Azok a boldog nyolcvanas évek

A professzor hellyel kínált, s mikor befészkeltem magam a mustársárga
plüssfotelbe, megszólalt.
– Figyelünk téged, Milánkám, látjuk, jól haladsz.
– Kik figyeltek, professzor úr? – kérdeztem.
– Hát én meg az elvtársak.
– Milyen elvtársak?
– Hát a pártbizottságról.
– Ők is figyelnek? – csodálkoztam, mert nem gondoltam, hogy az én hírem
a pártbizottságig is elér. – Hallottak a Platón speckolomról?
– Ha arról nem is, de látják, hogy rendes gyerek vagy, Milánkám, semmi
balhé, ellenzékieskedés, rendes családból jössz, köztünk a helyed.
– Hol köztetek, professzor úr?
– Hát a pártban, Milánkám!
Nem szóltam semmit, ő is hallgatott, aztán egy almát húzott ki a fiókjából,
és hámozni kezdte.
– És nem lehetne, hogy mégsem, professzor úr? – kérdeztem végül.
– De lehetne – felelte a testes férfi, majd nyelve hegyét kidugva minden
figyelmét arra összpontosította, hogy a lassan hámozott héjkígyó el ne
szakadjon.
– Hogyan? – szakadt föl belőlem.
–  Belépsz a munkásőrségbe, és akkor nem kell belépned a pártba.
Hátradőltem, megint hallgattunk. Elképzeltem magam az egérszürke
egyenruhában, tányérsapkámon a vörös csillaggal, kezemben dobtárós
géppisztollyal.
– Látom, ez se tetszik, Milánkám. De ha se párt, se munkásőrség, akkor
nehogy ám a végén megkeressenek az elvtársak.
– Az elvtársak, akik figyelnek?
– Nem, ezek még nem figyelnek. Onnan szemből – biccentett a tér túloldala
felé, ahol a megyei rendőr-főkapitányság nézett farkasszemet az egyetem
tornyos épületével –, az állambiztonságiak. Egy pártonkívüli a marxizmus
tanszéken, hát ezt az isten is háromperhármasnak teremtette. Keresnek valami
kis disznóságot az életedben, aztán hopp! – Alaposan végigmért, mintha az a
disznóság, mellyel zsarolható leszek, mindjárt látszana is rajtam, de nem szólt
semmit, tovább hámozott, majd diadalmasan fölemelte az egy darabban maradt,
spirálban tekergő almahéjat, és óvatosan a hámozott alma mellé a tányérba
helyezte.
– Starking – mondta –, a kertemben termett.
– És ha belépek a pártba, akkor szabadon választhatok kutatási témát?
– Akkor azt választasz, amit csak akarsz – felelte, majd fölemelte a
héjkígyót, a végét a szájába dugta, és enni kezdte. Csámcsogva rágott, miközben
az egyre rövidebb lett.
– Akár Kierkegaardt is választhatom?
A professzor csak akkor felelt, mikor a kígyó teljesen eltűnt a szájában.
       – Nem, azt nem – ingatta a fejét.
– Akkor mit? – kérdeztem sértődötten.
– Mondjuk, Marx közösségelméletét – felelte tele szájjal.
– De hát most is azt kutatom, pártonkívüliként.
– Nagyon szeretem a héját – mondta. – Tudod, Milánkám, tényleg ebben
van a vitamin.
– Akkor miért hámozod le, professzor úr?
– Hát nem látod? Hogy megegyem.
– Adsz nekem némi időt, professzor úr, hogy meggondoljam ezt a dolgot?
– Amennyit csak akarsz – nyelte le a héj utolsó darabját, és négyfelé vágta
az almát.
– Akkor majd jövőre térjünk vissza rá, professzor úr.
Megnyugodtam, mert nem felelt, hanem bicskájával a magházat farigcsálta,
és a magokat egyenként a szájába hajigálta. Végül hangos ropogtatás közepette
megszólalt.
