Pszichoanalízisen és feminizmuson kívül

Pár személyes sor az írás előtt
Ej Péter, kutya nehéz úgy írni, ha az embernek csak a Te könyveid vannak a keze
ügyében. Ezt nem azért mondom, hogy már előre mentegetőzzek a miatt, amit majd
írok róluk. Csupán azért mondom, mert inkább volnék könyveidnek továbbra is csak
hedonista olvasója és nem a könyveidről szóló szöveg aszketikus írója. Csak úgy,
egymás közt, tudod jól, hogy mindannyian élünk valamiből, én, hasonlóan hozzád,
különböző szövegek írásából, és most, hogy tudd, az egyetlen, ami fontos számomra,
hogy nagyon, de nagyon igyekeztem legalább valami kis okos dolgot leírni, ha már a
jubileumod ünnepeljük. Ha nem tetszene, öt év múlva újra fontos jubileumod lesz, és
akkor majd megpróbálok valami jobbat összehozni, egyelőre meg kell elégedned ezzel
a rövid szöveggel. És most következzen néhány megjegyzés négy könyvedhez.
Két apa plusz két anya
Nincs arról tudomásom, hogy vajon Esterházy Péter jó fiú volt-e, azt azonban tudom,
hogy mind az apa, mind az anya nagyon fontos szerepet töltött be az életében. Hiszen
ha nem így lett volna, akkor nem váltak volna egyszer fő-, máskor mellékszereplőkké
legalább abban a négy könyvben, amelyekre most szerény értelmezői figyelmem
fordítom. Az apa szerepel a Harmonia cælestis – Számozott mondatok az Esterházy
család életéből című regényben, mely két, viszonylag önálló részre tagolódik, s ezek
véleményem szerint nem pusztán a formát, hanem a ritmust tekintve is különböznek.
Az első részben az apák hosszú sora lép játékba, édesapák néven. Kik azok az
édesapák? A hagyományos értelemben vett szereplők, vagy inkább Roland Barthes-i
értelemben vett figurák? Egyszerre az egyik is és a másik is. Az egyik oldalon az
édesapák (állítólag huszonkettő van belőlük, akik közül tizenkilenc fontos) irodalmi
szereplők, tulajdonnévvel rendelkeznek, és azok, mint a mágnes, vonzzák az állandó
vagy ideiglenes, a névhez kapcsolódó jellembeli tulajdonságokat. Ezen kívül
mindegyik Esterházy tulajdonnevéhez különböző események kapcsolódnak,
miközben ezt a hozzákapcsolódást (Nagy-)Magyarország nagy és kis történelme vitte
végbe. A másik oldalon ugyanezeket az édesapákat figuraként kezelhetjük,
valamiféle univerzális nagy egyes számú Édesapaként, időtlen konfigurációként, a
szimbolikus viszonyok bonyolult rendszerében egy pozícióként.
A regény második részében, mintha varázsütésre, eltűnnek az édesapák, és csak
egyetlenegy apa marad a színen az „édes” előtag nélkül. Nem más ő, mint Esterházy
Mátyás – Esterházy Péter de jure és de facto valódi apjának irodalmi alakmása. Az az
apa, akit Esterházy nem csupán a történelmi könyvekből és az áthagyományozott
történetekből ismert, hanem a saját tapasztalatából, hiszen mellette és szigorú
tekintetének felügyelete alatt élte át életének nagy szakaszát.
Az apa feltűnik egy másik regényben is, a Javított kiadásban, amelyet a Harmonia
cælestis kiegészítéseként olvashatunk, mivelhogy az apa életének párhuzamos
történetét meséli el. Esterházy csak akkor szerzett tudomást erről a másik életről,
mikor a Harmonia cælestis már nyomdában volt. Az első történettől eltérően ez a
titkos, árnyékos történet már nem olyan vidám, benne a szerepeket a rosszhírű és
mindenütt jelenlévő ÁVÓ képviselői által megszemélyesített személytelen történelem
írta, sőt: kompromisszum nélkül előírta. Csak azt követően kerülhetett napvilágra,
hogy megbukott a rendszer és vele együtt a dicstelen ÁVÓ is.
Esterházy anyja főszereplőként számomra először A szív segédigéiben bukkant fel,
mely szöveg végül a masszív Bevezetés a szépirodalomba egyik részeként végezte.
