Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. január / Intertextuális krónika (Szalay Zoltán: Drága vendelinek című regényéről)

Intertextuális krónika (Szalay Zoltán: Drága vendelinek című regényéről)

A fiatal prózaíró második kisregénye erős narratológiai szerkezettel meséli el a történet
helyszínére, Boroszlóba érkező „északi idegen”, Daniel Wend életének ebben a félig-meddig
kitalált, 20. század végi vagy azutáni, közép-európai városban és országban töltött időszakát –
az újságírói karriertől a sikeres regényírói pályáig, meg-megszakítva két különböző
pártpolitikai mozgalomban való részvétellel egészen a bukásig és lecsúszásig. Karriertörténet,
amely egyszerre tipikusan (realitásérzékkel) és egyedien mutatja be a szerkesztőségek
hétköznapjait, a pártházak világát, egy megszállott író ihletett óráit és a körülötte formálódó
kultuszgépezetet, végül a városi félvilág, a búvárharangok szubkultúráját. Krimi: a történetben
két merénylet is történik, amelyeket nyomozás követ és városi szóbeszéd övez.
Művészregény, amelyben egy szövegekkel bíbelődő férfi fejlődésének lehetünk tanúi.
Mindeközben a városra fátyolként kezd rátelepedni a vendelin-mítosz, ami egyre sötétebbé és
mágikusabbá teszi a próza realizmusát. Egyik korábbi kritikusa, Tóth László írta róla az Új
Forrásban 2009-ben, hogy „Szalaynál a legvaskosabb realitásnak is megvan a maga
félelmetes abszurditása, s a leghajmeresztőbb abszurditás is földhözragadt realitásként
működik”. A kötet végén – mások mellett Esterházy egyes műveit idézve – a regény jelöletlen
intertextusai között megtaláljuk Jorge Luis Borges nevét is, aki a mágikus realizmus egyik
legfőbb ihletői közé tartozik és a Képzelt lények könyve című elbeszélése különösen érdekes
lehet jelen kötet szempontjából.
A középkorias Szent Vendelnek, a pásztorok védőszentjének kultuszát ironikus online
paratextusokkal kapcsolta a kisregényéhez Szalay, ennek nyoma a főszövegben az
archaikusabb krónikásnak nevezett elbeszélő, akinek szerepe folyamatosan változik, mesél, de
időről-időre egyes szám harmadik személyben reflektál saját hangjára, a személyes
jelenlétével (homodiegetikus elbeszélő) keretbe foglalja a történetet: a legelső oldalakon
megtudhatjuk, hogy ismeretsége a főszereplővel nem volt kölcsönös, de ugyanabban a
városban éltek (talán néha kukkolta is tárgyát, 65.), míg végül – mint a kezünkben tartott
könyv szerzője – maga válik a kiadóval tárgyaló regényszereplővé. A műfaji meghatározás,
„igaztörténet” szintén sok elméleti kérdés felvetésére ad lehetőséget, elég, ha csak a magyar
irodalom, az igazmondás etikáját érintő két legfontosabb versére és koncepciójára gondolunk,
Arany János Vojtina ars poetikájára és József Attila Thomas Mann üdvözlésére. A Drága
vendelinek elbeszélője maga is hamar árnyalja a szavahihetőségéről állítottakat: „Ezen a
ponton a krónikás némileg zavartan tekint szét maga körül: örülne most, ha lenne itt valahol
egy tükör, amelyben megpillanthatná a saját arcát: a megfellebezhetetlen (naná!) valóság
bizonyságaként. Nem bírja ugyanis szétszálazni a különféle forrásokat” (25) – írja, majd pár
oldallal később, amikor a hiúságát megmutatkozni engedi, végül zárójelbe teszi magát, és
ezzel elhárítja a felelősségét is: „egyébként is, kit érdekel valójában a krónikás személye, aki
itt csak egy fogaskerék a gépezetben?” (40), hogy áttérjen valamiféle „ecetízű
szkepticizmus”-ra (44). Egy politikai merénylet után újabb modalitásbeli váltás következik,
amikor a narrátor felveti, „most megpróbálhatná szépíteni az eseményeket – mi tagadás,
kedve lenne hozzá –, ám akkor kibújna a titokzatos erővonalak szorításából” (53). A krónikás
a főszereplő életének válságakor „méreganyagokban fortyog”, hogy mégis folytassa és minél
hamarabb a történet végére érjen, mellesleg a történet végét már a legelső oldalon megemlíti
(7), amely pikánsan utalhat arra a feminista narratológiai meglátásra, hogy a férfi szerzők úgy
hajtanak a lezárásra, akár az orgazmusra: sokan talán úgy érzik – írja – „könnyelműen elsiklik
a részletek felett, csak hogy gyorsan a történet végére érjen, és tobzódhasson a tunyaságában”
(17). Majd Wend önkívületi állapotban beálló több hónapos megszállott íráskényszere a
narrátort is továbblendíti. Az utolsó oldalakon a krónikás felszámolja önmagát, kilép a tükrön
kívüli világba. Az elbukott főszereplő egyszer azt mondja egyik olvasójának (nem kizárt,
hogy Elias Canettit idézve): a megfelelő pillanat talán sosem jön el (75).