– Ez is tele van vitaminnal, ha nem tudtad volna, Milánkám. Ígérd meg,
hogy eztán megeszed a magot is.
– Megígérem, professzor úr – sóhajtottam. – Ezt a párt dolgot, meg majd
jövőre folytassuk – álltam föl a fotelból, de visszahuppantam, mert üvölteni
kezdett.
– Egy nagy büdös lófaszt, azt jövőre. Már két hete megkértem rád a városi
pártbizottságtól az értelmiségi keretet.
–  Az mi? – kérdeztem megszeppenve.
–  Az, hogy egy értelmiségi nem léphet be csak úgy a pártba, mert akkor
elcsúszna az arány.
–  Mi csúszna el, professzor úr?
–  Mit nem lehet ezen érteni? Az értelmiségi arány nem lehet túl magas.
Már így is több mint kellene. Ahhoz, hogy téged felvehessünk, ahhoz legalább
három bányásznak be kell lépnie.
–  Én ráérek professzor úr, ameddig azok a bányászok…
–  Ne szórakozz nekem itt! Tegnap megkaptad az engedélyt. Holnap elmész
Imrushoz, és a jövő heti taggyűlésen fölveszünk – fejezte be, aztán
elmosolyodott, és kövér ujjaival odanyújtott nekem egy gerezd hámozott almát.
Imrus a harmincas évei közepén járó hízásnak indult, rózsaszín bőrű,
szőke úrifiú volt. Szellemesen formált mondatai, akár a Magyar népmesék
rajzfilmjeiben daloló madarak csőréből tekergőző indák hagyták el száját.
Többgenerációs orvos családból származott, így már gyerekkorában látta, hogy
szülei a betegek fogságában élnek, még vasárnap is benéznek kórházi
osztályura, életük szerves részévé vált az ótvaros testek érintése, a rothadó hús
és a híg széklet szaga. Mikor meglátogatta szüleit a munkahelyükön, undorral
figyelte a beteg testeket, öklendezett a gyomorforgató szagoktól, és már
kamaszként elhatározta, hogy semmiképpen sem követi a családi tradíciót. Ő
nem lesz orvos. Így is lett, jogásznak tanult.
A büntetőjogi tanszéken lendületes előadásokkal szórakoztatta a diákokat,
s mivel csupán szóban volt erős – egyetlen publikációt sem tudott kiizzadni
magából –, elvállalta a jogi kar párttitkári tisztjét, ami teljes védettséget nyújtott
neki a kirúgástól, mely a tudományos munka hiányában várt volna rá. Pártitkári
ars poétikáját, elődei nevetséges ügybuzgósága helyett, a maró cinizmus
jellemezte, amit a városi pártbizottságon nem akarták meghallani. Örültek, hogy
Imrus vezetése alatt csend van a jogi kari oktatói pártalapszervezetben, nem
ellenzékieskednek, nem írnak alá petíciókat, hát süketséget színlelve védték
magukat Imrus cinizmusa ellen.
– Milán fiam, üdvözöllek a fedélzeten – kezdte, mikor felkerestem
szobájában. – Jó csapatba, a város legjobb alapszervezetébe kerültél. Erről a
kapitány gondoskodik – hajtotta meg magát. – Két feladatod lesz, Milán fiam, és
ha ezeket betartod, hosszú életed lesz a karon, senki sem mer majd cseszegetni.
Egy: befizetsz havi harminc forintot pártbélyegre, kettő: évi négy taggyűlésen
részt veszel, de kettőn feltétlenül. Mondom, részt veszel, nem dumálsz, ez az én
dolgom, így garantáltan egyórásak ezek a vidámságot sem nélkülöző, tartalmas
összejövetelek. Tehát évi háromszázhatvan forint és négy óra, ennyit kérek
tőled, és cserébe tied a világ.
