Honnan és hová? Az „önmegszólító” vers távlatváltozása a kései modernség korszakküszöbén

Az egyszerűség kedvéért a műalkotásnak ezúttal két olyan létesítő
sajátosságából indulunk ki, amelyek körül nagyjából szakmai egyetértés
feltételezhető. Az egyik a maga nem időn kívüli „tárgyszerűségében” elgondolható
olyan egyediség, amely fenomenalitás és materialitás kölcsönösségében mindig
képződményszerűen tárul föl a befogadás számára. Ennek értelmében az esztétikai
tapasztalat ugyan az érzékek megszólításával veszi kezdetét, de ami itt feltárul, nem
marad tisztán az érzékek tartományában. Úgy alakul egyedivé, hogy a benne
megtörténő igazság jóvoltából több lesz puszta materiális önmagánál. Az pedig,
hogy a szépség nem egyszerűen az érzékeket nyűgözi le, a műalkotás ama másik
meghatározó sajátosságából következik, hogy az irodalom esztétikai tapasztalatának
a nyelv az elsődleges, pontosabban: konstitutív médiuma. Ami közelebbről azt
jelenti, hogy a nyelv egyszerre közege és végrehajtója is a képződményi létesülésnek.
A szavak értelmének és hangzásának egysége a fenti okból nem tehető az
összetartozásukat mondottra és hordozóra bontó analízis tárgyává. Az olvasás
tapasztalatában megszólaló szöveget azért nehéz (ha egyáltalán lehetséges) lingvisztikai
elemzés tárgyává tenni, mert benne a szó nem egyszerű jelként funkcionál és a
nyelviség teljesítménye itt nem merül ki szótár és grammatika[1] összjátékában.
Az irodalmi mű (fölcserélhetetlen) egyedisége abból a körülményből
vezethető le, hogy amit benne alkotott létesülésként a nyelv jóvoltából tudtul
veszünk, az alakítatlan formában sehol nem férhető hozzá.[2] Vagyis „a művet csak
akkor tapasztaljuk igazán, ha a közvetítést nem különböztetjük meg magától a
műtől.”[3] Ennyiben a „nyelvi megalkotottság” fogalma nagy részben maga is
félrevezető. Az irodalmi mű ugyanis elsősorban olyan nyelvi megvalósulás, ahol
nem valamely dolog ölt úgymond – utóbb róla valamiképpen le is választható –
„nyelvi formát”, hanem ahol a közlés igényére dialogikusan ráhallgató olvasás a
szöveget úgyszólván a nyelvbe visszavezetve segíti léthez az írásban mondottakat. A
mondottak létre segítőjeként az olvasás azonban – bár nélküle mindig néma marad
a szöveg partitúrája – csak akkor képes közreműködni az esztétikai tapasztalat
eseményében, ha ellen tud szegülni annak a saját kísértésének, hogy a költői nyelv
materiális teljesítményét – a jelentésstabilizáció érdekében – feláldozza az esztétikai
[1] „A nyelv lényege szerint nem egy organizmus megnyilatkozása, s nem is egy élőlény
kifejezőképessége. Ezért lényegének megfelelően soha nem is gondolható el jel-karaktere, s talán
még jelentés-karaktere felől sem.” Ld.: Martin Heidegger: „...költőien lakozik az ember..." Budapest-
Szeged: T-Twins/Pompeji 1994, 130.
[2] Ahogyan eredetileg Paul de Man fogalmazta: „[az] irodalom nem valami nyílt/átlátszó közlés,
melyben adottnak tekinthetnénk a közlés és a kommunikációs eszközök közti világos
megkülönböztetést”. Paul de Man: The Resistance to Theory. Minneapolis: Minnesota UP 1986, 15.
[3] Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Bp.: Gondolat 1984, 99.
tapasztalat fenomenalizációjának oltárán. Tehát ha észrevétlenül sem lép olyan
művészet-ideológiai értésmódok szolgálatába, amelyek abban érdekeltek, hogy a
mondottakat a nyelvi keletkezés nem-szemantikai szövevényéből „kihámozott”
gondolati összefüggésként vagy a nyelvművészeti anyagszerűségtől
„megszabadított” dologként (tárgy, ábrázolás, reprezentáció) tegyék
hozzáférhetővé.
A nyelv rendelkezésre-állása azonban olyan látszat is egyben, amely
meglehetősen megtévesztő lehet. Mert a nyelv, ahogyan már Humboldt
figyelmeztetett rá, voltaképpen a használóit uraló erőként képes csak szolgálni a
szóértés mindennapjait: „Az ember leginkább, sőt – mivel érzései és cselekvése a
képzeteitől függenek –, kizárólag úgy él együtt a tárgyakkal, ahogyan azokat a nyelv
a rendelkezésére bocsátja.”[4] Ugyanakkor a jelentések irodalmi képződésében –
éppen mivel ilyenkor csupán önmagára vonatkozó, önmagát külső utalásokról
elválasztva beteljesítő szövegként van önmagára utalva – a nyelv a maga materiális
potenciálját felerősítve működik közre. Ez az anyagszerűség ráadásul azért nem
közvetlen megfelelője a képzőművészet színeinek vagy a zenei hangoknak, mert a
nyelvi szó sohasem néma és semleges materialitás. Minthogy a szó – különösen a
főnevek történeti dimenzionáltsága és a szóhangulat, tónus és valőr jóvoltából –
már a mindenkori új használatot megelőzve is „gondol” mindig valamit, az
aktualizált szóban felszabaduló jelentéspotenciál sohasem irányítatlanul teljesedik ki.
Az olvasás ezért olyan közreműködés a jelentésképződés eseményében, ahol
úgyszólván az abba való bevonódás idézi elő egy olyan részesülés tapasztalatát, ahol
nem áll fönn – legyenek azok mégoly „eredetiek” vagy „autentikusak” – az ún.
egyéni olvasatok teljesítményének teljes szabadsága.
