A kërësztfa meséje; A kökíny meséje; A rozmaring meséje (kisprózák)

A kërësztfa meséje

phytolegenda

Ëccër, amikor Ádámatyánk hādoklott, igën nagy fílelëmbe vót. Fít a haláltú, mer úgy vót,
hogy ő lësz a ēső a hóttak között. Sënki előtte meg nem hót, assë tutták milyen az, még úgy së
mimmost. Attul is fít, hogy a bűne miatt pokolra jut. Akármilyen átkozott is lëtt a ílet,
aszongya, akár ítem kilecáz esztendőt is, nem akaródzik meghānyi. Jó lënne még ëccër annyit
ínyi, még ha átkozottann is. Vagy csak ëccsëpët. Jó vóna megírnyi Ábël fijam lakodalmát,
mëg Kájin fijam gyerëcskéjjit, hagy dajkánám a onokámot. Évanyátok is igën siratta ura
nyomorúságát, hítta is a legidőssebb fijút, a Kájint. Mënnyé, aszongya nëki, eriggy a orvasér,
hogy Ádámatyádot meggyógyíccsad. Szalad a Kájin, nëhogy kísőnn lëgyën, kutassa,
tudakójja, hogy hun lakik a orvas, mer Ádámatyánk fekszik, mozdúnyi së tud immáronn. Hát
bejárto Gomorra egísz városát, mire megkerítëtte a orvast. Az asztánn főrakta a
Ádámbátyánkro a sok pijócát, ammaj kiszíjja belülle a rosszat, aszongya, mëg hogy ezëk
csudapijócák, a Nílusbú hozatta ikët. De ám többet ártott, min hasznát. Ádámatyátok csak
nyögött, mozdúnyi nem tudott, lihëgëtt a fájdalomtú, maradík ereje is ēhatta. Há émmá jobban
nem segíthetëk, aszongya a orvas. Emmá isten kezibe van. No segítëttē te öleget, mongya
nëki Kájin, jó segberúgta, ēhajtotta a háztú. Évanyátok rídogávo előhíjja a közepső fiját, a
Ábëlt. Mënnyé Ábëlkám, aszongya nëki, kerícsd elő a patikáriust, háha az tud
valamiccsinányi. Szalad a Ábël, kérdëzgeti, tudakójja, hun lakik, mēre van a legjobb
patikárius. Egísz Szodoma városát bejárto, mire meglēte. No majd én kipurgállok belülled
mindën rosszat, aszongya. Vót nëki ëccsudaszëre, aszonta, hogy bőregér tojásábú, meg
oroszlányok zuzájjábú főzte. De Ádmatyánkot má igën csikarta. Purgáto a patikárius,
mozdúnyi má nem tudott, de má a gyerëkszar is kigyütt belülle, oszt hijábo. Hámmá a beleit is
kifosta, de nem javút assemmit. No abbahaggya má, aszongya Ábël a patikáriusnak, há nem
lásso, hogy minnyá a szívit is kifossa? No itt má a dolog isten kezibe van, feleli nëki.
Mekfokta, kipöndörítëtte, röpűt vissza Szodomábo, vonatra së köllött mënnyie. Nekifogott
rínya Évanyátok, mosmá biztos itt a víg. Ádámbátyánk má nem is sóhajtozott, csak fekütt
moccanatlan, assë tutták íll-ë vagy mekhót. Gyere ëccëm fijam, Sét, aszongya a
lekkissebbiknek, émmá nemtom mitévő lëgyek, keríccsé valakit, aki Ádámatyátokot
meggyógyíccsa. Mekhāll, mire pirkannyi fog! Ádámbátyánkot má a legyek száták, kíkítëttek
benne a erek ágoi, kilisës lëtt a bőre, orábú folott a ződ takony. No akkor má mënt le a nap.
Mënnyek gyorsann, amíg lílegzik, aszongya Sét, útnak erett. Gondúkozik, micsinájjon, hun
taláhotna gyógyírt Ádámapátoknak. Mindënhun betegëk vótak. Mindën uccábo köhögött
valaki, minden házbo nyomta valaki a ágyot. Jobbrú hóttat tótak ki, bāra verasztottak.