– A harminc forintot neked fizetem? – kérdeztem, mert a meglepetéstől más
nem jutott eszembe.
– A kérdés nagyon jó, mert ezt még nem tisztáztuk. A Birkás tanársegéd
szedi össze havonta a pénzt. Mármost, megteheted, hogy adsz neki egy tízest
meg egy húszast, de szinte mindenki tíz, húsz meg ötven fillérben perkálja ki
neki. Egy pártbélyeg egy marék apró! A taggyűlésen már többször kérte,
hozzunk határozatot az apróban fizetés tilalmáról, de ezt rajta kívül senki sem
támogatta. Nagyon szórakoztató a Birkás, mikor abba a nagy nejlonzacskójába
önti a marék aprót, és közben szitkozódik, majd meglátod – nevetett Imrus.
Ez a kedélyesség „zrikálás” – ahogy az efféle vicceket hívták abban az
időben – nemcsak a szerelőcsarnokok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek
vagy az állami kereskedelem dolgozói körében ütötte föl a fejét, hanem még a
tudomány olyan fellegváraiban is, mint a bányászváros jogi kara. Április elsején
több fiatal oktató várakozott a dékáni előszobában, hogy a dékán hívatja őket –
persze ez csak egy docens tréfája volt. A nagyobb bőrtáskákkal járó oktatók jó
eséllyel találhattak otthon téglákat, súlyos üveghamutartókat könyveik mellett,
melyeket tudtukon kívül cipeltek haza, telefonkagylókat kentek be lila
bélyegzőfestékkel oktatók, és adták kollégáik kezébe, hogy hívásod van, majd
röhögtek a lila füleken.
A tanári gárda viccmesterekre és a viccek elszenvedőire oszlott, de ez
utóbbiak megértő fejcsóválással vették tudomásul, hogy ismét rászedték őket.
Ennél csak az lett volna rosszabb, ha a kutya sem törődik velük, még arra sem
érdemesítik őket, hogy tíz kiló dísztököt rendeljenek nekik egyetemi szobájuk
falának díszítésére, vagy a tanári menzán hashajtót keverjenek
krumplifőzelékükbe.
Hamarosan, a legfiatalabb oktatókat kivéve, a tanári kart alapvetően két
csoportra osztottam. Azokra, akiknek megadatott a kézügyesség, a világhoz való
gyakorlatias közeledés képessége, illetve az ügyetlenekre, akikre a tárgyak
ellenségesen vicsorogtak, ez utóbbiak voltak egyébként a zrikálások áldozatai is.
Míg az első csoportba tartozók gyerekkorukban fahasábokból lovakat
farigcsáltak, apjuknak ügyesen segítettek a jószág körül, és a kovácsmester sem
zavarta el őket, ha beléptek a műhelyébe, addig az ügyetlenek folyton
megszégyenültek abban a gyakorlatias falusi világban.
Erről a distinkcióról először egy év végi oktatói összejövetelen hallottam a
polgárjogi tanszék öreg adjunktusától, aki azért maradt kora ellenére csupán
adjunktus, mert képtelen volt egyetlen tudományos cikket is megírni. Halászlét
ettünk az alagsori oktatói menzán rendezett mulatságon, az alkotmányjogi
tanszék ugyancsak koros adjunktusa főzött, villányi oportót ittunk hozzá, amit
egy pécsi garázsban mértek. Később tudtam meg, hogy a mélybordó, sűrű nedű
színét az udvar végében dúsan termő bodzabogyó fekete termésétől kapta – de
ez akkor még az ügyes gazda titka volt.
– A szakérettségi után valami bizottság elé vittek bennünket, és persze nem
kérdezték, mi akarsz lenni – szakadt föl az adjunktusból az első liter után. –
Csak úgy pofára szortíroztak bennünket, belőled vegyészmérnök, belőled orvos,
belőled marxizmusoktató, belőled meg jogász lesz, mutogatott ránk egy
sápkóros zsidó. Aztán úgy is lett, Milánkám.