Úgy gondolhatjuk el ezt a kisregényt, mint a két terjedelmesebb, apáról szóló szöveg
(a Harmonia cælestis és a Javított kiadás) feminin előzményét, azokkal összevetve
azonban sokkal szubtilisebb, szubtilitását pedig mintha komplikált, összetett és
szofisztikáltabb szövegépítése kompenzálná.
Hasonlóan a Harmonia cælestishez, ez a szöveg is két, viszonylag önálló részből áll,
s a két rész közt lévő viszony az inverzió fogalmával írható le. Az első rész az anya
halála előtti és utáni események hatásos irodalmi leírása. A halált nem egyszerű
törésként értelmezi, mint puszta finis hominis, hanem mindenekelőtt az átmenet
idejeként: valaki, akit szeretünk, aki velünk van, és akivel beszélgethetünk,
nemsokára – s azt senki nem tudja, hogy pontosan mennyi idő múlva – nem lesz már
itt. Tudni, hogy a szeretett személy visszavonhatatlanul távozik tőlünk, még nem
jelenti azt, hogy tudjuk, miként készüljünk fel erre az eseményre. Nem tudjuk, mert
nem létezik hozzá semmilyen útmutatás. És végeredményben talán nem is az
esemény átéléséről van szó, amely mindig valakinek az átélése, hanem inkább a
nyelv kereséséről, amely meg tudná találni a megfelelő szavakat, a kifejező
metaforákat és metonímiákat, melyek képesek megragadni azt, ami a fiú
emlékezetében, az ismerősök, de az olvasók számára is mindig az anyát idézi fel. Ez
egy végtelenül nehéz feladat, sőt a művelt írónak jóval nehezebb, mint az
átlagembernek, és ezért hívja segítségül Esterházy irodalmár kollégái szavait. Így
aztán, az érintettek esetleges beleegyezése nélkül is, a következő tollforgatók
segítettek munkájában: Apáti Miklós, H. C. Artman, Babits Mihály, Donald
Barthelme, Georges Bataille, Thomas Bernhard, Jorge Luis Borges, Albert Camus,
Jean Cocteau, Anton Pavlovics Csehov, Dsida Jenő, Esterházy Péter (igen, ugyanaz,
aki a A szív segédigéi című szöveget írta!), Füst Milán, Hajnóczy Péter, Peter
Handke, Illyés Gyula, Vsevolod Ivanov, Jelenits István, Juhász Ferenc, Valentin
Katajev, Kormos István, Kosztolányi Desző, Lautréamont, Stéphan Mallarmé, Mándy
Iván, Mészöly Miklós, Molnár Ferenc, Robert Musil, Orbán Ottó, Ottlik Géza, Szabó
Lőrincz, Szent Pál, Blaise Pascal, Pilinszky János, Jacques Prévert, Rainer Maria
Rilke, Arthur Rimbaud, Jean-Paul Sartre, Ronald Sukenick, Lev Tolsztoj, Georg
Trakl, Vas István, Vasadi Péter, Várady Szabolcs, Weöres Sándor, Ludwig
Wittgenstein. Minden bizonnyal leírhattam volna, hogy Esterházy sok kollégája
segített, és nem kellett volna idemásolni ezt a névsort. Megtehettem volna, de
szándékosan nem tettem, mivelhogy ez a névsor rámutat Esterházy kéziratának egyik
fontos vonására: szövegei ugyanis elsősorban nem a külső világot másolják, hanem
más szövegeket, más szövegeknek nyílnak meg, azok által tartják fenn magukat,
bevallottan és nem bevallottan szövegfragmentumokat használnak, nem pusztán leírt
szövegekből, hanem elhangzott mondatokból, amiket az író talán otthon, talán egy
kávézóban, esetleg az utcán hallott meg. Ezen túl implicit módon másolnak vagy
explicite kritizálnak; más írók irodalmi eljárásait ironizálják, illetve travesztálják; és a
– szabadon – alkalmazott műfajok szabályait kérdőjelezik meg.