Az elbeszélő ritkán adja át helyét, csupán néhányszor fordul elő, hogy idézőjelek közt,
szó szerint olvashatunk valamit Wendtől, mondjuk egy teljes oldalas újságcikkét (24) vagy
néhány részletet elutazása utáni leveleiből. Nagyrészt erre a kisajátítási mechanizmusra épül a
regény legfőbb csavarja, miszerint a szöveg metaregényből, Wend regényeinek felületes
ismertetéséből az utolsó szakaszban átmegy (két Wendről szóló előzményregény: saját
önéletrajza és Niris Énrablókja után) wendiánus regénybe, amelyet maga Wend nem írt meg a
kiadóval kötött szerződés ellenére, ezért került bajba és szorult ki az irodalmi életből: ez a
mégis elkészült regény maga a Drága vendelinek. Egy többrétegű szövegmodellben Wend
regényen belüli regényeiből kilépnek egy különös bestiárium alakjai a kezünkben tartott
regény szövegébe. A metaregény műfaja szempontjából eszünkbe juthat Nabokov Végzetes
végjátéka, akinek neve megtalálható az ihlető intertextusok sorában. Némileg hasonló
paradoxon áll elő a könyv egy pontján, mint amikor Don Quijote olvassa saját történetét
Cervantes regényének második kötetében, ugyanis a Drága vendelinek már tartalmazza azt a
recepciót, ami jóval a megjelenése után született: „nemrégiben – tehát jóval történetünk jelen
ideje után – egy népszerű irodalmi portál felmérést készített az irodalomkedvelő boroszlóiak
körében Daniel Wendről” (82). A szövegrétegekből történő építkezést és a tükrökbe zárt
lények világát a szerző, a krónikás játékként fogja fel: „Olyan játék ez egyszersmind, amely
magával ránt, és nem törődik a játékosok óhajaival” – írja a Sárga Császár példázatára
hivatkozva – „s mivel nincsenek egyértelmű győztesei és vesztesei, azt sem lehet teljes
bizonysággal megállapítani, mikor ér véget” (117). A történet végtelenítése a regény utolsó
előtti oldalán visszautal a legelső oldalon tett végkifejlet-keresésre.
A kitalált író első könyvének, a Sokaságoknak a lényei „furcsa formájúak voltak,
némelyiküknek pálmakert nőtt a fején, vagy éppen hangyaboly fészkelt a szájában, és
folyamatos átalakuláson mentek keresztül életük végéig” (61), míg a második Köztes terekben
feltűnik a Hidebehind nevű gonosz manó, „mint egy feltörhetetlen titokkönyv”-ben (65-67). A
történetben előrehaladva a nyárspolgári idill („néhány sejtelmes mosolyú biedermeier bútor”
– 45) átváltozása során kicsit Kosztolányi Otthon című versében kezdi érezni magát az
olvasó: „Párduc a dívány, / Enni kíván”. Az egyre rejtélyesebb vendelin-mítosz egyik első
esete az a ház, amelynek „lakói minden este hazaérkezésük után szalamandrává változtak”
(73). Kézenfekvőnek tűnik az ihlető szerzők közül Franz Kafkától Az átváltozás, de a
regénynek ez a rétege beleillik a legújabb generáció esztétikai ízlésvilágára jellemző
poszthumán hibriditás tendenciájába is. A képzőművészek közül gondolhatunk a Roham
magazin körül szerveződő csoportból például Kis Róka Csabára, vagy a Szalay-kötet borítóját
díszítő rókaprém alapján Szöllősi Géza preparátumaira, esetleg a szintén pozsonyi Száz Pál
Isten nem kíváncsi rád című novellájának állatmeséjére (a kisregény írójának
főszerkesztésében megjelenő Irodalmi szemle 2014 szeptemberében „bestiárium” tematikus
számot is közölt). A boroszlói Rőtfal erdeje  „átváltoztatógép”-pé válik, ahol a pszichikai
feltárás keveredik a mirákulummal: „az oda betévedő azzá az erdei állattá változott, amellyel
a tudata mélyén a leginkább azonosulni tudott. Nem volt mindig kézenfekvő a képlet: a
valóságban kifejezetten gyáva emberek nem mindig nyúllá változtak, olyakor szarka vagy
borz lett belőlük (…) Egy idő után azonban a »csoda« meghibásodott: a vendelinek nem
találtak vissza az átváltozás helyére, mintha belső iránytűjük megbolondult volna és így
elszakadtak a visszaváltozás lehetőségétől” (83).
Mizser Attila fogalmazott úgy Szalay Zoltán első regényéről, hogy „nála a nyelvjárás
nem pusztán mint egy területi alapú nyelvváltozat definiálódik, itt az areális nyelvi színterek
sokkal inkább egyfajta megélt, megírt alkalmazásáról van szó, a nyelv terepének
szemléletes/szemléltető bejárásáról, bebarangolásáról. A Szalay-prózának sajátja a nyelvi
regiszterek átlépése, a nyelvi fragmentumok sok „bóklászást”, a nyelvállapotok aprólékos
feltárását igénylő összegyűjtése, és az így szerzett nyelvi lom leleményes újraöntése,
remixelése”. A Drága vendelinek című (kis)regényébe sok mindent belesűrít: a prózaíró
összetett kísérletező kedvét, az intertextuális szövegjátékokat, többféle regényműfaj egymást
követő darabkáit, realizmust és mágikus realizmust, politikát és irodalmat, közép-európai
életérzést és kozmopolita olvasottságot – mindez a sokszínűség hagy is némi hiányérzetet az
olvasóban a terjedelem szerénysége folytán, és akár külön-külön is olvasna mindezekből egy-
egy teljes regényt.