– És te szíved szerint mi lettél volna, Miska bácsi? – kérdeztem.
– Parádés kocsis – súgta hosszú szünet után Miska adjunktus. – Most be
vagyok baszva, Milánkám, és tudod, a részeg ember megmondja az igazat, hát
bevallom neked, hogy én semmit sem szerettem jobban a felcicomázott
lovaknál, a zöld hajdú uniformisnál, de elvittek Pestre szakérettségizni, aztán
meg jött ez a polgárjog! – vicsorított egyet, és még a félhomályban is jól láttam,
hogy a bodzával színezett bor alattomosan sötét bordóra festette Miska
adjunktus metszőfogait.
– Ennek persze könnyű – mutatott a még mindig szakácskötényben
tüsténkedő kollégájára. – Tud főzni. Ilyenkor aztán villog a halászléjével.
Máskor meg a pörköltjével. A bulik előtt már egy héttel tele lesz vele az összes
folyosó, hangoskodik, hogy a marhalábszárat itt, a pontyot meg ott vásárolta. A
keserves úristenit, hogy én még főzni sem tudok!
De Miska adjunktus nemcsak főzni nem tudott, de az autószereléshez sem
értett, a szőlőműveléshez sem, mint tanszéki kollégáim, nem tudott focizni, mint
Imrus, nem értett a nők elcsábításához, a kárpitossághoz, a házépítéshez, a
méhészethez, a virágkertészethez, mint néhány szerencsés jogi kari oktató. Ő –
gyakorlati érzék híján – semmiben sem találta meg önmaga megvalósítását.
Miska adjunktus boldogtalan volt.
Majdnem megkérdeztem ekkor tőle: Hát a tudomány? Hisz ott van neked,
Miska bátyám, a tudomány! De még időben visszafogtam magam, mert
rájöttem, ezzel tévednék a legnagyobbat. Hisz, ahogy Pál apostol mondja, nem
azé a választás, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a
könyörülő Istené. A Tudomány is efféle Istenség, övé a választás, és az öreg
nem került a kiválasztottak körébe.
Mintha csak a föl nem tett kérdésre válaszolt volna Miska adjunktus, így
folytatta.
– Milánkám, én úgy utálom ezt a polgárjogot, mint a szart. Tizenöt éve
írom a kandidatúrámat, de megsúgom neked, soha sem fejezem be. Utálom,
érted, utálom – köpött egyet az oktatói étkezde világosszürke linóleumpadlójára,
melyről másnap a takarítónő azt hitte, hogy vér. Egy marék Trisót szórt a vörös
nyálfoltra. „Már vért köpnek ezek a részeges disznók”, mondta a tálaló
asszonynak, aki másnap ezt még nekem is elújságolta.
A méhészetben, kárpitosságban, szőlészetben örömüket lelő tanárokat
gyakorlatias képességük olykor a tudományban is segítette, mert előbb-utóbb
összeütöttek valami disszertációfélét, amivel a kandidátusi védésen a hasonló
színvonalú dolgozatokkal fokozatokat szerzett kollégáik átengedték őket. Ez
védelmet nyújtott nekik a nyugdíjig. De legjobban maguk a szerzők tudták, hogy
irományaiknak vajmi kevés köze van a tudományhoz, ezért a védés után fiókok
mélyébe süllyesztették munkáikat, többé senkinek sem mutatták, és akkor
érezték magukat igazán tudósnak, ha egyetlen más tudós sem volt a közelben.
Lehetőleg minél távolabb az egyetemtől. Például otthon a falujukban, mert
valami különös oknál fogva ezek a szakérettségizett oktatók mind paraszti
környezetből kapaszkodtak föl a jogtudomány templomába. A városi fiatal
munkásokat talán mérnököknek küldték vagy orvosnak, de az én idősebb
kollégáim, a professzorok, túlkoros adjunktusok, virgonc docensek mind
parasztgyerekek voltak.
