Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. január / Jelen a múltban, múlt a jelenben (Erdély - tanulmány) [1]

Jelen a múltban, múlt a jelenben (Erdély - tanulmány) [1]

„Amit végül is aztán leírok, le tudok írni, le merek írni, az már valóságos.” (Esterházy 2014, 79)
A huszadik század előtt írt történelmi regények elbeszélője olykor emlékeztette
befogadóját a különbségre a történet és a „jelenkor” ideje között. Móricz Zsigmond
regényhármasa, az Erdély ebben a vonatkozásban folytonosságot képvisel a korábbi
örökséghez képest. A Tündérkert még inkább keltheti önmagára zárt mű hatását,
főként a régies nyelvhasználat emlékeztethet az időbeli távolságra, a második
kötetben viszont már feltűnő a kapcsolatteremtő (fatikus) beszédmód, például a
következő mondatban: „Abban az időben még puritánabbak voltak az emberek s nem
kellett nekik olyan kényes ágyiruha, mint a mai fiataloknak” (Móricz 1939b, 2: 263).
A harmadik kötetben az is előfordul, hogy a jelenre vonatkoztatás egyszerűen abban
nyilvánul meg, hogy az elbeszélő az olvasó kedvéért zárójelben közli: amikor
Bethlen Gábor húsz mérföldet utazik, ez 160 kilométernek felel meg (Móricz 1939b,
Noha túlzás azt állítani, hogy „az Erdély mindvégig a huszadik századi
Magyarországra utal” (Sőtér 1980, 139), egyes részeket lehet(ett) áthallásként
olvasni. Azokat a szavakat, amelyek szerint Báthory Gábor „nem gondolt arra, hogy
erőszak erőszakot szül” (Móricz 1939b, 1: 262), 1921-22-ben és később is lehetett a
proletárdiktatúrára és a rá következő megtorlásra tett célzásként érteni. Bethlennek
Báthory számára megfogalmazott intésében is sejthető volt olyan következtetés,
amely az első világháború után kötött békeszerződés szomorú tanulságaként is
felfogható: „Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, máskép születtek, máskép
gondolkoznak mint mi” (Móricz 1939, 1: 299). A nap árnyéka első könyvének
harmadik fejezetében Bethlen a térkép fölé hajol, és Mikó Ferencnek olyan
területeket mutat, amelyek 1920-ig Magyarországhoz tartoztak. A regény
megjelenése idején minden bizonnyal voltak olvasók, akik Szabadka vagy Zombor
említésekor az új határokra gondoltak. Még az is elképzelhető, hogy valaki a földhöz
ragadtság bírálatának tekinti Géczynek azt a véleményét, amely szerint „egész
Erdélyben nem talált még egy embert, aki hazája szűk határain túl látott volna, még
akik bujdosás miatt kénytelenek voltak világot látni, azok is vakok voltak” (Móricz
1939b, 1: 262). Talán még azt sem képtelenség föltételezni, hogy a szentháromságot
tagadó fundamentalizmusra vonatkozó szavakat a két háború közötti közönség egy
része a proletárdiktatúra által hirdetett nemzetköziség eszmeiségével hozhatta
összefüggésbe: „Mi nekünk testvérem, nincsen sem zsidó, sem német, sem frantzuz,
sem más fajta s féle népek, csak egy van: ember” (Móricz 1939, 2: 318).
Bármilyen erős kísértést érezzen is a történelmi regény szerzője arra, hogy a
saját jelenét lássa bele a múltba, óvnék ennek túlhangsúlyozásától. Különösen Móricz
esetében, hiszen műveinél nagyon erős az önéletrajzi értelmezés hagyománya.
Bethlen Gábor és Károlyi Zsuzsanna viszonyának megjelenítését természetesen
összefüggésbe lehet hozni az író első házasságának válságával, de e két szereplő
vitáját és belső megrázkódtatását végső soron nyelvi teljesítményként célszerű
mérlegelni, nem hallgatva el az önismétléseket.
