Hajszálgyökerek (naplójegyzet)

Magyarországon a kormány harcot ígér. Immár nem is tudom pontosan,
hogy mi ellen, meglehet azonban, hogy ez többé nem is fontos. Az
ellenség a fontos és a „végső győzelem”. Lassanként lelkiállapot kérdése
lesz az állandó tusa. 2006-ban észleltem, hogy ez sokkal több a napi
politikánál. Azokban az években Berlinben tartózkodtam, akkor is, amikor
a budapesti tömeg éppen a televízió székházát ostromolta. A számomra
idegen világban döbbenten figyeltem az anyaországi eseményeket.
Újvidéken vagy Budapesten bizonyos történelmi összefüggéseket keresve
végtelen értelmezésekbe bonyolódtam volna, de Berlinben német
ismerőseim pontos és világos leírást kértek. Kínos volt néznem a
lángokban álló autókat, a nemzeti jelszavakat harsogó tiltakozókat, a
megrettent, magatehetetlen rendőröket. Nem csoda, hogy az akkor éppen
Berlinben tartózkodó Esterházy Péterrel azonnal az anyaországi
eseményekre terelődött a szó. Nem a rendbontásról, nem az ostromról
beszélgettünk, mintha mindketten tudtuk volna, hogy a berlini világban
ezen dolgok merőben képtelenek. Borges-sztorik! A nemzeti kérdést
azonban mindketten komolyan vettük. Az járt a fejemben, hogy évekkel
ezelőtt éppen ő jegyezte meg, hogy szerinte másképpen éli át a
magyarságát a magyarországi polgár, és megint másképpen a kolozsvári.
Ez vonatkozik a vajdaságiakra is. A kisebbségi polgár napról napra
találkozik nemzeti mivoltának értelmezésével, e téren sérülékenyebb,
egyben átfogóbb ismeretekkel rendelkezik, arra van ítélve, hogy
toleránsabb legyen, és ismerje a túlélés pragmatizmusát. Éppen ez a
mondat – a különbség! – köt össze bennünket, gondoltam, és óhatatlanul
Esterházy mondataira terelődött a figyelmem. Esterházy prózájáról,
bravúros mondatairól sokan, sokat és nagyon alaposan írtak, a sok kiváló
kritikához nem tudnék semmi eredetit hozzáadni. A sérülékenység
nagyobb fokának tapasztalataival, bizonyos érzékenység birtokában, az
Esterházy-mondatok egyik nagyon sajátos vonására figyeltem fel, amit az
anyaországi kritikusok, talán éppen helyzetükből adódóan, alig ismernek
fel. Ez arról szól, hogy alig ismerek újabb kori magyar prózaírót, aki
mondatainak hajszálgyökereivel annyira a magyar világba merült volna,
mint ő. Ezzel nemcsak olvasóként szembesültem, hanem a Kis Magyar
Pornográfia című regényének színpadra alkalmazójaként is. A darabot
Szabadkán játszották, szerb és magyar közönség előtt. Vajon a szerbek
értik-e, töprengtem, miközben a párbeszédeket írtam. Értették! Ez még
inkább beigazolódott a regény szerb nyelvű megjelenése után. A szerb
kritikusok a legnagyobb elismeréssel írtak a regényről, érzékelve a magyar
világ groteszk drámáját. Egyikük megvallotta, hogy ebből a regényből
tanulta meg az újabb kori magyar történelmet, és rádöbbent arra, hogy ez
legalább annyira izgalmas, mint a németek vagy a franciák históriája. A
szerb kritikákat olvasgatva egyszeriben fontosnak éreztem a magyar
szellemiséget. Az említett sajátos magyar hajszálgyökér-jelenséget
ismertem fel Esterházy más műveiben is, így például a Termelési
regényben, a Harmonia caelestisben, a Javított kiadásban vagy az Estiben.
