Bella Sicilia - Nászút-cserepek 1980

Cefalù
„Abbiamo un letto per la donna,
ma Voi…!”, mondta a hentes sógornője.
Én aludjak a dóm előtti lépcsőn.
Végül is hol van közelebb az ember
istenhez, mint álmában, meg a dómhoz
a piazzáról felszökdelő lépcsőn?
És hol van közelebb emberhez isten,
mint itt, a Pantokrátor képmásában,
ki úgy néz rád az apszis magasából,
hogy nincs többé a földön maradásod?
Ítéljen hát és emeljen magához,
amíg a donna, bár nem önszántából,
az albergóban más donnával alszik!
Lehet, hogy még egy érdekes menyegző
lesz idén, ahol én leszek a sposa?
Talán ezért jöttem a kék Itáliába,
hogy transsubstantiában legyen részem?
Itt este is olyan meleg az ájer,
hogy fürdőnadrágban is ledőlhetnék;
egy vino rosso lesz a hálótársam
és navigátorom az égi ágyba,
zenélő angyalaim a kabócák.
Aztán mégis megkönyörült a hentes,
pedig a falu ezzel ellentétes
döntést hozott, hisz akárhova küldtek,
a hírem láthatóan megelőzött,
hiába mondta biztosra a küldő,
hogy van szobája annak, akihez küld,
telefonon most erősítették meg
(csak neki ne legyen, ez volt a lényeg),
a helyzet önmagát reprodukálta,
senki sem akart kilógni a sorból,
Cefalùban a foglalt volt a törvény,
a két bőrönd ott várt a húsüzletben
egész délután, este tíz felé járt,
nem volt esély több pofára esésre,
visszamentem, hogy N. albergójába
elvigyem őket, fel a másodikra,
majd lesz valahogy, édes jó istenkém,
és akkor mint egy manó, nem tudom, hogy
(talán a falakon át közlekedve,
szigorúan a házak belsejében),
a nem épp manó termetű mészáros
egyszer csak, hipp-hopp, ott termett előttem,
elvette tőlem a két súlyos koffert,
felrohant velük N.-hez a szobába,
a megriadt N.-t visszaparancsolta,
„signor’, non si deve aver paura”,
belém karolt, és elvonszolt egy helyre;
a sötétben emeletes vaságyak
fehérlettek, barlang volt, semmi kétség,
ajtó sehol, de, gratis, magyarázta,
mutatta, hol a mosdó, bona notte!
Úgy otthagyott, mint szent Pált az oláhok,
öngyújtó sercent, lüktető parázs járt,
a füstködben férfiak jöttek-mentek,
ez volt a hely, ahol a felszolgálók
meghúzhatták magukat minden éjjel,
idénymunkásnak járó tömegszállás,
alkalmi fészek lúzer nászutasnak.

Palermo
A szimpla fekete öltönyös férfi,
aki a palermói állomáson
összehajtott cédulát csúsztatott kint
a falon lévő egyik repedésbe,
nem hithű zsidó volt, aki fohászát
így adta át a Mindenség Urának,
hanem egy szimpla helyi maffiózó,
aki az alvilágnak tett jelentést,
hogy pontosan miről, az nem derült ki,
mindenesetre láttuk másnap éjjel,
Palermóban nem babra megy a játék,
nem véletlen jár rendőri kíséret
a turistabusztól a múzeumba,
még ha csupán öt zebracsíkon át is,
nem véletlen tűntek el egy csapásra
a helyi gyalogosok fényes nappal
a főutak járdáiról, a korzó
olyan kihalt, állapította N. meg,
mintha a pestis sújtotta Oranba
csöppentünk volna, Camus regényébe,
amelyet N. elszánt műkedvelőként
lefordított és szüntelen idézett
(a hivatalos fordító szerinte
az összes mondatot feltupírozta),
a hasonlat nem volt egészen pontos,
mert az, ami másnap éjszaka történt,
azután, hogy bezárt a játékbarlang,
mely ott üzemelt egy szinttel alattunk,
s megitták a magukét a krupiék is,
az összes ajtót, kaput mind bevágták,
és autóik is felbőgtek az éjben,
és hosszan túrázva várták a nem tudom mit,
egyszer csak infernális lármájuk lecsengett,
az ember azt hihette, vége, vége,
kiengedhet egy nagy ölelkezésben,
ám ekkor a nászágy fölötti ablak
négyszer egymás után zörrent keményen,
mintha valaki bekopogott volna,
ami a harmadikon képtelenség,
az utca frontja felől legalábbis,
hacsak egy üzenő lélekmadár nem
akar bejönni, volt már erre példa,
de nem, szemközt a mellékutca sarkán,
az ablakon kinézve észrevettem,
valaki fekszik a fénytócsa szélén,
fekete sziluett, érinti éppen
a sárga kört, és ahogy most lepergett
a négy zörej az emlékezetemben,
rádöbbentem, ezek lövések voltak,
egy másfajta, nem éppen az a pestis;
vártuk, hogy majd felvijjog a sziréna,
de mintha tél volna és hóba veszne
a város, olyan süket csend szakadt rá,
még hajnalban is ott feküdt a holttest,
igaz, valaki közben letakarta,
a szállásadónőnk, lisztarcú, fonnyadt,
fekete ruhás, rengő mellű asszony,
akit mi csak Bubulinának hívtunk
(a játéktermet is ő működtette),
úgy köszönt reggel ránk, olyan mosollyal,
mintha a szobát mától ingyen adná,
csak meg ne gondoljuk, csak itt ne hagyjuk,
erényesebb helyet úgysem találunk,
mintha mi volnánk Tamino és Pamina,
akik a tűzpróbát éppen kiálltuk,
olyan anyásan fixírozott minket
hullámzó keble iker-Golgotája;
miniatűr termékenység-talizmán,
Krisztus fickándozott a vágatában.

