Eurüdiké és az unokák; Eurüdiké a homokozóban (versek)

Eurüdiké és az unokák

„… az öregség árnyéka vetül rá, nem is árnyék,

köd, nyirkos, szitáló köd, nyálkás, súlyos szürkeség...”

(Esterházy Péter: Semmi művészet)

Eurüdiké nem tudta leírni a nevét,

s csak néha sikerült kimondania tisztán

egy-egy szótagot. Roncs volt már,

pedig lett volna még mit mesélnie.

Mire visszahozták mégis, sokadik próbálkozás után,

ott nyüzsögtek már az unokák.

Bűz, rikácsolás és dermesztő közöny most múlni kezdett,

csak a hangok nem találták régi helyüket.

Inkább sütött nekik, kalácsot, buktát, édes fánkokat,

s Kerberosz kedvencét, a tejjel locsolt mézes süteményt.

Ha meglódult a zacskó a kezében,

s a gyerekek orrára kiült a porcukor,

fehér foltokban mintha oszlott volna a homály,

a nyálkás, súlyos szürkeség.

Ezek csacsogtak helyette is, visítva rugdosták egymást

a konyhaasztal alatt, s mintha kígyómódra tekert

hajtincseik is sziszegtek volna már egymás felé.

Szétválasztani? Nem kellett sok szó, inkább mozdulat,

az nem sorvadt el még az agyban, az még működött:

néhány bizonytalan hangfoszlány mellé többnyire elég

egy-egy erőteljes, egy-egy valódinak ható rándítás.

Eurüdiké a homokozóban

A régi szőnyeggel letakart homokozóban

nyüzsögnek a hangyák.

Nyugodtan belógathatja a lábát,

a szikkadt, ráncos bőrön nem érez már

csiklandást, csípést, futkosást.

Mennek a maguk útján,

vannak nyomtalan ösvényeik,

átvágnak rajta, mintha ott se lenne.

Mezítláb szaladgálnak a gyerekek,

talpukon a fű, a föld, a por

tapintható, kézzel morzsolható.

Visítanak, jóleső rettegéssel,

aztán pohárba merik egy kislapáttal

a láthatatlan lábakkal kalimpáló,

napsütötte, mozgó homokszemeket.

Remek játék a homokkal takart múmialáb:

a csont kitapintható, s ha megnedvesíted,

a felső réteg szépen rátapad.

A mellkas már nem olyan jó,

a bordák között lepereg a homok,

s mire az egész üreg megtelik,

a homokszív, a homoktüdő,

el is unják a lapátolást.