Hajszálgyökereket emlegetek, mert Esterházyt nem a magyar társadalom
„története”, nem a jelen krónikája érdekli, hanem a szinte láthatatlan,
hálószerű idegrendszere. Talán ezért tartottam a közhiedelemmel
ellentétben Esterházy Pétert par excellence nemzeti írónak, persze
tudatában vagyok, hogy ezt a szerepet soha nem kereste. Nem is kell
keresni, nem is szabad, főleg akkor, ha túl sokan jelöltetik magukat. Az
eszme megtalálja a saját emberét. Legtöbbször nem azt választja, aki
nagyon ácsingózik rá. Abban az évben – 2006-ban – a Budapestről
Berlinbe érkező írók azt rebesgették, hogy a soron levő választásokat a
Fidesz nyeri, mire én, talán éppen Esterházy mondatainak hajszálereit
szem előtt tartva megjegyeztem, hogy nem csodálkoznék, ha a Fidesz saját
nemzeti programja jegyében valahogy az ország tudtára adná, hogy az
irodalomban Esterházy Péter a példamutató, a modern, teljes életműve a
21. századba átívelő magyar nemzeti értékeket képviseli. Nem kívánom
idézni a válaszát, nem is tudnám leírni egészen pontosan, de a tekintete
elárulta, hogy egy naiv peremvidéki fantasztát lát bennem.
Természetesen, nem tartom magam annak, azt hiszem, hogy logikusan
gondolkodom, tehát realistaként gyakran próbálkozom a lehetetlennel,
noha ezzel többnyire kudarcot vallok. Igaz, idővel kiderül – többnyire
hosszú időnek kell eltelnie –, hogy nem a lehetetlenről van s volt szó,
hanem az elmulasztott lehetőségről. A lehetőségeket azért szalasztottuk
el, mert azok, akik nekiláttak, hogy megvalósítsák, lehetetlennek nevezték.
Az idő sokkal gyorsabban múlik, mint gondoljuk. Nem voltam naiv, hiszen
a jövendőbeli fideszesek tevékenységére gondoltam, a nyolcvanas évek
végére, az általuk szerkesztett Századvégre, amelynek a címlapján –
jelképszerűen – a következő nevek szerepeltek: Ady Endre, Jászi Oszkár,
Szabó Dezső, Babits Mihály, Németh László és Bibó István (Szekfű Gyula
technikai hiba miatt kimaradt). Hátha most megvalósítják azt, amiről
fiatalon eszmélkedtek? Nagyszabású vállalkozással a „vidéki fiúk”
felülmúlni szándékoztak a népi-urbánus ellentétet, amelyről egyébként
manapság mindenki azt állítja, hogy nem időszerű, noha továbbra is
dühöng. Úgy láttam, hogy komor viharfelhők gyülekeznek Magyarország
felett, amelyek kiterjednek a környező magyar kisebbségre is. Arról
elmélkedtem, hogy „vidéki fiú” létemre a faluvégről írnék, ahonnan
elindultam, és valamilyen „urbonépi” formában újvidéki lettem. Ebben
segítségemre lehet kisebbségi mivoltom, amely megtanított arra, hogy a
nemzeti mivolt nem a rozsdás kardokkal való hadonászás, nem is a nagy
szavak csörömpölése, hanem a szenzibilitás kérdése; lelki ügy, amivel
naponta szembesülünk. Esterházy némi szkepszissel reflektált minderre,
próbáljam meg, mondta, ha esetleg sikerül, akkor küldjem el neki a
kéziratot, s nyilvánvaló, hogy válaszol. Évekig próbálkoztam, mindig újból
és újrakezdtem ugyanannak a gondolatnak a kifejtését, sikertelenül. Az
abbahagyott szövegek azonban beépültek a naplójegyzetekbe vagy a
prózába, legutóbb a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényembe.
Azóta is úgy érzem, hogy adósa vagyok Esterházy Péternek, amiért az az
írás nem született meg. Ám, ha jobban belegondolok, akkor ez sem áll:
életművével megteremtette azt a szellemi értékrendet, amiről a fiatal
Fideszesek elmélkedtek a rendszerváltás és környékén. Amiről akkor nem
elmélkedtek, azért nem is érdemes harcolni, hiszen ha harcolnánk, csak
ott tartanánk, ahol ma vagyunk.  (2015)