A beszédszerep nyelvi valósága
Mindezt azért szükséges már elöljáróban hangsúlyoznunk, mert a klasszikus
modernség magyar lírája körül – éppen a vers szubjektumának a szövegtől
legtöbbször elkülönült, sőt, annak történéseit uralni képes szituáltsága okán - máig
fennáll annak vélelmezése, hogy a „nyelvi megformáltság” gazdagsága és
iskolázottságának foka igazolt irodalomtörténeti értékkülönbségeket tár fel a
korszak klasszikusai és másodvonalbeli alkotói között. Az eredeti és invenciózus
nyelvművészeti alakításnak a képi-metaforikus alkotásmóddal azonosított
poeticitása így emelte Babitsot vagy Kosztolányit a hangulatlíra kismesterei (Juhász
Gyula, Tóth Árpád) vagy az esztétikai reprezentáció minden formáját elutasító
Kassák Lajos fölé. De nagyjából hasonló történt a kései modernség kanonizációs
műveletei közepette is: József Attila és utóbb Szabó Lőrinc hasonlóképp a
„poétikus-metaforikus” alkotásmódként értett költészet ismérvei szerint számított
beszédesebbnek a népdalhagyomány ösztönösségére egyszerűsített Erdélyi
Józsefnél. Utóbbi esetben azonban nem lehetett nem észlelni azt a mélyreható
versgrammatikai és -retorikai (s vele: a szubjektum- és nyelvszemléleti) változást
[4] Wilhelm von Humboldt: Schriften zur Sprachphilosophie. Werke Bd. III. Darmstadt:
Wissenschaftliche Buchgesellschaft 20029 , 434.
sem, amely időközben – és a leglátványosabban éppen Kosztolányi és József Attila
között – a lírai beszédmód történetében végbement. Ideértve természetesen a
képalkotás alapvető strukturális változásait is, ugyanolyan jelentőséggel, mint
amilyenre időközben a lírai alany versbeli elhelyezkedésének és nyelvi
konstitúciójának új formái szert tettek. Ezek a különbségek különösen a harmincas
évekre váltak szembeötlővé, elsősorban Ady és Szabó Lőrinc, illetve Kosztolányi és
József Attila között, így téve később lehetővé e klasszikusaink költészettörténeti
helyének újraértelmezését. Az újraértelmezés műveletei ugyanis azt mutatják, hogy a
Kosztolányi-, illetve a József Attila-versek képi építkezésében legalább olyan
funkcionális, episztémé-történeti különbségek vannak, mint például Ady vagy
Szabó Lőrinc „szerelmi” lírájának beszédszerkezetében.
A századeleji modernség klasszikusai közül elsősorban Kosztolányi számít
olyan formaművésznek, akire – lényegében a pályakezdés impresszionista-
szecessziós versdíszletezésétől a Számadás-kötet komor ünnepélyességéig –
különösen jellemző a versbeszéd artisztikus hangolása, amely a frivol játékosság
külsőségeitől a meditatív bensőségig számos autentikus formában volt képes
hangzás és értelem egységének poétikai sokféleségét felmutatni. Tökéletes
verstechnikai tudása – a más modalitású Babits-líra exkluzív képi, nyelvi, metrikai
precíziójával párhuzamosan – nem minden alap nélkül kelthette annak képzetét,
hogy a klasszikus magyar költészeti modernség uralkodó karaktere lényegében a
magas nyelvművészeti igényű, esztétista képalkotás alanyi lírájában öltene testet.
Még akkor is, ha a beszéd és annak tárgya poétikailag reflektált viszonyában –
mindenesetre mindvégig fenntartva a vers grammatikai alanyának a mondottaktól
való elválasztottságát – időről-időre felbukkantak is a saját mű médiumaként
megszólaló személytelenség nyelvi alakzatai. A Kosztolányi-líra képi-metaforikus
szcenikája és esztétizált retorikája a legemlékezetesebb versekben szinte tökéletes
modális illeszkedéssel talál egymásra. Ez még olyankor is így van, amikor a
beszédhangzás manifeszt zeneisége a bensőség diszkrétebb szólamaira vált, azaz,
amikor a vers „az eszmét cserélő odafordulás, a tépelődő kérdezés, a köznapi
konverzáció hangnemében szólal meg, azt emeli magas költészetté.”[5] A tompább
csengésű rímtechnika és az elégikus hangzás „dallamívei” ilyenkor egy kevésbé
áttetsző hangoltság jegyében fogják vissza a közlés állító, jelenetező vagy asszertív
intencióit. Csakhogy mindez itt sem jelenti azt, hogy számottevően csökkenne,
mindössze más modulációval megy végbe az érzékleti benyomások, a hangzó és
díszítő materialitások részesedése az esztétikai tapasztalat eseményében.
Van azonban Kosztolányinak néhány olyan költeménye, amelyekben – a jól
ismert artisztikus hangzás bármely változatához képest is – korlátozottabban jutnak
érvényre azok a technikák, amelyek egyaránt fölényes biztonsággal képesek a
magasztos affirmáció vagy a meditatív belátás tapasztalatában részesíteni az
olvasást. A jelentős versek közül mindenekelőtt a Ha negyvenéves… (1929) szolgáltat
példát arra, hogy a magával ragadó esztétikai-beszédművészeti hatás nyelvi
[5] Németh G. Béla: Századutóról - századelőről. Bp.: Magvető 1985, 310.
ornamentika, sőt, egyáltalán rímek nélkül és a metrikus modulációk hangsúlyos
zeneisége híján is bekövetkezhet:
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
A mű értelmezéstörténetében az a feltűnő, hogy ennek a hangnem és dikció
tekintetében feltűnően „alulretorizált” versnek a kivételes esztétikai teljesítményére
– alighanem a köznyelvi beszédforma és a képies díszítetlenség okán –
meglehetősen későn figyelt föl a recepció. Amikor azonban már igen – s ez jól
mutatja a hatástörténeti mozgás különös látenciáját –, úgyszólván igazolólag utal
vissza egy olyan, a maga idején visszhangtalan recepciós eseményre, mely esemény
így utólag már kanonikus történésnek bizonyul és minden kétséget kizáróan a vers
értelmezéstörténetének kiindulópontjává válik.
A vers első felfedezője, Halász Gábor 1935-ben az Összegyűjtött költemények
Révai-féle kiadásából szövegszerűen megidézett hat költemény közül elsőként – s a
legnagyobb terjedelemben – a Ha negyvenéves…-t említi[6] az életmű „legjellemzőbb
témája”, a lélek alakuló önértelmezésének szemléltetéséül. A kivételes líratörténeti
érzékű Halász e látszólag igénytelen vers korai felfedezésével olyan utat nyitott a
Kosztolányi-líra értelmezéstörténetében, amelyre majd csak a nyolcvanas években
tért rá a hazai irodalomtudomány néhány iránya. Úgy is mondhatnánk, Bárdos
László finom érzékű interpretációját (1987) követően elsősorban – a Halász
Gáborhoz nagyon is sokban kötődő – Németh G. Béla ösztönzésére nyíltak meg a
recepciónak azok a kérdésirányai, amelyek egyáltalán lehetővé tették Kosztolányi
kánoni helyének új meghatározását. Halásznak az a megfigyelése pedig, hogy
[6] Éspedig annak az éppen nem esztétizáló irányú, hanem történésekre összpontosító
kommentárnak a kíséretében, hogy „[a] szervezetnek is megvannak a meglepetései, hosszan
előkészített vagy váratlanul robbanó merényletek, egy élet testi történései. És megvannak a szívnek,
érzésnek, ösztönöknek, észnek: csöndes katasztrófák, apró megrázkódtatások, látszólag mitsem
jelentenek, mégis mintha ítéletet mondanának ki.” Halász Gábor: Az ötvenéves költő. Kosztolányi
Dezső összegyűjtött költeményei. Nyugat 1935. 6. 495. (Kiem.: K. Sz. E.)
