacagni, hogy a magyarság mennyire kedvét leli az „édes vereségekben”), illetve az emberi
boldogságra irányuló apró kísérletek sem járnak másként. Az okok nem világosak. Isteni
előrelátás? Isten játszadozása? Amennyiben játszadozás, nemcsak hogy komoly, hanem vérre
menő is. A Kardozós változatban az Úr angyala terpeszben áll Európa fölé, „egyik lába a
Boszporusznál (...), a másik a Csallóközben”, és vigasztalást, illetve fájdalmat oszt, noha „az
utolsó pillanatig nem tudta, hogy mi lesz”. A Márk-változat „családi passiókkal” végződik.
Csupa tragédia – kívül is, a bolsevik hivatalok szüntelen packázásai miatt, és főként belül – a
szülők elválnak, a nagymamát megüti a guta, és csak egy tolókocsis „élőhalott” marad belőle,
az elbeszélő fivére egy gyerekjáték közben meghal. Úgyszólván szemtől szembe mindezekkel
a „családi passiókkal” kirajzolódik a könyv egy másik, mélyebb értelmű vonulata is, a
szűkebb értelemben vett „apokrif”. A passiórészletek ugyanis első személyben hangzanak el:
ENGEM fognak le, köpdösnek meg, korbácsoltak meg és feszítettek meg, VELEM történik
mindez, én élem meg a passiót: „Én, Jézus!” Hiszen ha szenvedek – olyan vagyok, mint Ő
maga. Esterházy itt egyszerre alkalmazza és forgatja ki a barokk vallásosság egyik alakzatát,
mely Bach Máté-passiójából és megszámlálhatatlan mennyiségű barokk irodalmi műből
ismert („Egy barokk szövegből erősebben szól Isten jelenléte. Ez akkor is így van, ha
hülyeség.” – a Kardozós változat) Bachnál és a barokk szerzőknél az olvasó vagy a hallgató
Jézus környezetével azonosul, szenvedése okozóival – és így szól: ÉN vagyok a bűnös, ÉN
okoztam bűneimmel Jézus kínhalálát. Két különböző irányból jutunk ugyanoda: az Olvasó, a
hallgató, az ember végül azonosul az emberi léttapasztalat teljessége révén Jézussal is.
Tehát a burjánzó testi öröm – mérhetetlen fájdalom is. Az előételek bősége mint a
köznapi élet liturgiája – a béna nagymama képe is, aki mintha néma lenne, hallható szavak
híján folyamatosan az Istenről beszél. A játékos és a kegyelmes Isten – illetve a rémítő és a
kérlelhetetlen. Ez Esterházy teológiája.
Esterházy teológiája? Valódi „teológia” ez, vagy csak afféle el-elejtett mondatok a
vallásról, melyeket egy író szórt el a műveiben? Vagy a normatív egyházi teológiai
elképzelések szintjén csak valamiféle „laikus” megnyilvánulás? Kétségtelen, hogy a
szépírókkal kapcsolatban, akik a vallásról írnak, két típusú probléma szokott felmerülni. Vagy
vallásos alkotóról van szó, aki úgy dönt, hogy írásaiban készen kapott hitigazságokat szólaltat
meg (s ebben az esetben szokás szerint a tehetsége, már ha volt neki egyáltalán, e döntés
pillanatában el is hagyja őt). Vagy vannak olyan szerzők is, akik érzékelik az egyházi
igazságok megcsontosodottságát, és úgy vélik, hogy irodalmi tehetségük följogosítja őket
arra, hogy rugalmasabban fogalmazzák újra a hit igazát (miközben szokás szerint csak a poros
liberális vallásellenes polémiák egy rugalmasabb verzióját fogalmazzák újra, ez jellemzi a
már említett Kazantzakiszt is).