Az Erdély magyarázatára döntő hatást tett Laczkó Géza eszmefuttatásának két
részlete: „Két alak viszi a regényt: Báthory és Bethlen, a mostani s a leendő
fejedelem.” A műfajváltozatot alkotóként is jól ismerő pályatárs utóbb visszatér a
szembeállításhoz és megerősíti érveit: „Báthory szépasszonyos Tündérkert-Erdélye,
íme, nagyon is a háború előtti irodalmi Magyarország, melynek költő-fejedelme
megengedhette magának maga- és faja-tépését; azóta minden rombadőlt s aki ma
vállalja becsületből az irodalmi vezérséget, arra egy feladat vár, a romok alól előhíni
a szennybe, megaláztatásokba tiport magyar életet” (Laczkó 1922, 1257, 1258).
E korai fejtegetés az első kötet méltatása. Föl lehet tenni a kérdést, mennyiben
alkot egységet a Tündérkert a következő évtized közepén megjelent második és
harmadik kötettel. Annyi bizonyos, hogy Laczkó némely állítása e későbbi részekre
nem érvényes, mert ezek már nem teljes mértékig erősítik meg, hogy „Bethlen szereti
a feleségét és tud uralkodni a testén […] s nem a kéj hajtja a nőhöz, hanem a tisztelet,
a vonzódás” (Laczkó 1922, 1257). A két fejedelem szembeállításának későbbi
újrafogalmazói nem vagy nem eléggé figyeltek az egész tanulmányra, amely más
nyelvű művekkel, Hugo, az idősebb Dumas, Flaubert, Felix Dahn, Bulwer Lytton
műveivel hasonlítja össze Móricz alkotását, majd érveket hoz föl annak igazolására,
hogy a Tündérkert művészileg értékesebb Jósika, Jókai, Gárdonyi és Herczeg
történelmi regényeinél, sőt eszmefuttatása bírálatot is tartalmaz: „a mű gondolati
tömör összefogottsága” erény, de „az aprólékosságokba ereszkedés, némi
elterjengésre való hajlás” nem az, a későbbi fejezetek arról árulkodnak, hogy „az
íróban az újraalkotónak fölébe kerül az utána-mondó”. Jelentős magyar művekhez
képest sikerültebbnek bizonyul Móricz alkotása, de „valami igazán erdélyi még sincs
sehol: az a sötét tétova, amely nem azért sajátja Gyulai Pál kancellárnak, mert
Kemény olyannak rajzolta, hanem azért, mert a kancellár is, Zsigmond báró is,
mindketten erdélyiek. A fontolgatás, a latolgatás, a félúton megállás, az ingadozás, az
okkal vagy oktalan lélekmardosás olyan specifikusan erdélyi lelkivonások, amelyek
az onnan származón örök stigmául vérzenek; s Báthory Gábor kissé józan részeg és
Bethlen Gábor kissé alföldi világossággal látja a dolgokat” (Laczkó 1922, 1256,
Akár joggal vélte Laczkó Géza gondolatilag mélyebbnek a tragikumot Kemény
Zsigmond regényeiben, akár nem, annyi megállapítható, hogy az ő fejtegetéséből
kiinduló értelmezések olykor túlzottan egysíkúnak tüntették föl Báthory és Bethlen
szembeállítását. A három kötet ismeretében félrevezető azt gondolni, hogy Báthory a
látomás megszállottja, Bethlen a józan gyakorlat embere. Az előbbiről az elbeszélő
azt állapítja meg: „mindig azt hitte, valamit elképzelni, az már végre is van hajtva”
(Móricz 1939b, 1: 363), az utóbbiról azt tudjuk meg, kiemelt helyen, a második kötet
legelején, hogy röviddel megválasztása után, Kolozsvár főterén „csodálatos látomás”-
ban részesül, amely „olyan volt, mint a János jelenéseinek tornya” (Móricz 1939b, 2:
Báthorynak kezdettől fogva a felelőtlen hetvenkedés az alapvető tulajdonsága.
Így dicsekszik: „egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem
fejszémet Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi
császár: birodalmam közepe a hét vár s környöskörül a lapos föld tengerekig
Dunáig... Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott töröm bárdommal, s a
teteme magától megdöglik” (Móricz 1939b, 1: 176). Ezt a handabandázást tekintve,
érzékelhető némi ellentmondás abban, ahogyan az elődjét Bethlen megítéli. Az a
kijelentése, mely szerint „Báthory Gábor volt az első fejedelem erdélyi földön, aki
észrevette, hogy a szegény nép nyomorúságban van és ez nem jól vagyon” (Móricz
1939b, 1: 371), magához a nevezetthez szól, tehát tekinthető úgy is, mint tanács vagy
akár önvédelem, sőt akár egy olyan író kiszólásaként is felfogható, aki pontosan
érzékelte, milyen csekély volt a napszám Magyarországon az 1920-as években.
