Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. december / Értelmiségi csoportosulások kísérletei a magyar kultúra átalakítására a XX. század utolsó harmadában

Értelmiségi csoportosulások kísérletei a magyar kultúra átalakítására a XX. század utolsó harmadában

(A Partiumi Keresztény Egyetemen 2015. szeptember 10-én elhangzott előadás szövege)
A cím többet ígér, mint amit nyújtani tudok. Csakis néhány olyan szellemi törekvésről szólhatok,
amelyhez közel kerültem. Töredékes szellemi önéletrajznak is lehetne nevezni ezt a
gondolatmenetet. Kényesnek tekinthető kérdéseket sem fogok megkerülni. Elfogultan ítélek,
vállalva a tévedés kockázatát. Vázlatomnak az lehet érdeme, hogy jórészt kevéssé ismert
értelmiségi csoportokról próbálok szót ejteni.
Ismeretes, hogy Szegedy-Maszák Aladár 1947-ben elhagyta Magyarország washingtoni
követségét. Egyik testvére börtönbe került, szüleit kitelepítették. Mi is kétszer rákerültünk az
elszállítandók jegyzékére, hála az Államvédelmi Hatóság alkalmazottjának, akit családjával az
államosított házba beraktak. Ő többször is rám fogta a fegyverét. Össze voltunk csomagolva, és én
az ablakból néztem, megáll-e a teherkocsi. (Sajnos, olykor még álmomban ennél az ablaknál
figyelek, pedig azóta felnőttek a fák, és már nem lehet kilátni az utcára.) Anyai nagyapám (aki
évtizedekkel születésem előtt meghalt) egykori parádéskocsisának a fia a Belügyminisztériumban
dolgozott, és ő mentett meg bennünket. Ez a családi háttér arra tanított, hogy távol maradjak a
közvetlen politikai ellenállástól. Miután első zongoratanáromat, Kócsi Erzsébetet férjével, a
történeti író Asztalos Miklóssal (1899–1986) 1951-ben budai házából Körösladányra telepítették ki,
a Moszkva, azaz Széll Kálmán téri Hannig zeneiskolába kerültem át, ahol Hannig Pál és felesége,
Ragyóczy Jolán tanított zongorát, Felvinczi Takács Alice hegedűt, Petneki Jenő szolfézst. Tanuló
társaim közé tartozott a később, 1968-ban, illetve 1964-ben Németországba távozott zeneszerző,
Gárdonyi Zsolt (1941–), Szathmáry Zsigmond (1939– ), ez utóbbinak orgonistává lett Lilla húga
(1944– ), az utóbb óangol irodalommal foglalkozó Perényi Erzsébet (a hegedűs Eszter és a csellista
Miklós testvére) vagy Mályusz Elemér Károly nevű fia, aki  végül a matematikusi pályát
választotta. Visszatekintve úgy sejtem, ebben az „államilag engedélyezett” iskolában kaptam az első
ösztönzéseket arra, miként lehetne az adott keretek között némileg változtatni a magyar
művelődésen. Magától értetődik, hogy a növendékek még inkább csak hallgatták a szülők
eszmecseréit. Különösen a kiváló tanár Szathmáry Lajos (1903–1994) otthonában folyt
beszélgetések adtak szellemi táplálékot. (Ha jól sejtem, ő a Magyar Közösség szellemi köréhez
tartozhatott.)  A növendékek többsége nem a zenét választotta hivatásnak; a szülők azzal a hátsó
gondolattal járatták gyerekeiket e magániskolába, hogy a muzsikálás elválaszthatatlan az
értelmiségi léttől, és a zenében nem érvényesül a politikai hatalom kényszerítő ereje. A Hannig
iskolában töltött idő ugyanúgy a rendszerrel nem rokonszenvező, a korban „reakciósnak” nevezett
polgári középosztály életmódjához tartozott, mint „Mimi néni”, azaz Endrédyné tánciskolája a
Gerlóczy utcában.
1956 törést okozott ennek a kitelepítéssel és sok esetben börtönbüntetéssel sújtott osztálynak
az életében. Nagyon sokan eltávoztak azok közül, akiket tisztelni és szeretni lehetett. A puha
zsarnokság több szempontból erősebben kényszerített alkalmazkodásra.  