Kosztolányinál „nem a vers fogja igájába a nyelvet, hanem a nyelvi lehetőségek
fakasztják ki a költészetet”[7], még később, a későmodern korszakküszöbre irányuló
kutatások idején mutatkozott meg a maga tényleges költészettörténeti
jelentőségében.
Eladdig – Szauder Józseftől Sőtéren és Kiss Ferencen át Király Istvánig –
annak meggyőződése volt úgyszólván egyeduralkodó, hogy Kosztolányi igazán
kiemelkedő teljesítményei a Hajnali részegség-típusú költemények érzelmi
szólamtelítettsége, képzet és hangzás egysége révén keltik az artisztikus tökéletesség
érzetét. „[Nemcsak] az élet és az égi vendégség képzetei fedik egymást – írja 1961-
ben Szauder József –, hanem egyfelől az elmúlt életnek, a halál közelének, másfelől,
a feloszló vendégségnek a képzetei s érzelme is. Ez a tökéletes képi és érzelmi
megfelelés, ez a pontos szimbólum érleli meg a verset zárt, befejezett
remekművé.”[8] De egész költészetére is kiterjedő érvénnyel állapította meg utóbb
Ferencz Győző is, hogy „Kosztolányi eszménye a közvetlen megszólalás, a magával
ragadóan dallamos versritmus, a tiszta, érthető beszéd- és mondatszerkezet, a
szellemes, telt rím; (…) hiszen teoretikusan elképzelhető az a vers, amelyben a
rímek szokatlanul hosszúak és tiszták; játékosak, ám mégsem keresettek; amelyben
ez a rím a mondatszerkezetben logikus helyen van, és ahol a közvetlen megszólalás,
kollokviális nyelvhasználat minden formai trükköt elfogadhatóvá tesz.”[9]
Halász Gábor kritikája azonban nemcsak termékeny értelmezéstörténeti
folyamatoknak lett kiindulópontja. Kezdőpontjává lett egy olyan folytonosságnak is,
amely – az alakmás-kérdéstől a gyermek- és a művészmotívum „összetartozásáig” –
lényegében máig tettenérhető a Kosztolányi-szövegek értelmezésében. Azzal
ugyanis, hogy ennyire előtérbe állította a „lélek” önmegértési érdekeltségét, olyan
olvasatok előzményévé is vált, amelyek a vers képi szerkezetében is hivatkozási
pontokra leltek az antropomorf értelmezésmód arckölcsönző igényéhez, s vele
ideológiai szerepértelmezések nagyívű igazolásához is. Elegendő ehhez a
legemlékezetesebb esztétikai ideológiaképző műveletek egyikére emlékeztetnünk:
„Csak szemlélődött, nézett A szegény kisgyermek panaszai-nak lírai hőse – olvasható
Király István 1986-os monográfiájában –, nem cselekedett, rettenve állt a világ
titkai, rejtélyei előtt. A versekben adott, folyvást feltűnő stilizáció, a túlzott naivitás,
az ezzel hangsúlyossá tett gyermeklét mélyre véste a tehetetlenségérzést, mint a
ciklus egyik lényegi eszmei motívumát. A gyermek jelenítődött meg, aki kívül volt
ugyan a felnőttek világán, de mégis menthetetlenül belülmaradt azon. Annál is
inkább, mert ez a gyermek hangsúlyozottan, többször megismételten úri gyerek volt.
(…) Tükröződhetett hát ezen (…) a sorson át (…) a hatalom védte bensőség
paradox lázadása: az esztéta modernség.”[10]
A Ha negyvenéves… nemcsak nélkülözi a Hajnali részegség privát beszédtől az
áhítat pátoszáig ívelő szólamtelítettségét, de a dikció szinte minden összetevője
[7] Uo. 493.
[8] Szauder József: A Hajnali részegség motívumának története. In: Uő.: A romantika útján. Bp.:
Szépirodalmi 1961, 451.
[9] Ferencz Győző: Hol a költészet mostanában? Esszék, tanulmányok. Bp.: Nagyvilág 1999, 82.
[10] Király István: Kosztolányi: Vita és vallomás. Bp.: Szépirodalmi 1986, 30.
tekintetében különbözik, ha éppen ellent nem mond annak. Különösen pedig saját
Számadás-beli szomszédja harsány és dekoratív szólamának, mely ezúttal inkább
megverseli, mintsem létesíti az epizódokba tördelt köznapiságot:
Az emberek beszélnek:
hogy nyáron a hegyekben epret ettek
és este a sötét szobákba félnek
és egy színészen mekkorát nevettek
tíz éve, s anyjuk, ki a sírba régen,
egyszer milyen sápadt volt és mily éhes
és hogy röpült a sárkányuk az égen
és a kertjükbe volt egy régi méhes.
Mint őrültek tébolydák udvarába,
látják az illót, ami semmivé lett,
s nincs már, fejükbe csöngetyűz a kába
emlékezet és a tünékeny élet.
Csak én vigyázok réveteg szemekkel,
amíg e tarka zsibvásárt csodálom,
s a homlokom dörzsölve rezzenek fel.
mi ez az álom?
(Szavak a társaságban)
Távolról sem véletlen, hogy a nyolcvanas évekig a vers avatottabb értői is
mindössze a Hajnali részegség egyik előkészítőjének, „előversének” tekintették a Ha
negyvenéves…-t. Sőt, Kiss Ferenc komoly „fogyatkozásokat” is felfedezett benne:
„Megfigyelhető, hogy az álmatlanság nem bír eszmélkedéssé sűrűsödni, a negyven
év betöltésének mélyebb értelmét nem tudja kibontani a vers”.[11] Valamelyest
meggondolkodtatóbb, hogy Szegedy-Maszák Mihály jó két évtizeddel későbbi
véleményéből sem olvasható ki határozottabb (érték)álláspont annál, mint hogy „a
Ha negyvenéves… (…) az alulfogalmazás magas művészetét képviseli.”[12] A szöveg
talán legérzékenyebb olvasója,  Bárdos László azon kevesek egyike, aki eleve sem
osztotta a fenti „előkép-” vagy „elővers”-elgondolást: „A Ha negyvenéves saját
típusának törvényei szerint mérhető meg, s így, a hozzá illő ismérvek szerint aligha
fog könnyebbnek találtatni, mint akár a Hajnali részegség.”[13]
A beszéd verssorokba tördelt, rímtelen prózaisága olyan „tényközlő,
narratív”[14] hangnemben szólal meg, amely a felszínen nem artikulálja a beszédnek
a mondottak (igazság)tartalmához való viszonyát. A „fegyelmezett, tárgyilagos
körültekintés”[15] nem értelmezi e kapcsolat alakulását. A szöveg tehát nem tudást
[11] Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Bp.: Akadémiai 1979, 559.
