Szilánkokká pattant évtizedek (Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok című regényéről)

Rakovszky Zsuzsa negyedik regénye ismét egy igen testes kötet, és elég egyértelműnek
látszik, hogy nem csak terjedelmét tekintve folytatja a megkezdett hagyományokat. A szerzőt
legújabb, Szilánkok című szövegében is a történelem érdekli, mégpedig szokás szerint nem az
úgynevezett „objektív” történelem, sokkal inkább a megélt múlt, annak az egyes emberre
gyakorolt hatása. További hasonlatosság, hogy központi alakjai ez esetben is nők, az ő sorsukon
keresztül igyekszik a választott korszakot is bemutatni. Az „alulnézetből” bemutatott történelmi
időszak ezúttal a huszadik század legelső, békés éveitől az 1920­as évek legvégéig tart, felölelve
a huszadik század első harmadának három eseménydús évtizedét, különös tekintettel az első
világháborúra, majd a Tanácsköztársaság időszakára. A helyszín ezúttal is egy nyugat-
magyarországi kisváros, Sók (és kisebb részben Budapest), fiktív hely, mely sokban hasonlít a
valóságos Sopronra. A középpontba állított figurák nagy része a Balkay család tagja, a város
törvényszéki bírója, Balkay István, az apa, vér szerinti lánya, Balkay Erzsébet, nevelt lánya,
Balkay (eredei nevén Schlagetter) Emma, valamint a velük olyakor felszínesebb, olykor
szorosabb kapcsolatba kerülő személyek, többnyire a fő helyszínt adó kisváros lakói.
A regénynek nincsen egyértelmű főszereplője, még akkor sem, ha az említett két lány
sorsának bemutatása valamivel nagyobb hangsúlyt kap a többiekénél. Ahogy nincs főhős, úgy
nincs hagyományos értelemben vett, klasszikus szerkezet sem, bonyodalommal, tetőponttal,
olyan célelvűséggel, mely viszi az olvasót egy jól megadott irányba. Sokkal inkább az a helyzet,
hogy különböző történetek fonódnak véletlenszerűen egymásba, sok élettörténet bemutatása
félbe is marad, különösebb magyarázat nélkül eltűnik a szövegből, mások vissza­visszatérnek, de
nem azért, hogy majd valamiféle csattanószerű lezárást hozzanak létre a végén, ahol az olvasó
előtt egyszer csak világossá válik, minek mi volt a szerepe a korábbiakban, s hirtelen minden
korábbi történés a helyére kerül. Ezeket az abbamaradó, felbukkanó, hol jelentéktelen, hol
sorsdöntő epizódokat kissé esetlegesen, a célelvűséget jórészt nélkülözve bemutató szerkesztés
akár a regény hibájának is tűnhet első olvasásra. Valóban van némi aránytalanság a
szerkezetben, egyes epizódok nagy hangsúlyt kapnak, holott a későbbiekben semmiféle fontos
szerephez nem jutnak, máskor meg éppen fordítva. Véleményem szerint azonban ez a struktúra
tudatos és átgondolt döntés és szerkesztés eredménye. Szándékosan így mutatja be ezt a
kiszemelt kis történelmi metszetet, éppen így, ahogyan a valóságban is van. Nincs minden
párbeszédnek, eseménynek célja vagy hosszú távú értelme (némelyiknek meg természetesen
van), nincs meg minden történés helye egy végső, lezáró perspektívából nézve (mert hol is lenne
ez a valóságban?), nem kerül minden a helyére, van, ami „feleslegesen” történik, nem illeszthető
minden egy teleologikus folyamatba. Az életben legalábbis nem, és többnyire ebben a regényben
sem. Hiszen ez nem egy mozaikdarabkákból álló kirakós, hanem egy szilánkokra robbant egész,
melyet tökéletesen rekonstruálni lehetetlen.
A Szilánkok cím félreérthetetlenül a szerkesztésmódra utal, olyan darabkákra, melyekből
talán egy egész összerakható, de ha egész nem is, legalább egy torzó mindenképpen. Egy
narratíva próbál itt darabkákból összeállni, egy kisvárosi család és tágabb környezetének néhány
évtizedét felelevenítve. A regény első lapjain megjelenő egyes szám első személyű elbeszélő a
huszonegyedik század elején vállalkozik erre a feladatra, a rekonstrukcióra, mikor a városba
hazalátogatva egy fogorvosi rendelő várójában egy gyerekkorából áttűnő helyiséget vél
felismerni. Kissé megmagyaráz(hat)atlan módon fontossá válik számára ez a valamikori emlék,
így levéltári adatokat, emlékeket próbál gyűjteni, s ezek segítségével újraépíteni ezt a három
évtizedet: „ ... az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján
összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét.” Könyvtárból, újságokból,
levéltárból szerzett információit pedig a fikció segítségével építi valamiféle jelentéses
szerkezetbe: „Úgyhogy megpróbáltam kitalálni a hiányzó részleteket, vagyishogy inkább fiktív
történeteket építeni a meglevő kevés valóságos részlet köré.” A nyomozó, kutató narrátor fejezete
után pedig megkapjuk magát a toldásokkal kiegészített történetet, melyet más­más műfajú és
más stílusú, és – ez különösen fontos – más szempontú szövegek együtteséből épül fel.