Egy évvel az egyetem befejezése után, 1967-ben az akkoriban az Európa Kiadónál dolgozó
Hankiss Elemér közvetítésével kerültem kapcsolatba Németh G. Bélával, aki afféle verselemző
műhelyt hozott létre. Kettejük barátságát erősítette, hogy együtt távolították el őket az Eötvös
Collegiumból, és Horváth János fogadta be őket a lakásába. Figyelemre méltó módon, nagyon
különböző hátterű fiatalok között teremtődött közös nevező. Szörényi László katolikus nevelést
kapott, Veres András apja 1963-tól 1970-ig a Munkaügyi Minisztériumot vezette, Ujhelyi Mária
szintén ismert mozgalmi családból származott, Vajda András horthysta tiszt fia volt, Korompay (H.)
János nagyapjának, Horváth Jánosnak az örökségét képviselte, Zemplényi Ferenc kikeresztelkedett,
módos vállalkozók hangsúlyozottan polgári értékrendet valló leszármazottjának mondhatta magát.
Az akkor Irodalomtörténetinek nevezett Intézet Ménesi úti szobáiban hetente tartott
megbeszéléseken nagyon sok időszerű kérdést megvitattunk. Nemcsak az irodalomra terjedt ki a
figyelmünk. Szövegelemzéseket készítettünk, de Németh G. Béla ösztönzésére mindig történeti
szempontok érvényesítésével. Hankiss A népdaltól az abszurd drámáig (1969) című kötetéből
főként „A 'vershelyzet'” és a „Kihez szól a vers?” című tanulmány szempontjait érvényesítettük.
Rendszeresen olvastuk a nyugati (elsősorban angol, francia és német nyelvű) szakirodalmat, a New
Criticism, a francia strukturalisták munkát, de az orosz formalistáktól és a cseh strukturalistáktól is
igyekeztünk tanulni. Gyökeresen szakítottunk az akkoriban Magyarországon hivatalosnak számító
szemlélettel. Félretettük az eszmei mondanivaló fogalmát, tartalom és forma kettősségét, és a
lengyel fenomenológus Roman Ingarden nyomán jelentésszinteket különböztettünk meg. Szerkezeti
egységeket jelöltünk ki. Nem vettük adottnak, állandónak egy mű jelentését, helyette Gadamer
szellemében hatástörténet földerítésére törekedtünk. Voltak, akik később nem az
irodalomtudományt választották hivatásként. (Szöllősy-) Sebestyén András például nyelvész lett. A
csoport egyetlen munkás származású tagja, az Angyalföldön született Zubreczky György már nem
szerepelhetett Az el nem ért bizonyosság (1972) című tanulmánygyűjteményben, mert közvetlenül a
könyv kéziratának leadása után külföldre távozott. Az irodalomelméleti vonatkozásban rendkívül
tájékozott, otthon elvont festményeket alkotó Dienes László – a Korunk egykori szerkesztőjének a
Szovjetunióban született fia – turistaútlevéllel Olaszországba utazott, és nem tért vissza. A kötet
Arany János korai lírájával foglalkozott, vagyis addig elhanyagolt művekre irányította a figyelmet.
Más költők – így Kosztolányi, József Attila és Pilinszky – verseivel is foglalkoztunk, de ezek a
munkák sajnálatosan félbemaradtak, részben a bennünket ért támadások miatt.
Néhányan Bonyhai Gábor (1941–1996) szimbolikus logikai, valamint Petőfi S. János
(1931–2013) jeltudományi tanfolyamára is jártunk. Tudtuk, hogy 1956 után Hankiss Elemérhez
hasonlóan Petőfi is büntetést kapott. Nemzetközi összefüggésbe igyekeztünk helyezni a magyar
irodalmat. Ezekben az években azt lehetett hinni, hogy az irodalom- és a nyelvtudomány nagyon
közel került egymáshoz. Nem foglalkoztunk a szerzők életrajzával, ehelyett a szöveg belső
szerkezetének a föltárására törekedtünk. Amikor Arany János A lejtőn című költeményének
elemzését megmutattam Németh G. Bélának, azt mondta: így a brabanti csipkeverésről is lehet
értekezni. Azt tanácsolta: tegyek olyan állításokat, amelyeknek lesz visszhangja. Elemzésemet
megfejeltem egy bevezetéssel. Ez váltotta ki a Népszabadság indulatát: a kötetet az a vád érte, hogy
kétségbe vonja nemzeti értékeinket.
