Félszoba; Zománc; Évek; Hétköznap; Várakozás (versek)

Zománc

„Egy konyhaszéken-asztalon,
Lenne a legtompább tárgy is hébe-
A másképp jelentéktelen”
                  (Sylvia Plath)

Aznap egészen korán
elvonultam, húsz wattnyi
éberség font körül.
Titokban olvastam,
titokban reméltem,
hogy bejössz és megint
az ágyam szélére ülsz,
hogy mesélj a februárról
és arról, hogy miért szeplős a radiátor.

Kellett a fény, mert
lámpaoltás után tilos megszólalni.
Az esti mormolás után
a hideg levegő megjelent a száj körül,
betakart szájak és betakart szívek
hónapjai voltak, amikor annyira vártalak,
hogy az ajtó is megadta magát.

Jöttél és a tél helyett
a saját fészkébe piszkító
madarakról meséltél.
Megkérdezted, hogy
kinek meséltem a mínuszokról
és az ujjközök repedéseiről, amikről
hallgatni kell, különben mások is
megtudják, hogy egy kis lámpa
ereje arra sem elég, hogy
fényénél másnapra megterítsünk.


Várakozás

Egy nagybőgő volt nála,
három lábbal állt a földön.
A padlószőnyeg mohón nyelte el  
az adventi dörmögést és a hangokat,
amik azért öltöztettek, hogy
az utánuk következő csönd
mindent letépjen.

Nála volt a nagybőgő,
a földön három láb
harapott a szőnyegbe.
Nem is léptem be,
már bent voltam,
amikor végleg
lekerült rólam
a hangok lila sálja.

A négy húr szelídítette
várakozás közben
az öblös ablakpárkányok eltűntek.  
Öt lábbal álltunk
egy meztelen nagybőgő takarásában.

Félszoba

Ott álltunk ketten,
amikor megszokták a hosszú reggelt a falak.

Ott ketten álltunk csak,
ahol egymásra rajzoltuk a parketta mintáját.

Ott gyűltek körénk,
amikor a hajkefe nyelére ragadt szóváltásunk.

Ott körénk gyűltek,
ahol tánc közben felmelegítettük a szobát.

Ott rajtunk kívül senki sem járt,
amikor az ébrenlét hullámaiban fuldokoltunk.
 
Ott senki nem járhatott rajtunk kívül,
ahol mozdulataid huzata először megcsapott.

Ott betakartuk egymást,
és a holtpont félhomályában levetkőztettük szándékainkat.  

Ott egymást takartuk be
az átlók mögött rejtőző vajas kenyerekkel.
Hétköznap

Azt hittem, hogy legalábbis
a bélés öregsége kell,
de az ujjak ropogását összekapcsolta
a kibuggyanó tintaív.  
Kétlem, hogy maszatolt perceink
valaha felszívódhatnak.
A fűtéscsőbe kapaszkodva
álltam az ablak biztonságában,
ahol később a pofont adtad.
A konyha se moccant,
én is lassú voltam ahhoz,
hogy válaszoljak.
A táj csak annyira volt havas,
mint mi egymásnak.
Tudtad, hogy a csövet
ölelhetem csak.
Tudtam, hogy a kémények
halvány füstoszlopát
csak bámulhatjuk
a keretezett szótlanságban.  


Évek

Cseresznyéket zsúfolt be
mosatlan kézzel
egy hatalmas ládába.

Mosdatlan hajolt meg,
mintha a sáros kezeiért
és szakadt nadrágjáért taps járna.
A megfeketedett szipkába illesztett
Munkás ereje átjárta ereit.

Nem számolta a kilókat,
a kilométereket se tartotta számon,
szedte a fáról, földről,
vödrönként hordta össze
a sárba panírozott éveit.

Beleillett a képbe, olyan volt bőre,
mint a tejszínhabra szórt félelem,
hogy holnapra talán nem jut más.

Mosatlan cseresznyéket zsúfolt össze,
és mi koszos, néma közönség voltunk,
éveket öregedtünk észrevétlenül
a mosatlan ládában.