„Szavakkal beszélünk szavakról”

Négy évtizede élek együtt Esterházy Péter műveivel. Hetvenedik születésnapomon
önkéntelenül azt találtam mondani, számomra a lét elviselését könnyítették meg. Egy régi barátom
ezt túlzásnak vélte. Ragaszkodom ehhez az állításomhoz. Úgy is fogalmazhatok: Esterházy olvasása
segített abban, hogy lassanként elfogadjam a megöregedést. „A nagy művészet a létünkkel
szembesít” – állítja egyik esszéjében, és legjobb művei maradéktalanul megvalósítják ezt az
eszményt.
Ő az egyetlen olyan nagy író, akinek munkásságát kezdettől fogva figyelemmel tudtam
kísérni. Az 1970-es évek elején Kemény Zsigmond leveleit olvastam az OSZK-ban, ahol Bata Imre
vezette a kézirattárat. Ő hívta fel a figyelmemet a fiatal íróra. 1974-ben az Alföldben olvastam a
Fancsikó és Pinta egyik részletét. Két évre rá egy egri könyvesboltban láttam meg a kötetet.
Hamarosan találkoztam a szerzőjével egy társaságban. Elhatároztam, hogy anélkül fogom olvasni a
műveit, hogy bármikor írjak róluk. „Az igazi olvasás naiv, öncélú. Csak az ilyen olvasás szerez
örömet. Hogy sajnálom a kritikusokat” – írta ő egy későbbi cikkében. Ilyen öncélúan kívántam
élvezni a köteteit. Nem akartam olyan nevetséges figurává válni, mint amilyen az idősebb Pieter
Bruegelnek a bécsi Albertinában látható tollrajzán látható, melyen az öntörvényűséget sugárzó,
komoly művész háta mögött enyhén gúnyos mosolyú, pápaszemet viselő, nevetségesen fontoskodó
műkedvelő áll, és nézi, mit csinál a másik.
Miért változtattam ezen az elhatározásomon 1979-ben? Az MTA Irodalomtudományi
Intézetében egy akkor még viszonylag fiatal, magát Szövegmagyarázó Műhelynek nevező
társaságban erősen vitatkoztunk a Termelési-regényről. Többségünk a politikai rendszer
kicsúfolásaként értelmezte. Öten írtunk a könyvről. Megkérdeztem az írót, szeretné-e látni
szövegeinket. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy igen. Eljött hozzám, és elvitte azt, amit írtunk.
Az akkori Mozgó Világ közölte is írásainkat. A magam részéről idézetet választottam címként
(ahogy ezúttal is): „A regény, amint írja önmagát”. Ilyen című könyvem többször jelent meg, mint
bármelyik munkám. Hihetőleg a cím miatt. Utólag is köszönet érte.
Nagyon mulatságosnak találtam a regényt; azóta is különböző élethelyzetekben idézek
belőle. Különösen szórakoztatónak véltem Mikszáth és E. P. utazását a HÉV-en, amelynek során kis
módosítással elhangzik néhány mondat A demokraták első fejezetéből: „Nem okos világ ez a mai.
De hát iszen a tegnapi se volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami
vigasztaló.” Visszatekintve legföljebb az utolsó mondat igazságában bizonytalanodtam el.
Esterházy műveit tanulságos visszafelé olvasni, mert így válik nyilvánvalóvá az életmű rendkívüli
egysége, igazolva Füst Milán föltevését: „Csak annak érdemes, hogy művész legyen, aki egy új
világot, egy egész világot tud teremteni!” Hahn-Hahn grófnő például már a Termelési-regényben is
szerepel, három alkalommal. Amikor 2006-ban az Utazás a tizenhatos mélyére egyik lapján
„Egyszerű történet, 100 oldal” feliratú könyvtervcéduláról olvastam, kíváncsiságból elhatároztam,
igyekszem ezt nem feledni, hátha utóbb kiderül, mennyire gondolja el ez az író az életművét. Hét év
múlva azután megjelent az első ilyen című kötet, bizonyítva, milyen következetesen halad előre
Esterházy Péter, szinte kizárva az esetlegességet.
Proust és Joyce példája arra emlékeztet, hogy az öntörvényű alkotók általában nem olvassák
a kortársaikat. Esterházy Péter a ritka kivétel. Nemcsak magyar pályatársainak irányváltásait kíséri
figyelemmel, nemcsak a németül író élő szerzők műveit ismeri, de fordításban is olvas, Lawrence
Norfolktól Jacques Roubaud-ig sok szerző tevékenységére kiterjed az érdeklődése. A
társművészetek is foglalkoztatják: Kurtág György zenéjét éppúgy értékeli, mint Váli Dezső
festészetét. Élmény vele eszmét cserélni. Máig sajnálom, hogy nem készült hangfölvétel arról a
beszélgetésről, amelyet évtizedekkel ezelőtt, egy Kossuth Klubban rendezett alkalom után a magyar
regényről folytattunk. Joggal érzékeltette, hogy posztmodernnek nevezett íróként bizonyos mértékig
azt a munkát is el kell végeznie, amelyet más nyelveken a modernséggel társítanak.