Az érintkezés Petőfi S. Jánossal sajnálatosan megszakadt 1969-ben, amikor ő Svédországba
távozott. Szerepét Szépe György vette át. A szemiotika (szemiológia) hatása érzékelhető a Hankiss
által szerkesztett Formaalkotó elvek a költői műalkotásban és A novellaelemzés új módszerei
(mindkettő 1972) című kötetben. A továbbiakban a nyelvészet és irodalomtudomány közeledése
ábrándnak bizonyult, és a csoport érdeklődése egyre inkább a bölcseletre, lélektanra, történelemre,
szociológiára irányult. Részt vettünk a strukturalizmusról folytatott vitában, kísérletet tettünk arra,
hogy megvédjük Hankiss Elemért az akkor már Pándi Pál szerkesztette Kritikában. Egyik (utóbb
tragikus véget ért) fogdmegjétől még ugyanabban a számban megkaptuk a magunkét.
Németh G. Béla munkacsoportja más szakmákban (nyelvészetben, művészettörténet-
írásban, valláskutatásban, bölcseletben, sőt természettudományban) dolgozó tudósokkal és
kolléganőkkel kibővítve hozta létre a Forradalom után – kiegyezés előtt című tanulmánykötetet,
amely szintén rendszeres megbeszélések nyomán és azzal a szándékkal készült, hogy az
önkényuralom természetét derítse föl. Talán ezzel magyarázható, hogy meglehetős késéssel, csak
1988-ban jelent meg. A továbbiakban a fiatalok már önállóan folytatták tevékenységüket,
Szövegmagyarázó Műhely néven. Ennek a mozgalomnak Horváth Márton Iván nevű fia, Balassi
Bálint és József Attila életművének, továbbá a számítógépes irodalomtudománynak kiváló
szakértője is tagja lett, valamint az irodalomelmélettel és a balti államok kultúrájával foglalkozó
Bojtár Endre, a reneszánszról értekező Ács Pál, a metafora mibenlétét elemző Bezeczky Gábor, a
beszédaktus elméletet az irodalomtudományban alkalmazó Kálmán C. György, valamint Németh G.
Béla tanítványai közül Reisinger János és (Erdélyi) Kiss Mihály. 1979-ben öten cikket közöltünk
Esterházy Péter Termelési-regényéről a Mozgó Világban, érzékeltetve, hogy a hivatalosan
támogatott irodalommal szemben az új prózaíró nemzedék tevékenységét igyekszünk méltatni. A
csoport Ismétlés a művészetben címmel ülésszakot is szervezett, amelynek anyaga 1980-ban jelent
meg.
Évekkel később ez a közösség is szétszóródott, a két legutóbb említett tagja közül az egyik
adventista prédikátor lett, a másik egy ideig a Pázmány Péter Egyetemen oktatott, de újabb
tevékenységéről nincs tudomásom. E társaság a közvéleményt, a hivatalosan szentesített értékrendet
az irodalom középiskolai oktatásának megváltoztatásával próbálta átalakítani. Két célkitűzésünk
volt: a művek értelmezésének módját akartuk kicserélni és az iskolai tananyag, sőt általában a
kánon átalakítására törekedtünk. Nem vitás, hogy e kezdeményezésnek voltak politikai vetületei.