Nyomorútt vót rígën a embërisíg, sokat dógoztak, ëffolytábo. Ez mind Ádámatyánk vítke
mián. Dógoznyi köllött mióta kidobta ikët Atyámteremtőm a Paradicsomkerbű. Nem vót még
akkor kombájn, de még csak csíplőgíp së. Mámo má a Hódra is főmënnek, de olyan magosra
sosë jutnak, hogy meglássák Atyámteremtőm ablakábo a muskándlikot. Lepattannánok a ég
boltozatárú, oszt visszapotyognánok a fődre, ugyanúgy, mind amikor Ádámbátyádék
lepottyantak a fárú. De ha Ádámatyámnok gyógyírt szërëzhetník, mongya magábo Sét, immá
minden rendbe vóna tíve. Merhogy a bűn fullánkjo a halál, ha emmeglënne, halál së lënne
többet. Minden jó lënne, min rígën vót. Nem hāna, nem betegëszne sënki. Így gondúta
magábo Sét, szalatt a úton, assë tutta, hova szalad, gyógyírt kitű vëgyën. Akkor jutott eszibe,
hogy ha má itt a dógok isten kezibe vannak, gondúta akkor ēmëgy a Paradicsomkerbe. Mesét
nëki Ádámatyánk öleget, tutta a Sét, hogy ott még mindën jó vót, hát onné lësz gyógyír, ārú a
fárú, amirű mesétek nëki. De hugyann lejje meg a utat a Paradicsomkerbe, hisz aszt
Atyámteremtőm ērejtëtte a kiűzetís utánn. Talákozik ëgy sántávó a útonn. Ha ideadod a
lábodot, hogy járnyi tuggyak, megmondom mēre van. Mitvót mit tennyi, odatta Sét a lábát a
sántánok. Āra ë, monta, nos āra mënt Sét tovább. Lábo híjján a bozótba vágott magánok botot
azommënt tovább. De lassan halatt má, fít, hogy nem fog írkëznyi. Talákozik a beteg kódussā.
Megmondom, ha odadod erős kétkezedët, hogy dógozni tuggyak kétkezi munkáskint. Há
mitvót mit tënnyi, odatta. Āra ë! Aszongya a kódus, oszt szalatt a munkájér. Sét mëg letípëtt
ëgy fűszálot, foga közé kapta, allëgyën a keze helëtt. Mënt tovább, talákozik a vakkā. Maj én
megmutatom nëkëd hun van, a két szíp szëmëdér. Mitvót mit tënnyi, odatta nëkije. Āra ë!
Monta a vak nagy örömmē, mer má látott. Mēre āra, nem látok sëmmit, aszongya Sét.
Mënnyé csak igënyësset, mindig igënyësset. Sét fogott két kavicsot, asz rakta be szëminek.
Má csak igën lassan tudott mënnyi. Mënt a botonn, a fűszálló ëggyensúlyozott, nem látott a
szëmitű, tapogatnyi së tudott. Ëccërcsak nëkimëgy valaminek. Nagy puffanás, lármo
mindënhunnan. Kivatte, mitakarsz, ájj! De há Sét nem láthotta ki beszíll, mëg meg is vót
ijedve. Én vagyok a Sét, Adámbátyánk lekkissebb kölke, aszongya. Jáj, há ismerlek ám én, de
megnyőté! Azzā megverëgette a vállát. Naccsuda törtínt ēre, mer Sétnek visszanyőt a lábo,
keze, mos látto csak, hogy a kapussā beszíll. Rá vót írva a siltessapkájjáro, kapus. Ez őrizte a
Paradicsomkert kapuját. Evvót Mihál angyal, szárnyo kilógott a monterka alú. Esszokta
bagóvā kínányi Ádámbátyánkot, amíg a Pradicsomkerbe lakott. Gyere, gyúccsuk be a
pipánkot, monta most is, miújság nálotok? Igën rígën nem láttom apádot, miőte a főnök
mekharagudott rájo. No pöfíkőtek, mënt a duma, hogy s mint van a embërisíggē, Ádámatyánk
betegsígivē. Igën csudákozott Mihál, nem gondúta vóna, hogy a főnök ennyire
mekharagudott. Oszt Mihál bátyám, aszongya nëki Sét, nem anna ārul a fárul ëgy ződ nyalka
ágot, tuggyamëllikrű gondúllom. De Mihál nem akart ráányi a ravasságro. Oszt mi van, ha
rágyün a főnök? Ëngëm innej kirúgnak. Mihë kezdëk, mëhetek Kukutyinba zabot hëgyëzni,
vagy a pincelukba hánnyi a falra a borsót, vagy ehhelyëtt a Luciferkó mellé kapusnak. De azér
fájdította a szívit Mihál a fődi embërëk sorsánn, Ádámbáttyo, cimborájjo mián. Vígű csak
ráát. Oda nëkëm nincsen bejárrásom, de a erdísz a havërom, szóllok nëki. Nesze itt ez a samli,
várjá itt addig, aszonta, mer há be nem engedhette. Leűt Sét, várt és még mindig várt. Várt
míg lemënt a nap, várt, míg főgyüttek a csillagok. Asztánn még ëgy napot. Mëg ëgy hetet.