– Hallom, Miska, nagy ember lettél. Egyetemi tanár, lapogatták Miska
adjunktus vállát, amikor belépett a Kishajmási kocsmába.
– Valami olyasmi – bólintott ilyenkor az adjunktus, és mindenkit
meghívott egy kevertre. Ilyenkor boldog volt.
És akkor is jó volt tudósnak lenni, amikor a felesége beutalót szerzett
Dobogókőre a SZOT üdülőbe, és az ebédlőben elterjedt, hogy van itt egy jogász
professzor. Miska adjunktus ilyenkor különösen ügyelt a viselkedésére, keveset
szólt, sokat mosolygott, és apró biccentésekkel követte beszélgetőtársait, akik
olyanokat mondtak folyton, hogy „de a professzor úr, ezt nyilván, jobban tudja
nálam”.
– Ugyan, kérem, nagyon jól látja ön ezt a kérdést – felelte ilyenkor az
adjunktus. Az üdülő vendégei pedig nem győzték dicsérni.
– Látod, anyukám, milyen nagy tudású, és mégis milyen szerény.
Ezt szerette legjobban Miska adjunktus az egyetemi állásában, ezeket a
távoli fellépéseket, ha civilek között alakíthatta a tudóst. De amikor reggel a
tízes busszal közeledett az egyetemhez, egyre erősebb szorítást érzett a
gyomrában, és kedélye akkor zuhant a mélypontra, ha föllépett a katedrára.
Ilyenkor lekuporodott a székre, előhúzta táskájából a füzetét, amelybe töltőtollal
a tankönyv bizonyos részeit bemásolta, és olvasni kezdett.
A diákjait úgy a harmadik óra környékén kezdte megutálni, addigra a
legostobább hallgató is rájött, hogy az adjunktus a könyv tartalmát olvassa föl.
Egyre pimaszabbak lettek, zörögtek, beszélgettek, Miska adjunktus pedig csak
olvasta a füzetből a polgárjog szentenciáit, és nagyon igazságtalannak tartotta a
sorsot, hogy lerángatta őt a parádés kocsik cifra bakjáról, és ebbe a kegyetlen
világba vetette.
A barkácsoló és kiskerttulajdonos oktatók legalább délutánonként és a
hosszú nyarakon kiteljesíthették magukat, de a Miska-féle szegény ördögöknek
a szabadidőre is csak a lelkiismeret-furdalás jutott, hogy írni kellene azt a kurva  
kandidatúrát.
Mikor már néhány éve tanítottam a karon, elhatároztam, hogy beülök
néhány szaktantárgyi előadásra, mit tanulnak a hallgatóim, változott-e a
tananyag, az oktatás, mióta ide jártam, de ugyanazt a lapos, igénytelen felfogást
láttam, mint akkor, csak most élesebben kitűnt a dolog vacaksága.
– Aki idegen vagyontárgy megsemmisítésével vagy megrongálásával kárt
okoz, rongálást követ el – ismertette a törvény szövegét az előadó, majd különös
okfejtésbe kezdett, mint egy éjjeli lepke a fény körül, úgy keringtek mondatai e
körül az egyszerű kijelentés körül. Minden szót megmagyarázott, hogy idegen
az, ami nem az enyém, hanem a másé, a megrongálás olyan ráhatás, mely által a
dolog károsul vagy megsemmisül, és itt hosszasan magyarázta, hogy miképpen
érhetjük el ezt.
– Vagy összetöröm – roppantotta szét a krétát a kezében –, elégetem,
elpárologtatom, vegyítem, összekeverem, vagy másként változtatom meg a
halmazállapotát, állatot ivartalanítok –, sorolta egyre ingerültebben, mint akit
bosszant, hogy nem teheti meg ezt a darabka krétával, majd nagy levegőt vett, és
folytatta. – Eláztatom, úgy hatok rá, hogy esztétikailag legyen értéktelenebb,
vagy higiéniailag korlátozom a felhasználását – kiabálta, majd a krétát maga elé
hajította, és porrá taposta. Ettől láthatóan megnyugodott. – A bűncselekmény a
kár bekövetkezésével válik befejezetté –, mondta, miközben cipője orrával
széttúrta a fehér halmocskát.