De a modern korban létezik olyan szerzőtípus is, aki képes egybekapcsolni a hitet és
az irodalmat anélkül, hogy bármelyik is hiteltelenítené a másikat. Az irodalomtörténet
elkülöníti a „katolikus regény” fogalmát, melynek fő tárgya az individuális hős üdve, az üdv,
mely a leghihetetlenebb utakon botladozik, gyakran a látható egyház útjain kívül vagy épp
annak ellenében. Sőt, a „katolikus regény” angol válfaja (G. K. Chesterton, Evelyn Waugh,
Graham Greene, David Lodge és kissé másként még J. R. R. Tolkien is) képes az üdvözülési
drámát összekombinálni a humorérzékkel és az életörömmel.
Az irodalommal foglalkozó teológus ellentétes szemszögéből nézve Hans Urs von
Balthasar Herrlichkeit [Dicsőség] című „teológiai esztétikájának” egyik kötetében  arról
beszél, hogy a teológiatörténetbe a „lényegit” az ókorban és a középkorban a „klerikális
stílusok” hozzák be, vagyis az „objektív” teológia,  mely az Istenről szóló racionális
elképzeléseken alapszik – míg az újkorban a „laikus stílusok” uralkodnak, vagyis a
„szubjektív” (de nem szubjektivista!) teológia, mely a szerzők egyéni vallási és lét- (és igen,
érzelmi!) tapasztalataiból indul ki, és főként irodalmi művekben nyilvánul meg –, miközben a
keresztény teológia másik, „objektív” térfelét is fejleszti. Balthasar a „laikus stílus” példáiként
Dantét, Keresztes Szent Jánost, Blaise Pascalt, Vlagyimir Szolovjovot és Charles Péguy-t
említi.
Vagyis jogos: Esterházy teológiája! Esterházy Péter nemcsak nagy író, de a 21. század
elejének nagy európai teológusa is. Egy olyan korszak teológusa, amikor a hivatalos katolikus
teológiát hosszú időn át a „nagy inkvizítor” (aki a teológiai hitigazságok legfőbb őrzője volt)
neve fémjelezte, és Ratzinger pápának köszönhetően sikerült eltávolítani minden eredetibb,
szabadabb és emberségesebb gondolatot és gondolkodót (Hans Küng és Eugen Drewermann
csak két név a kiebrudaltak táborából). Esterházy csalódása a magyar egyház társadalmi
alapállását illetően a szabadság beköszönte után számos katolikus hívő csalódása is egyben a
„ratzingeresdi” miatt.  Lukács evangéliuma így szól: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak
kiáltani.” (19,40) Ha a hivatalos egyházi teológusok kénytelenek elhallgatni, vagy
banalitásokat szajkózni, akkor megszólalnak az írók.
Esterházy teológiája nem hirdet új dogmát vagy új morált. Esterházy
„történetteológiája” a „vallásos emberről” mesél, tapasztalatai mélységeiről és
ellentmondásosságáról – de arról is, hogy ez a tapasztalat, mely folyamatosan új történelmi
realitásokba és új „passiókba” íródik bele, magvát tekintve önazonos. Esterházy a teológiai
perszonalizmus hagyományában áll, mely egyike a huszadik század legtermékenyebb
eszmeáramlatainak, és egyesíti a katolikus, protestáns és zsidó gondolkodókat. Az ihletők és
források között Esterházy Márk-változatának jegyzetanyagában szerepelnek a perszonalista
gondolkodók és olyan misztikusok is, mint Sören Kierkegaard, Pilinszky János és Simone
Weil – ott van Kertész Imre –, illetve a magyar katolikus Vigilia című folyóirat teológiai
cikkei, de ott van Wittgenstein és Nietzsche is. Ezeket Esterházy mint a farizeus félrebeszélés
kritikai analízisének forrásait használja, melyek ellaposítják és meghamisítják a vallási
tapasztalatot. A vallásos emberről szóló tudósításának magva azonban nem a kritika és a gúny
– hanem a hit. A hit, melyről már egyébként a Hrabal könyvében is írt: A hit, hogy az
emberiség egy gondolatgazdag könyv, melyet az Úristen olvas, noha „szó a szót nem érti –
értelem a nyelvben van” (Hrabal könyve).
És most ehhez Esterházy valami ilyesmit tehetne hozzá: „Szamár vagy fiam, legyintett
az Úr, bár értem, mire célzol.” (Hrabal könyve)
Csehy Zoltán fordítása