[12] Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Pozsony: Kalligram 2010, 396.
[13] Bárdos László: Változatok a búcsúzásra. Kosztolányi kisszerkezeteiről. In: Mész Lászlóné
(szerk.): A rejtőző Kosztolányi. Esszék, tanulmányok. Bp.: Tankönyvkiadó 1987, 134.
[14] Uo. 135.
[15] Uo. 136.
„mond ki”, hanem a visszafogott szcenikus elbeszélés modorában inkább csak
megfigyelési töredékekben számol be, kijelentő-rögzítő formulákkal tudósít
bizonyos mentális-lelki-fiziológiai – döntően tehát inkább testi-materiális –
jelzésekről, történésekről. Pontosan figyelte meg Németh G. Béla, hogy ami itt első
látásra (tegyük hozzá: ami szemantizálható vonatkozásban) történik, az mindössze „két
alvás közti fölébredés, program nélküli eszmélkedés – nem látomásos
megvilágosodás, egyszerű belátás, ki nem kerülhető tudomásulvétel.”[16] Úgy is
fogalmazhatnánk, a hagyományos értelemben vett „mondandó” olyan tüntető
hiányával szembesít ez a költemény, hogy a kimondottak gondolati-tartalmi
relevanciája a közlés szemantikai nullfokához közelít. Ami viszont sokkal nagyobb
esztétikai nyomatékkal és a poétikai jelentésképződés egyensúlyát – a materiális
vonatkozások javára – megbontva, történő jelleggel jut érvényre, az a nyelvi látvány
részleteinek feltűnően érzékleti tudomásulvételét szolgáló, szenzuális indexű igei
állítmányok halmozódása (fölébredsz, nézed, fekszel, babrálsz, elejted, hallasz, fölsóhajtasz,
fordulsz, elalszol).
Az a közlésmód viszont, amely másfelől a narratív dikció jegyében uralja a
költeményt, szintaktikailag távolról sem olyan semlegesen egyenletes ritmusú, mint
ama szenzuális monotónia, melynek jegyében az aposztrofikus beszéd
stabilizálhatatlan helyzetű (meg- vagy önmegszólított) alanya/címzettje szerez
tudomást-, illetve ébred rá saját lelki, tudati és fizikai állapotára. A szöveg
versgrammatikai alapszerkezete ugyanis –  amelyet nemcsak a szintaxis alakulása,
hanem a verssorok értelemegységet követő vagy azt áthajlásokkal (enjambement)
megtörő rendje is alakít – éles váltásokkal készíti elő azt az alapvető fordulatot,
amely a 7. sor váratlan, apodiktikus állításával következik be („az életed új útra tér”)
és a következő sor rádöbbentő észleletében válik eseménnyé: „Csodálkozol, hogy föld
és csillagok közt / éltél.”  A nyitómondat lassúbb fűzésű legato-ját a 7. sorig alakilag
ugyan rövidebb közlések követik, de mivel állapotszerűség („nézed”, „eltűnődöl”)
uralja őket, itt még csak megelőlegezik a ritmusnak azt a staccato-szerű rendjét,
amely hirtelen a 9. sortól válik uralkodóvá. Az észleleteket rögzítő, rövid
kijelentések szaggatott rendjében bekövetkező impulzusok ismétlődése egyre
fokozza itt azt a visszafojtott feszültséget, amelynek homályos mibenlétét talán a
„majdnem nyugodt” ritkaságértékű szintagmája nyilvánít meg a legpontosabban.
Ha mindezt most kiegészítjük Németh G. Bélának a verselést illető ama
megfigyelésével, mely szerint e jambikus vers 7. sora, „a döntő kijelentés sora a
dallamban továbbvivő, félszótagos tizenegyesből átvált a súlyt és összegzést sugalló
tízesbe, tiszta, egész, zárt jambusi végződéssel”[17], akkor újabb bizonyítékát látjuk
annak, mekkora nyomatékkal működnek materiális tényezők közre a Ha
negyvenéves… esztétikai tapasztalatának kiteljesedésében. A versnek az a fajta
hangoltsága, amely eredendően megelőzi s ilyenként már mindig is kondícionálja az
egyáltalán mondhatót – legalábbis amennyiben a beszéd-megnyilatkozásként értett
nyelvben mindig a (valamilyenként) hangolt és (valahogyan) értett világban-való-
[16] Németh G.: Írók, művek, emberek. Bp.: Krónika Nova 1998, 19.
[17] Uo. 19.
bennelét szólal meg s mondja ki magát[18] –, ezért nem egyszerűen afféle
tematikusan megválasztható „hangulatlírai” alapzata a közlésnek, hanem a maga
nem-szemantikai materialitásában befolyásolja az esztétikai tapasztalat történéseit.
A versben ugyanis annak ellenére történik valami rendkívüli, hogy az
esemény jól érzékelhető jelentősége szemantikailag felderíthetetlen marad. Az, ami az
ébredés és az újbóli elalvás köznapisága szerint az átmeneti ébrenlét során
megtapasztalható, mindössze néhány olyan partikuláris történés, amely az észlelés
és megállapítás összjátékában érzékelteti velünk a versalany ittlétének hogyanját. Bár
az észlelt történéseknek csupán a jelentéktelenebbje számít külső nézetből is
megtapasztalhatónak (ébren fekvés, babrálás, zajok, fal felé fordulás), azt nem
támasztják alá a vers nyelvi történései, hogy „az önmegszólítás és az általános alany
egymásbajátszásában itt az utóbbinak jut a döntő szerep.”[19] (Ahol, ha jól értjük,
csak az általános alany uralta formában érvényesülhet a[z ön]megszólítás poétikai
potenciálja.) Elegendő okkal valószínűsíthető azonban, hogy az aposztrofikus
beszéd nem azért teszi egyszerre beszélőként és megszólítottként is elgondolhatóvá
a vers grammatikai alanyát, mert megkülönböztethető arculatot kölcsönözne nekik.
(Mintha például a közlés csak azért volna az egyik alanyhoz köthető, mert az már,
úgymond, túl van az élet felidézett fordulóján. Elvileg az önmagának beszélő is
megelőlegezhet – „ha [majd] elmúltál” – olyan még nem saját tapasztalatot magának,
amelynek még maga is előtte áll.[20]) A kettős elgondolhatóság egyidejűsége inkább
azért áll fönn, mert a vers retorikai alanyát az aposztrofé lírai alakzata itt a beszélő és
a megszólított közti grammatikai viszonyok rögzítettsége ellenére sem kényszeríti a
kizárólagos önmegszólítás beszédszerepére. Azaz, a szövegnek hangot kölcsönző
beszédtől sem asszertív, sem szemantikai úton nem követeli meg azt, hogy a
megszólított grammatikai más(od)ik személyt arra az alanyra korlátozza vagy
vonatkoztassa vissza, amelytől a megszólítás származik. Másképpen fogalmazva:
miközben a közlés grammatikai alanya alakilag elkülöníthetetlen marad az aposztrofált
másiktól, a beszéd vokatív rendjében mindvégig érvényesül az az elválasztottság,
amely egyáltalán lehetővé teszi a megszólítás performatív aktusát.
