véges kötés

[2]
hirtelen támadt durva, poros karcok, egy gránittörülköző nyomai. a bolyhok szilárd
hurkai között apró, leválasztott darabok folynak majd el a súrlódás keltette
forróságban, és fagynak rá a nyersen növekvő kövezet érdesen ruganyos lapjaira. az
illesztéseknél a feszültség rágta repedéseken átszűrődő hangok idefent párologni
kezdenek, pont mint a visszhang gőze odalent. de ami ott lecsapódik, van annyira
sűrű oldat, hogy folttá rendeződve, körbe-körbe úszva, mintegy véletlenül, szinte
súrlódás nélkül, halkan rezonálni kezdje, szomjazom.
[3]
savanykás levegőből kikristályosodó ásványok, a lebegés állandó, az ütközés
elkerülhetetlen. az ütközéskor cseppfolyóssá alakulnak, súlyuknál fogva olvadnak
össze, majd a felszabaduló hőtől süllyednek a tófenékig. a tótükrön árnyas
acélnyálka, a fagyos fénytől kásás zápor ered, porzik a színén. a kicsapódó sótól
felizzik az öntvény, majd elhalkul. a parton kőnapernyők, reggel lesz a halvány
zizegésben.
[5]
törékeny tisztás, a még meleg fű üvegszálai felett az olvadt pára egyhangú fénnyel
vegyül. középre sűrűsödő szuroksötét, hosszan dermedő asztallap, csikorgó lábak. a
fehér dérabroszon csontból fújt, forró tányérok, a tányérokon porhanyós alma, egy
szőlő kaviccsá aszott szemei. a mártás repedtre hűlt, márványgyertya füstöl a lassan
elpattanó, árnyas szélcsendben.
[7]
fatéglán nyúlik a vakolat kérge, szálkásra fagyott ablaküveg, bent tompa sötét kopog.
a fény recsegő gyűrűi közén folytonos üresség, fűrészpor szagú éves járatok, a
falban friss szögek. rügyező fejű kalapács, a háncsvéső feszülő rostjai, a szögek
reggelre centikkel odébb. a véső faragott éle a vakolatban, falé csöppen. a földön
megköt. itt marad már, ami ide nőtt, került, vagy megállt kicsit fagyás és párolgás
között.
[11]
minden ami szilárd, a levegőbe olvad. a lágyan forrasztott hegygerinc
szilikoncsipkéje hosszan ráfut a legkülső ház alulról lúgos falára. forró sóder folyik, a
régen gyúrt kavicságon vékonyodó palack, benne szürke buborékok. etető, vagy
savfürdő, puhára füstölt kövek, a hirtelen hűlő, egyre apróbb szemcsék felett
törékeny gázok. nehéz és felesleges, könnyű és szükséges kötések, a nem szűnő
feszültség, amiből ez a langyos szél lett.
[13]
az alkatrészek sötétben rozsdásodnak, feszülnek halk ívbe, majd ragadnak össze a
mindig friss pezsgésben. üveglapok karcolt ónbetűi, pattogó kőtükör, öntött
flakonszilánkok. pikkelyes rozsdafalból csepegő lágyvas, túlsúlyos, süket ólomritmus,
éles pára a lassan töltődő acélbarlang kígyózó járataiban. belefagy az egymásba
akadó fémkalapácsok folytonos kopogása, a gyorsuló ütemek között apró
bemetszés. a penge még rezeg, kezdődő időtlenség.
[17]
este folyik el a szurokpatak, addig dermedten áll a gyorsan csomósodó forróságban.
testes gőzbuborékok nőnek a tetején, alulról olvad, a nyomással sűrűn megszűnik. a
holdvonzás vizet emel, sós eső hull. pezseg a palafákon. a füstölgő faágak letörnek,
laponként párolgó, málló égéstermék. végigreped a fekete szurokkéreg, a völgyet két
partra vágja a tompa gőzfal, majd megköt minden a fröccsöntött sötétségben. a
partokon mélyen és folyton lassuló, hűvös oldódás.