A kultúra nagyjai, a Kreml pimaszsága és a különleges háborúk (Szilágyi Szonja fordítása – esszé)

Március közepén az Orosz Föderáció Művelődési Minisztériumának honlapján egy rövid – négy
mondatból álló – hivatalos levél jelent meg, amely a következő, igen jellemző címet kapta: „Az orosz
kultúra nagyjai támogatják az elnök Ukrajnáról és a Krímről kialakított álláspontját”. A levél alatt több
mint ötszáz aláírás szerepelt, főleg hivatali személyek kézjegye: tanintézmények rektorai,
színházigazgatók, múzeumok és más költségvetési intézmények vezetői, továbbá számtalan „népi” és
„érdemdús” aktivista – ez afféle hozzávetőleges sztálini megfelelője a különféle művészeti ágak
ezredeseinek és alezredeseinek. Valamennyiüket a kulturális miniszterhelyettes telefonálta körbe,
nagylelkűen leszögezve, hogy senkire sem szeretne nyomást gyakorolni, hiszen az egész ügy, ahogyan
az már régóta szokás Oroszországban, önkéntes alapon zajlik.[1]
A félezer lelkes állampolgár soraiban, akiket aggaszt a „honfitársak” sorsa, féltik „nemzeteink és
kultúráink egységének” biztos jövőjét, mintegy kéttucatnyi valóban ismert művész szerepel, ők adnak
bizonyos komolyságot a Putyin-hívő feketeszázak listájának. Igaz, rögtön elillan ez a komolyság, ha
vetünk egy pillantást a kommentárjaikra, amelyeket a minisztérium elővigyázatosan publikált a
honlapján.
„Azért írtam alá – magyarázza bátor, hazafias lépését Oleg Tabakov, a népszerű színész, aki egyúttal a
Moszkvai Akadémiai Művészeti Színház vezetője is –, mert ereimben orosz, ukrán, mordvin és lengyel
vér csörgedezik. Ez mindent megmagyaráz.”[2]
„Sajnálattal tölt el – mondja Valentyina Talizina, a népszerű színésznő –, hogy Kijevben szuronyok
hegyén érkezik a fasisztoid elemek támogatását élvező új hatalom. Szörnyű. Teljesen elszabadultak.
Emlékszem a háborúra – szörnyűség. Ezért nem voltak kétségeim afelől, hogy alá kell írnom.”[3]
Leonyid Bronyevoj, a közönség másik nagy kedvence fel van háborodva azon, hogy valamiféle
provokátorok felírták a nevét a helytelen, Putyin-ellenes listára, miközben ő maga mindig is Putyin
buzgó híve volt: „Nincs internetem, és nem is tudom, hogy kell használni, de azt jól tudom, hogy
senkinek sincs joga használni a nevemet… Ha alakítottam is fasisztákat, az egyáltalán nem jelenti azt,
hogy támogatom a fasizmust.”[4]
A többi közlemény is hasonló szellemű: „Nem akarom Voronyezsnél látni a NATO rakétáit… Hiszek
a szláv testvériségben, remélem, hogy végül győzedelmeskedik a józan ész.[5] Egyszerűen nem
maradhatunk közömbösek… Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megvédjük
honfitársainkat és az orosz világ képviselőit.”[6] „Ennek a levélnek ez a legfőbb üzenete: nemzeteinknek
ápolniuk kell a barátságot, semmiképpen sem engedhetjük, hogy összeugrasszanak minket.”[7]
Nehezen hihető, hogy az ötszáz aláíró egyike sem használja az internetet, mint Bronyevoj, és ezért
ismételgetik papagáj módjára a hivatalos tévécsatorna propagandakliséit. Ott hatékony igazán a
propaganda, ahol van rá megfelelő igény, ahol bizonyos elvárásokra lehet alapozni, ahol már létező
képzeteket és sztereotípiákat lehet kibontani. Anders Aslund, aki a nyolcvanas évek vége óta mind
Oroszországban, mind Ukrajnában eltöltött egy kis időt közgazdászként, elismeri, hogy mindig nagyon
különösnek találta az oroszok és az ukránok viszonyát. „Az oroszok azt mondják, hogy az ukránokat