Sokkal nehezebb kérdés, mennyire veendők komolyan némely szavak, amelyek
Bethlen gondolatait vázolják: „lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek
mindenkor elismerte szellemi felsőbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új
világításba helyezte a dolgokat a Báthory gondolata; ő a meglevő dolgokról tudott
helyes és bölcs képet adni magának; Báthory a jövőről... […] ennek ragyogó
fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez
az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani. / Ő nem tud tévedni:
ez nem tud nem tévedni” (Móricz 1939b, 1: 369).
A nagy fejedelem olvasója őszintétlenséget vagy akár némi korlátoltságot is
sejthet a címszereplőben, mert utólag olykor megszépíti Báthory alakját. A
meggyilkolt fejedelem húgának a következőket mondja: „Én úgy gondolok rá, mint
egy isteni küldöttre, aki fiatalsága miatt nem jutott, ahová akart és szenvedélyei
miatt” (Móricz 1939b, 2: 230). Igaz, később egy székely barátjának Bethlen olyan
vallomást tesz, amely módosítja, sőt szinte érvényteleníti korábban hangoztatott
véleményét: „Bűnös voltam, Annát akartam hozzám közelebb s azért hirdettem, hogy
a Báthoryaknak van egyedül jussa Erdélyre, mert a vérem Annát akarta... Magam se
tudtam, Ábel, de még azt is mondhatom, hogy e percig ilyen tisztán nem is láttam a
dolgokat” (Móricz 1939b, 2: 272). E szavak azt igazolják, hogy a főszereplő jelleme
nemcsak önellentmondásos, de változik is. Joggal állapította meg Szilágyi Zsófia,
hogy „a korábban kikezdhetetlen, önmagát gyötrő, tisztességes Bethlen egyre inkább
közeledik Báthory Gáborhoz” (Szilágyi 2013, 300). Némely szokása,
megnyilatkozása elődjének tulajdonságaira emlékeztet. Egyik kijelentése egyenesen
Báthory korábban idézett hetvenkedéséhez hasonlít: „Egyik lábam erdélyi
kengyelben, másik lábam cseh kengyelben: akkor lehet rajtát kiáltani s Bécs kapui
reszkessenek” (Móricz 1939b, 3: 245).
A második kötetnek mindenképpen erénye, hogy nem eszményíti a
címszereplőt, holott a Tündérkert alapot adhatott volna erre. Az első kötet kétségkívül
összefogottabb, mint a második kettő, de lehetővé tette volna Bethlen alakjának
egyértelműen előnyös értelmezését a továbbiakban. Móricz elkerülte ezt a kísértést. A
nagy fejedelemnek már a nyitó fejezetében ilyen mondat olvasható: „Melegen s
gyöngéden, álnokul, őszintén nézett a feleségére” (Móricz 1939b, 2: 18). Az új
fejedelem személyiségéből hiányzik a belső megelégedettség, az összhang. „Mindig
csak a maga roppant aljassága, alacsonysága járt eszében. A lopás és a gonoszság,
amit csinál” (Móricz 1939b, 2: 304). Jellemének legszigorúbb megítélője a feleség,
Károlyi Zsuzsanna. Egyik éles összeütközésükkor a következőket mondja: „Bethlen
Gábor, az én uram, az én férjem, az az Isten, akit én úgy néztem mindenkor mint egy
szentet, aki nem is erre a világra való, éppen azt csinálja, amit csináltak mások”
(Móricz 1939b, 2: 306). Ez a szemrehányás visszautal arra, hogy a fejedelemné
makulátlannak szerette volna látni férjét: „– Én sem vagyok isten – mondta csendesen
a fejedelem. // – De igen! Bethlen Gábornak annak kell lennie […] s Bethlen Gábor