A fenti okokból a Ha negyvenéves… versbeszédét a megszólítás és az
önmegszólítás kitörölhetetlen különbségének felfüggesztése uralja, úgy tartva mégis
egyensúlyban a tapasztaló és tudó/sító, észlelő és megállapító látószög érzékelhető,
de grammatikailag jelölhetetlen eltéréseit, hogy mondás és megszólítottság
elkülönültsége nem képezi le a külső és belső, megfigyelt és átélt világ ellentétező
antropológiai konstrukcióit. Döntő mozzanat ebből a szempontból, hogy a
látszólag csupán a szöveg belső látószögéből megtapasztalható történések és
diszpozíciók („eltűnődöl”, „csodálkozol”, „eszedbe jut”, „megúnod”, „zajt hallasz”,
[18] Ld. erről Martin Heidegger: Lét és idő. Bp.: Gondolat 1989, 312.
[19] Szegedy-Maszák: Kosztolányi Dezső 396.
[20] Ezért lehetséges a közvetlen olvasat olyan megkettőződése is, ahol „a közvetített tapasztalat
előtti élethelyzetű befogadó esetében a szöveg »figyelmeztetésül«, »fölkészítésül«, az utólagosság
pozíciójából közelítő olvasó számára pedig a tapasztalat tudatosításául szolgálhat.” Halmai Tamás:
„Ha félsz, a másvilágba írj át”. Versnyelv és világkép a Kosztolányi-líra utolsó szakaszában. Prae 2000/3-4,
„tudod”, „még bús se vagy”, „józan”, „majdnem nyugodt”) egyike sem olyan,
amelyikben ne részesül(het)ne a megszólított másik is. [Ön]megszólítás és általános
alanyi beszéd nyomatékainak különbsége csak akkor állhatna elő, ha úgy
antropomorfizáljuk a vers olvasatát, hogy a szöveg grammatikai alanyának
egyszersmind olyan humán képességeket is tulajdonítanánk, amelyekkel az nem
rendelkezik. Csak az emberi optika „olvasata” képes ugyanis másfajta jelentőséggel
felruházni a testileg láthatót, mint a belső érzékelésben lejátszódókat. Nyelvi
természete szerint az itt „beszélő” grammatikai alany önmagát megszólítva sem
mond többet sajátmagának, mint egy külső, nem-énként megszólított másiknak. A
versben történtek felől a vallomásos beszédbensőséget (= az általános alanyt)
kitüntető olvasat egyebek között éppen ezért nem jut termékenyebb értelmezés
birtokába, mint az, amelyik a külső perspektívát (= a versbeli „látványt” és az
evokált másik elhelyezkedését) tartja beszédesebbnek.
Az a körülmény, hogy a szöveg nem szilárdítja meg az aposztrofikus
odafordulás valamelyik irányát s így a különbséget fenntartva sem kényszerít
arckölcsönző választásra beszélő és megszólított között, alighanem meghatározó a
Ha negyvenéves… poétikai és költészettörténeti jelentőségére nézve. Mert azzal, hogy
nem stabilizálja külső és belső elválasztottságát, sőt, megokolhatatlanná teszi az
„átélt” és a „megfigyelt” történések különbségeinek relevanciáját, a vers egy az
1931/32-es költészettörténeti korszakküszöbig különösebben nem nagy
„hordképességű” dikció megújításával emelkedik az Ének a semmiről (1933) vagy a
Hajnali részegség (1933) magaslatára. Velük összevetve a Ha negyvenéves…
„alulretorizált”, észleletek rögzítésére hangolt beszédének a versnyelv jóval kevésbé
transzparens – s ennek megfelelően összetettebb – közegéből származik a
megszólító ereje. A szintaktikai szövegritmus csendjeit és a beszéd szemantikai
hallgatását is „megszólaltató” hangnemének materiális egyedisége éles poétikai és
hatástörténeti ellentétét létesíti a másik kettő telített hangzású, csengő rímelésű
zeneiségének. A maga visszafogott, fojtott tónusa szerint a Ha negyvenéves… ugyanis
a mondás egészen más regisztereiben szólal meg, mint amelyeken az elfogadó
belátás vagy az affirmáció pátosza felhangzik. A hangolt beszédnek ez a sajátos
jelentésmentessége vagy inkább: jelentés-előttisége elsősorban a mondottakhoz való
viszonynak arra az átláthatatlanságára vezethető vissza, amelyből hiányoznak az
előbbiek azonosuló, bizonyságtevő megszólaltathatóságának modális indexei. A Ha
negyvenéves… „józan figyelme” többek közt ezért képezi éles ellenpontjáét a Hajnali
részegség égi látványtól ittasult hangoltságának.
A lehetséges félreértéseket elkerülendő hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a
materiális tényezőknek az esztétikai össztörténésben való nagyfokú részesedése
nem jelenti azt, hogy azok bármelyike  megtapasztalható volna  a szemantikaiaktól
elkülönült formában. A tisztán formai-statisztikai vizsgálat könnyen kimutathatja
ugyan, hogy az – interpretációs célból – számszerűsíthető, és a történések
szempontjából releváns nyelvi egységek között az immateriális jelentésvonatkozású
szavakhoz képest éppen kétszer gyakoribb az érzékleti indexű kifejezések
előfordulása.[21] Ezt a „módszertani” elkülöníthetőséget azonban – az esztétikai
összhatás megbonthatatlanságán túl – már eleve is felülírja a szorosabb irodalmi
olvasás materiális jellegének az a tapasztalata, hogy nem egy immateriális kifejezés
szóteste egyidejűleg materiálisan is használatos egységeket rejt magában. Az eltűnődöl
(4. sor) gondolati anyagtalansága irodalmi olvasatban semmiképp nem számolja fel
például a szóban tartalmazott tűnik ige jelentéstani nyomait – a „valamilyennek
mutatkozás”-tól (előtűnés) a „láthatóvá válás” (f/eltűnés) itt éppen nem
mesterségesen felbukkanó lehetőségéig. Az eltűnődöl igét tartalmazó sor ráadásul két
olyan ténymegállapító sor közé ékelődik, amelyek a sötétben való nézelődésnek
(„nézed a szobádat / ott a sötétben”) éppen a láthatóvá válásban, valaminek a fel-
vagy előtűnésében („fekszel nyitott szemekkel”) adhatják meg az okát/értelmét.