Mire visszagyütt Mihál, má lehullottak a Paradicsomkert fájjirul a levelek. A erdísz nem ír rá,
mer a fák leveleit rakocsgassa. Kírleli Sét Mihált, háha ki tunnánk talányi valamit, de accsak
nehezenn át rá. No jóvan, aszongya, szóllok a kertísznek, várjá itt addig a samlinn. Űt Sét a
samlinn, űt ëgy hetet, űt tíz évet, má a szakállo is mire ippen a kődökijig írt, írkëzëtt vissza
Mihál. A kertísz nem ír rá, mer igënyësítgeti a hatásokot. Beletúr a szakállábo Sét, öccáz
esztendő má ētēt, mőte itt vagyok, és assë biztos, hogy mekkerül-ë a gyógyír. Kírlēte hát
Mihált, taláno ki valamit. Mihált së hatta nyugalomba a szíve, segíttene ő szívessenn, ha
tunna. Ëccërcsak eszibe jut. Talánn a szemétszëdőt kőne mekkérdëznyi, annak is oda bejáráso
van. No, nyúgoggyá itt a samlinn. Nyukszik a Sét a samlinn, nyukszik ëgy évet, nyukszik
öccázot, má minden fa a Paradicsomkerbe kidőt addigra, és mindëggyik helëtt új nyőt, mire
Mihál visszagyütt. A szemétszëdő nem ír rá, szëdi a légyszart a fákrú. No hát má ezër
esztendő ētēt, mőte ide gyüttem, Ádámatyám is biztos meghót, má el is temettík. Én mëgyëk.
De Mihál nem ereszthette. Bánto a szíve a embërisígët, hogy nem segíthetëtt
Ádámbátyánknok. No akkor aszonta. Bánom is én miccóll a főnök, segíttëk a
nyomorúttakonn, hozok, nyalka ződ ágot Ádámöcsémnek. No űjj csak vissza a samlira,
magam mëgyëk el a nyalka ződ ágér. De itt várjá, mer hosszú még a út odájig, nos bújnom kő,
hogy ē në csípjenek. Hát Sét addigra má métërës szakállot eresztëtt, má a samli köré köllött
csavarnyia, fehíret, olyan öreg vót má. Há lëgyën, ha má eddig vártom, ezt is kivárom,
aszongya. Várt is, míg mindën haja kihullott, ráncos lëtt, mind a varangyosbíka, tētek-mútak a
esztendők, pörögtek a napok, szalattak-szátok a përcëk. Tengërnyi idő tēt ē, világok lëttek,
világok mútak, mire meggyütt Mihál a nyalka ződ ággó. Addigra má Sét is hādoklott. Annyi
ereje së maratt, hogy mekköszönnye. De a jó Mihál lecsippentëtt ëgy magot a ágrul, lenyomta
a Sét torkánn. No ez ēre láss csudát, ētünt a szakállo, kinyőt a haja, ētűntek a ráncok, ëccëribe
fijatal lëtt, nyalka, mind a tőgyfavitíz, majd kicsattant a egíssígtű almapiros orcájjo. Fogja a
nyalka ződ ágot, szalad haza Ádámatyánkho. De má a hazautat ēfelejtëtte. Ippenn pirkannyi
kíszülődött, lásso, hogy a vak a kukkërba nízi a Hódat. Oda mëgy, mutassa a Hódat Sétnek,
mutassa a jegyit. Főszállok a buszra, oszt mëgyëk a Hódra. Én fëdëztem fő a Hódat,
aszongya. Kérdi tűle, ismeri-ë a hazavezető utat. Megmondanám én, ha tunnám, de mivē