abban a pillanatban megszűnt, mikor a becsület útjáról letér...” (Móricz 1939b, 2:
Azért is egyszerűsítés volna arra hivatkozni, hogy Móricz saját első
házasságának válságát írta bele az Erdélybe, mivel a fejedelemasszony kifakadásait
nyomatékosan, többszörösen megindokolja a regény. Bethlen elhallgatja felesége
előtt, hogy feltörette ecsedi Báthory István ládáit és fölhasználta a bennük levő
értékeket, holott azok az ország pecsétjével voltak ellátva, tehát csak Erdély
vezetőinek hozzájárulásával nyithatta volna föl őket. Mi több, a fejedelem azzal az
üzenettel bocsátja atyjafiát, Károlyi Mihályt, bécsi útjára, hogy az udvar föltétlen
híve, miközben háborúra készül Bécs ellen. Ahhoz a hangzatos, sőt álságos érvhez
folyamodik, hogy a „háború Istennek útja az emberek szívében” (Móricz 1939b, 3:
A nap árnyéka második könyve végén Károlyi Zsuzsanna már üvöltve vádolja
a férjét: „A te koronád vérrel van befröcskölve, és itt már egy igaz ember is meg nem
él, csak a boszorkányok, a lidércek és a fertelmes paráznák élnek” (Móricz 1939b, 3:
154). Magában is arra a következtetésre jut, hogy „Bethlen Gábor hazudik. Megtanult
hazudni. Bethlen Gábor, az én uram elvesztette a prófétaságát és államférfiú lett
belőle. Az államférfiú hazudik. […] Nem az ő, akinek gondolja magát” (Móricz
1939b, 3: 202-203). Noha nem kétséges, hogy a fejedelemné sérült lélek, Bethlen
legalábbis részben felelős felesége zaklatottságáért. A fejedelem lelki meghasonlását
főként Báthory Anna iránt érzett szenvedélye okozza. Egyfelől jól tudja, hogy sokan
voltak e nő ágyában, másrészt arra gondol, lehetne-e közös gyerekük és megtehetné-e
fejedelemasszonynak. Az Ószövetségben keres önigazolást, Sámuel II. könyvének 11.
részében, amely Dávid király és Bethsabé kapcsolatáról szól. Magában így
elmélkedik: „Milyen bölcs volt az a Dávid, Istennek e kiválasztott nagy fejedelme.
Nem teketóriázott; amint vére szólt, jóllakatta s nem engedte, hogy fenekedjék s
harcoljon vele” (Móricz 1939b, 2: 262). A bökkenő ott van, hogy félreolvassa a
Szentírást, elhallgatja, hogy e rész hangsúlyos zárszavai szerint „ellene lőn az Úrnak,
a mit Dávid cselekedett volna” (Szent Biblia 1914, 291), és a 12. rész az Úr által
küldött Nátán próféta feddő beszédét tartalmazza, melynek hatására Dávid megvallja
Lippa bevétele után, A nagy fejedelem legvégén ugyan mintha eltaszítaná
magától az immár megözvegyült Báthory Annát, ám A nap árnyéka arról tudósít,
hogy miután a nő újabb házassága nem sikerült, Jósika Zsigmond Bécsbe költözött,
Bethlenben az a gondolat fogalmazódik meg: „Ha Zsuzsanna szegény hamar
meghalna, isten őrizz, s addig míg Annának a híre nem veszett el véglegesen s ő
feleségül venné s hamarosan gyereket adna...” (Móricz 1969b, 3: 168). Ismét a
Szentírásban keres önigazolást, amikor arra gondol, Anna új férjét háborúba
küldhetné: „Szent Dávid király is a hadba küldte Uriást, aki ott el is esett” (Móricz
1939b, 3: 168). Később Bethlen egyenesen arra a gondolatra jut: „Haljon meg
Zsuzsanna... élni úgysem akar...” (Móricz 1939b, 229). Csak A nap árnyéka harmadik
könyvének végén mond le Annáról, miután a nő csúfot űzött belőle.
