Esterházy és az összes magyar

Esterházy az összes magyart beszéli. Külön-külön is, de legfőképp egyszerre. A létező
magyarokat, a (már) nem létezőket és a kitaláltakat is.
A mondat mögé nem csak egyszer kell odaállni, hanem sokszor, és lehetőleg –
történetileg. Vagy másképp (vorticista módszer): örvényt nyitni, megengedni az örvényt, hogy
ha akar, szippantson be és fúrjon a mélybe, majd tehetetlenül vessen ki. Ez normál esetben a
költői képekre vonatkoztatva működik igazán jól.
Megint másképp (újgörög módszer): a nem létező (vagy mindenben létező?), minden
körülmény közt (lét, nem lét ide-oda) folytonosan termő bolond gránátalmafa működési elve
szerint, ahogy Odisszeasz Elitisz, a Nobel-díjas görög költő írta le a görög nyelvet magát.
Vagy legalábbis szerintem a görög nyelvet írja le: ezt a sokféleképp nekirugaszkodott
növényt, melynek a gyökere még katharszisz, a rügybúbja pedig tisztító, és megvan köztük a
tisztességes, szerves logikai kapcsolat. Minden porcika elvezet a testhez, de ez a test mindenre
képes: „végtől végig tapogatja recsegő csigolyáit a napnak (NB! Nem az égitestnek – beszúrás
Cs. Z.) / miközben dunnyog az gyönyörében” – írja Képes Géza. Hát, én ezt a dunnyogást az
én görög–olasz kiadásomban (Róma, Donzelli, 2011) nem találtam. Az olasz fordításban sem.
Dunnyog, hát dunnyog, ez egy magyar dunnyogás. Jelentem: a fa (a vers) a miénk. Egy görög
soha nem fogja „megtudni ezeknek a soroknak az idióta szépségét” (Vö. Egyszerű történet, a
kardozós változat, 126.). És az az szóval űzött játékét végképp, mely egyszerre vezet az
intarzia retorikai útvesztőibe és egy lehetséges archaikumba. Hát igen, ha egy újgörög szó
lombozatát megpiszkáljuk, könnyen Bizáncban találjuk magunkat, vagy (agresszívabb
lombozatpiszka után) akár egyenesen Homérosz asztalánál, ahol köztudomásúlag csak úgy
söprődnek le a morzsák. Persze, erre mondjuk, hogy három, ez nem egy, hanem három:
ógörög, bizánci görög, újgörög. Pedig egy.
Elképzelhető azért magyarabb metaforaváltozat is: a bolond (legyen hungarikum!)
fehér akác, mely – és ez is a keserű akácmézes igazsághoz tartozik – csak akácnak hazudja
magát, elég a latin nevére nézni: Robinia pseudoacacia. Szóval: itt ez a viharvert magyar
akác, melynek komoly gyökérzete van. „A regényidő egy közönséges tavaszi délutánján,
mikor már az Ipoly menti szegény magyar akácosok zöldellni kezdtek...” (Vö. Egyszerű
történet, a kardozós változat, 45.). Nos, ebben az akácos kezdetben, illetve ebben a
regényidőben, tavaszban, délutánban minden ott lesz, amit eddig (az írás idejéig) az akácról, a
regényidőről, tavaszról, délutánról csak tudni lehet vagy el tudunk képzelni.
Persze, a nyelv, ha már a (ki)választott és domesztikált vegetatív metaforánál maradunk,
létrehozza ugyan a fát (akác), de önmagán belül összenövéseket, anomáliákat, göcsöket és
csomókat is kialakít. Pl. üssük fel találomra a görög szótárt (ha már így belekeveredtünk a
görög ügyekbe): thítisz: első jelentése pl. áldozópap, a második hóhér. (Lapozás: nocsak,
külön szó van a török csendőrre.) Pónosz: a fájdalomtól el lehet jutni az ügyszeretetig, és ki se
mozdulunk a szóból. (A hóhér ügyszeretetéig?).