Az irodalmi fenomenalitásnak és materialitásnak ez a zökkenőmentes
összeilleszkedése, amelyet a tűnés és tűnődés azonos etimológiai eredete révén a
szövegben maga a nyelv hajt végre, úgyszólván szó szerint viszi színre a Halász
Gábor idézett megfigyelésében foglaltakat[22]. Egészen kivételes példája ez az
esemény annak, miként tágul ki a szavak hirtelen testiesülése révén az a költészeti
jelentéshorizont, amely nem verstechnikai ügyességnek, hanem a nyelvben foglalt
potenciál felszabadításának köszönheti poétikai összetettségét. A 13. sorbeli  „józan
és figyelmes” állapot nyilvánvaló anyagtalansága sem képes kizárni az értelmezésből a
visus, sőt az auditus materiális érzékszervi (jelentés)mozzanatait, különösen, ha a
szöveg épp egy nyitott szemmel fekvő, előbb már zajokat hallott embert hangol olyan
figyelmes/figyelmező éberségre, amely nemcsak a környezet, hanem a test jelzéseire
is kiterjed. A központi jelentőségű forduló kifejezés kétségkívül nem valamely
konkrét útra történő rálépés fizikai eseményére gondol: egy életút fordulójának
frazeológiai megtámasztású fenomenalitása is aligha volna vitatható. De a szót
ismétlő záró sor fal felé fordulásában nemcsak az f-rd hangkapcsolat érdes fonológiai
materialitása erősíti a taktilitás képzeteit, hanem a 7. sorral ellentétes történés
kinetikus anyagszerűsége is. (Többek között ezért is lesz a Ha negyvenéves… azon
ritka magyar versek egyike, amelyek nyelvi eseményként is végre tudják hajtani
mindazt, amiről beszélnek.)
Tapasztalat és hangoltság
Mármost ha a – lírai közlést egyáltalán lehetővé tevő – aposztrofikusság
korlátozott működése arra kényszerítené az olvasást, hogy az egyik beszédirány
kedvéért felfüggessze a kijelentés (= itt tkp.: megszólítás) és a (saját)
megszólítottság figuratív mozgásának egymást átjáró kölcsönösségét, azzal maga
számolná föl külső és belső, én és másik, átéltek és megfigyeltek szöveggrammatikai
elválaszthatatlanságát. Az általános („vallomástevő”) alany önmegnyilvánításának
erős materiális nyomatéka ebben az esetben egyszerű hangulatverssé, s vele egy
[21] A történést/cselekvést jelölők közül szemantikai/fenomenális indexűnek tekintjük itt az
alábbakat: eltűnődöl,  [új útra] tér, csodálkozol, [eszedbe] jut,  megúnod, Materiális vonatkozásúaknak
pedig – az érzékelés médiumának jelölésével – a következőket: fölébredsz (tactus/visus), nem [bírsz]
aludni (visus/auditus), nézed (visus), fekszel (tactus), babrálsz (tactus), elejted (tactus), hallasz (auditus),
fölsóhajtasz (auditus), fordulsz (tactus), elalszol (tactus)
[22] Ld. a 7. sz. jegyzetet.
privatizáló romantika kései rokonává fokozná le a költeményt. A Ha negyvenéves…  
éppen azért nem egyszerűsödik az énhez kötött hangulatlíra egyfókuszú darabjává,
mert az a formába kényszeríthetetlen tapasztalat, amely itt a maga nem-
szemantizálható módján nyelviesül, nem a lelki események szubjektív terében
következik be. A hangoltság nyomatéka – ellentétben a „lelkiállapot” emisszív[23]

vagy immisszív[24] megnyilvánulásával – ebben a versben nem kívülről és nem is
belülről éri el az aposztrofikus beszéd alanyát. Sőt, a nyelvi keletkezés
elsődlegessége okán inkább úgy kellene fogalmaznunk: a hangoltság materialitásai
nem valamilyen izolált személyként, hanem inkább olyan beszédszerepként
konstituálják a vers szubjektumát, amely – az aposztrofikus megnyilatkozás
irányainak rögzíthetetlensége következtében – lehetetlenné teszi, hogy látottakból
származókra és belső érzékelés által keltettekre osszuk fel a hangoltság
mozzanatait/összetevőit. Annak, hogy a vers fölszámolja saját alanyának
prozopopeikus stabilizálhatóságát, a szöveg retorikai énjének nyelvi viselkedésében
találjuk a magyarázatát. Ez a – nem antropomorf alakiságú – retorikai alany a
mondásnak és a megszólítottságnak azonban csak abban a nyelvi mozgásterében
létesül, amelyet annak árán tart fenn a szöveg aposztrofikus intonációja, hogy a
hangkölcsönzés során egyik beszédiránynak sem teszi lehetővé, hogy a másik fölé
kerekedjék. Ami tehát ilyen módon a versben (meg)történik, ezért marad maga is a
külső megfigyelés és a belső érzékelés poétikailag el nem választott terének különös
köztességében.[25]
[23] Magam vagyok.
   Nagyon.
   Kicsordul a könnyem.
   Hagyom.
   Viaszos vászon az asztalomon,
   Faricskálok lomhán egy dalon,
   Vézna, szánalmas figura, én.
   Én, én.
   S magam vagyok a föld kerekén.
[24] Egy hangszer voltam az Isten kezében,
   Ki játszott rajtam néhány dallamot,
   Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
   Azután összetört és elhagyott.
   Most az enyészet kezében vagyok.
   De fölöttem égnek a csillagok.
[25] Van hasonló köztesség a Hajnali részegség vallomástevő énjének elhelyezkedésében is, annak
világszerűsége azonban megengedi, sőt, konstitutív elvvé emeli a kint és a bent, a fenn és a lenn
éles elválasztásait: „s amint botorkálok itt, mint a részeg, / az ablakon kinézek.”; „Tárt
otthonokba látsz az ablakon.”; „A ház is alszik, holtan és bután”; „De fönn. Barátom, ott fönn a
derűs ég, / valami tiszta, fényes nagyszerűség”; „az égbe bál van, minden este bál van”; „a
mennynek / tündérei hajnalba hazamennek / fényes körútjain a végtelennek.”; „hát te mit
kerestél / ezen a földön” stb.
Ezzel szemben a Ha negyvenéves… retorikai énje sehol nem részese hasonló térbeli
elhatárolásoknak. A fenn és a lenn térképző valóságának egyetlen tematizált tapasztalata is a
(Tóth Árpád: Meddő órán)
(Juhász Gyula: Egy hangszer voltam…)
A vers központi történésének szemantikai felderíthetőségét azonban
nemcsak a beszéd perszonális rögzíthetetlensége, illetve a mondottak közvetlen
intencionális vonatkozásainak átláthatatlansága nehezíti meg. Mert ami itt történik,
az nem lelki esemény, sőt, annyiban még az esemény státuszát sem osztja, hogy
olyan – noha a váratlanságában van ilyen karakter – bekövetkezés volna, amely az
utólagosság nézetében bizonyul azután valaminek. Megtörténtének előttje éppoly
bizonytalan határozatlanságba vész, mint amilyenbe az utánja vezet. Épp ezért már
a puszta „fenomenológiai” elhelyezkedése sem egykönnyen formalizálható. Nem
vezet valaminek a feltárultságához, ugyanakkor a taktilis észlelések (fekszel, babrálsz,
elejted) jóvoltából egyfelől mégis valami testközeli szorongás, másfelől egyfajta
okhiányos és alakot nem öltő fenyegetettség diszpozíciójának sejtelmében részesít.