testvérnemzetnek tartják, ugyanakkor azt is állítják, hogy Ukrajna nem igazi állam, az ukrán nyelv nem
igazi nyelv, az ukránok pedig szellemileg elmaradottak. Az oroszok alig tudják leplezni, hogy
Ukrajnával szemben felsőbbrendűségi komplexusuk van.”[8]
A televízió Ukrajnája
Szociológusok szerint az Orosz Föderáció népességének több mint fele rendszeresen, vagyis
gyakorlatilag napi szinten használja az internetet (Lev Gudkov becslései szerint ez a 60 százalékot is
eléri).[9] Ugyanakkor csak a válaszadók negyede nem támogatja az Ukrajna ellen indított orosz
támadást. 43 százalékuk indokoltnak tartja az orosz csapatok bevonulását, arra hivatkozva, hogy „az
Ukrajnában élő oroszok valóban ki vannak téve nacionalista és alvilági erők fenyegetésének, ez ellen
csak orosz katonai erő nyújthat védelmet”. További 28 százalékuk ért egyet azzal, hogy üldözik
Ukrajna orosz ajkú lakosságát, ugyanakkor inkább politikai megoldásokat keresnek a problémára,
tárgyalásos úton rendeznék a helyzetet. És csak 14 százalékuk fogja fel, hogy valójában nem létezik
semmiféle „fenyegetés”, csak a Kreml akar minél több problémát okozni az új ukrán vezetésnek, így
akadályozza azt, hogy Ukrajna beépüljön az Európai Unióba (8%), és „egy kis győztes háborúval”
terelje el a belső problémákról a lakosaik figyelmét (6%).[10] 14 százalék – nagyjából ennyi a normális
oroszok aránya, akik adekvát választ adnak valamennyi kérdésre, azokat is beleértve, amelyek nem
érintik Ukrajnát.
A Levada Központ március elején számos kérdést tett fel a szokásos ezerhatszáz fős csoportnak az
Ukrajában és a Krímben kialakult helyzet kapcsán.[11]
Kit illet Ön szerint Ukrajnában a törvényes hatalom?
- Viktor Janukovicsot – 15%
- a jelenlegi kijevi kormányt – 11%
- Ukrajnában nincs törvényes hatalom, az országban anarchia uralkodik – 62%
Milyen álláspontot kellene Ön szerint kialakítania Oroszországnak az ukrán helyzetről?
- csapatokat kell küldeni, hogy megakadályozzuk a vérontást a Krímben és Ukrajna keleti részén –
21%
- a nemzetközi közvetítők egyikeként kell részt vennünk a politikai szabályozásban és ellenőrzésben –
37%
- ne avatkozzunk be – 17%
- működjünk együtt az Ukrajnában kinevezett átmeneti kormánnyal – 12%
Ki állhat Ön szerint a krími helyzet kiéleződésének hátterében?
- ukrán radikális nacionalista szervezetek – 67%
- maffiacsoportok – 16%
- nacionalista krími tatárok – 9%  
- Janukovics hívei – 5%
- Oroszország hatalmi szervei – 2%
Támogatja-e Ön a kialakult helyzetben az orosz katonai beavatkozást a Krímben és Ukrajna más
területein?
- egyértelműen igen – 20%
- inkább igen – 38%
- inkább nem – 20%
- egyértelműen nem – 6%
Jogszerűnek tarthatunk-e egy ilyen katonai beavatkozást?
- egyértelműen igen – 19%
- inkább igen – 35%
- inkább nem – 23%
- egyértelműen nem – 3%
A három felsorolt állítás közül melyik fejezi ki leginkább az Ön álláspontját az orosz csapatok
bevonulásával kapcsolatban?
- a jelen helyzetben feltétlenül szükséges a csapatok bevonulása – 24%
- a csapatok csak rendkívüli körülmények között vonulhatnak be – 56%
- Oroszország semmilyen körülmények között sem küldhet csapatokat Ukrajnába – 13%
Ha a Krím vagy más régió lakossága népszavazás útján áll ki az Oroszországhoz való csatlakozás
mellett, be kell fogadni, vagy távol kell tartani?
- egyértelműen be kell fogadni – 49%
- inkább be kell fogadni – 30%
- inkább távol kell tartani – 10%
- egyértelműen távol kell tartani – 2%
Hogyan ítélné meg Ön Ukrajna esetleges szétszakadását?