Kulcsár Szabó Ernő évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy Az Isten háta
mögött című kisregényt „a krónikás jellegű történetszerűség helyett a
jelenetszerűség” jellemzi (Kulcsár Szabó 1996, 178). Történelmi regényben sokkal
inkább helye van a krónikaszerűségnek, de az Erdélyben is fontosabb szerepet játszik
a jelenetezés, a belső nézőpont gyakori használata viszont óhatatlanul is jellemalkotó
– különösen a két fejedelem, Károlyi Zsuzsanna, sőt Báthory Anna esetében is. Ha
találni lehet olyan jellegzetességet Móricz regényhármasában, amely némileg
párhuzamos a nyugati elbeszélő próza alakulásának irányával, az föltehetően az
elbeszélt tudat, átélt beszéd (erlebte Rede).
Többféle beszédmód jellemzi Móricz regényhármasát. A régiesség
mérsékeltnek mondható, ám a második kötet mintegy kitágítja a lehetőségeket.
Tájszólás nyomaival a Tündérkertben is találkozhat az olvasó, de A nagy
fejedelemben sokkal feltűnőbb a paraszti nyelv szerepe. A második könyv nyitó
fejezete alföldi gulyások életképét körvonalazza. Ez a betét azt a vélekedést erősíti,
mely szerint Móricznak inkább erőssége a rövid elbeszélés, mint az átgondoltan
fölépített regényszerkezet. A nagy fejedelem másféle nyelvhasználatot is tartalmaz:
már az első könyvben szerepel Simonyi György ifjú német felesége, kinek
idegenszerű beszédét a férje javítja ki. A roncsolt nyelvhez képest egészen másféle
jelenség a nyelvi irónia, melynek jelentőségét bizonyítja, hogy az egyes kötetek
címében is megnyilvánul.
A Tündérkert már a legelső fejezetben érzékelteti, hogy a cím szétfoszlott
ábrándra utal. Báthory Gábor első bemutatása egyértelműen kedvező: „A fejedelem
olyan üde, fiatal, boldog és szíves volt, hogy mindenkinek betöltötte a szívét. Érezték
az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira boldogságra született, hogy lehetetlen,
hogy baj érje s vele mindannyian valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.”
A baljós jelek azonban rögtön érzékelhetők. Feltűnő, hogy „rajta kívül senki sem
ivott”, és a főkapitányként hozzá szóló Bethlen Gábor tanácsait magában azonnal
elítéli: „Azt véled, tavaly trónra ültettél s most le akarsz szállítani a lóról?...”
Feleségére is úgy gondol, mint „konok és kemény lány”-ra, „aki vőlegénykorát is úgy
elrontotta! […] úgy tartotta számon, ahogy az ember folyton készül kidresszírozni
egy különben kedvére való ebet...” Látván, hogy Palotsay Anna „issza a setét
főkapitány szavát”, azonnal eltávolítja magától őt: „Útálta, gyűlölte s máris megölte a
gyilkos erkölcsöt és szentséget; a feleséget”, ezért az olvasó már ekkor őszintétlenül
hangzatosnak értheti a cím megismétlését, amikor a nyitó jelenet végén a fejedelem
így szól az egybegyűltekhez: „– Úgyebizony látják kegyelmetek: immár megújítjuk a
mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországából tündérországot statuálunk... […]
Imhogy ezért hoztuk be a mi kicsinyded tündérkertünk asszonyfejedelmévé az mi
szerelmetes feleségünket” (Móricz 1939b, 1: 10, 22, 24, 29, 30). Kendy Istvánban
azonnal fölébred a gyanú: „Úristen, vajon nem ennek a martalóc fejedelemnek
házasodott-e?”, és Báthory elhatározza, „hogy reggelre valami pokoli... valami
szörnyű bosszút tesz... elmegy.... elutazik s maradjon most már Kolozsvárt az asszony
a gőgjével...” (Móricz 1939b, 17, 25). Az a tény, hogy Báthory Anna nevezi Bethlent
„nagy fejedelem”-nek (Móricz 1939b, 2: 218-219), a második kötet címét is gúnyos
fényben tünteti föl. Ugyanez vonatkozik a harmadik címre, mely szintén belső idézet:
Bethlen felesége érzi úgy, hogy ő „mindörökké a nap árnyéka”, majd a fejedelem
emlékezteti arra, hogy a „Napnak nincs árnyéka” (Móricz 1939b, 201, 308).