A „józan és figyelmes” állapot ugyanis éppen azért nyugtalanító, mert feltűnően
nincs mire figyelnie. Az érzékeket elérő impulzusok nem támasztják alá a 6-7. sor
súlyos szemantikai állítását: semmi nem vall arra, hogy sorsfordító mozzanatok
jelzései volnának, köznapi jelentéktelenségük még a rejtélyesség értelmében sem
teszi őket rájuk irányuló figyelem tárgyává.
A középponti történés mégis felébreszti azt az irány nélküli figyelmet, amely
nem tárgyat talál, hanem valami nem-tárgyiasulóra és mivoltában megfoghatatlanra
figyel fel. Ami itt annak kimondatlan bizonyosságából nyeri a nyomatékát, hogy –
bár még nincs itt – nemcsak elháríthatatlanul, de éppoly váratlan és tervezhetetlen
időiséggel következik majd be, mint amilyennel az ébredés lépett be az érzékekbe.
Az áthajlásos 5. és 6. sort elválasztó vizuális cezúra az olvasás pillanatnyi szünetét
követően hirtelen erős szemantikai feszültség alá helyezi az eladdig zavartalan
nyugalmi állapotot: „Fekszel, nyitott szemekkel, / mint majd a sírban.” A nem
motivált hasonlítás előkészítetlen grammatikai történése hirtelen feltöri az ágyban
fekvés (fél)éber helyzetének köznapi önazonosságát és az alaki hasonlóságú sírban
fekvés véglegességén keresztül döbbent rá az előbbi végzetes átmenetiségére. Az
abszolút ittlétnek a halál szemantikai távlatába helyezett viszonylagossága attól
bizonyul igazán fenyegetőnek, hogy az abszolút jelen ideiglenességének hirtelen
felismerését a térbeli hasonlóságba közvetlenül beleírt előidejűség kijátszhatatlansága
véglegesíti: „mint majd a sírban.” A térbeli hasonlóság ezzel lesz egyszersmind
elkülöníthetetlenül időbeli is, mégpedig úgy, hogy az előbbit az utóbbi véglegesíti.
Mert miközben a test így hangolt tapasztalata a térben mindössze a két testhelyzet
hasonlóságának belátására kényszerül, az itteni és a majd sírba helyezett test
metonimikus érintkezése ugyanebben a pillanatban azonossággá is változtatja a
hasonlóságot. (Közvetve mélyíti el ezt az azonosságot a beszédnek az a hirtelen
nézőpontváltása is, amely a szöveg egyetlen reflexiós frázisának kettős
nyomatékával – a mondatot lezáró „éltél” egyszersmind hangsúlyos nyitószava az
áthajlásos 9. sornak is – tekinti részben máris elmúltnak az ágyban fekvő életét:
„Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél.”)
meglepett csodálkozás reflexiójára készteti csupán: „Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt /
éltél.” (A kint mindössze közvetve és epizodikusan jelenik meg egyszer – a zajok eredeteként:
„Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.”)
A legváratlanabb nyelvi eseményt, a „mint majd a sírban” hasonlatát rendre
az értelem- és a verssor egységét megtörő áthajlások készítik elő, olyan
versmondatokkal, amelyeknek az első része szemantikailag mást ígér, mint amit
aztán beteljesít. (Az „egy éjjel” szintagmája a sorhatár miatt, illetve a narráció
„mesélő” nyitánya okán előbb inkább a születési évforduló napszakára látszik utalni
– nem pedig a felébredés váratlan eseményére. A „lassan eltűnődöl” általában
inkább meditatív(?) állapota hasonló okokból kap az 5. sor elején hirtelen
aspektusváltással tárgyi vonatkozást („ezen-azon”). De még ezzel az ismétlődő
technikával előkészítve is különös szemantikai hirtelenséggel következik be az a
hasonlóság, amely az ébren fekvő nyitott szeme és a sírbeli vak tekintet között
kísérteties pontossággal megmutatkozik. A legfeltűnőbb azonban az, hogy a 7. sor
döntő, de lényegében jelentésesíthetetlen eseménye után – amikor egy
enjambement jóvoltából a vers optikája úgyszólván a nemlétből „tekint” vissza a
konkrét beszédesemény pillanatára, sőt elmúltként számol a jelenével („föld és
csillagok közt éltél”) – az eltűnő enjambement-ok helyén szembetűnően helyreáll
verssor és értelemegység egyensúlya. Azt a szemantikai feszültséget tehát, amelyet a
7-8. sorig az ismétlődő áthajlások rendje tartott fenn, innen fogva – jellemzően
tompább, fenyegetőbb és nyugtalanítóbb hatással – a rövid tudósító/megállapító
kijelentések szaggatott impulzusainak materiális mozgása viszi tovább („babrálsz
vele”, „elejted”, „felsóhajtasz”, „fal felé fordulsz”). Egészen addig, amíg végül
(ismét) elhallgatnak és kialusznak az érzékek: „Megint elalszol.”
Az ilyenként önmagára eszmélő tudat mást – és bizonyos értelemben
másképpen – tapasztal itt meg, mint az Eszmélet napkeltére[26] ébredő alanya. Az
aposztrofikus intonáció jóvoltából ugyanis a sötétben föleszmélő én tapasztalatára
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.
olyan rajta kívül szituált beszéd tudása is rávetül, amely grammatikailag nincs
elkülönítve az előbbiétől. Az Eszmélet alanya akár saját képzetként tapasztalja meg
nappal és éjszaka, ébrenlét és álom egymást kiasztikusan viszonylagosító
feszültségét („Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.”),
akár a vers terében állóként számol be a maga világba-foglaltságáról („Én fölnéztem
az est alól / az egek fogaskerekére…”), mindig artikulálja a kétfajta térbeliség
tapasztalati elválasztottságát. A Ha negyvenéves… ezzel szemben sehol nem törekszik
arra, hogy a külső és a belső „világ” ellentétező rendjébe illessze az átélt és
megfigyelt mozzanatokat. Az Eszmélet esztétikai tapasztalatát ugyanis olyan beszéd
alapozza meg, amelyben a – megszólalás grammatikai formáit váltogató – ént
egymást tükörszerűen megvilágító térviszonyok teszik láthatóvá. Pontosan úgy,
ahogyan azt a – nappal bent kelő hold, illetve az éjszaka benn sütő nap korábbi
kiazmusát nem véletlenül előhívó – záró strófa is nyomatékosítja: „Így iramlanak
örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én
könyöklök és hallgatok.” A Ha negyvenéves…-ben ezzel szemben éppenséggel a
fentiek elválaszthatatlansága irányítja az olvasás alakzatainak kibontakozását. Az
előbbi esetben a beszélő elhelyezkedésének egyidejű kettőssége abban nyilvánul
meg, hogy az én itt egyszerre kívül és belül is van saját világtapasztalatán. Ami
szerkezetileg – erre utal a fülke-fény tárgyiasítható, „elképzelhető” motívuma –
inkább egyfajta vizuálisan utánképezhető tükör-szituáció, mintsem olyan térszerűen
artikulálhatatlan köztesség, amelyben nem különülnek el az önmegtapasztalás külső
észlelési eredetű, illetve belső érzékelés keltette összetevői/mozzanatai.