- teljesen pozitívan – 4%
- inkább pozitívan – 22%
- inkább negatívan – 35%
- egyértelműen negatívan – 12%
Ön szerint mi a válság legyőzésének legelfogadhatóbb módja?
- a Krím és esetleg más keleti körzetek különválása – 43%
- vissza kell térni a Majdan előtti politikai rendszerhez – 17%
- Ukrajna föderalizációja, mert így nagyobb hatáskört kaphatnának az egyes régiók – 21%
- Ukrajna minél gyorsabban épüljön be az európai államok közé – 2%
Egyrészt meglepve, sőt ijedten tapasztalhatjuk, hogy Oroszországban ilyen kevesen
használják a józan eszüket, elvetve a honfitársak többségének nagyhatalmi paranoiáját.
Ugyanakkor maga az a tény, hogy nem minden állampolgár veti alá magát az intenzív
agymosásnak, és képes egészséges távolságtartással tekinteni a hazai hatalmi központ
politikájára, némi optimizmusra ad okot. Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy az
utóbbiaknak emellett sok városban ahhoz is van elég bátorságuk, hogy tüntetéseken vegyenek
részt, kizárólag azért teszik ki magukat annak a veszélynek, hogy letartóztatják,
megbírságolják, megverik őket, hogy békés formában kifejezzék: szolidárisak Ukrajnával.
 
Tisztogatás a médiában
Ellentétben a behódoló levél ötszáz aláírójával, akik kétségkívül további címeket és díjakat
remélhetnek elnöküktől, Putyintól, Andrej Zubovot, a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami
Intézetének hatvankét éves történelem- és filozófiaprofesszorát elbocsátották állásából, miután a
Vjadomosztyi című lapban megjelent cikke Ausztria, a német ajkú cseh Szudéta-vidék és Klaipėda
környékének (Memel-vidék) 1938–39-es hitleri annektálásához hasonlította azt, hogy az oroszok
csapatokat küldtek a Krímbe.[12] Ugyanerre a sorsra jutott Galina Timcsenko, aki évek óta a Lenta.ru
hírportál szerkesztője volt – miután közölte a Jobb Szektor aktivistájával készített interjút, rögtön
kirúgták, majd a Putyinhoz feltétel nélkül hű Alekszej Gorjeslavszkijt ültették a helyére. Negyven
munkatársa adta be a felmondását, de úgy néz ki, a Kreml ideológusai ennek nem tulajdonítanak
komolyabb jelentőséget. Minden jel arra mutat, hogy végső tisztogatást hajtanak végre a médiának
abban a szegmensében, amely a legutóbbi időkig úgy-ahogy őrizte a pluralizmusát, legalábis az
internet világában.[13]
A putyini cenzúra soron következő áldozatai között szerepelnek olyan népszerű lapok, mint a
Jezsednyevnij Zsurnal, a Granyi, a Kasparov.ru, vagy Alekszej Navalnij blogja az Eho Moszkvi rádió
honlapján.[14] A legújabb, drákói törvények értelmében a kétes hírű Roszkomadzor saját belátása szerint,
bírósági ítélet nélkül elrendelheti olyan weboldalak letiltását, amelyek a hatalom nemtetszését váltják
ki. Formális szempontból az volt a legutóbbi áldozatok „vétke“, hogy tájékoztatták olvasóikat a
hatalom által nem engedélyezett gyűlésekről. De az elemzők egyetértenek abban, hogy ez inkább csak
indokként szolgált, a megtorlás valódi oka az ukrajnai és mindenekelőtt a krími események objektív, a
hivatalostól eltérő bemutatása volt. Egyre jobban érdekli a hatalmat az a nemzedék, amely sokkal
gyakrabban tájékozódik az interneten – mondja Szergej Buntman, a liberális irányultságú Eho Moszkvi
rádióállomás főszerkesztő-helyettese. Az ukrajnai eseményekkel egyidejűleg kitört propaganda-
hangzavar fő célja a szkeptikusok szerint az információforrások elzárása lehet.[15]
Peter Pomerantsev jóval az oroszok krími inváziója, sőt a Janukovics-rezsim bukása előtt óvatos
feltevést fogalmazott meg. A London Review of Books honlapján febrár 19-én megjelent blogbejegyzés
szerint „mindaz, amit a Kreml az elmúlt néhány hónapban művelt – a relatíve független RIA
Novosztyi szétrombolása, az internetes TV Rain letiltása, az Eho Moszkvira gyakorolt nyomás, az
Amerika-ellenesség erősítése és az árulók miatti hisztéria – nem csupán az általános »bekeményítés« –
esete vagy a társadalmi változásokra adott reakció, hanem sokkal inkább a nagyszabású ukrajnai
hadművelet aktív előkészítése. Biztosítani akarják az információs bázisukat. Készülnek valamire.”[16]
Napjainkban, amikor ez a „valami” határozott formát öltött az orosz zsoldosok Krímben végzett
műveleteiben és a civil provokátorok más ukrán városokban folytatott tevékenységében, érdemes a
szerző éleslátásának elismerésén túlmenően alaposabban szemügyre venni azt a speciális műveletet,
amely nem februárban és nem is decemberben, hanem valószínűsíthetően még a sikertelen
narancssárga kormányok működése alatt kezdődött, melyek megsemmisítő vereséget szenvedtek az
orosz hírszerzéssel és propagandával folytatott játszmában, melynek tétje az volt, hogy Ukrajna
csatlakozik a NATO-hoz.  