Olyan írókat hívtunk meg az MTA Irodalomtörténeti (későbbi nevén Irodalomtudományi)
Intézetébe, ahol a többségünk dolgozott, akik szemben álltak a politikai hatalommal – például
Mészöly Miklóst és Eörsi Istvánt. Sokat jártunk tanári továbbképzésre, majd később néhányan
nyaranta leutaztunk Csíkszeredára, hogy az ottani fiataloknak tartsunk előadásokat. Először a
tananyagot próbáltuk megújítani – Illés Bélát Ottlik Géza váltotta föl, bekerült a Biblia, Széchenyi
és Kemény Zsigmond –, majd három tankönyvet és hozzájuk csatlakozó szöveggyűjteményt
jelentettünk meg 1979-ben, 1980-ban és 1982-ben. A Tankönyvkiadó pályázatára névtelenül adtuk
be a próbafejezeteket, és a bírálók egyöntetűen nekünk adták az első díjat. Az első kötetben a
klasszikus ókorral foglalkozó részt Ritoók Zsigmond készítette el. A népköltészet szerepeltetését a
csoport megbízásából Csoóri Sándorral igyekeztem egyeztetni. A képanyag összeállítására Beke
László művészettörténészt kértük meg. A sorozat sokat köszönhetett a kiadónál dolgozó Mész
Lászlónénak. Egy alkalommal a Pártközpontba is beidéztek bennünket, ahol éles vita alakult ki az
Eötvös Loránd Tudományegyetem néhány irodalmár professzorával. A sajtóbeli támadások
megakadályozták, hogy negyedik tankönyvet is írjunk. A bírálók egy része azt állította, túlzottan is
előtérbe állítottuk a tragikumot és az iróniát. Nem vitás, hogy ezt a csoport akkori közérzetével
lehet magyarázni.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Belvárosi Kávéházban találkozott egy kis csoport,
amelynek tagjai Aczél György kultúrpolitikájával szemben fogalmaztak meg éles bírálatot.
Huszárik Zoltán, a festő Halmy Miklós és Schéner Mihály, az író Szakonyi Károly mellett fiatalok
is részt vettek ezeken a beszélgetéseken – az említett Zubreczky György is. Az általam ismert
értelmiségi közösségek közül talán ez oszlott fel a legkorábban. Az írók közül Mészöly Miklós
törekedett arra, hogy ösztönözze különböző felfogású személyek eszmecseréjét. Ezek a találkozók
Kisorosziban, Szekszárdon vagy a Városmajor utcában a rendszerváltás után szűntek meg. Az író
hatvanadik születésnapján még Csoóri Sándor és Eörsi István tartott köszöntőt. 1990 után Mészöly
már panaszkodott, hogy ábrándot kergetett, amikor egymástól merőben különböző felfogású
embereket próbált összehozni.  
A Szövegmagyarázó Műhellyel körülbelül egy időben létezett az úgynevezett Kaszinó, mely
1975-től általában havonta tartotta üléseit, a tagok lakásán. Mindnyájan polgári értékrendet
vallottunk, és ennek képviselőit kerestük a kisebbségben élő magyaroknál is. Nem
rokonszenveztünk Lukács György tanítványainak vagy a 68-as reformkommunistáknak nézeteivel.
Idegenkedtünk a demokratikus ellenzéktől, mert úgy véltük, túlzottan kötődnek a baloldali
örökséghez, és a szellemi életnek egyértelműbb függetlenségére vágytunk. Egyetemista koromban
rendszeresen látogattam Kassák Lajost, akinek ösztönzésére foglalkoztatott az avant-garde
művészet. (Vele eredetileg ugyanúgy apám ismertet meg, ahogyan Illyés Gyulával, Szabó Pállal,
Sinka Istvánnal, sőt Erdélyi Józseffel is.) Egyikünk Litván Györggyel barátinak nevezhető
kapcsolatban állt, és az ő hatására Jászi Oszkár munkáit is tanulmányozta. E kivételektől eltekintve
ösztövérnek tekintettük a magyarországi baloldali örökséget, sőt az orosz birodalmi terjeszkedés
eszközét láttuk benne. Azt a meggyőződést hoztuk hazulról, hogy 1944-ben Magyarország német
megszállása a harci egységek kényszerű átcsoportosítása révén kedvezett a nyugati hatalmaknak,
1945-ben nem volt esély demokratikus átalakulásra, az 1948 utáni magyar politika velejéig romlott
volt, 1956-ban pedig a forradalom nem számíthatott nyugati támogatásra. Tagadhatatlan, hogy e
körnek voltak korlátai: noha tagjai között akadt olyan is, aki filozófia szakot is végzett, általában
hiányzott a bölcseleti műveltségünk, és a többség sem kiállításra, sem hangversenyre nem járt
rendszeresen. Gazdasági, pénzügyi és műszaki ismeretekkel pedig egyikünk sem rendelkezett.