odattad nëkëm két szíp szëmëdët, nesze a kukkër, nízz bele, meglátod. No a Sét belőtte a
irányt, szalatt tovább. Talákozik a kódussā ëgy nagy ípítkëzís mellett. Mőte dógozok, házokot
ípíttëk. Mosmá darus lëttem, má olyan magossakot csinállok, túlnyőnek a fákonn. Nídë,
aszongya, nos előhúz valamit a zsebibű. Olyammagos házoccsinállok, mutogassa a tervrajzot,
hogy a Hódig fölír. Kérdëzi a Sét a hazavezető utat, mivē csak a irányt látto a kukkërrā. Mivē
odattad kétkezed, főmëgyëk a daruba, körűnízëk a vidíkenn, mēre mëgy a út. Főmënt, legyütt,
csak igënyëssenn, csak igënyëssenn, aszongya. Mënt tovább Sét igënyëssenn. De igëmmesszi
vót még a haza. Há ahugyann ballag a országút partyánn, gondújja nëkifog stoppónyi. Meg is
áll ëgy skoda százhuszas, benne űll a sánto. No mosmá kerékënn járunk, nem mëgyünk, de
gurúllunk. Mivē attá nëkëm lábokot, hazaviszlek a autómmā. Jövőre má űrhajózni fogok, itt
van rá a vogyickím, nejë, mutassa nëki. Én fogok fuvaroznyi a Hódra. Mire hazaírtek rëggē
vót má. Csak nem hót meg íjjē a öreg, gondúta. Ott fekütt Ádámatyánk most is a ágyonn
moccanatlan, de má két gyërtya ígëtt a fejiné. Sírt a Kájin, rít a Ábël, Évanyátok is rídogát.
Ádámbatyánk addigra má nem lílegzëtt, szíve së vert, kimút. Jajistenëm, jóistenëm, hijábo
fárodoztam, hijábo jártom, hijábo vártom, hijábo attam el a lábojimot, kétkezem, két szíp
szëmëm, korom. Így esztánn nem vót segíccsíg. Meghótt Ádámbátyám, ēsőszülött a hóttak
között, tesvírünk a halálbo, atyánk a vítëkbe. De ennek ellenire csuda törtínt. Sét a nyalka ződ
ág másik magját, ami maratt, betëtte Ádámatyánk nyēve alá. Úgy temettík ē. A mag
mëkkihajtott a sírbú. Ádámbátyánk agyánok rohadását fölítík apó gyükérkéjji. Szárbo
szökkent a növíny a kődökibül. Májátú lëtt kírge, szívitű virágo, mer a rohadást a fa mind
fölíte. Tüdejibű lëtt a fánok levele, csontyaibú ágo, húsábú fájjo. Szíp terebílës egácsfa nyőt
ki. Ebbül a fábú ácsódák ötezër esztendő múva Krisztusurunk kërësztyit, mikor a fődönn járt.
Így tejjesűt be Szüzmárjo sorsa is. Mer Atyámteremtőm szülte a világot, a világ szülte a fődet,
főd szülte fájját, fa szülte ágát, ágo virágját, virág szülte Szentannát, Szentanna szülte
Szüzmárját, Szüzmárjo szülte Krisztusurunkkot, Ádámatyánk legkissebb fiját, akit
megfeszítëttek, de legyőzte a halált, aki ēsőszülött lëtt a íllők között, aki azőte ott ül
Atyámteremtőm jobbjánn, fölöttük a Szentlílek ragyog,  baljáro fővëttík Márját, az még most
is ínekli nëkik a szíp litánijákot, és soha meg nem hānak.