Háború à la russe
John Schindler, az amerikai Naval War College professzora úgy fogalmaz: a legutóbbi krími
események „különleges, orosz módra folytatott háborúnak tekinthetők, amely az »önvédelmi erők«  
felforgató tevékenysége, terrorizmusa és erőszakos fellépése útján valósul meg, miközben a Kreml
elhatárolódik ezektől az erőktől”. „Moszkva a létező összes lehetőséget kihasználta abban a
játszmában, amelyet különleges háborúnak neveztem – írja Naval –, ide sorolhatoom a provokáció, a
kémkedés, a fehér és a fekete propaganda mellett a különleges alakulatok nehezen azonosítható,
gyakran idegen zászló alatt bevetett egységeit. Az oroszok számára semmi sem új ezek közül, hiszen
ez a Kreml másik természete, és napjainkban a Krím a GRU (Felderítő Főcsoportfőnökség), az óriási
moszkvai katonai felderítés egyetlen hatalmas műveleti területeként is felfogható. A cég nemcsak a
katonai felderítést, hanem a »Szpecnaz« néven ismert különleges erőket is irányítja.”[17] „A különleges
háború – magyarázza Schindler – olyan országoknak nyújt megoldást, amelyek nem akarnak komoly
háborúba kezdeni, vagy nem tehetik ezt, ugyanakkor adottak hozzá az előfeltételek, mindenekelőtt az
alattomosság bizonyos szintje, emellett készek vállalni a művelettel járó kockázatokat annak
érdekében, hogy elérjék stratégiai céljaikat.” Az USA Schindler szerint messze lemarad ebben a
mesterségben az olyan országok mögött, mint Nagy-Britannia és Franciaország, amelyek még a
gyarmati időszakban szereztek megfelelő tapasztalatokat, és Izraellel sem veszi fel a versenyt, ahol
„bámulatosan jól boldogulnak a különleges háború gyakorlati részével, így például az agresszív
kémkedéssel, a külföldi ellenséges frakciók elintézésével, sőt akár a gyilkosságokkal is.”[18]
Oroszország – véli Schindler – még a cári időkben fejlesztette tökélyre ezt a tevékenységet, „amikor a
rendszerbeszivárgással próbálta megoldani a terrorizmus problémáját, emellett saját csoportokat
alakított. Ez politikai szempontból elmés stratégia, szinte kifogástalanul működött mindaddig, amíg
szemet hunytak bizonyos kulcsfontosságú momentumok felett. A kémkedésben, a felforgató
tevékenységben és a terrorizmusban való jártasság a szovjet korszakban érte el a legmagasabb
színvonalat, ugyanakkor ha az orosz hírszerzés hatékonysága is nőtt, az csakis Putyin elnöksége alatt
történhetett, aki annak idején a KGB elhárítótisztje volt, így tökéletesen tisztában van azzal, hogy
milyen hatalmas lehetőségek rejlenek a különleges háborúban. Putyin uralkodása idején Csecsenföldön
dúlt igazi különleges háború, ahol olyan helyzetben fojtották el a lázadást a hírszerzés vezetése alatt,
melyben nem járt eredménnyel a keményebb katonai fellépés. A Baltikumban az orosz hírszerzés
sikeresen befolyásolja és rettenti el a kis NATO-államokat. De a módszer mégiscsak Grúziában
bizonyult a legeredményesebbnek, ahol a titkos orosz trükkök teljes fegyvertárát bevetették. Az egész
világ figyelmét magára vonta az orosz fegyveres erők inváziója 2008 augusztusában, miközben
Moszkva Tbiliszi ellen folytatottt kíméletlen kémháborúja nem számíthatott a régión kívüli média
komolyabb érdeklődésére.”