Taormina
Ne gyere nekem mindig a szavakkal,
ez olyan irodalmi handabanda,
a színeket nem érted, az is egy nyelv,
olyan, mint a zene; mérték, arányok,
egy kép a nyelvek kvintesszenciája,
például a Sziklás Madonna; ott van
a Natúra mint istenadta színtér,
a megmunkálatlan tömbök beszélnek,
a kő a Természet nagy barna csontja,
nézd csak, hogy fent és lent lebegve tartja
az ősegyensúlyt, a teher eloszlik,
leghátul az a kék hegy, az a zöld víz,
ha nem tudnád, a nemződés-előtti,
középen ez a barna sziklabarlang,
ez a szentély, az intrauterális
lakóhelye az individuumnak,
amely elől négy személyben ölt testet,
a legkisebb a legnagyobb közöttük,
Keresztelő János a küszöb őre,
Mária mint Természet egyszerre óv-áld
s a Szellem előtt térdet hajtva hódol,
az isteni szférából jön az angyal,
ez a négy szféra a mi teljességünk;
és nézd a fényt, ahogy a testen olvas,
értelmezi a formát és kibontja,
a fény a kereszt függőleges ága,
a jang fele a lét-misztériumnak,
de egymagában puszta pózna volna,
sugárzó bot az űri pusztaságban,
ha vízszintesként nem szegődne hozzá
az árnyék és nem metszené az útját,
egyszerre több kinyilatkoztatás él
a képen, de maradjunk a színeknél,
a kívül kék és belül aranysárga
köpeny egy világkép a színek nyelvén,
a makro- és a mikrokozmosz ikrek;
valahol itt tarthatott N. előadása,
mikor feszült figyelmem, mint a magnó-
kazetta, lejárt, kattanva kikapcsolt;
az amfiteátrum álomszerű lett,
a földön fekvő oszlopdarabok, mint
kivert fogak, a falhiány középen,
mint a bezúzott orr, a bolthajtások
kétoldalt (át lehetett látni rajtuk),
mint Oidipusz fénytelen szeme párja,
vak száműzötté, fürkészték a semmit,
a sziklás dombok, gyapjas halmok vissza-,
visszanéztek, mint istenbizonyíték,
mint véletlenül erre hajtott birkák
az idő véghetetlen legelőjén,
bukolikusan visszamosolyogtak:
kár erőlködni, na de azért szép volt –
egy óriás homlok zölden vetett ráncot;
ezt nem látta Odipusz jobb szemével,
a ballal meg azt nem volt módja látni,
ahogy a tajték számlálja a percet,
de elfelejti, hiszen túl sem éli,
erre gondoltam a romok fejével,
a görög színházéval: a szigetre,
melynek királya ott szemközt pöfékelt,
és nem volt messzebb, mint Szentendre Pesttől,
körüllebegte pára glóriája,
jótékonyan takarta Empedoklészt,
aki fejest ugrott a tisztulásba,
s minden bizonnyal tisztán él azóta,
nem izgatja szeretet és viszály sem,
úgy él, mint a király tanácsadója,
ő makulátlan, nem úgy a királya,
az nem bír uralkodni agynyomásán,
a tüzesen tekergő fortyogáson;
őrült volt, hallottam, királyt a napra
kitenni, írta, amatőr, dilettáns,
rajzolni sem tudott, sem komponálni,
azt mondta, bal szemével ellenőrzi
a nap energiáit, mutatott N. az égre,
az ég mintha tükörképe lett volna
N. akkori, még nem fáradt szemének,
akkorát nevetett, hogy beleszédült,
a kék vele nevetett, a tükörkép,
világos, szúrós, mediterrán kék volt,
beleszédült egyik a másikába,
képzeljem, őrült volt, azt állította,
a pozitívummal van kapcsolatban,
meg hogy: eddig késett, most kerül előtérbe,
de hallgassák meg, tenyésszenek selymet,
és garantálja, helyrejön az ország,
vagy százmilliót kapnak vagy egy inget,
N. úgy nevetett, hogy el kellett kapnom,
de estében azt mondta, jól jegyezd meg:
Csontváry csak egy naplementét festett,
a kultúra kifordult kulisszáit
épp eltűnés előtt a fehércsákós
Napóleon-Etna előterében,
egyetlen esetleges naplementét,
a rézarany dél és a poroszkék észak
találkozását egy őrült szemével,
na de hát ez csak színpad, hol a mélység?