Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. január / Vigyék el apámat (regényrészlet)

Vigyék el apámat (regényrészlet)

Vigyék el apámat
0. fejezet
Három éve, hogy kitört a háború, akkor azt se tudtuk mi történik, pár
nappal később hallottuk a rádióban, hogy Szlovénia nem akar többet
Jugoszlávia része lenni, mi meg nem akartunk otthon lenni, úgyhogy a
határövezetben tébláboltunk, ahol óriási kocsisor alakult ki azon a
nyáron, rengeteg volt a külföldi, főleg a német, mind a horvát
tengerpartról húzták a belüket gyorsütemben haza, be volt szarva
mindenki, legalábbis így utólag biztos vagyok benne, akkor erről sem volt
semmiféle fogalmunk, hogy mi ez a nagy tömeg, hosszan kígyózó kocsisor
a kelebiai határetkelőtől szinte Szabadka központjáig, végig a halasi úton,
Karađođe szerb király útján, kibicikliztem a Kishuszárhoz, van termoszod,
van otthon kettő is, még az oroszok hagyták itt a nagybátyámnál, az
egyiknek repedt a teteje, ezt vittük mindig Rovinjba, tényleg hogyhogy az
idén nem mentek Rovinjba, nincs pénz, vagy mit tudom én, nem értettem
semmit abból, amit otthon beszéltek, kávét kéne főzni, ezek a németek
itt éjszakáznak, már napok óta ekkora a sor, főzzünk kávét, hozd a
termoszokat, én szerzek plasztik poharakat, a kicsit egy, a nagyot két
márkáért fogjuk árulni, olyan idegesek voltak a németek, azt hittük, azért,
mert éjszaka nem tudnak aludni, meg a mi kávénktól pörögnek be
ennyire, de utólag most már tudom, hogy attól féltek, utoléri őket egy
golyó a határ innenső oldalán, vagy hogy lezárják az átkelőket, aztán
szevasz.
Apámmal és anyámmal élek a Travnička 24-ben, mondhatnám azt is,
hogy a szüleimmel, de az mást jelentene, jobb őket külön kezelni, bár a
fene tudja, egy ideje nem mehetünk Rovinjba a nagymamához, több
fronton eszik a szart, amióta kitört a délszláv háború. Apám eddig se volt
teljesen eszénél, de most mintha a maradék is elhagyta volna, elege van
abból, hogy a gyárban valami kis fasszopó suhancok baszogatják, nem
tettem nekik semmit, a semmiért baszogatnak, a legtöbb már visszajött a
katonaságból, valamelyik hülye meg önként jelentkezett, várja a
behívóját, az a bajuk, hogy én nem voltam katona, nem voltál katona,
hogyhogy nem voltál, láttam egy képet is, amin katonaegyenruhában,
katonasapkában feszítesz, de leszereltek, a katonaságban derült ki, hogy
nem vagyok alkalmas, nem bírtam a kiképzést, először valami
gyomorproblémával küldtek a belgrádi katonai kórházba, aztán amikor
visszakerültem az egységemhez, kiderült, hogy egyszerűen alkalmatlan
vagyok a kiképzésre, alkatilag, nem bírtad a baszogatást ott se, mi, nem
bírtam, most se bírom. Fizetés nincs, kapunk a gyártól féldisznót, meg
műszálas zoknit, azaz apám kap féldisznót, anyám meg zoknit, meg aztán
harisnyát is, amit majd az elkövetkező tizenpár évben hord az egész utca,
az egész környék, szomszédság, ha nem az egész város, beindul a zokni
meg harisnyacsencselés, a gyár egy ideje ráállt a katonai zoknik
gyártására, szép vastag, zöld zoknikat gyártanak, azóta apámék kapnak
valami pénzbeli prémiumot is, ha normára dolgoznak, bemegyek én is
segíteni a csomagolásban, minden szerda délelőtt várom őket a gyár
bejáratánál, a markomba nyomják a kék borítékot, én meg rohanok a kis
piros kempingbiciklivel a Munkásegyetem előtti parkolóba márkát venni,
mert akkora az infláció, hogy délutánra már szart sem ér a fizetésük.
