Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. február / Lila csík, fehér csík (regényrészlet)

Lila csík, fehér csík (regényrészlet)

Lejt az út, kanyarog, veszélyes, figyelek, nehogy túlságosan felgyorsuljak.
itt van, csak egyenes maradt, meg se kottyant neki egy kis Fiat. Észre se vette. Úgy
illene, hogy megérezzem, melyik az. Sajnos hozzávetőlegesen sem tudom a helyét, azt
sem értem pontosan, mit jelent a „határában” kifejezés, az elejét jelöli a szó a
településnek, vagy a végét, az előtte levő részt vagy a vége utánit, valami jel kéne,
emléktábla vagy koszorú, esetleg mégis egy eltéveszthetetlenül határozott megdőlés, de
hát miért lenne bármiféle emléktábla vagy koszorú, nem történt haláleset, ráadásul egy
több mint harminc évvel ezelőtti esemény után nyomozok.
mindannyiszor átvillant a fájdalmas emlék, ráadásul a 76­os számú útról van szó, ez is
milyen, 1976 volt a legjobb éve, esetleg még a következő. 78 már traumatikus, 79 pedig
épp az itt történtek miatt tragikus. Gyanús zónába érek, mindjárt belavírozódom a faluba,
ez az, ez lehet a település határa, talán már el is hagytam, amit keresek, nem tudom. Azt
se, mit akarok a fával. Nem tehet semmiről. Nem az ő felelőssége.
becsületből időnként balra is, bár átsodródásról nem olvastam, mellesleg ez itt az
őshazám, innen származik a családom apai ága, érdekes módon a nagyanyai és a
nagyapai bogozat egyaránt, a nagyszüleim régi­régi felmenői errefelé éltek valaha,
ráadásul ugyanabban a faluban, ők viszont, a nagyszülők Budapesten ismerkedtek meg.
Szomszédos, ellenséges területen nőttek fel, egyikük Rákoshegyen, másikuk
Rákoskeresztúron, nagyapám komoly veszélyt vállalt, amikor úgy döntött, átmegy a szép
lány miatt a keresztúri búcsúba. Nem szívesen láttak ott hegyieket. Könnyen leszúrhatták
volna, ez esetben most nemigen autóznék Zalacsányon, megúszta, a szép lány gyorsan
beadta a derekát, összeházasodtak, együtt vágtak neki a harmincas éveknek. Bátor volt a
nagyapám és szerelmes. Fiatalkori fotói alapján azt mondhatom, idős korára szépült meg.
Mint a régi emlékek. Sokszor eszembe jut sok minden róla, ahogy szívja a cigijét,
permetez, a szelíd mosolya, lassú, becsületes mozdulatai, a hangja, ahogy a legvégén fáj
a gyomra, meg még az, hogy ő vitt először meccsre. Három évvel a baleset előtt,
amelynek fontos résztvevőjét, a fát most hiába keresem.
hatalmas szobrokat, pár perce még köztük melegítettek a focisták, ezt elmulasztottuk,
már a játékoskijáróban toporoghatnak, kis késésben vagyunk, megyünk a meredeken
emelkedő lépcsősor felé, sietnék, húzom magam után, nehogy lemaradjunk a
kezdőrúgásról. Egész héten ezt vártam, először látom élőben a gombfocicsapataim
játékosait. Tudok mindent, az összeállításokat, az adatokat, ki mikor született, hányszor
játszott az NB 1­ben, de eddig csak tévében és képeken nézhettem őket. Morajlást hallok
a játéktér felől, erősödik, ahogy közeledünk, megborzongok, sokkal jobb ez, mint valami
május elseje vagy bármi zajos tömegdolog, egyébként még virsli is lesz szünetben, sör
nem, az nekem majd csak később.
majdnem tele a lelátó, nyolcvanezer ember, színek mindenfelé, most jönnek ki a
csapatok, a legjobbkor érkeztünk, csillognak a fényes számok a játékosok hátán, éles
minden, igazi, semmi fakóság, utcákra, házsorokra emlékeztető unalom, még a szürke és
a barna ruhák is ragyognak az embereken, nem tudtam, hogy van ilyen csoda, most
jövök rá, hogy minden szín csodálatos; a valóság, az élet a mennyország.
Elferdült törzsű fát keresek, nincs olyan egy se. Újabb ültetések lehetnek. Vagy
Haladtam már néhányszor autóval Zalaegerszegről Budapest felé,
Szép a Zalai­dombság, nyugodt, barátságos, sima, mesebeli, elnézegetek
1976, Népstadion, jövünk ki a metróból, elhagyjuk a sportolókat ábrázoló
Felérünk a lépcsősor tetejére, úristen, de gyönyörű a fű, élénk, dús, milyen zöld,
Balra fenn zöld­fehér tömeg, ülök később majd azon a részen a görögök elleni
vébéselejtezőn, máskor nem, bajnoki meccseken véletlenül se, hiszen az a Fradi­szektor,
nincs még tömve, az ott ülők alapvetően a második mérkőzésre várnak, ahogy a
szemben, kicsit jobbra lobogó piros­fehér zászlók tartói is, arrébb valamivel a piros mellett
a kék szín uralkodik, pontosabban együtt a kettő, aha, ott lakik a Vasas­tábor, jobbra
pedig, a kapu mögött a lilák. Nagyot dobban a szívem, a nyakamban hosszú lila­fehér
zászló tekeredik, anyám varrta, egy­két év múlva letépi rólam egy fradista valamelyik
kettős meccsen, ugyanitt, felgyújtja és elfut, nem látom többé.