És ez így ment az egész órán. Felolvasta a törvényszöveget, aztán
szavainak értelmét magyarázata egyenként, hosszasan.
De akkor sem jártam jobban, amikor az efféle szómagyarázó tételes jogi
tárgyak helyett, egy elméleti stúdium előadását választottam. Államelméletből
az össznépi szovjet államról beszélt az előadó.
– Az össznépi szovjet állam, azért össznépi, mert a Szovjetunió minden
népének és minden egyes tagjának az érdekeit szolgálja. De az állam el fog halni
– magyarázta az előadó –, de mielőtt elhalna, előtte még nagyon erős, sőt, egyre
erősebb lesz, aztán mikor már nagyon, de nagyon megerősödött, na, akkor fog
elhalni.
Mint a Kaposvári Dózsa ökölvívója, jutott eszembe Vadák, aki folyton csak
erősítette magát, evett, gyúrt, evett, gyúrt, püfölte a homokzsákot, egyre erősebb
lett, aztán egy edzésen két vasgolyóval a kezében megütötte a guta. És láttam
magam előtt, ahogy a szovjet állam, vörösen, gutaütötten összerogy, és elhal,
mint a félnehézsúlyú Vadák a Dózsából.
Ezeket hallgatva elégedetten nyugtáztam, hogy nekem mégiscsak Platónról
és Hegelről kell, és Kierkegaardról meg Wittgensteinről meg szabad beszélnem.
A filozófia történetét két féléves kurzuson a diákok elé tárni eleinte nehéz
feladatnak tűnt, a bőség zavarával küzdöttem. Aztán néhány év múlva egyre
könnyebben ment, csak az előző évi jegyzeteket kellett elővennem, melyekbe,
úgy három éven keresztül, újabb betoldások kerültek, aztán ezek is elmaradtak.
Azt vettem észre, hogy ugyanazt ismétlem évről-évre, és lassan magam sem
tudok sokkal többet, mint amit elmondok. Kétezer év bölcselettörténete az
órákra magammal cipelt kéziratköteggé zsugorodott. Ami abban nem szerepelt,
az már lassan nem is létezett a számomra, hiszen kezdtem elfelejteni a vaskos
könyvekben olvasott méretes bölcsességeket. De azért megbízható, rutinos
órákat tartottam továbbra is, olyanokat, mint az első években, amikor még
élveztem is ezeket.
Ekkoriban jelentek meg a szocializmus addig kikezdhetetlennek tűnő
épületén az első apró repedések.
– Kedves elvtársak – kezdte Imrus a párttaggyűlést –, ma, a városi
pártbizottság előírásainak megfelelően két napirendi pontot tárgyalunk. Az első
a Demokratikus centralizmus erősödése hazánkban című, a második pedig a
jövő héten életbe lépő központi áremelés részletes listája. A demokratikus
centralizmus, mint az ti is jól tudjátok, folyamatosan erősödik. Ez alól az elmúlt
év sem volt kivétel. Ennél jobb hírrel ma nem szolgálhatok, hát térjünk át a
második napirendi pontra.
Előhúzott egy listát, és sorolni kezdte az érintett termékeket és új áraikat.
– Nekünk, párttagoknak kötelességünk, hogy elfogadtassuk a
pártonkívüliekkel ezt az áremelést – mondta Imrus. – Persze csak utólag, a jövő
hétfőtől, amikor életbe léptek, mert addig titokban kell tartanunk. De attól persze
még bizonyos vásárlásainkat előrehozhatjuk.