Ma megölöm, nem érdekel mi történik velem utána, inkább a kiskorúak
börtöne, vagy a javítóintézet, fogom szépen a nagykést, előkapom a
konyhafiókból, előkapom és leszúrom, a szobájában döföm belé, a
paplant vajon átviszi-e a nagykés, nem, a paplant biztosan nem vinné át a
nagykés, meg különben is, mi van, ha felébred, kiveszi a kezemből,
kicsavarja a kezem, lefagyok, nem merek ütni, nem merek ellenkezni,
kicsavarja a kezemből a kést, megragadja erősen és leszúr, belém döfi a
kurva konyhakést és akkor baszhatom, de nem érdekel, vagy akkor
inkább hozom a fejszét a kamrából, állandóan azt hajtogatja, fejszével
kellett volna széthasítani a fejed, hogy ne is éltél volna, a faszomnak
kellett egyáltalán megszületned erre a világra, behozom a fejszét,
beleállítom a koponyájába, a torkomban dobog a szívem a gondolattól is,
most veszi be a konyhában a Bensedint, most fog szépen a három szem
Bensedintől lemenni alfába, jó mély álomba zuhanni, ez lesz az utolsó
álmod, azt fogod álmodni, hogy a fiad fogja és behozza a fejszét a
supából, de az is lehet, hogy nem fogsz álmodni semmit, élheted tovább a
kurva életed, fogom magam és beveszem az egész doboz Bensedined, és
ráiszom ezt a maradék Gint.
A nagymama is bekattant, Rovinjban, belekeveredett valami szerelmi
ügybe, amióta a Neklestil meghalt, egyedül él a casale utcai kis lakásban,
de a vére, úgy látszik, nem hagyja, hogy magányos legyen, csak hát mint
utólag kiderült, azért lakik most ő is velünk Szabadkán, beletrafált egy nős
férfibe, az asszony meg állítólag felbérelt valami isztriai majmokat, hogy
tegyék el láb alól, még a vonaton is követtek, bereteszeltem a kupé
ajtaját, de nem tudtam elviselni a magányt, nem tudtam elviselni a
rettegésemet, bekéreszkedtem a kalauzhoz, az egyedül volt a kupéban,
látta rajtam, hogy remegek, annak se kellett több, hogy megvigasztaljon,
mit csinált már megint anyuka, mibe keveredett anyuka, a túlélésért
voltam kénytelen begyűjteni a kalauzt, nem érted, de, de, értem, anyuka,
csak maga mindig elfelejti azt, hogy honnan jön, maga mindig olyasmibe
keveredik, amiből csak túlélés lesz, magának mindig ki kell keverednie
valamiből, mikor élt maga anyuka, nem bírok én így élni, semmi értelme,
ha egyedül kell lennem, és különben is, az most már egy másik ország.