leszek ott eleget, 78 és 79 tavaszán boldogan üvöltözöm, mert bajnok lesz a csapatom,
mindkétszer, jönnek oda a játékosok megköszönni a szurkolást, ezen meghatódom majd,
jön ő is, mosolyogva, bár flegmán persze, de ez most még csak 1976, ebben a
bajnokságban nem mi nyerünk, jövőre lesz százéves a szakszervezet, a Vasas végez az
élen. Ősz eleje óta mondogatják ezt a mindentudó bennfenteskedők, haragszom rájuk,
biztos nem igaz, amit beszélnek, nem lesz itt semmiféle bundázás, az Újpest lesz a
bajnok, majd meglátják, nem, a Vasas nyer, az utolsó fordulókban történnek
érdekességek, érthetetlenül esik vissza a csapatom, épp egy Újpest­Vasas lesz a
mindent eldöntő meccs.
Szívem szerint oda mennék, a C­szektorba, de nem oda szól a jegyünk. Később
Mennyi fájdalommal indult mindjárt az elején ez az egész.
Fogom nagyapám öreg kezét, talán maga se tudja, mikor volt itt utoljára, miattam
jött, én nyüstöltem, de azért úgy látom, örül kicsit ő is, nosztalgiázik, micsoda meccseken
járhatott annak idején, nagyon azért nem kellett erőszakoskodnom, apám kihozatala
esélytelen ötletnek tűnt, azzal nem is próbálkoztam. A tévé előtt mindketten
legyintgetnek, ha meccs megy, nagy focit láttak régen, a mai nyomaiban sem emlékezteti
őket rá, régi szép idők, hát igen, bár ilyet sose mondanak, csak a legyintgetés megy,
nagyapám sóhajtozik közben, apám inkább morgolódik a rossz átadásokon, kihagyott
helyzeteken. Én majd méltatlankodó típus leszek, de csak sokkal később, ekkor még
nagyok a szemeim, cinizmus nemigen érint meg.
Apámhoz képest a nagyapám megengedőbb a maiakkal, viszont sajnos Vasas-
drukker, ez pedig azt jelenti, hogy itt most egymás ellen fogunk szurkolni. Szeretném
sajnálni este, jó lenne vigasztalni, így lesz, mert így kell lennie, biztos vagyok benne, az
első meccsem nem sikerülhet rosszul.
hosszú, ez már vagy még biztosan nem az inkriminált rész; vagy megtörtént ekkorra már
a baj, vagy ez volt az utolsó békés szakasz, ennyi az össztudásom, utóbbi esetben itt
még mit sem sejtve utazott az anyósülésen, feladom, nincs értelme, utaztam több mint
kétszáz kilométert egy fa miatt, mit akarok tulajdonképpen? Fülön csípni a múltat,
meghempergetni magam egy régi fájdalomban? Úgy könnyebb lesz? Mi? Jelent ez bármit
is?
Jön megint egy durvább kanyar, benn járok mélyen a településen, meglepően
1979 júniusa volt, 16­a, szombat, mondom jelenben, úgy könnyebb.
Hallgatom a szobámban kis fekete Sokol rádiómon a Körkapcsolást, az utolsó
forduló eredményeitől függetlenül bajnok az Újpest – akkor még bőven Dózsa, egészen a
rendszerváltásig, de soha nem neveztem így, mindig csak Újpestnek Is –, nem fáj, hogy
ikszelünk, 3­3 Zalaegerszegen, kicsi vagyok, de már nem naiv ilyen téren, borítékolható
volt az eredmény, a döntetlen mindenkinek jó, valahogy meg tudom bocsátani. A helyiek
pontot rabolnak a bajnoktól, nem sérül meg senki, jöhet a nyár, rendben van ez így. A
világ legjobb focistáját meghívták a világválogatottba, büszke vagyok, mintha engem
invitáltak volna, pár hét múlva pályára lép a többi világlegjobbja között. Ez lesz érdekes
nyáron, meg a szokásos széplaki nyaralás.
lesz, de most nyár van, másnap megyünk a telkünkre, ahogy minden vasárnap, viszem a
Tart már a vakáció, vége a borzalmas hatodiknak, a hetedik ugyancsak szörnyű
karácsonyra kapott, egyre kopottabb, lila pöttyös bőrlabdámat, kapura rugdosok.
Szabadrúgásokat végzek el. Tekerni próbálom, ésszel, nem erővel, ahogy a világ
szerintem legjobbja, bár a szabadokat általában nem ő, hanem Tóth András lövi, főleg, ha
jobb oldalról rúgjuk. A kapu két utcai fa között a telkünk zöld kerítése, a húgom véd.