Grúziához hasonlóan Ukrajnát is teljesen felkészületlenül érte ez a háború, ráadásul az előbbitől
eltérően maga teremtett ideális körülményeket ahhoz, hogy az orosz ügynökök beszivárogjanak
minden intézménybe, és megerősítsék a pozícióikat, maga bábáskodott a Janukovics- és még inkább a
Putyin-rezsim szükségleteit kielégítő, különféle fiktív radikális nacionalista szervezetek
megalakulásánál; s mindenekelőtt maga is öngyilkos szervilizmussal erősített rá az orosz
propagandisták kétszínű antifasiszta retorikájára a nemcsak hazai, hanem nemzetközi színtéren is.  
És ma már annak a ténynek sincs jelentősége, hogy nem mitikus „ukrán fasiszták” uralkodnak a Krím
területén, Doneckben vagy Harkivban, hanem éppenséggel a Kreml által kitenyésztett és megáldott
természetes oroszok. A különleges háború többek között azt is lehetetlenné teszi, hogy használjuk
magát az „orosz fasizmus“ kifejezést, a rögeszmék és az eltévelyedések szférájába helyezi az érvényes
diskurzus keretei közül. Egyetlen érdemleges nyugati sajtótermékben sem nevezik „fasisztáknak” vagy
akár „orosz nacionalistáknak” a krími harcosokat; ők mindannyian kizárólag „oroszbarát erők”, csak
az ukránbarát erők lehetnek „fasiszták” és „nacionalisták”.  
Még a megbízható Levada Központ is felsorol mindenkit a lehetséges bűnösök között a fentebb idézett
felmérésében – az ukrán nacionalistákat, a krími tatárokat, Janukovics híveit meg a maffiát, sőt
Oroszország hatalmi szerveit is. Csak az orosz nemzeti radikálisokat nem látjuk a listán. És ha nincs rá
szó, a jelenség sem létezik.
A kollektív Putyin gyermekei
A Putyint támogató levelet aláíró orosz művészek részben megalkuvásból, részben számításból, és
talán valamelyest meggyőződésből álltak ki mellette. Meggyőzően ír Lev Gudkov a birodalmi öntudat
maradványairól és egy tisztán érzelmi alapú reakcióról („verik a mieinket!”), amelyet a Kreml
„politikai technikusai” által tálalt információk váltanak ki. Nem abban rejlik a propaganda ereje, hogy
észérvekkel meggyőz, hanem mindenféle ostobaságokat hajtogat eltökélten, a vádlott pozíciójába
szorítva az ellenfelet, ugyanakkor elzárja minden alternatív információforrástól, ezzel pedig
lehetetlenné teszi a védekezést.
És mégis – teszi fel a merész kérdést az ismert orosz szociológusnak Jelena Fajnalova, a Szabadság
Rádió újságírója – „hogyan sikerült kialakítania az emberekben a fasiszta tudatot a kollektív
Putyinnak?”