A kökíny meséje
phytolegenda

Amikor Krisztusurunkot vittík megfeszíttenyi a koponyahëgyre, hát ahugyann ott a hëgy
tövibe lásso a kökínybukor a szörnyűnagy igasságtalanságot, Krisztusurunk szenvedísit, olyan
bánotos lëtt, hogy a összes bogyójja megkeserëdëtt tűle. Ezidájig vërës, ízes bogyókot termëtt,
most nem csak hogy nem győztek megírnyi, de meg is kíkűtek, meg is fanyarottak a
szomorúságbo. No, megvót a megfeszíttís, mindënki hazament níznyi a dallaszt. Ëgyedül a
Szűzmárjo botorkáll le a koponyahëgyrül. Öreg vót má, a gyávo apastalok mëg ēbúttak a
kërësztrefeszíttís elű. Igën tikkasztott má a nap, öreg is vót, meg köllött pihennyie a
Márjácskánok. Hát ippen má csak a kökínbukor alatt vót árnyík, oszt fokta magát, leűt alatta
ëgy kőre. Má minden könnyit ēsírta, főtekintëtt mégëccër a koponyahëgyre, alig tutta szëmejit
nyitva tartanyi, úccsípte a könny, úttűzött a nap. Há lásso akkor, hogy a hëgyënn sëhun a
kërëszt, nem láccik ott más ëgyíb, csak ëgy terebíles egácsfa, afölött süt a nap. No
megkönnyebbűt ēre, nagyot sóhajtott. Ēszát a szívibű mindën bánot, no de mindën ílet is.
Olyan fagyos vót a sóhaja, hogy amikor az a kökínbukor bogyóit írte, olyan ereje vót, minha
odacsapott vóna nëkik, azok mëg tisztáro összefattak. De mivē nemcsak a bánot vót a
lehelettyibe, hanem ílet is, a kökínbogyók mind ëccërre ídëssé vátok. Megádotta az Úristen a
kökínbukrot, mer a szenvedísbe Krisztusurunkā ëggyütt érzëtt. Ezér van az, hogy akkor lesz
ídessé a kökínbukor gyümőcse, amikor megüti a dér.

A rozmaring meséje
phytolegenda

A rozmaring zamatos ződ levelire szokták mondanyi, hogy erős, mind a Szenjózsëf. De esz
csak azok értik, akik ismerik a rozmaring meséjjit. Szentanna igën példássonn nevēte
Szüzmárját. Itt szógát a templomba, takarította, csinosítgatta. Amikorra má Márjácsko olyan
lëtt, mind a harmatos bíbor csücsöríttő bimbó, ēkezdëtt tanakonnyi Szentanna Jovákimmā,
hotyhá ideje lënne kiházosíttanyi. Sírt-rít a Márjácsko, nem akart fírhëmënnyi. Émmá csak a
Atyámteremtőmöt akarom szógányi nem kő nëkëm embër. Az a én uram csak, monta. No de
azér csak kihirdette a faluba Szentanna, hogy gyűjjenek a kírők. Monta a karónkiabálló, ekkor
és ekkor lëgyenek Jovákim birtokánn. Há Szüzmárjo nemcsak a jámborságárú, de a szípsígirű
is hírës vót messzifődönn. De a Márjácsko csak sírt, rít, nem akart ráányi. Hijábo. Gyüttek is a
kírők, csapatostú. Gyüttek a elftársok messzifődrű. Hallotta Szenjózsëf is a szomszíd uccábo,
hogy hirdeti a mikrofon. Látto má a Márjácskát a templomkerbe muskándlit űtetnyi, má igën
megteccëtt nëki a lánko. No mekhallotta, ēdopta minnyá a fűríszt, othatta a asztalosműhelt,
oszt mënt úgy ahogy vót, monterkábo. Má gyülekëzëtt a níp Jovákim házo előtt. Várták a
Márjácskát, hogy illendőenn köszöncse iket, de nem vó ēre annak hajlandóságo. Ott rít a
pallásszobájjábo a párnácskájjábo. Addig kírlēte itet Szentanna, há mire beestelëdëtt kigyütt
vígre a kírők közé. Azok má mind horsogtak, úgy köllött iket fővernyi, ott bóbiskótak. Csak a
Szenjózsëf verasztott. Mekszóllal ēre a Márjácsko, csücsöríttő harmatos bíbor bimbó. Má én
pedig csak akkor mëgyëk fírhë, ha Atyámteremtőm is úgy akarja. Van a templomkerbe ëggy
kiszárott bukor. Aszonta a pap, hogy accsak olyan vadbükköny bukor, amit a hivek hosztak
Márjotalbú, a Illyés próféta sírjárú. Aszonta nem kár érte, de amiőte a templomba szógállok,
minden nap megöntözöm a könnyejim záporávó, háha kihajt, de csaknem. Mënnyetëk oda,
mindëggyikőtök törjön le rúla ëggy szároz ágot, asztán mënnyetëk a templomba, tegyítek bele
a szentőttvíztartóba a ótár előtt. Amëlliktëk ágo másnap hajnāra kivirágzik, ahho mëgyëk
fírhë. Ha pedig ëggyik ág së sarjad ki, Atyámteremtőmöt fogom szógányi egísszenn a halálom
napjáig. Főcihelőttek ēre a szundikálló kírők, nem fűllik a foguk a dologho. Ki akar csesznyi
velünk ez a csücsöríttő bimbó! Ez a márjáshuncut! Hogy virágozna má ki az a szároz kóró.