A szöveg második része azzal kezdődik, hogy a (szöveg)Ego meséje – akit az
Esterházy Péter névvel is össze lehet kapcsolni, és kétségkívül így tesz az olvasók
többsége – határozott gesztussal befejeződik, és szünet következik. Aztán valami
mottóféle jut szóhoz: „Zengő érc vagyok és pengő cimbalom! Rohadjon meg
mindenki. Gyűlöllek.” Nem tudni, ki a zengő érc, ki a pengő cimbalom, nem tudni, ki
kit gyűlöl, és azt sem tudni, valójában ki ennek a kijelentésnek a szerzője. Csupán azt
lehet tudni, hogy ez a (kvázi)mottó kis szövegcsodát hozott a szöveg életébe a
szeretett anya feltámasztásával, aminek következtében ugyanakkor az válik a mesélő
Egóvá, aki már a másvilágon van, az író – a fiú – maszkjában lépve színre. Miközben
– ahogy találóan állítja a szöveg –, ez az író-fiú már nem létezik, csak van. Az anya
beszéde teljesen más, mint azé, aki elvész a végtelenben. A beszéd már nem annyira
stilizált, mivelhogy nem a stilisztika az elsődleges, hanem a fájdalom. A beszéd
megakad, nehezen talál szavakat, amelyek legalább hozzávetőlegesen le tudnák írni a
bonyolult helyzetet. Az anya búcsúzik, miközben elmond a fiának mindent, amit nem
sikerült elmondania, míg ezen a világon volt. Most tűnik el örökre a ködben, és ezért
mindent tudnia kell.
A következő könyv, amelyben az anya alakja megjelenik, a Semmi művészet. Ebben
Esterházynak egy másik anyja lép színre. Az, aki tudja, mi az a les, ismeri a futball
szakzsargonját, kisujjában van a futball stratégiája és taktikája, és főleg jó ismerőse a
híres „aranycsapat” labdarúgóinak. „Anyámnak van elképesztő érzéke meglátni a
pályára, a csapatra, a mi csapatunkra ereszkedő metafizikai romlást”, és úgy tud
szurkolni, hogy a fű sem nő ki utána. A világhírű futball-legendák, mint Puskás és
Bozsik, de főleg a kedvenc, a namber van, Hidegkuti az anya (irodalmi) barátai
voltak, és értük még a harisnyáját is hajlandó volt lehúzni, hogy azzal a futballozni
vágyó fiatalemberek megerősítsék a rongylabdát és folytathassák a játékot. A futball,
a futball és még egyszer a futball segített talán leginkább az anyának túlélni a
kegyetlen éveket, mivel a futball nem csupán közönséges játék volt a számára, hanem
nyelv, és ebbe a különös nyelvbe bele volt írva egy sajátos világnézet, az Esterházyak
felé nem éppen barátságos arcát mutató világ értelmének és értékeinek
interpretációja.
Két apa, két anya. Két apa és egy név. Két anya és egy név. Az apák különböznek
egymástól, és mégis egymáshoz tartoznak, mint dr. Jekyll és Mr. Hyde. Az anyák is
különböznek egymástól, csakhogy annyira különböznek egymástól, mint két tojás. És
ami eléggé valószínű, a jövőben még csatlakozhat hozzájuk pár apa és anya. Miért?
Mert Esterházy nagyon jól tudja, hogy a szülőkkel kutya nehéz. Hiszen mi az apa?
Atomok halmaza; millió-millió sejt, melyek az élet során fokozatosan legalább
egyszer teljesen kicserélődnek; hímnemű személy; jó szülő; a magyar arisztokrácia
tagja; a finom ételek és italok kedvelője; kiváló fordító vagy az ÁVÓ ügynöke? Vagy
mi az anya? Nőnemű személy, gyönyörű nő, Esterházy Mátyás felesége, szerető
anya, futballszurkoló? Kétségkívül a felsorolt tulajdonságok az igazság
cserépdarabjai, csakhogy mint tudjuk, az igazság egy egész, és ezt az egészet ezekből
a cserépdarabokból ex principio nem lehet összerakni. Mi marad hát? Az irodalom
nyelve által alkotott lenyűgöző fikció, és az pokolian sok!
A(z Esterházy-) szöveg első mondata
Némely szerzőnek a szöveg írása közben nem fontos az első mondat. Csak úgy,
feltűnés nélkül, Foucault-val szólva, belemerülnek az írásba. Vannak aztán olyan
szerzők is, akik számára rendkívül fontos az első mondat. Mintha az a mitikus kezdet
lenne, amelyben már az összes többi mondat elrejtve jelen van. Mintha bele lenne
göngyölve a szöveg értelme, hogy lépésről lépésre tekeredjen szét az egyes szavak
jelentésével. Röviden, mintha az első mondat lenne az a titokzatos arché, amely
magában foglalja a télost. Esterházy szövegeinek összeolvasása megszilárdította azon
meggyőződésem, hogy számára rendkívül fontos az első mondat. Idézzük fel a
Harmonia caelestis első mondatát: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem
ösmeri az igazságot.” Az igazság túlságosan kényes dolog, főleg, ha a történelemről
van szó. És teljesen mindegy, hogy egy országéról vagy egy családéról. A történelem
ugyanis azzal foglalkozik, ami már nincs, történésekkel, melyek már régen
befejeződtek, azonban több-kevesebb nyomot hagytak maguk után. A történész így
aztán egy kissé nyomozó is, akinek egy olyan történetet kell megalkotnia a
rendelkezésére álló nyomok alapján, amely meggyőzően világítja meg, hogy mi
idézte elő az adott nyomokat.