Regényíró fogalmazta meg az észrevételt, amely szerint „a Tündérkert (1922)
remekmű, melynek a másik kettő, A nagy fejedelem (1935) és A nap árnyéka (1935)
alig léphet nyomába” (Grendel 2001, 127). Ez az értékelés némileg eltér elődjének
véleményétől, aki azt állította, A nap árnyéka „nem hanyatlik annyira, mint
amennyire ezt hinni szokás” (Sőtér 1980, 143). Mivel egyik szerző sem indokolja
ítéletét, érdemes föltenni a kérdést: miben különbözik a harmadik kötet beszédmódja
A Tündérkert kiválósága összefügg a jelenetezés és az elbeszélt tudat
összjátékával. A nap árnyéka egységét rombolják az olyan megnyilatkozások,
amelyek korábban nem előfordult, mintegy értekező szerepkörrel ruházzák föl az
elbeszélőt. Nem olyan mondatokról van szó, melyek – mint arra a Sárarany
elemzésében Margócsy István figyelmeztetett – egyaránt tartozhatnak a
történetmondóhoz és valamely szereplőhöz (Margócsy 2013, 360). Bethlen Gábor és
sógora, Rhédey Ferenc beszélgetése nemcsak a két résztvevő tudatában végbemenő
folyamatok elbeszélésével párosul. Kiszólásszerűnek érzékelhető például a következő
mondat: „De a vagyongyűjtés olyan nagy s jó érzés, hogy akiben az egyszer
megfészkelte magát, azt onnan kiirtani nem lehet” (Móricz 1939b, 3: 199). Egyes
megnyilatkozások nem illeszkednek a környezetükhöz, mintegy idegen szólam
belépéseként érzékelhetők. „Másnap vagy harmadik napon, ki tudná kinyomozni a
történelemben, ugyanabban az órában hozatta bé Anna a férjét” (Móricz 1939b, 3:
210). Az efféle közbevetés megtöri a történetmondás hangnemét. Báthory Anna és
Jósika Zsigmond jelenetét is hasonló kiszólás zavarja meg: „S ott maradt a mosoly:
ezektől a mosolyoktól fog ráncosodni ajka idővel, ha majd megszárad, mert nézzétek
meg az öregasszonyokat, akiknek függő ráncok rakodnak szájuk szélén, mind sokat
szeretett s titkon” (Móricz 1939b, 3: 217). Az elbeszélő nemcsak előtérbe kerül a
korábbiakhoz képest, de olyan metaforikus túlfogalmazásokhoz is folyamodik,
amelyek szintén erősen különböznek a Tündérkert nyelvétől, amelyben nem játszik
számottevő szerepet az átvitt értelem: „Hallgatása azonban ebben a pillanatban már
zúgó tengerré vált. Megzsongultak gondolatai [...] és dübörögve kezdtek zúgni benn a
lélekben. Csak annyi harangozott fülében, hogy a koronát visszavonhatatlanul
kínálják fel neki a csehek” (Móricz 1939b, 3: 244). A nap árnyéka második felében a
színvonal hanyatlásához Anna és a fejedelem szerelmi jelenetének nyelvi
modorossága is hozzájárul: „Darázs zúg el a feje körül s akaratlan elkapja nagy
bozótos fejét, elbúvik a parányi szárnyacskák elől […]. Anna oly komoly volt szava
oly csicsergő […]. Áthajolt hozzá s azt duruzsolta: // – Anna, szeretsz?” (Móricz
1939b, 3: 223-224).
Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című, 1911-ben közölt versében Ady így
jellemezte Móriczot: „Nyugat csapatjának keleti zászlaja”. Szilágyi Zsófia indokoltan
figyelmeztet arra, hogy „a Kelet-Nyugat ellentétpár nem értelmezhető olyan
egyszerűen, hogy az egyik pólusra a modernitást, az újat, az európait jelentő, nevében
is a nyugatiságot hordozó Nyugatot, a másikra pedig az elmaradott, bezárkózó, a
keletiséget képviselő Nyugat-ellenes fórumokat helyezzük” (Szilágyi 2013, 142).