A szobámban ülök, mióta fölébredtem nem merek kimenni wc-re, nem
merek kimenni a konyhán át a fürdőszobába, rögtön behugyozok,
szétrobban a húgyhólyagom, mi a fasztól félek megint, mi a fasztól
szorongok, akkor miért nem hoztam be legalább egy flakont este, ki
gondolta, gondolta a faszom, hogy reggel, ébredés után megint
szorongani fogok, nem akarok köszönni apámnak, nem akarok köszönni a
nagymamámnak, lehet, hogy egyikük sincs a konyhában, de ha ott van,
akármelyikük, nem akarom látni apám savanyú arcát, nem akarom látni a
nagymamám semmire se hasonlító, pirospozsgás, felpüffedt arcát, nem
akarom látni apám üveges tekintetét, ha egyáltalán rá mernék nézni, nem
akarom utálni magam, amiért nem merek ránézni, nem bírom a csöndet,
ha nem köszönök neki, akkor baj lesz, de ha köszönök, meg se mukkan,
nem bírom ezt a csöndet, nem tudom elviselni, hogy meg sem szólal, de
hallom az összes visszafojtott káromkodást, szitkozódását, mindent és
mindenkit szid és utál, a szomszédot, mert már megint építkezik, a
szomszédot, mert már megint több galambja van, a saját gyerekét, hogy a
faszért született meg, a munkatársait, hogy szivatják, visszaszóltál nekik,
miért nem szólsz vissza nekik, az, visszaszólni, mit gondolsz te, azt
gondolom, hogy egy beszari pöcs vagy, de soha nem fogod megtudni, mit
gondolok, ez fog a legjobban bosszantani, ettől félsz majd, azt hiszed,
ettől, pedig magadtól félsz, utálod a széket magad alatt, utálod, hogy ha a
feleséged avas tepertőt vesz, mert szégyenlős és nem kóstol, a szomszéd
Ágit, aki majd átjön megint a köteg harisnyákkal üzletelni, őt azért, mert
nem dughatod meg, mert gyáva vagy, mert nem mersz elválni, mert nem
mersz szeretőt tartani, pedig ő nem szégyenlős, ő kóstolna, az biztos, ezt
te is tudod, mert nem bízol magadban, mert magadat utálod, mert nem
akarsz élni, hogy köszönjek jó reggelttel, dél van, bassza meg, már megint
dél, háromkor értem haza, mit mondjak, jó napot, hogy mondjam apám
üveges szemei közé, hogy jó napot, hogy hangzik már az, hogy jó napot,
jó napot, apám, vagy mi, nem lehet se tegezni, se magázni, hogy
szólítsalak, apám, rád se merek nézni, mi van, ha kés van a kezedben, mi
van, ha meg akarod ölni magad, ha már megint elfelejtetted bevenni a
Bensedint, mi van, ha kiakadsz azon, hogy megint délben keltem föl és jó
napottal köszönök, ha azt mondom jó reggelt, még azt hiszed
baszogatlak, vagy nem hiszel semmit, mi van, ha mindegy, mit mondok,
mi van, ha felugrasz és belém vágod a kést, ahelyett, hogy végre
elnyisszantanád a csuklódat, vagy a torkodon nyiszálnád, trancsíroznád
szét az ütőered, szépen felállnál, mint ahogy a faszod áll Ágira a sufniban,
amikor nem mersz bejönni, amíg itt issza a kávét a konyhában, odalépnél
a tojás-alakú tükör elé és elkezdenéd nyiszálni a nyakad, ahogy a fát
szoktuk kint az udvaron a fűrésszel, szépen lassan, éppen csak ráeresztve
a felületre az élét, hogy a saját súlya alatt csússzon előre-hátra, szépen
lassan előre-hátra.
Kinyitom az udvarra nyíló ablakot és kihugyozok a hóba. Megpróbálom
beleírni, hogy fasz, de már az s betű felénél lankad a sugár, úgyhogy csak
egy jó hosszú fejjel lefelé álló j betű lesz belőle. Visszabújok a meleg
takaró alá, felnyúlok, az ágytámláról leveszem a regényt, amit napok óta
olvasok, olvasom ezt a vörös hajú lányról szóló történetet, Vaszary. Félig
krimi, félig valamiféle őrült szerelmi történet. Féltékenység meg különféle
bonyodalmak egy vöröshajú lány körül. Megpróbálom elképzelni az arcát,
megpróbálom elképzelni, milyen lehet, leteszem a könyvet és
önkielégítek. Amikor az ismeretlen vörös hajú lányt megpillantottam az
Északi pályaudvaron, szinte önkéntelenül irányt változtattam, és
megindultam utána, ilyenek. Megint hugyoznom kell, mocorgás a
konyhában, a nagymama végre kimegy a konyhából, hallom a hangján,
hogy ő az, hallom, ahogy krákog, szívja vissza a slejmet, felhajtom a meleg
takarót és kilépek alóla a jéghideg szobába, az örökégő már rég kialudt.