Eszem ágában sem volt kávéval, cukorral vagy zsemlemorzsával
feltöltenem a spájzot, unottan firkálgattam egy lapra, de mikor meghallottam a
kerékpár szót, fölkaptam a fejem, ugyanis jó ideje készültem, hogy vegyek egy
biciklit, sőt kettőt, mert szerettem volna, ha feleségemmel közös túrákat teszünk.
A taggyűlés után kivettem a tanszéki íróasztalomba rejtett dobozból a dugi
pénzemet, és elsétáltam a Rákóczi úti műszaki boltba. A bolt elé kitett bicikliket
éppen két barnaköpenyes eladó próbálta becipelni az eladótérbe, mikor
odaértem, és hallottam, ahogy az egyik kérdi a társát:
– Mi a lófasz van? Fölviszik a Csepelek árát, azért tapossák itt az elvtársak
egymás sarkát?
– Úgy látszik – vonta meg a másik a vállát. – Mint vihar előtt a varjak, úgy
keringenek itt ezek az öltönyös kommunisták – tette hozzá halkan, aztán
beléptek az üzletbe.
Az eladótérben a szokottnál nagyobb nyüzsgés fogadott, az eladókat
öltönyös férfiak ostromolták, akik mind kerékpárt akartak vásárolni. A város
összes pártalapszervezete szerdán délután kettőkor tartotta esedékes taggyűlést,
és a hivatalnokok – a munkásokkal ellentétben – le tudtak lépni az irodákból,
hogy azonnal megejtsék vásárlásaikat, mielőtt a bányász, a vasesztergályos és
mozdonyvezető párttagok megérkeznek, hogy kifosszák az üzleteket.
– Csak sorjában, elvtársak, mindenkinek jut – hazudta az egyik
barnaköpenyes, mert igazából csupán húsz darab bicikli állt az eladótérben.
Csupa egyforma Csepel, fekete vázas férfi és piros, váz nélküli női bringa.
Éppen megcsíptem még egyet-egyet az utolsók közül.
A két biciklivel, táskámat a vállamra akasztva egyensúlyoztam az utcán,
távolabb öltönyös párttagokat láttam kezükben bringával, mert nem ültek föl,
csak a járdán tolták, és hallottam, ahogy a járókelők szitkozódnak:
– Úgy látszik, fölmegy a bicikli ára, biztos bejelentették a párttaggyűlésen,
mert ezek a kurva kommunisták most viszik haza az utolsókat.
Ekkor hirtelen egy mellékutcából Miska adjunktus fordult be elém. Mielőtt
bármit mondott volna, hosszan nézte a két csillogó biciklit.
– Van még? – kérdezte.
– Azt hiszem, elkéstél, most adták el az utolsókat – mondtam neki együtt
érzőn.
– Haza kellett rohannom a pénzért. A ló rúgja meg, ez az én formám –
csapott a levegőbe.
Könny gyűlt a szemébe, és azt mormogta, hogy a ló rúgja meg, nekem
semmi sem sikerül. Semmi, semmi, lovalta bele magát, és rázni kezdte a
zokogás.
Csak álltam ott, és nem tudtam, mit tegyek. A sok apró kudarc éppen ott,
éppen akkor csapott át ebbe a látszólag indokolatlan új minőségbe: a zokogásba.
– Minő csodás kevercse rossz s nemesnek az ember! – szavaltam egykori
évfolyamtársamnak, Bélának, és az eredeti szövegben szereplő „nő” helyett nem
véletlenül mondtam embert. – Méregből s mézből összeszűrve – folytattam
magasba emelve az ujjam, mire Béla unottan ejtette le a fejét, de én folytattam. –
Mégis miért vonz? – itt rövid hatásszünetet tartottam, – mert a jó sajátja, míg a
bűne a koré, mely szülte őt! – fejeztem be diadalmasan.