Köztudott, hogy a Nyugat és a Kelet Népe szerkesztőjének egész életére rányomta
bélyegét e két égtáj jelképes értelme. Az Életem regénye nyitó fejezetében a szerző
már születésétől eredezteti e kettősséget: „A két pólus között szikra pattant s lettem
én. // Csupa szimbolum. Anyám háza a keleti: ez a fészek, az eredet, az ex oriente
lux. Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya” (Móricz 1939a, 5). A könyv címével
is hangsúlyozza, hogy a képzelet alkotása. Babitscsal és Kosztolányival ellentétben
Móricz tudtommal nem olvasta rendszeresen a nyugati irodalmat, különösen nem
külföldi kortársainak műveit. „Móricz balzaci igényű író” – írta Sőtér István.
„Megkésetten a huszadik században hozza létre azt, amit a francia és az orosz
irodalom a 19. században létrehozott” (Sőtér 1980, 140). Bármennyire igaz is, hogy a
Sárarany szakít Mikszáth örökségével, Móricz legtöbb műve a tizenkilencedik
századi irodalom hagyományaihoz kapcsolódik, nem pedig olyan kezdeményező
szerzők alkotásaihoz, mint például az 1892-től magyarra is fordított Knut Hamsun.
Aligha szükséges arra emlékeztetnem, hogy az első világháború előtt írt szép
kisregényei közül A galamb papné Herczeg Ferenc Simon Zsuzsa (1894) című
regényére utal vissza, az Isten háta mögött értelmezői pedig a Madame Bovary-ra
szoktak hivatkozni, nyilvánvalóan abból kiindulva, hogy a nyitó fejezetben az albíró
Bovarynéra gondol, s a 7. fejezet végén ugyanő „Jó reggelt, Bovary úr!” szavakkal
köszönti a tanítót, majd a rá következő szerint Veres tanító úr sejti, hogy „az idegen
név valami kicsinylést jelent.” Ezúttal nincs lehetőség annak bizonyítására, mennyire
kockázatos lehet egymástól különböző nyelveken készült műveket összehasonlítani,
mennyire fölszíni a rokonítás Flaubert művével, amelyben az Emma és az Homais
szó hasonló hangalakja e két szereplő nyárspolgárságára céloz, s a mintegy harminc
lapnyi vásári jelenet a hivatalos beszédek újságírói, illetve Emma és Rodolphe
szerelmi együttlétének érzelmes nyelvét állítja szembe és csúfolja, miközben a
tudományt a művészettel együtt pellengérezi ki. A Madame Bovaryt napjainkban
sokan Henry James, Proust, Joyce, Nabokov vagy Julian Barnes felől olvassák.
Flaubert a rossz befogadót állítja az olvasó elé, aki Lammermoori Luciával azonosítja
magát. Regénye többszörösen hosszabb Móricz művénél; fő jellemzői közé tartozik
egymástól távoli szövegrészek összekapcsolása – Emma sálja ugyanolyan kék színű,
mint a mérget tartalmazó üveg, és temetésének menete esküvői menetének
hasonmása –, valamint a pontosvesszőnek és a magyar nyelvből hiányzó imparfait
igeidőnek következetes használata. Mindezek olyan sajátosságok, amelyek kétségessé
teszik az összehasonlítás jelentőségét.
Közismert tény, hogy 1908-ban Osvát Ernő befogadta a Hét krajcár szerzőjét.
Nem teljesen ismeretlen igazság, hogy a Nyugat folyóirat egyáltalán nem képviselt
egységes irodalmat. A két világháború között a nyugati világban egy sor olyan regény
aratott komoly sikert, amelyet nehéz volna egyértelműen modernnek nevezni.
Kizárólag a Nobel-díjasok köréből Sinclair Lewis könyveire éppúgy lehet gondolni,
mint Roger Martin du Gard fő művére. Az Erdély ezeknek a sorába tartozik. Ezt az
észrevételt annak elismerésével kockáztatom meg, hogy nem tudom egyértelműen,
mi is a modernség ismérve a korszak prózájában. Bori Imre úgy érvelt, „Móricz
modernizmusának időszaka az 1908 és 1912 közötti korszakra tehető, amikor
biologizmusa tetőz, s amikor ennek szellemében jellegzetes «nyelvújítását» is
végrehajtja” (Bori 1993, 99). Tagadhatatlan, hogy Móricz felfogása változott az idők
folyamán. A boldog ember szerzője közeledett a népi írók mozgalmához; Magvető
című szöveggyűjteményének 1942-ben megjelent második kiadásába Kosztolányitól
és József Attilától két, Erdélyi Józseftől négy költeményt vett föl. Közvetlenül az író
halála után Féja Géza „a legnagyobb magyar népi író”-ként ünnepelte Móriczot, és a
Rózsa Sándort úgy méltatta, mint „életének legnagyobb művét” (Féja 1943, 245,
242). Az Erdély még legföljebb részleteiben – főként A nagy fejedelem második
könyvének első fejezetében – vetíti előre ezt a későbbi pályaszakaszt.