De hát ott a régi magyar csillag jelentésű hugy: „Idvez légy tengernek húgya”,
Festetics-kódex, értsd: Ave, maris stella. Meg a „mai” húgy. („A katonaság és a hugyozás
elválaszthatatlanok.”, Esterházy-kódex, értsd: A katonaság és a csillagnézés/csillagozás
elválaszthatatlanok.) A nyelvészek óva intenek: lélekben nincs közük egymáshoz, csak
testben hasonlatosak. (Egy szótól ne várjunk hosszú távú, harmonikus, testi-lelki kapcsolatot
még önmagával sem.) „Csak nem hugyozik a kend szeme?” – kérdezte a szomorú (a
statisztikákkal is bizonyíthatóan elszlovákosodó) akácok alatt kilencvenvalahány éves
dédapámat dédanyám árnya magyar nyelvjárásban a kisborsai temetőben, amikor kiment a
sírjához. Mi mást mondott volna ez a törékeny madárasszony (főként árnyalakban!), ha nem
ezt: „Csak nem lábadt könnybe, Lajosom, a te csillagszemed?” Lajosnak, a falu (plusz-
mínusz) adekvát szépasszonyai is tudták, tényleg csillagszeme volt.
A fordító/az olvasó rendszeresen csillagokat lát. Stellákat és sztárokat is. Sőt: időnként
astrákat. (Néha meg vizelni kezd a csillagszeme, pl.: Javított kiadás, 174–175, római rész).
Minden fordító/olvasó ismeri (szeretné ismerni) és valljuk be, élvezi ezeket a csapdákat. Azt
már nem mindig szereti viszont, ha pl. a cseh esszéíró nem adja meg az Esterházy-idézet
pontos helyét, vagy olyan helyet ad meg, mely a mű cseh (vagy szlovák, görög stb.)
fordításában szerepel (ami, persze, nincs kéznél). A nemszeretés mindig természetesen az
időszűkére vonatkozik: mert Esterházy-mondatot keresgélni mindig jó, és jó ürügy élvező
olvasásra, komoly szakmai (filológusi) tevékenységre, s olykor eltart bevallani, hogy már
réges-régen megtaláltuk. („Vidd le a szemetet, drágám”. „Most nem lehet, egy Esterházy-
mondatot keresek!” „Lefektetnéd végre a fiadat?” Meg se hallom.) Ha meg vészhelyzet van,
ott a világháló (a legbolondabb gránátalmafa és a legagresszívabb akác), gondolom én.
Egyszerűen magyarra fordítom, Esterházy-stílusban, aztán csak meglesz. Minden latinos
ismeri azt a mámorító érzést, amikor stilisztika órán végre-valahára elveszti esetlen
egyéniségét, megtagadja önmagát (boldogan!), és a magyar szöveget latinra konvertálva
eltalálja Cicerót vagy Liviust. Amikor az ő latin mondata végre nem ügyetlen-magáé, hanem
másé lesz. Azé, akié mindig is lenni akart, ha már latin. (A holt nyelvek tanulásában rejlő
nyilvánvaló nekrofíliára most nem térek ki.) Mert fondorlatosak ám a latin stilisztikai
gyakorlatok: magyarra fordítanak, (ó, boldog anyaország, szomorú akácok, nekem speciel
szlovákra vagy csehre) transzformálnak egy kis Cicerót, Sallustiust vagy Tacitust (jaj!), aztán
őket kell minél tökéletesebben visszanyerni, visszacsinálni. Sic itur ad astra (nocsak, megint
valami csillag).
És vajon, kérdezem, klasszikus latin szemmel, tudunk-e (tudok-e) eléggé magyarul?
Nyerjük tehát vissza (alkalmazva ezt az ősi módszert) Esterházyt ebből a mondatból (idézi
Martin C. Putna):
„Pána boha prifariť do času (priklincovať) je otázne, isté však je, že mal veľkého,
čierného kocúra.“
Fussunk neki:
„Az Úristent odacsatolni az időhöz (odaszögezni) problémás, az viszont bizonyos,
hogy volt egy nagy, fekete kandúrja”.
A „prifariť” szó telitalálat: első jelentése egyházpolitikai töltetű, egy templommal nem
rendelkező falu templomos faluhoz való csatolását jelenti. Zseniális lehet a fordító. Itt
biztosan lesz valami mutatvány. Magyarul tőlem némi csatolásnál többre nem igen futja (vö.
kisebbségi sors). A „je otázne” szó szerint: kérdéses. Lehetetlen, hogy ez legyen a magyarban.
A szlovákban megint jó az „isté však je” (ugyanakkor biztos, hogy) szembeállítás. A fekete
macska is gyanús. (Ó, ha sejteném!)
És most lássuk Mercurius (a szerencsés rátalálás istenének) beavatkozása után a helyes
megoldást:
„Bajos az Úristent időhöz kötni (szögezni), mindenesetre volt neki egy nagy, fekete
bakmacskája”.