– Azt hiszed, baszki, hogy ezzel minden kis szemétségedet
megmagyarázhatod? – ingatta a fejét Béla. – A geci kis kompromisszumaidat, a
pártbelépésedet, a kussolásaidat a taggyűlésen, az előadáson ki nem mondott
gondolataidat? Mind a korra kennéd?
– Soha nem hazudok a katedráról – vágtam közbe. – Jó, nem mondok ki
mindent, de direkt nem hazudok – feleltem sértődötten, és arra gondoltam, ha ez
bejött Kantnak Königsbergben, hát nekem is jó lesz itt.
– És meddig mennél el? – kérdezte Béla. – Ha megkérnének, tartanál
speckolt a mai szovjet filozófia eredményeiről, vagy ha hívnának, hát bemennél
a párbizottságra dolgozni? Ember, hát nem látod, hova vezet ez? – mondta némi
pátosszal a hangjában Béla, aki a városi ügyészségen volt fogalmazó, és már
kétszer utasította vissza a pártbelépést, amire nagyon büszke volt. Úgy gondolta,
ez kellő alapot ad neki, hogy ítélkezzen fölöttem.
– Neked könnyű. A te terveiddel nekem is ekkora lenne a pofám –
mondtam neki, mert tudtam, hogy Rovó Béla barátom hamarosan disszidál.
Amerikába megy, és szarik erre az egészre.
Béla már kétszer befizetett társas útra, egyszer Bécsbe, egyszer pedig
Rómába, de mindkét alkalommal visszajött, ahogy ő mondta, még nem érett
meg a helyzet, de szerintem egyszerűen beszart a menekülttábortól, meg attól,
hogy talán soha nem térhet haza. Tervéről azonban nem tett le, ebből merítette
erkölcsi tőkéjét, az emigránsok gőgjével ostorozott engem.
Ez tartott bennünket össze. Szívesen hallgattam, ahogy barátom a fejemre
olvassa bűneimet. Vezekeltem ilyenkor. És ha már túlzónak éreztem a
bűnbánatomat, átmentem támadásba, és előadtam a védelmemre gyártott
érveket. Rovó pedig, akiben ott lobogott az ország elhagyásának lángja, ha
érezte, hogy hamvad a parázs, e vádbeszédekkel szította föl magában a tüzet.
Ahogy sorolta érvényesülésem érdekében elkövetett bűneimet, úgy erősödött
benne a rezsim iránti gyűlölet.
– Engem nem törnek be ezek! Itt hagyom őket, mint a szart! Majd
meglátod, mit viszek én végbe a szabad világban – fogta halkabbra. – Beszari
seggnyaló, miért nem jössz velem?
– Tudod jól, a szüleim, meg itt vannak az öcséim, igazán jól csak magyarul
tudok, most már háromévente utazhatunk nyugatra, társas úttal akár évente is –
soroltam a már százszor ismételt érveimet, csak arról hallgattam, hogy
tulajdonképpen nincs nekem komoly gondom ezzel az egésszel. A tanácstól
lakást kaptunk, ha szétmegyünk Csapesszal – mert már voltak erre utaló jelek –,
az nálam marad, úgy szerződtem az egyetemmel. Egy kutatásból most plusz
pénz jön, hamarosan adjunktus leszek, nemrég szóltak, hogy taníthatnék a
marxista esti egyetemen – ahogy a városban hívták, a foximaxin –, itt rengeteg
új kapcsolatra teszek majd szert, meg onnan is jön pénz. Hát miért hagynám itt
ezt? Mennék a semmibe, az ismeretlenbe?
Ezt azonban nem mondtam Bélának, főleg a foximaxit nem, ez majd egy
következő veszekedésünk témája lehet, melyhez már gyűjtöttem az érveket
barátom és persze saját belső kifogásaim ellen.
– Reménytelen üresség! Az vár itt rád! – mondta ki Béla a végszót, mint
mindig, mire hívtam a pincért, hogy fizetünk.