1919-ben Virginia Woolf az Ulyssest nevezte modernnek, szembeállítva Arnold
Bennett, H. G. Wells és John Galsworthy regényeivel (Woolf 1953, 150-158).
Kétségkívül csakis nagyon durva egyszerűsítéssel tehető föl a kérdés: írásmód
vonatkozásában az Erdély Joyce vagy a másik három szerző némely művéhez áll-e
közelebb. Talán a Tündérkert ugyanúgy kiváló értékőrző regényként közelíthető meg,
mint például Roger Martin du Gard családregénye. Amennyiben minden művet más
alkotásokhoz képest olvasunk, Móricz történelmi regényhármasát nem Proust vagy
Joyce, de még csak nem is Thomas Mann korabeli műveihez, inkább Kemény
Zsigmond történelminek nevezett regényeihez képest olvashatjuk. Részben azért,
mert a szerkesztés elvei hasonlóak – eltekintve attól, hogy Kemény némely
munkájában több elbeszélőt használt és bonyolította az események időrendjét –,
részben azért, mert a levélbetét a korábbi magyar író egyes alkotásaiban hasonló
szerepet játszik (Pintér 2014), és néhány történelmi személyiség azonossága miatt is.
Másként értelmezi Péchy Simon, Kassai István vagy akár Lorántffy Zsuzsanna
alakját olyan olvasó, aki ismeri A rajongókat, tud e szereplők további sorsáról. Az
Erdély azt bizonyítja, hogy valamely hagyomány erőssége annyit is jelenthet: egy
korábban keletkezett mű értelmezője lehet annak, amit később írtak – a szónak Peirce
által használt értelmében.

[1] Szegedy-Maszák Mihály, Angyalosi Gergely és Szilágyi Zsófia tanulmányai előadásként elhangzottak az ELTE
Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, a Móricz Zsigmond Társaság és a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz
Zsigmond-konferenciáján, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, 2014. szeptember 24-25-én.

Hivatkozások:

Bori Imre (1993) Prózatörténeti tanulmányok. Újvidék – Budapest: Forum –
Esterházy Péter (2014) Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat –.
Budapest: Magvető.
Féja Géza (1943) Nagy vállalkozások kora: A magyar irodalom története 1867-től
napjainkig. Budapest: Magyar Élet.
Grendel Lajos (2010) A modern magyar irodalom története: Magyar líra és epika a
20. században. Pozsony: Kalligram.
Kulcsár Szabó Ernő (1996) Beszédmód és horizont: formációk az irodalmi
modernségben. Budapest: Argumentum.
Laczkó Géza (1922) „A történelmi regény és Móricz Zsigmond”, Nyugat, 15: 1255-
Margócsy István (2013) „...A férfikor nyarában...”: Tanulmányok a XIX. és XX.
századi magyar irodalomról. Pozsony: Kalligram.
Móricz Zsigmond (1939a) Életem regénye. Budapest: Athenaeum.
Móricz Zsigmond (1939b) Erdély. Budapest: Athenaeum.
Pintér Borbála (2014) „A levél mint a teremtettség felhívó struktúrája a Gyulai
Pálban”, in Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) A sors kísértései: Tanulmányok Kemény
Zsigmond munkásságáról születésének 200. évfordulójára. Budapest: Ráció, 204-238.
Sőtér István (1980) Gyűrűk: Tanulmányok a XX. századról. Budapest: Szépirodalmi.
Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás
(1914). Budapest: Brit és Külföldi Biblia-társulat.
Szilágyi Zsófia (2013) Móricz Zsigmond. Pozsony: Kalligram.
Woolf, Virginia (1953) The Common Reader: First Series. New York: Harcourt,
Brace and Company.