Újságcikkekből, különböző magánlevelekből, naplórészletekből rajzolódnak ki az alapok,
melyeket egy egyes szám harmadik személyben tudósító mindentudó elbeszélő hangja kísér és
interpretál.
A regény egyik fontos motívuma a fülszövegben is kiemelt apakeresés. Balkay Emma csak
kamaszkorában értesül arról, hogy az apjának hitt férfi valójában nem is vér szerinti apja, csupán
nevelője. Schlagetter bankigazgató, az eredeti apa jóval korábban öngyilkosságot követett el,
miután sikkasztási ügyei napvilágra kerültek. Ez a nehéz és nyomasztó örökség, valamint az apa
hiánya aztán végigkísérik életét, minden férfihez csatlakozna a maga szerencsétlen módján, így
többször is megalázzák, elhagyják, míg végül férjhez megy és gyermeket szül, de a szöveg utolsó
lapjai szerint ez sem hozza el számára a boldogságot, sem legalább egy átmeneti beteljesülést. A
másik figura, aki gyerekkorától apja hiányával küzd, a regény naplóbejegyzéseinek szerzője,
Rauch Géza, egy jelentéktelen, szürke figura, aki sohasem ismerte az apját (bár egyszer felmerül,
hogy Balkay István az), emiatt kitaszított, perifériára szorult hős, aki biztonságra vágyva szintén
többször kerül kiszolgáltatott helyzetbe, könnyen befolyásolható, szerencsétlen alak, a történések
mindenkori áldozata. Az apakeresés, az apa nélkül felépülő identitás kérdései mellett nagyon
fontos része a szövegnek, ahogyan a politikai szembenállásokat láttatja, a régi rend és az új rend
híveit például a Tanácsköztársaság idején, úgy, hogy mindkét oldal motivációit, érdekeit, félelmeit,
igazságát megérteti az olvasóval, mintegy belülről mutatva be azok hátterét, kialakulásának okait.
legvázlatosabban felskiccelt szereplők is élőnek, hitelesnek tűnnek. A lírikus Rakovszky is
többször megmutatkozik a regény lapjain, egy­egy tájat, személyt vagy tárgyat leíró bekezdés
sokszor rendkívüli atmoszférateremtő erővel bír: „Enyhe szeptemberi délután volt, még nyáriasan
csillogott a kertben minden, de már törten, mintha láthatatlan üveglapot csúsztattak volna a Nap
elé, és most amögül jönne a fény.” Vagy: „Ahogy átvágott a Kígyó téren, a látvány egyszerre volt
ismerős és szokatlan. Mindenütt valamiféle harsány és erőszakos szürkeség uralkodott,
nagybetűs feliratok és szürke­vörös plakátok, hasáb alakú oszlopokon mértani idomok, gömbök
és gúlák meg mellszobrok, krétafehér szemgolyók és kecskeszakállak többszörös
életnagyságban a szecessziós épületek csipkés körvonalainak hátterében. Mintha véletlenül két
különböző fénykép került volna ugyanarra a filmkockára, vagy egy régi képet megpróbáltak volna
átfesteni, de idő híján csak felibe­harmadába sikerült volna és most átlátszana az újon a régi.”
történések kapcsán. Egy régi világrendet napok alatt vált fel egy új, s noha nem marad tartós,
mindenképpen felhívja a figyelmet arra, hogy minden társadalmi, erkölcsi törvény, mely valamikor
szilárdnak és megkérdőjelezhetetlennek tűnt, egyetlen pillanat alatt felforgatható. A napok alatt
átíródó értékrend, a szabályok radikális változása bizonytalanságot ébreszt, rámutat arra,
történelmi tekintetben (is) mennyire labilisak a tartósnak hitt rendszerek. A visszafogott és ízléses
borítón egy férfi és egy nő árnyéka látható, a múlt árnyékai, akik az elbeszélőnek értek annyit,
hogy emléket állítson számukra azzal, hogy újra felelevenítette történeteiket. „...még az is
megeshet, hogy a múlt továbbra is itt rezeg körülöttünk...” Ebből a múltból tár az olvasó elé egy
kis szeletnyit, egy lehetséges változatot Rakovszky Zuszsa új regénye, mely, ha nem is újítja meg
a magyar prózát, mindenképpen egy olvasmányos és elgondolkodtató kötet.
A figurák megjelenítése egyik igen fontos erőssége a kötetnek, melyben még a
A régi és az új viszonya is központi kérdése a szövegnek, elsősorban az 1919­es