Kiváló előadó; emlékszem, milyen osztatlan tetszéssel fogadta a közönség 1999-ben a
Frankfurti Könyvvásáron tartott bevezetőjét, mennyit mulattak azon, ahogy bírálta saját
némettudását. Egyik legjelentősebb értekezőnk; a magyar politikai közélet kérlelhetetlenül szigorú
bírálója. Évtizedekkel ezelőtti állításait is maradéktalanul igazolta az idő. Megfogalmazza azt, amit
olykor gyávák vagyunk kimondani.
Bármennyire is nagyra becsülöm közírói tevékenységét, magától értetődik, hogy elsősorban
elbeszélő prózája hat rám elemi erővel. Mészöly Miklós hatvanadik születésnapján folytatott
beszélgetésünk során egy pályatársam azt kifogásolta, milyen derűsen látja Esterházy a világot. Úgy
sejtem, a Javított kiadás azóta megváltoztatta a véleményét. Noha a Kis magyar pornográfia
szerzőjének humorát nagyon kedvelem, A szív segédigéihez foghatóan megindító olvasmányt alig
ismerek, a Harmonia caelestis második fele pedig számomra minden szakkönyvnél megrázóbb
képet ad a huszadik század nem éppen vidám magyar történelméről. Ez utóbbi véleményem mélyen
elfogult, hiszen a könyv azért is áll közel hozzám, mert némely részletében ráismerek
hozzátartozóim, sőt olykor a magam sorsára.
Noha Esterházynak több könyve is olvasható úgy, mint átalakított, roncsolt családregény,
félrevezető volna azt hangoztatni, hogy mindig saját magáról és a rokonairól ír. Sok mozzanat
cáfolja ezt a hiedelmet. Az apa meghökkentő átváltozásaira is lehet hivatkozni a Harmonia első
felében, de arra is, hogy e könyv lapjain feltűnik Szebek Miklós, Ottlik néhány történetének a
szereplője. A 2006-ban megjelent, focizásról szóló, látszólag tisztán önéletrajzi kötetben olvasható,
hogy „mint mindent, a testvéreimet is kitalálom”. Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-
változat már az első lapon „bátyámat” emleget, holott az írónak sosem volt bátyja. A 22. fejezetben
ez olvasható: „Nagyapát, apám apját elütötte egy traktor, úgy halt meg. Beletaposta a traktor a
földbe.” Ismeretes, hogy Móric gróf (1881–1960), az egykori miniszterelnök, mauthauseni rab,
majd horti sírásó 1956-ban elhagyta Magyarországot, és Ausztriában hunyt el. Teljes joggal találja
meglepőnek Esterházy, hogy némely pályatársai „úgy beszélnek a regényhőseikről, mint élő
személyekről. Mint akiknek a mondaton […] kívül is volna életük”.
Művészetének egyik fő sajátossága önéletrajz és kitalálás (fikció) egymásba játszatásaként
határozható meg. Némely franciák az „autofiction” szót használják e műfajváltozat megjelölésére.
„Igaz történetet csak kitalálni lehet”, olvasható 2014-ben kiadott könyvében. A szövegközöttiség
(intertextualitás) és annak egyik megnyilvánulási formája, a jelölt és jelöletlen idézés annyira
általános jellemzője az irodalomnak, sőt általában a művészeteknek, hogy ebben a vonatkozásban
Esterházy olyan kiváló szerzők hosszú sorához csatlakozik, mint Rabelais, Cervantes, Sterne,
Wieland, Hoffmann, Fontane, Thomas Mann, Joyce, Pound vagy T. S. Eliot. Írásmódjának
sajátosabb tulajdonsága a hangos beszéd kiemelése. Különösen akkor ismerhető föl ennek a
jelentősége, ha meghallgatjuk valamelyik fölolvasását vagy hangoskönyvét. Joyce-hoz és Céline-
hez hasonlóan Esterházy is olyan szerző, akinek szövegei hangos elmondást igényelnek. Saját
előadásai a legkitűnőbb zenei szólisták teljesítményeihez hasonlóan páratlan élményt adnak.  
Vannak kiváló élő íróink s költőink, de számomra Esterházy mindegyiküket felülmúlja. Az ő
szavaival: „munkám lényege az, hogy a magyar nyelv lehetőségeivel és korlátaival dolgozzam.”
Elfogult vagyok. A nyelvért olvasom az irodalmat. Nem érdekel a foci, de élvezem a pompás
humorát annak, ahogy az egykori negyedosztályú labdarúgó megírja találkozását Albert Flóriánnal
a pályán. Egyszer próbáltam bírálni nyelvhasználatát. Nem volt igazam. Esterházy többet tud a mai
magyar nyelvről, mint bárki más. Olyan rétegeit birtokolja, amelyekről nekem fogalmam sincs.
Teremti a nyelvet, akár a legnagyobbak. Egykor az Esti Kornél térített vissza a magyar
irodalomhoz, később Esterházy művei győztek meg arról, hogy nyelvünk szüntelen megújulásra
képes. Elképzelhető-e ennél nagyobb érték a magyarság számára?
Ha tanulni akarok magyarul, az ő könyveit veszem elő. Hálám és örömem nem kifejezhető.
Kedves Péter! Isten éltessen!