Ez a hangsúlyozottan tudományközi társaság már nyíltabban politizált, és azután szerepet is
játszott az úgynevezett rendszerváltásban. A tagok hasonló családi háttere megkönnyítette az
eszmecserét. Jeszenszky Gézát és Buzinkay Gézát a Toldy Gimnáziumban Antall József tanította, a
néprajzos Kósa László református lelkész fia volt, és 1981-az MTA Néprajzi Kutató Intézetéből az
ELTE újonnan létrehozott, Németh G. Béla által vezetett Művelődéstörténeti Tanszékéra került,
Gergely András és Nagy József Zsigmond történész Szabad György szellemét képviselte, a régész
Bálint Csanád és a turkológus Vásáry István a magyar őstörténet tanulmányozására vállalkozott. Az
irodalomtudományt Szörényi Lászlóval és Kiss Gy. Csabával hárman képviseltük. Olykor
Kodolányi Gyula és Kulcsár Szabó Ernő is megjelent a találkozókon. Időszerű kérdéseket vitattunk
meg, például 1975-ben, Károlyi Mihály pesti szobrának fölállításakor volt, aki azzal érvelt,
egyáltalán nem érdemel szobrot, mások nem központi helyen állíttatták volna föl Varga Imre
alkotását. Felvidéki és erdélyi utazások segítették elő a kapcsolat fölvételét az ott élő magyar
értelmiség tagjaival, az erdélyiek közül Benkő Samuval, Katona Ádámmal, Kántor Lajossal, Szabó
Zsolttal és másokkal. Balogh Edgárt és Szabó T. Attilát is meglátogattuk.
Időként egy-egy vendéget hívtunk meg. Illyés Gyula örült, hogy nála lényegesen
fiatalabbakkal cserélhetett eszmét. Eleinte némileg derűlátóan ítélte meg az ország helyzetét.
Amikor azután elkomorodott, felesége arra emlékeztette, ideje hazamenniük. Antall Józsefet,
Hankiss Elemért és Németh G. Bélát többen tiszteltük. A külföldiek közül Cs. Szabó László, Kibédi
Varga Áron és John Lukacs tőlünk kívánt tájékoztatást a magyarországi helyzetről. Lukacs
érdeklődését mi keltettük föl Erdély iránt, ahová el is utazott, majd cikket írt a magyarság ottani
állapotáról, amely komoly nyugati visszhangot keltett. Szegedy-Maszák Aladárt Magyarországnak
a második világháború idején tett kiugrási kísérletéről és a Voice of America 1956-os műsorairól
faggattuk. Amikor Gombos Gyula haza látogatott, ő azt ajánlotta, lépjünk be a pártba és belülről
bomlasszuk a rendszert. Közülünk egyetlen valaki volt tagja az MSZMP-nek. Ő hasonlóan érvelt.
Mivel tudtuk, hogy politikai követelmény is szükséges ahhoz, hogy valaki tagja lehessen az
MTAnak, kijelentettük, hogy nem törekszünk ilyesmire. Egyedül ő mondta, hogy akadémikus
szeretne lenni. A sors iróniája, hogy nem érte el e célját, pedig tudományos teljesítménye ezt
indokolta volna. Kitűnően indult; korán jelentős szakmai eredményeket tudott fölmutatni. Nehéz
egyértelmű választ adni valamely tudományos pálya esetleges egyenetlenségeire vagy akár
megbecsültségére. Ez utóbbi kapcsolatok függvénye. Hankiss Elemér sem lett az MTA tagja, pedig
jelentős nemzetközi hírnévre tett szert. Egész élete során megőrizte függetlenségét, és ezt
példamutatónak tartottuk.
Egy alkalommal a lengyel Szolidaritás mozgalom egyik tagja volt a meghívott, és a
felvidéki magyarsággal is teremtődött kapcsolat: 1978-ban a Kaszinó néhány tagja átutazott
Örsújfalura, majd Somorján, Zalabai Zsigmond lakásán eszmét cserélt a felvidéki magyar
értelmiség képviselőivel, Balla Kálmánnal, Grendel Lajossal, Püspöki Nagy Péterrel, Szigeti
Lászlóval és másokkal. E találkozónak köszönhető, hogy később az egykori Kaszinónak több tagja
könyveket jelentetett meg a Grendel és Szigeti által alapított, majd Szigeti által irányított Kalligram
Kiadónál.
1990-ben e közösség egyes tagjai politikai föladatot vállaltak. Jeszenszky külügyminiszter
lett, Kiss Gy. Csaba az MDF alapítói közé tartozott, Szörényi római, Vásáry teheráni, Gergely dél-
afrikai követséget vállalt, a többiek ragaszkodtak tudományos állásukhoz. Az SZDSZ legtöbb
vezetőjéről az volt a vélemény, hogy maradéktalanul nem tudták levetkőzni korábbi múltjukat.