Majdnem újra elélvezek, annyira jólesik pisálni, muszáj megint
önkielégítenem, már minden fölizgat, a délutáni szarás után a wc-ben
felejtem a legkedvesebb pornóújságom, kár, mert anyám találja meg és
bizonytalan hangon kérdezi: mi ez, pornóújság, mi lenne, látod, ez a Sátán
maga, te ilyet ebbe a házba nem hozol még egyszer, meg ne lássak ilyet
nálad, mert leverem a kezed, venném ki a kezéből, de nem adja, nyílik a
sparhelt nyikorgó ajtaja, tépi és gyűri, gyömködi be a nyíláson a tűzbe a
Sátánt, a Sátán maga ropog a konyhánkban a sparheltben, a lerniben meg
sülnek a májjal töltött galambok, magától a Sátántól lesznek finom
ropogósak a kis szárnyacskák. Betüzeli anyám a Sátánt a másnapi
édeskáposzta alá, a ringli fölött az rotyog, előre főz, vasárnap egész
délelőtt a gyülekezetben lesz.
Megyek én is a gyülekezetbe, nem mehet ez így tovább, még majd nem
lesz rendes ember belőlem, tényleg, hiába íratott be a nagyanyám
hittanra, ez a nagyanyám, az anyám anyja, a nagymamám meg az apámé.
A nagyanyám masamód, és én nem is értem, hogy tudott a férje nélkül
annyit élni, miért nem ment vele Splitbe, amikor az Illés bácsi az óváros
oszlopait, finoman ívelt faragványait restaurálta, mi vehette rá arra, hogy
Szabadkán maradjon a Sugárút lakótelepének egy hetedik emeleti
lakásában, onnan járt el minden nap a Strossmajerovába, ott volt
Rózsikával kalapos üzletük, én nem hiszem el, hogy nem volt féltékeny,
hogy nem lett volna jobb, ha együtt vannak. Ötéves voltam, amikor Illés
bácsit elvitte a sárgaság, olyan sárga lett és úgy kiszáradt, mint egy
töpörtyű, úgy nézett ki a végén, aztán a nagyanyám egyre inkább magába
fordult, a halála előtt már azt sem tudta, kicsoda, azt sem, én ki vagyok.
Voltam én már minden, mire meghalt.
A széksorok között én is letérdelek és imádkozom. Azért fohászkodok,
hogy vigyék el apámat. Aztán meggondolom magam. Szégyellem
önzőségemet. Félek. Mi lesz, ha még rosszabbra fordul a kedélyállapota.
A környezetünkben élő felnőtt férfiakra gondolok, vajon ki fog elmenni, ki
marad. A levegő tele feszültséggel. A prédikátor az istentisztelet alatt
arról beszél, hogy most rajtunk nagyon sok múlik. Imádkoznunk kell és
példát mutatni. Kanalas Évát lesem, meg Ildit. Nem döntöm el, melyikük
tetszik jobban. Talán mindegy is. Éva szerintem észrevette, hogy figyelem,
mert az istentisztelet után megjegyzi, hogy jó kis bicepszeim vannak.
Látta, miközben tapsoltam az Úrnak dicsőítés közben.
Visszafojtott lélegzettel szuszogok a kibolyhosodott, piszkoszöld pokróc
alatt, elzsibbadt kezemmel tartom magam előtt a könyvet, de csak
bámulom a szemem előtt összefolyó mondatokat, nem olvasok. Az egész
házra ráereszkedett a csönd, nem hallok semmi mást, csak a saját
nyeldeklésem pattog a fülemben meg a konyhában, a lassan hűlő szenes-
sparhelt fémlapja. Kényelmesen húzódik össze a fém, múlik az idő, és
apám fel fog kelni, kipiheni a délelőtti műszakot, felébred, de lehet, hogy
nem is alszik, csak mereven bámulja a plafont már megint. Soha nem
láttam kipihentnek, te láttad már kipihentnek, nem láttam, csak
idegesnek, de hogy mitől az mindig, fogalmam sincs, szerintem ő sem
tudja, te tudod, mért vagy mindig ideges, dehogy tudod, ne szólj semmit,
meg ne szólalj, aludj inkább, sőt fel se kelj, ne kelj fel soha többé,
szerintem csak azért ideges, hogy az legyen. Olyan nincs, hogy valaki csak
az idegesség kedvéért legyen ideges, akkor te nem ismered az apámat,
miért te ismered, nem ismerem. Félek. Nem tudok a könyvre figyelni.