Csakhogy a nyomok egyazon együttese alapján többféle történet is elmesélhető, s
ezek a történetek kiegészíthetik, keresztezhetik egymást, ellent is mondhatnak, sőt
tagadhatják is egymást. Ilyen módon dolgozik a regényíró, aki ugyanazon nyomok
alapján teljesen eltérő történetet tud létre hozni. Sokkal összetettebb a munkája,
ugyanakkor nem jelent a társadalom számára semmilyen veszélyt. Lényege, hogy a
meglévő nyomokból szélesen szerteágazó történetek szülessenek, amelyek, ha
szükséges, probléma nélkül kapcsolódhatnak össze különféle fikciókkal. Így dolgozik
a történelemmel a művészet, jelen esetben a regény művészete. Esterházy
regényíróként tudja jól, hogy az ember sohasem juthat el a Történelem Abszolút
Igazságához, mivelhogy az ember tervez, Isten végez. Azt is tudja, hogy ha az ember
valamilyen csoda folytán mégis eljutna az Abszolút Igazsághoz, akkor ezzel a
felfedezéssel az emberiség történelmében ugyan kezdetét vehetné a boldogság
korszaka (amiben személy szerint egyáltalán nem hiszek), de az írók és egyáltalán a
művészek számára a végtelen unalom ideje jönne el, hiszen mivel tudnák meglepni a
mindentudó befogadót? Remélem, hogy ezt soha nem érem meg, elég számomra,
amit ez a világ nyújt!
Ahogy már említettem, a Harmonia cælestis két, viszonylag önálló részből áll, éppen
ezért helyénvaló lesz, ha a második rész első mondatát is felidézem: „Kegyelmes
asszony, úgy mondanám, kérem tisztelettel, itt lennének a kommunisták.” Ezt a
mondatot állítólag az Esterházy-udvar egyik szolgája ejtette ki a száján, és kétség
kívül – ahogy aztán a további mondatok is alátámasztják – a történelem
katasztrófájának kezdetére mutat rá. Miért? Mert először is azt jelenti be, hogy a
kommunisták átvették a hatalmat. Másodszor hatalomhoz jutásuk abszurditását fejezi
ki, mivel a kommunistákkal nem egyeztethető össze az a szókapcsolat, hogy „itt
tetszenek lenni”*. Hatalomátvételüket körülbelül annyira várták, mint a pestis vagy a
madárinfluenza megérkezését. De nem lehetett mit tenni, a kommunisták itt voltak, és
jelenlétük lényeges módon avatkozott be az Esterházy-család életébe. A szövegbeli
Péter gyermekkorától kezdve két világgal állt szemben. Az egyik oldalon volt a
létező szocializmus és kommunista ideológiájának világa. A másik oldalon pedig
például a tálalás, az idegen nyelvekkel való otthoni foglalkozás, a klasszikus
irodalom olvasása, a külföldön élő közeli vagy távoli családok alkalmi látogatásai, az
időnként a külföldiek számára fenntartott éttermekben elköltött ebédek, ahol csak
azoknak a jegyeknek köszönhetően ebédelhettek, amelyeket az említett alkalmi
látogatók hagytak a számukra, valamint annak köszönhetően, hogy németül
társalogtak, s ezért a felszolgáló személyzet külföldieknek tartotta őket – mindezek
egy másik világba helyezték őt, amely vagy a múlthoz, vagy pedig egy távolabbi
földrajzi helyhez volt kapcsolható. Míg a távolabbi világ történelméről
elbeszélésekből vagy az irodalom révén tudott, addig az elmúlt világ történelme
egyenesen a bőrére íródott. Még ha a kommunista rezsim sok dolgot meg is tagadott
tőle, identitását sohasem vitatta el. Éppen ellenkezőleg, minden lépésénél eszébe
juttatta, hogy ő egy Esterházy, hogy az Esterházy nevet viselő család örököse, tehát –
ha tetszik neki, ha nem – mindig más volt, most is más és örökre az is marad.