Forgalom nincs a földúton a számozott utcában, később lebetonozzák, a gyümölcsfáinkat
meg kivágják az új tulajdonosok. Por kerekedik a lövések után, lila pólóban vagyok,
mezszerű, bár nem szabályos, igazit még nem árulnak, viszont a színe olyasmi
püspöklila, amilyenben szeretem, ha játszik a csapatom. És fehér nadrág persze, és lila
zokni. Sportszár. És gól, ha lövök. A húgom nem érhet oda a sarkokra, nagy neki a kapu.
Döng a kerítés, félő, hogy szétszakad, nagyanyám időnként neheztel bentről. Nagyapám
csendben figyel, bólogat, szívja a szipkás cigiket. Apámnak mindegy, ő fröccsözik, anyám
terít. Vagy cseresznyét szed a fa tetején. Hatalmas szemű, germensdorfi. Az lesz a
vacsora.
menetrendszerűen óbégatjuk el magunkat a kis kapussal, fagyi, apám lassít a
Wartburggal, melyik lehet, még a sötétzöld vagy már a fehér, lesz később egy korallpiros
is, apámnak az utolsó, amit vezet, a márka végig maradt, csak a szín változott. A fehér
lehet, az a legvalószínűbb, az UZ­36­50­es rendszámú. Hogy fértünk bele hatan?
Megállunk a cukrászdánál, vizes csoki­vanília­citrom, az alja folyik. Mindig folyik. Ezt
szeretem, évtizedekkel később hiába keresem, sehol nem árulnak ilyet, túl rossz,
manapság tejalapú fagyit csinálnak, eltűnnek a jó dolgok, más is, Piramis sincs már, róla,
a világ legjobbjáról inkább ne is beszéljünk.
másnapi szabadrúgásokra gondolok, esetleg épp készítem ki a sportfelszerelést, arra
viszont biztosan emlékszem, merre nézek, amikor meghallom a hírt. Jobbra tőlem az
ablak, hátam mögött a szekrénysor, magam elé meredek. Pár másodperce csöngetett a
szomszéd, színész, szinte minden este benéz egy­két pohár italra. Ha előadása van,
utána, ha nincs, akkor úgy nyolc körül. Most csak áll az ajtóban, nem jön beljebb, riadt
vagy mi, izgatott, lentről jön, a sörözőből, fél füllel hallom, amint apámnak valami
balesetről beszél. Arról van szó lenn a Liesingerben, most hallotta. Nem halt meg,
mondja, de nagy a baj. Kórházban van. Fogalmam sincs, miért, honnan, de azonnal
tudom, kiről van szó. Papírforma szerint már a sörözőben kéne ülnie barátaival, a
gombfocistáimmal, inniuk kéne a söröket, rég vége a zalaegerszegi meccsnek, nekem
meg bosszankodnom kellene szokás szerint, koravénen, miért nem pihen otthon, miért
nem készül rendesen a közelgő világválogatott­fellépésre?
Szirtes Pál 33 éves anyagbeszerző, budapesti lakos személygépkocsijával a sáros
úttestről az árokba hajtott és egy fának ütközött. A baleset következtében a gépkocsiban
helyet foglaló Törőcsik András, az Újpesti Dózsa és a válogatott labdarúgója súlyos
sérülést szenvedett. Törőcsiket a mentők kórházba szállították. A baleset oka – a
vizsgálat eddigi megállapítása szerint –, hogy Szirtes Pál nem az útviszonyoknak
megfelelő sebességgel vezette járművét. A rendőrség a vizsgálatok szakértők
bevonásával folytatja.”
sportbarátban mély megdöbbenést kelt a hír. Miért kellett a közös autóbuszút helyett az
egyéni utat választani? „Törőcsik András állapotáról a Korvin Ottó Kórház vasárnap késő
este a következő jelentést adta: az Újpesti Dózsa válogatott csatára bal csípőízületi
töréses ficamot szenvedett, amelynek helyretétele megtörtént. A letört darab
ráépítéséhez műtétre lesz szükség, amelyre hétfőn vagy kedden kerül sor. Törőcsik
felépülése több hónapot vesz igénybe.”
Hazafelé a Baross utca egy pontosan meghatározott szakaszán
1979. június 16. tehát, este, a nagyszoba közepén állok, nem kizárt, hogy a
„Szombat este Zalacsány határában, a 76­os számú úton 19.30 és 20 óra között
A következő bekezdésben közli a másnapi Népsport, hogy minden
Nagy gombóc indul el a torkom felé. Onedin kapitány magyar hangja elhalkul,
búcsúzik, megy vissza a sörözőbe érdeklődni, kíváncsinak kéne lennem, de valahogy
nem érdekelnek a részletek, egyelőre képtelen vagyok többet befogadni, megyek a
szobámba.
másodszor van vége. Ezt éreztem egy évvel korábban is, az argentin­magyar után. Pedig
akkor még csak 23 volt. És most is csak 24.
Tizenkét éves vagyok, pontosan tudom, hogy mindennek vége. És már