Nem akar effírhëmënnyi. Akkor nímëllikük hazamënt, de java rísze azér, ha morgóssann is,
csak elindút a templomkert felé. Szenjózsëf mënt legelő ígő szíve utánn, nem törődött
sënkivē. Hova sijecc, te nyomorútt, ácsi te ácsinas. Mongyák nëki a elftársok. Há nëkëd esílëd
sincs. Émmaj naccsok húsokot, finom füstőccsülkököt, kóbászokot, párkikot meg
spëkacskikot viszëk maj nëki, ki nem fogy a almárjomunk, mongya nëki a hentëselftárs.
Ássemmi, maj én adok vëszëk, émmëg maj lefölözöm, drágo nyakláncokot meg gyűrőköt
vëszëk nëki a pízenn, énlëszëk a hellógyerëk! Mongya a kupëcelftárs. Az is sëmmi. Émmaj
bálokra hordom itet, puccos palotát ípíttëk nëki, szípruhákbo járotom, ēmëgyünk turistánok
nonolulura mindën nyáronn. Felēlli rá a ügyvídelftárs. Mind sëmmi ez énhozzám kípest.
Émmaj ēviszëm itet Amerikábo mëg Moszkvábo, a vërës térënn erkílt csinátotok nëki, a
gyűllísëkënn mëg majd a királyi páholba fogom űtetnyi, markëtingónyi fogom itet reggētű
estig. Mongya a mënëdzsserelftárs. No de ez ám má mind sëmmi, mongya a orvaselftárs. Mer
ha valami gyötri, hijábo a sok píz, a vagyon. Bëzzëg émmaj meggyógyíttom. Eis kevés,
émmaj a lelkit fogom ápónyi, mer hiábo minden, ha szomorú a lílek. Émmaj rëggētű estig
petőfiversekët óvasok maj nëki, estétű rëggelig meg francija románokot. Aszongya a
irodalmárelftárs. Émmaj így, émmaj úgy, licitát ëgymást, maj hogy össze nem verekëttek ezëk
a Émmaj elftársok. Ëccërccsak, aszongyák, nídë, de hāgat ez az ácsinas, igën szalad ez. Ácsi,
ácsi nas, no te maj mit acc a asszonnak, te ágrúszakatt nyomorík? Én aszt adom, amim van,
ami a legírtíkëssebb, méksë vëszi sënki, a íletëmët, mer szeretnyi fogom halálom napjáig. No
ēre megmírgettek, meg akarták vernyi Szenjózsëfët. De az gyorsabb vót. Áttugrott a
keríttísënn, be a templomba. Má vitte is a ágot a oltár elé a szentőttvíztartóba. Mire
megverratt, má mind ott sorakosztak a ágok. Ētēt a nap, lemënt. Másnap hajnāba mëgy a pap
a hajnali zsolozsmáro, há mit lát, a ëggyik ág kivirút. Rajta zamatos ződ levelek, harmatos
bíbor csücsöríttő bimbók. Vëszi a pap a ágot, lásso a nyeliné be van karcóva, Szenjózsëf. Így
osztánn ő nyerte ē a Márjácsko kezit. Márjo hazavitte a ágot, leszúrta a fődbe a udvarba,
kigyükeredzëtt. Mire a Kisjézuska meglëtt, addigra má nagy bukorrá terebílësëdëtt. Evvót a
rozmaringbukor. Ennek szagábú tutta ám a Kisjézuska szülejinek ëgymásho való szerelmit,
zamatos ződ levelekrű attyánok erejit, álhatatosságát, harmatos csücsöríttő bíbor bimbajárú
annyánok szípsígit, jámborságát. Ezér visējjük a rozmaringot lakodalmakonn. Levele jedzzi a
hűsígët, virágjo a örök szerelmet. Jó szaga mekfűszërëzi eszt a keserves íletët, mind a
szerelëm.