Akkoriban legtöbben az MDF-et, később az Fideszt támogatták, a legutóbbi választás óta viszont
többekre a csalódás jellemző – főként, de nem kizárólag a kultúrával kapcsolatos intézkedések
miatt. A csoport egyes tagjainak tudományos elismertsége ma már nyilvánvaló: öten a Magyar
Tudományos Akadémia tagjai.
A múlt század vége felé egy olyan társaság is kialakult, amely rendszeresen összejött azzal a
céllal, hogy megvitassa a német karmester Wilhelm Furtwängler hozzáférhető hangfölvételeit.
Egyikünk sem volt hivatásos zenész. Legtöbben irodalmárok voltak, mint rajtam kívül Horváth
Iván, Veres András és Zemplényi Ferenc, de akadt köztünk tanár (Mesterházi Gábor) és történész
(Lackó Mihály). Dán Károly később diplomáciai állást vállalt, Rockenbauer Zoltán egy ideig tagja
volt az első Fidesz-kormánynak. Olykor a matematikus Mályusz Károly, a Hannig zeneiskola
egykori növendéke is megjelent. Zemplényi Ferenc Szent István parki lakásán találkoztunk, és
Horváth Iván jegyezte föl az elhangzottakat, azzal a céllal, hogy könyvet állít össze belőlük. Ez a
terv nem valósult meg. Sor került egy hangversenyre a karmester által írt zeneművekből, megjelent
egy a korábbinál bővebb magyar nyelvű válogatás az írásaiból, fölvételeinek jegyzékével, és
tartottunk egy megemlékezést is. A Francia Furtwängler Társaság egyik ülésén – a karmester
özvegyének jelenlétében – én számoltam be a tevékenységünkről.
Ismeretes, hogy némelyek a német karmestert elítélik azért, mert 1933 után Németországban
maradt. A „Magyar Furtwängler Társaság” tagjai helytelenítették a leegyszerűsítő magyarázatokat,
a jelentős művészi teljesítmények figyelmen kívül hagyását, és ezért nem örültek Szabó István
Taking Sides (magyar változatában Szembesítés) című filmjének. A tagok egy része foglalkozott
mozgóképpel, és filmként sem tartotta sikerült alkotásnak Szabó művét, a többség pedig elvetéltnek
tekintett egy olyan vállalkozást, amely anélkül próbált foglalkozni egy zenésszel, hogy kísérletet tett
volna művészetének megértésére. Nem állítom, hogy e csoport minden tagja mindig ugyanazon a
véleményen lett volna, de egyetértettek abban, hogy mindig az ihlet vezette e karmestert, aki a
költőiséget juttatta érvényre, minden előadás egyediségére törekedett, a fokozásnak, a
folyamatszerűségnek kivételes mestere volt, és Wagner műveiben maradéktalanul érvényesítette azt,
hogy „drámai lehetőségek a zenén keresztül valósulnak meg”, „a zene nem egyszerűen megerősíti
vagy támogatja az előzetesen létező drámai helyzetet” (Badiou 2010, 89). Mi tartotta össze ezt a
közösséget? Furcsa módon az a hátsó gondolat, hogy a zene a legmagasabb rendű művészet. Végső
soron ugyanúgy az értelmezés mibenléte foglalkoztatta e társaságot, mint korábban Németh G. Béla
körét. Nincs kizárva, a politikától menekülés is szerepet játszott abban, hogy annyi órát szenteltünk
egy olyan előadó művészetének, aki évtizedekkel korábban meghalt, így személyesen egyikünk sem
láthatta-hallhatta.