A stilisztikatanár üvölteni szeretne, de mérsékeli magát, és hidegvérrel valami ilyesmit
mond: „Hát..., ez még nincs igazán magyarul..., még gyakorolnia kell. Egy elsősnél,
másodikosnál ez még elmegy, no de...  Ön még nem elég Esterházy.” A tanár megsemmisítő
pillantásában szinte egy karrier roppan össze.  Esterházyhoz képest sosem tudunk eléggé
magyarul, Ciceróhoz, Tacitushoz képest latinul. (Átlátszó és velejéig gonosz „mentség”: Egy-
egy szlovákiai magyar szerzőt minden bizonnyal egész jól eltalálnánk, de ők valamiért nem
nagyon szerepelnek a stilisztikakönyvekben.)
Bakmacska! Hát persze, ezt már Csokonai Lili is tudta („mint böhöm indignált
bakmacska trónol vala foszforeszkáló ződ lidérc-szemekkel az éjjeli szekrényen” – Tizenhét
hattyúk, 38.). „Minden a miénk, ami itt van Bethlen Miklóstól a fröccsöntőkig, Bornemisza
Pétertől a lépcsőházban tanyázó denevérekig, Szent Istvántól a kusza, cirkalmas, rohadt
hazugságainkig.” (A kitömött hattyú, 53.) Irigylem ezt az otthonosságot, könyvben, írásban,
éjjeliszekrényen, ott, ahol az Úristen a bakmacskáját tartja.
De az otthonosság Esterházynál is gyanús: nagyon akarja a másét, otthonra akarja a
másét („Fiacskám, az oviból nem hordjuk haza a játékokat!”) „Utolsó leheletemmel is
intertextuális leszek, gondolom.” (Javított kiadás, 15.) Komolyan gondolja. Csakhogy amit ő
hazavisz, az nem a vitrinbe kerül, az beépül az otthonosságba. Az intertextualitás nála nem
protézis, hanem (újra)növesztett, bónusz fog(sor), segít megrágni a témát, nem lehet többé sós
vízbe (sós kútba, kerék alá) tenni, onnan is kivenni.
A különösen gonosz költő, John Horder egyik versében azt írja (angolul, persze, én
most hevenyészetten szemezgetek belőle), minden író tulajdonképpen masszőr. És aztán jön a
lista: nem csak „Shakespeare kétségtelen tehetségére” utal, „ahogy fiatalemberek farpofáit
dögönyözi”, Jane Austen „szaktudására a reflexek tanában”, a térdficamok szakemberére,
Cervantesre vagy George Herbertre, aki főként „Krisztus nyakának és vállának
masszírozásában” volt eredményes, hanem T. S. Eliotra is, aki csak a bőrkötéses könyveket
masszírozta valódi testek helyett. Esterházy is szereti (az olykor metaforikus)
íróenumerációkat, a lista mámorát, pl.: „MM is változtatott a magyar mondaton. Nem
szelídítette meg, mint a zseniálisan plump Mikszáth, nem bontotta ki, mint Krúdy, nem nyeste
meg, mint Kosztolányi, ennyi tér már nincs. Húzott rajta egy kicsit. (...) Valamit matatott ott
belül a molekulák közt, amitől telítődött energiával a mondat”. (A szabadság nehéz mámora,
79.). Vagy: „Kosztolányi pontosabban tud magyarul, Krúdy varázsosabb, Csáth merészebb,
Babits mélyebb, de Móricz tud a legtermészetesebben magyarul” (A kitömött hattyú, 275.)
Vagy: „...mert természetesen tanulnunk van kitől, nekem, mondjuk, hogy mi a mondat, azt
Ottliktól, szavakat Mándytól, hogy a nem-szó is szó, a szó elhagyása is szó, azt Mészölytől,
hogy mi a fény, azt Vasaditól, hogy mi a szenvedés, azt Kornistól, ezt Tandoritól, azt Szőcs
Gézától, Tolnai Ottótól, Nádastól vagy Bodor Ádámtól meg Balassától...”. ( A kitömött
hattyú, 44.)
De most vissza a Horder-féle metaforarendszerhez: milyen masszőr Esterházy? Nos, a
modernek közül talán ő az, aki a legeredményesebben masszírozta szét a maga történeti,
jelentéskonstruáló játékaiba görcsölt magyar nyelvet ezen az ezer éves testen.