A szív segédigéi első mondata így hangzik: „A manapság írt történetek mind nagyon
szépek, jelentősek, mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak.” Szent
igazság! De mit lehet kezdeni egy ilyen állítással? Hogy ez a mondat ne állítson
egyszerre mindent és semmit, hogy ne váljon a legbanálisabb mondatok végtelen
galaxisának részévé, az olvasó érzi, hogy az elsőnek a második mondatot magához
kell láncolnia, és szerencsére így is történik. A második mondat: „Csak bevezetésük
nincs.” A harmadik mondat pedig végleg kiszakítja az elsőt a banális mondatok
halmazából és a szöveg értelemmel telített kezdetének rangjára emeli. Ítéljék meg
Önök: „Ezért határoztam el, hogy ezt a történetet úgy írom meg: igényeljen
bevezetést.” Ez a három mondat amellett, hogy esztétikai gyönyörben részesít, kitűnő
példa arra, hogy az irodalmi szöveget nem elég balról jobbra, felülről lefelé elolvasni
(így olvasnak Közép-Európában), de az olvasónak vonatkoztatnia kell az aktuális
olvasmányát mindahhoz, amit már elolvasott, és anticipálni mindazt, amit majd csak
ezután olvas el. Ha képes lesz ily módon olvasni, akkor az irodalmi szöveg
megszűnik számára üres jelek lerakata lenni, és az értelem megtörténésének helyévé
válik, miközben az értelem megtörténését csak az utolsó mondat zárja le.
Hasonlóan, mint a Harmonia cælestis, A szív segédigéi is két, viszonylag önálló
részből áll, s ezért a második rész első mondatát is ideidézem: „Véres kása ez a kert.”
Melyik kert? Valószínűleg nem az, amelyikben a mondat szerzője paradicsomot,
paprikát, répát és hagymát, vagy rózsákat, tulipánokat, liliomokat, esetleg
gyöngyvirágokat nevelhet. Nem, ez biztosan nem, az olvasó érzi, hogy egy ilyen
interpretáció kudarcba fullad, sántít mindkét lábára. A teoretikus pedig tudja, hogy az
állítólagos szószerintiséggel ebben az esetben nem sokra megyünk, éppen ezért
figuratívan kell olvasnunk. Iskolázott filozófusként és esztétaként így teszek, és
állítom, hogy ez a mondat tiszta affekció, a legmélyebb fájdalom kifejeződése. Szinte
természetes szóbeli válasz bizonyos körülményekre. Ugyanakkor ez egy olyan válasz,
amit rögtön korrigálni szeretnénk, vagy legszívesebben visszafordítanánk az időt és
egyáltalán nem ezekkel a szavakkal reagálnánk az adott helyzetre. Hogy olyan
nagyon nem tévedek, bizonyítják a szöveg egyéb mondatai, amelyek az első mondat
értelmének mértéket adnak. De hogy ez az a mérték volna, amiről írtam, azt tényleg
nem tudom, csak sejtem.
A Semmi művészet első mondata: „Az anyának és a fiúnak!”** Ezt azért ne, Péter!
Tényleg lehetetlenné akarsz tenni, vagy egyenesen megsemmisíteni? Melyik anya és
melyik fiú nevében? A te anyád nevében? Ha igen, akkor miért nagybetűvel írod az
„Anya” szavat? Vagy az Istenanya nevében? Esetleg egy további anya nevében? És
ugyanezeket lehet kérdezni a fiúval kapcsolatban is! Nem tudom, nem tudom, mi a
helyes, örülök, hogy ez az állítás az irodalmi szöveg egyik szereplőjére úgy hatott,
hogy összerezzent, és hogy tudatát, akárcsak az enyémet, elárasztották a kétségek.
Úgy kell nekünk!
Pár személyes sor az írás után
Úgy van, Péter, mint mindig, ha a könyveidről írok, most is alaposan megizzadtam,
de örülök, hogy minden erőszak nélkül megint rákényszerítettél, hogy beleolvassak a
szövegeidbe, amelyek mindig intellektuális örömet okoznak és sok esztétikai gyönyört
nyújtanak. Írj tovább, hidd el, megéri.
Beke Zsolt fordítása
* Ha visszafordítjuk a szlovák megfelelőt, a szóban forgó félmondat így hangzik: „itt
tetszenek lenni a kommunisták”. (A ford.)
** A szlovákban nagybetűvel van írva: „Az Anyának és a Fiúnak!” (A ford.)