Rockenbauer Zoltánnak köszönhetem, hogy a kilencvenes évek második felében
megismertem a Magyar Wagner Társaságot. Ez olyan civil kezdeményezésű közösség, amelyet
egyének példamutatóan önzetlen tevékenysége jellemez. Rendszeres ülésein minduntalan
szembesülök a magyar közönség egy részének értékőrző, új kezdeményezésektől idegenkedő
hajlamával, amely legalábbis részben okolható a tagság elöregedéséért. Úgy is fogalmazhatnék, e
figyelemre méltó szervezet jól szemlélteti a rendezői színház magyarországi népszerűtlenségét, ami
bizonyos mértékig azzal magyarázható, hogy Magyarország évtizedekig el volt zárva a nyugati
kultúrától. Amikor 2002-ben Katharina Wagner erősen politikai értelmezésű, a magyar
rendszerváltásra is vonatkoztató Lohengrin rendezése az Erkel Színház közönsége elé került, és a
Wagner Társaság egyik ülése ezzel az előadással foglalkozott, a magyar színháztudomány két fiatal
kiválóságát, Imre Zoltánt és Kékesi Kun Árpádot elvittem a vitára. Boros Attila olyannyira
ellenséges modorban szólt a látottakról, hogy jobbnak láttuk távozni a szünetben, anélkül hogy
megszólaltunk volna. A Magyar Wagner Társaságnak mindazonáltal sokan hálával tartozunk,
hiszen nélküle nem juthattunk volna ki a Bayreuthi Ünnepi Játékokra és számos előadást nem
ismerhettünk volna meg fölvételről. Legutóbb Zoboki Gábor rendkívül érdekes előadását hallhattuk
bayreuthi Festspielhaus és a MŰPA akusztikai megoldásairól.  
1984 és 2006 között az Amerikai Egyesült Államokban tanítottam, így megszűnt az
érintkezésem a magyarországi értelmiségi csoportokkal. Csak néhány alkalommal tudtam
megjelenni a „Szalon”-nak nevezett társaság összejövetelein. A rajzfilmrendező Jankovics Marcell
és felesége végtelen türelemmel, pazar vendéglátással sokféle értékrendű művészt, tudóst, közéleti
személyiséget hívott meg. Hiányos ismereteim alapján nem tudom eldönteni, mennyire jöhetett itt
létre tényleges közösség.
Hazajövetelem után Veres Andrással Kosztolányi műveinek kritikai kiadását indítottuk el,
melynek szerkesztésébe később Dobos István debreceni professzor is bekapcsolódott. Föltehető a
kérdés, miért éppen Kosztolányira esett a választás. A válasz hihetőleg abban rejlik, hogy e szerző
kivételesen sokat tett a magyar nyelv fönnmaradásáért, és nem szolgált politikai zsarnokságokat. Ez
a gyakorlati, havonkénti értekezletekkel járó tevékenység óhatatlanul is egy munkaközösség
létrehozásához vezetett. Az idősebbek közül a sinológus Kalmár Éva, a fiatalabb nemzedékeknek
olyan kiváló tagjai, mint a Pázmány Egyetem klasszikus filológusa, Takács László, a Szegedi
Egyetemen, a budapesti bölcsészkaron, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, illetve a
Nyíregyházi Főiskolán oktató Szilágyi Zsófia, Bengi László, Györei Zsolt és Onder Csaba, Parádi
Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, Pintér Borbála középiskolai tanár, a doktori
hallgatók közül pedig Dobás Kata, Zákány Tóth Péter, Tóth-Czifra Júlia, Bucsics Katalin vagy
Varga Kinga kötetek sorát hozza létre. A szabadkai látogatások, a részvétel az évente megrendezett
Kosztolányi Napokon tartós kapcsolatot alakítottak ki a vajdasági értelmiséggel.
Míg a Magyar Wagner Társaság kifejezetten civil közösség, amelynek tagjai nagyon
különböző foglalkozásokat képviselnek és többségükben nyugdíjasok, addig a Hálózati Kritikai
Szövegkiadás nevű pályázat résztvevői egyértelműen szakmai közösséget alkotnak. Legföljebb
annyi közös bennük, hogy mindkettő távol tartja magát a politikától.