Kezdem számolni az egyre sűrűbbé váló pattogásokat, szűkül a
mellkasom is, mint a fém, fázik a kezem. Ki kéne mennem szénért, muszáj
kimennem, menj, kelj fel, hozzál szenet, mert ha apád felkel és meglátja,
hogy üres a vödör, akkor megint hallgathatod a kibaszott káromkodásait
az esti elalvásig, és azt te sem akarod, mert az olyan, mintha hungarocellt
kellene enned, úgy érzem ilyenkor, hogy megtelik a szám meg az egész
gyomrom hungarocellel, nem tudok már nyelni, soha többé beszélni, csak
ezek az apám által motyogott, mormolt szavak, az élet sötétségére,
rettenetére, a gyűlöletre, a halálra, a fájdalomra vonatkozó szavak
tapadnak a hungarocellhez, majd évek múlva úgy érzed, hogy ez szívódott
fel és raktározódott el a testedben.
Fekszem az elvékonyodott pokróc alatt, hideg kezeimmel, elhűlő
ujjaimmal tartom a könyvet és a szemem már vagy tizenöt perce
ugyanannak a sornak az elejére ugrik vissza, félek, rettegek, a fejemben a
hang is csak mondogatja, már rég ki kellett volna menned szénért, de
félek, ha felkelek, zajt csapok a konyhaajtó nyikorgásával, felébred apám
és ha meglátja, hogy délután öt óra van és a sparhelt meg már szinte
hideg, ki tudja, be lehet-e lobbantani még, ha meglátja, csak most
megyek szénért, szétver, szétbassza a fejem, nem megyek inkább,
maradok, fekszem, könyvvel a kezemben, nem is látok már olvasni, csak
bambulok, pihen a sor elején a szemem, elmosódva látom a magam előtt
tartott sorokat.
Káromkodásra moccanok, összerándul a testem, piszkavas koppan a
medencecsontomon, ez kizökkent a merevségből. Lassan indul lefelé
szememből a belém szorult sírás, visszatartom, az arcom összerándul, úgy
is marad, apám már a konyhában matat, az oldalamra fordulok, alig látom
ebből a szögből, félig eltakarja az ajtófélfa, guggol a sparhelt előtt,
szaggatja a könyvet, laponként gyűri és tüzeli, azzal lobbant lángot, izzó,
leheletfinom parazsat teremt a fának meg a szénnek. A szemem nyitva,
látom, mi történik a konyhában, de nem jut el a tudatomig, csak az előbb,
végre végigolvasott sort forgatom magamban, itt a garázsban térek
magamhoz, most, hogy a szénpor elérte a tüdőmet. A garázsban nincs
villany, de az utcáról nyílik, rést hagytam, beszűrődik némi fény, van
annyi világosság, hogy ügyesen csaphatok a fejszével a nagyobb
széndarabokra, akkorák a darabok, mint a fejem, vagy kétszer akkorák,
szeretnék a szén alá bújni, itt maradni kint, megfagyni, csak ne kelljen
visszamenni.
Mint mindig, most is este tízkor indulunk a Škodával, le Rovinjig a
nagymamához. Apám borotválkozik, nehogy borostásan lássa meg a
tenger, a füléből is lemetszi a kilógó szőröket, mi közben pakolunk,
hordjuk ki a bőröndöket, csomagtartó, pakktréger, aztán végre indulás.
Várom, hogy mehessek a hotelbe tusolni, a Casale utcában nincs
fürdőszobánk.
