Női szeszély (Lovas Ildikó: Cenzúra alatti című regényéről)

Mielőtt bárki megsértődne, főként a szerző, sietek hozzátenni a
címhez azt a finom kis megjegyzést, elsősorban a gasztronómiában
járatlanoknak, hogy a női szeszély egy igen ízletes sütemény. Kétféle
receptje létezik, s az egyik szerint az összeállított tésztáját legalább
egy napig pihentetni kell sütés előtt – akárcsak a jó prózát, nem is
egy, hanem jó sok napig. Nem tudom, Lovas Ildikó meddig pihentette
ezt a prózatestet, de a szeszélyes ízek, az édes és a pikáns, jócskán
keveredik a szövegében, ráadásul megspékelve, vagy inkább
megbolondítva egy kis mozgóképes emlékezéssel meg a
„szabómagdaságra” történő folytonos, vissza-visszatérő utalásokkal.
De hát miért készülne egy – ha jól számolom – nyolckötetes, a
tetejébe Rotary irodalmi díjjal kitüntetett író bárkiféle más szerző
bőrébe bújni. Nem is ő készülne erre az irodalmi csínyre, hanem
regénye heroinája, aki hősiesen cikázik korok és rokonok, hírességek
és családtagok belvilágában.
  A borítón egy mozijegy fotója dominál, és a regény címe is a
filmgyártásra utal. A biléta az egykori Broadway filmszínház egyik
1941-es előadására szólt, méghozzá március 1-jére, ami ezúttal azért
fontos, mert Magyarország akkor még nem lépett be a
világháborúba, így a két szinttel az utca alatt rejtőző vetítőhely még
nem lehetett menedék, még nem szolgált óvóhely gyanánt, mint pár
évvel később, a bombázások idején. A „cenzúra alatti” kifejezés is
abból a korból való: annyit tesz, az adott mozgókép átment a politikai
és erkölcsi rostán, senki nem támaszthat vele szemben kifogást.
  Valóságos személyek népesítik be a lábjegyzettel véget érő regény
lapjait. A szerző hevesen küzd a szabómagdasággal – nem érte,
inkább ellene. Miért is akarna manapság egy valamirevaló, a női nem
soraiba tartozó író Szabó Magdává lenni. A világért sem szeretném
megsérteni a maga módján klasszicizálódott életművű szerzőnő
emlékét, és a szépirodalmi kánonban kivívott rangját sem kívánnám
kisebbíteni, csak szerény ujjfeltartással jelezném, Lovas Ildikóval
együtt, nem tartjuk oly nagy becsben a munkáit, mint oly sokan
mások. Ettől még lehet regényhősnő, sőt, mint szereplő személyt
még kedvelhetjük is eme szertelen prózaalkotás másik, épphogy
nevén nevezett antihősnőjével szemben, akiről a járatos olvasónak
előbb ki kell találnia, hogy ki is valójában, aki pályakezdőként kissé
mostohán bánt Kosztolányi munkásságával, noha nem is az
irodalomtörténészi hivatást kezdte művelni, hanem a filozófusokét.
  Lovas Ildikó a Cenzúra alatti oldalain cseles írói fogást alkalmazva
olyan valós személyekről mond véleményt szereplői által, akiket nem
zárt a szívébe. Nagyapja, aki mozigépész lett a Broadway
filmszínházban, a vakudvarba hajítja a frissiben olvasott Szabó Dezső
regényt, Az elsodort falut. Neki szabad ilyet tennie, ő csak olvasó, a
kritikája így is megnyilvánulhat egy nem tetsző prózatesttel
kapcsolatban. Irigyelhetjük őt ezért a szabadságfokért. Jávor Pál sem
jár túlságosan jól a könyv oldalain. Ám filmtörténészi
tárgyilagossággal el kell ismerni, van abban valami, ahogyan a regényt
formázó Lovas Ildikó elbánik a legduhajabb, legszebben mulató
magyar színész manírjaival. S tegyük hozzá, Babits Mihály sem kerül ki
makulátlanul a listázásból, és a világirodalmi rangúnak számító A
feleségem története is a „csináltság” vádjával nézhet szembe.
  Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy Lovas ötödik regénye afféle
pletykakönyv, kulturális nem-tetszések gyűjteménye, gyorsan
jegyezzük meg, hogy ezek a hivatkozások legföljebb fogódzók, egy
szaggatottan elmesélt leány-regény kulminációs pontjai. Merthogy
szerzőnk folyton egy dacos leány álarcában jelenik meg, s a tetejébe
még jól is áll neki ez az irodalmi szerepkör, amit nem lehet minden
hasonló indíttatású, vele egyívású írónőről elmondani. Imádja a
tényeket, csaknem doku-prózát művel, legyen az Csáth Géza
megidézett szenvedéstörténete (Spanyol menyasszony), Leni
Riefenstahl kellemetlen alakja (A kis kavics), vagy James Bond figurája
(Kijárat az Adria) – de aztán mindnyájunk szerencséjére beindul a
fantáziája, és világokat teremt általa.
  Nem könnyű olvasmány ez a könyv, nem lehet rajta egyetlen
lendülettel végigfutni. Be lehet osztani, meg-megállni, és eltűnődni
lányos pimaszságokon, asszonyos okosságokon. Az írónak aztán
nincsen szüksége semmilyen szabómagdásodásra, merthogy már
elérte a lovasildikóságot, azaz önmagát. Kell ennél több?