Ez a tudat – hangzik Lev Gudkov hasonlóképpen őszinte válasza – igazából nem is tűnt el a szovjet
idők óta. „Tíz vagy tizenöt éven keresztül  győzködték az embereket arról, hogy nincs semmi
szörnyűség a történelmükben, mindenkinek vannak bűnei, mindenki csontvázakat rejteget a
szekrényben. A legfontosabb a hazafias büszkeség. És mindazok, akik ezt megadják és újjáépítik,
hatalmi erőt képeznek. Pontosan a kollektív értékek, a kollektív tudat és az erőszak ideájának
oszthatatlansága hatol a tudatukba és szorít ki onnan minden más nézőpontot, magyarázatot,
interpretációt, megértést... Részben erre épül a mostani rezsim uralmi technológiája – elszigetelik az
embereket, szűkítik az információs mezőt, nem ismeretes a történtek összképe és általános érvényű
logikája. És még egy fontos momentum – az emberek rettenetesen leépültek erkölcsileg. Még ha meg
is értik, hogy a hatalom bűncselekményeket követ el, 85 százalékuk akkor is úgy véli: ezt a hatalom
csinálja, nekik semmi közük hozzá. Pontosan ez kell a túléléshez és az alkalmazkodáshoz egy olyan
államban, amely a szovjet időkből ered.”[19]
Az a legelgondolkodtatóbb adat a Levada Központ felmérésében, hogy 68 százalék saját bevallása
szerint semmit (vagy majdnem semmit) sem ért az ukrajnai eseményekből. Ezzel egyidejűleg 63
százalék állítja, hogy az orosz szövetségi média objektíven (vagy legalábbis többnyire objektíven)
számol be ezekről az eseményekről. Mi több, a megkérdezettek ugyan nem értik az ukrajnai
eseményeket, de ez nem akadályozza őket abban, hogy elfogadják a hivatalosan rájuk erőltetett
álláspontot, mely szerint „Ukrajnában szélsőséges nacionalisták ragadták magukhoz a hatalmat” (37
százalék), illetve „Ukrajnában jelenleg nincs egységes hatalom”. Csak 14 százalék vallja be őszintén,
hogy mivel nem igazodik el az ukrajnai eseményekben, „nem alakítottam ki önálló álláspontot az
ukrajnai hatalomról”.[20]
Az oroszok korábban nem tapasztalt hatalmas tömege (56 százalék a tavalyi 43-hoz képest) állítja
teljes bizonyossággal, hogy az ukránok és az oroszok egy nemzetet alkotnak – pont most, amikor
Ukrajnát igen kevés választja el attól, hogy háborút kelljen vívnia Oroszországgal –, Ukrajnának és
Oroszországnak pedig egy államban kell egyesülnie (28 százalék az előző évek 12-16 százalékához
képest).[21]
Úgy néz ki, hogy a különleges háborúban aratott győzelem hatására az oroszok még inkább
belevesznek a hazai média által teremtett virtuális világba. Alighanem Angela Merkel is erre
gondolhatott, amikor arra panaszkodott Obamának, hogy Putyin más valóságban él. Csakhogy abban a
valóságban teljesen valóságos hadsereg van, és a még nem harci művészetek valódi mesterei is
támogató leveleket írnak neki.

Szilágyi Szonja fordítása

[1] http://mkrf.ru/press-tsentr/novosti/ministerstvo/deyateli-kultury-rossii-v-podderzhku-pozitsii-prezidenta-po-
ukraine-i-krymu
[2] www.snob.ru/selected/entry/73439
[3] www.snob.ru/selected/entry/73439
[4] <itar-tass.com/obschestvo/1046139
[5] www.snob.ru/profile/5479/blog/73551
[6] www.snob.ru/selected/entry/73439
[7] www.classica.fm/2014/03/12/denis-macuev-vyskazal-poziciyu-po-ukrainskomu-krizisu
[8] http://www.themoscowtimes.com/opinion/article/what-kievs-democratic-turn-means-for-moscow/495143.html
[9] http://www.svoboda.org/content/transcript/25282557.html
[10] http://www.levada.ru/13-03-2014/situatsiya-v-ukraine-i-v-krymu
[11] http://www.levada.ru/14-03-2014/rossiyane-ob-otnosheniyakh-s-ukrainoi
[12] http://lenta.ru/news/2014/03/04/zubov/
[13] http://www.rferl.org/content/media-russia-lenta-sacking/25295996.html
[14] http://www.rferl.org/content/russia-blocks-websites-critical-of-kremlin/25297188.html
[15] http://www.mail.com/int/news/europe/2716322-russian-propaganda-war-full-swing-ukraine.html
[16] http://www.lrb.co.uk/blog/2014/02/19/peter-pomerantsev/among-the-conspiracy-theorists
[17] http://www.businessinsider.com/john-schindler-without-deterrence-crimea-is-the-beginning-2014-3
[18] http://20committee.com/2013/09/20/the-coming-age-of-special-war
[[19] http://www.svoboda.org/content/transcript/25282557.html
[20] http://www.levada.ru/13-03-2014/situatsiya-v-ukraine-i-v-krymu
[21] http://www.levada.ru/14-03-2014/rossiyane-ob-otnosheniyakh-s-ukrainoi