Mi az oka annak, hogy az általam ismert értelmiségi közösségek többsége – a legutóbbi
kettő kivételével – felbomlott a rendszerváltás után? Személyes barátságok megmaradtak, de a
korábban hasonló elveket vallók egy része elidegenedett egymástól. Akik a Kádár-korszakban
egyetértettek a rendszer elutasításában, ma sokszor szemben álló felek. Tagadhatatlan, hogy
érvényesülési harcban is kereshető a magyarázat, de elsősorban abban, hogy fölelevenedtek az 1945
előtti Magyarország ellentétei, például nem egyformán látjuk a népi írók művészi jelentőségét. Az
1989 előtti korszak némely kiszolgálója átváltott szűken értelmezett nemzeti értékek harcias
védelmére. Előfordul, hogy ma is szemben állunk olyanokkal, akik évtizedekkel ezelőtt a hatalmat
szolgálták ki. A politikai vezetés nem csökkentette, inkább fokozta a magyar értelmiség
megosztottságát. A legutóbbi negyedszázadban a kormányok elhanyagolták az egészségügyet és az
oktatást. A tankötelezettség leszállítása 18-ról 16 évre aligha segíti elő a műveltség színvonalának
emelését. A Nemzeti Alaptanterv kialakításakor és a tallini magyar követség megszüntetésekor a
döntéshozók nem voltak kíváncsiak a Magyar Tudományos Akadémia véleményére, a Kosáry
Domokos által alapított, rendkívül szűkös anyagi forrással rendelkező Széchenyi és a Makovecz
Imre által elindított, a jelenlegi kormány által jelentős összegekkel támogatott, legalábbis részben
baráti kapcsolatok alapján szerveződő Magyar Művészeti Akadémia között pedig semmiféle
érintkezés nincs. Néhányan ugyan mindkettőnek tagjai, de a többség egymással ellentétes
értékekhez ragaszkodik. 2015-ben előkészületek nélkül, a művészettörténet szakma kizárásával
került sor Csontváry műveinek kiállítására. Amikor Honti László, az MTA egyetlen finnugor szakos
tagja cikket írt a Magyar Tudományban tankönyveink fogyatékosságairól, egy jogot végzett író
napilapban nevezte elavultnak a tudós nyelvészeti nézeteit. A magyar kormány úgy döntött, hogy
megszünteti az összehasonlító irodalomtudomány szakot a felsőoktatásban. Ez az intézkedés
egyszerre szakít az annyit hangoztatott nemzeti örökséggel, amelynek világszerte elismert része,
hogy két magyar tudós, Brassai Sámuel és Meltzl Hugó indította el a legelső összehasonlító
irodalomtudományi folyóiratot, és egyúttal nem vesz tudomást arról, hogy az egységesülés
(mondialisation, globalization) időszakában különös jelentősége volna a több nyelv és kultúra
ismeretét megkövetelő szaknak. Ha Esterházy Pétert 65. születésnapján a magyarországi szlovák
nagykövet hívja meg ebédre, és köszöntésére aznap este a budapesti Szlovák Intézetben kerül sor,
akkor ebből azt lehet sejteni, hogy a politikai vezetők nincsenek tisztában a szellemi értékekkel.
Mi alakítja az értelmiségi pályafutásokat a jelenkorban? Elsősorban három tényező: a piac, a
politikai hatalom és a személyes érdekek összefonódása. Bő száz évvel ezelőtt Mikszáth azt írta: „a
nexus volt mértéke annak, ki milyen úr” (Mikszáth 1961, 1: 6).  Ebben a vonatkozásban nem
változott Magyarország. Rossz hagyományainktól nem tudunk megszabadulni. Ahogyan egy
értekezőnk fogalmaz egy nem baloldalinak tekinthető folyóiratban: mindkét oldal kormányzásának
közös nevezője lett „a hivatalok betöltésénél a vak párthűség és a korrumpálhatóság” (Lányi 2015,
46). A kapcsolathálókra az anyagi támogatás, a politika és a barátság nyomja rá a bélyegét. A
pályaépítők a politikai rendszer kiszolgálására törekednek, kiemelt állást és pénzjuttatást remélve.
Ha összehasonlítjuk az elmúlt évtizedek díjazottjainak névsorát vagy a könyvtámogatások
jegyzékét, egyértelműen kiderül, a különböző kormányokat mennyire eltérő szempontok vezették.
Ennek eredményeképp hiányzik a szellemi életben a folytonosság, márpedig e nélkül aligha létezhet
nemzeti hagyomány.

Hivatkozások
Badiou, Alain (2010) Five Lessons on Wagner. Translated by Susan Spitzer. With an Afterword by
Slavoj Žižek. London – New York: Verso.
Lányi András (2015) „Eltorzult liberális alkat, zsákutcás rendszerváltozás”, Kommentár, 1–2:
16–46.
Mikszáth Kálmán (1961) A fekete város. S. a. r. Király István. Budapest: Akadémiai.