A hotelben a német turisták meztelenül flangálnak, nem sürgeti őket
senki, mintha egészen máshogy számolnák az időt. Izgat ez a
meztelenség, a szép német asszonyok és a fiatal nők. Apámék mindig kint
várnak, kint a hotel előtti parkban valamelyik padon, szerintem fogalmuk
sincs, micsoda paradicsom van itt bent, anyám biztos Sátánt kiáltana
azonnal, még jó, hogy nem jönnek be. Apámnak biztos bejönne, mert itt
Rovinjban állandóan nudista strandra jár, persze nélkülünk. Én meg nem
nagyon értem, mi van, hogy akkor most valami rossz dolog, amit apám
csinál vagy mi. Elmerészkedek anyám mellől, nem érdeklődöm afelől,
hagyja-e, hogy egyedül csatangoljak. Gondolom, felkutatom apámat. Mit
csinálsz, apám, merre mászkálsz el egész napokat. Rettegek, legalábbis
remegnek a térdeim, amikor a nudista övezetbe érek, de közben valami
bizsergető vágy is megszáll, dobd le a ruháidat, hanyagul vesd a válladra a
gatyádat és himbálódzó fasszal grasszálj a sok nudizó között, eszem
ágában sincs levetkőzni, csak ez a remegés, amikor a nudisák közé
keveredek, csak egyszer kell megállnom, leülök, mert annyira áll a
farkam, hogy majd szétreped a fürdőgatyám, jobbnak látom megpihenni
kicsit, meg különben is kezd kissé borulni az ég, és felélénkül a szél, egy-
egy napernyőt is megemel, szóval így ülve egészen kellemes képet mutat
a strand, ahogy a felugráló német nők mellei himbálódznak jobbra-balra,
csak a fehérzoknis, szandálos, micisapkás, lógótökű férjeik felett nem
tudok napirendre térni.
Turistaként megyek be a hotelbe tusolni, németnek fogják nézni, szőke a
feje, mint a német kisgyerekeknek, senkinek sem fog feltűnni, most egy
német kisgyerek vagyok ebben a paradicsomi hotelben, ebben a
négycsillagos szállodában, vagy három csillagos, nem emlékszem, mert az
ablakon keresztül, a Casale utcai lakás ablakán keresztül nem látni jól,
vagyis egyszer három, egyszer meg négy csillagot látok, nem egyenes az
üveg az ablakkeretben. Most valami hasonló érzés bizserget, megint
remegnek a térdeim, mint amikor apámat követem a tengerparton.
Gyerek, úgysem szólnak rá, és különben is szőke, és folyton németnek
nézik, mondogatják egymásnak a szüleim állandóan, azt hiszik, azért
vacognak a fogaim, mert beszari vagyok, menj már, ha valaki kérdez
valamit, csinálj úgy, mint ha nem is hallanád, menj tovább, senki nem fog
baszakodni egy német kisgyerekkel, senki nem fog kérdezni semmit, menj
csak, minek néztek ti engem, egy beszari kis pöcsnek, fogalmatok sincs
róla, alig várom, hogy levegyem a gatyámat, ugyanúgy, mint első
alkalommal, amikor itt tusoltam, ezt jól kitaláltátok, azóta is, alig várom,
hogy jöjjünk a hotelhez, emlékszem, első alkalommal egyszerre volt
rettenetes és izgató a dolog, amikor rájöttem, hogy a tusolófülkék előtt
nincs függöny és semmi más, amivel eltakarhatnám magam, férfiak és
nők egy térben, már zubogott rám a víz, amikor a szemben lévő
aprófehér kerámiakockás tusolófülkébe lépett egy lógómellű,
dússzőrzettel megáldott hölgy, fütyörészve csattogtatta magára a zselés
tusfürdőjét, miután megengedte a vizet, tenyerébe nyomta a síkos, színes
folyadékot, szétdörzsölte kezei közt és szemérmetlenül habosítani kezdte
fényes testét. Nem mertem odanézni, de muszáj volt, nem állhattam ki,
aztán még sokszor eszembe jutott a donna édeskés, talán kéjes, vagy azt
csak én képzeltem be magamnak, talán csak természetes mosolya,
olyankor mindegy hol vagyok, az iskolában, vagy épp otthon a padláson,
végigszaladt rajtam a hideg, meg olyan érzés önt el, mint amikor az
ember jólesően pisál tusolás közben.