A Ha negyvenéves… – más Kosztolányi-versekkel együtt – megismétli ugyan a
föld és a csillagok közt felhangzó beszéd (hasonlító modalitással) Arany János óta
használatos toposzát[27], de a vers esztétikai tapasztalatában nem a térbeli
elhelyezkedés következményei válnak meghatározóvá. Ami azt is jelenti, hogy itt
nem az a lokalizálható köztesség a legbeszédesebb, amelyik oly emlékezetessé teszi
a Hajnali részegség égi és földi koordináták közt felhangzó affirmatív szólamát. De
nem is abban a kettős asszertív megvilágításban tapasztalható meg, amelyből az
Eszmélet – kint és bent, világosság és sötétség „megfordítására” képes –
optomediális revelációja származik. Az elhelyezkedés láthatóként „megérzékített”
köztességének e klasszikus példáival szemben a Ha negyvenéves… énje köztes
elhelyezkedésének módjáról döntően nem optomediális csatornákon, hanem az
észlelés és érzékelés médiumain keresztül szerzünk tudomást. Noha „látjuk” őt is,
de a világba való belefoglaltságát – az alakiságok nélküli, testi-érzékleti
„közvetítettség” miatt – nem a „látható” fenomenalitás és nem is a vallomástétel
közvetlenségében tapasztaljuk meg.
Belenézek a nagy éjszakába,
Alszik a föld, maga árnyékába’;
Itt vagy amott csillagok röppennek:
Gondolatim is úgy jönnek-mennek.
(Meddő órán)
A test itt elsődlegesen ugyanis nem a tértől való elválasztottságát érzékeli,
hanem a hozzátartozását. A tér ilyenkor, mivel az érzékletek testi tapasztalataként
nyílik fel, az érzékelés alanyára vonatkozva, azt mintegy körülvéve van jelen. És
mivel csak térérzetként valódi, a maga atmoszféraszerű alaktalanságában hely- és
irányulás nélküli, „atrop tér”[28] gyanánt viselkedik: kontúrtalanul és alulartikuláltan
marad „valóságos”. A Ha negyvenéves… alanya ebben a csak ilyenként
megtapasztalható hangolt térben ébred magára. Ezért mondható, hogy a helyzetébe
való belefoglaltsága nem külső és nem is belső eredetű. Önmagára eszmélése –
Tóth Árpád vagy Juhász Gyula idézett verséhez képest – mérhetetlenül több mint
valamilyen lelkiállapot fellelése. Olyan „metafizikai” távlatú körülményre való
ráébredés ez, amelyben az tapasztalható meg, hogy egyáltalán vagyunk (a világon).
Ennyiben tehát az ébredő szorosabban véve még bizonyosan nem az identikus
önmagát észleli, mindössze azt, hogy valamilyen módon van önmagára
hangol(ód)va. Ne feledjük, hogy az a diszpozíció, amely a vers terét megnyitja,
olyan prereflexív helyzetben lepi meg a vers alanyát, amelyben az ember leginkább ki
van téve – úgyszólván kiszolgáltatottan – annak a világnak, amelyben és amelyhez
mindenkor hozzátartozva egyáltalán cselekszik, célokat követ vagy vet el és
amelynek az alakításában önmagát is megalkotja. A hangoltság „legártalmatlanabb
mindennapiságában” – mondja erről Heidegger – pőrén nyilvánul meg a
jelenvalólétnek a léte. De éppenséggel úgy, hogy bár az „»[h]ogy egyáltalán van«, az
a maga tisztaságában megmutatkozik, de a honnan és a hová homályban marad.”[29]
Annak, hogy a váratlan versbeli történés előttje épp olyan határozatlanságba
vész, mint amilyenbe az utánja vezet, e fenti összefüggésben lesz különös
jelentősége. Az ittlétre ráébresztő hangoltság tárgy- és iránynélkülisége ugyanis
eredeztethetetlenné és vonatkoztathatatlanná teszi a diszpozíciót és olyan alaktalan
feszültség alá helyezi, amely közvetlenül a szorongásban, közvetve pedig egyfajta
fenyegetettség-érzetben ölt „testet”. E két – időben átmeneti, „kiterjedésben” pedig
definiálhatatlan – állapotban az a leginkább elbizonytalanító, hogy amit
félreérthetetlenné tesz az esztétikai tapasztalatban, annak egyidejűleg meg is vonja a
kielégítő magyarázhatóságát. A versbeli ittlét hogyanja azért tárul föl tehát a
szorongás diszpozíciójában, mert ez a diszpozíció egyszersmind el is zárja előlünk a
feloldásának lehetőségeit. A „hangulatversek” derűs, lehangolt, melankolikus vagy
zaklatott kedélyállapotával ellentétben a Ha negyvenéves… kínzóan nem tud arról,
honnan származik és van-e egyáltalán feloldása annak a feszültségnek, amely a
szöveg vonatkoztathatatlan hangoltságát táplálja.
A szorongás és a fenyegetettség diszpozíciójának azonban nem véletlenül
felderíthetetlen az eredete. Egyik sem olyan privát állapot, mint amelyik a
hangulatlíra gyakorlatában „kivallható” módon ölt alakot s talál rá – feloldó módon
– a maga külső tárgyi megfelelőire30. Ez a hangoltság döntően azért feloldhatatlan,
[28] Elisabeth Ströker: Untersuchungen zum Raum. Frankfurt/M.: Vittorio Klostermann 1965, 39.
[29] Heidegger: Lét és idő 270.
Utadból félre vágtam,
Vén csend ormára hágtam;
mert a lélekállapotoknál eredendőbb diszpozíció megnyilvánulása. A „lényegi
szorongást” Heidegger értelmében olyan „hangtalan hangként” kell elgondolnunk,
„amely bennünket a szakadéktól [Abgrund] való rettenetre hangol. (…) [H]a (…)
leoldjuk a szorongást amint ama hang által hangolt hangulatot a Semmire való
vonatkozásáról, akkor a szorongás mint elszigetelt »érzés« marad ott nekünk,
melyet a pszichológiailag szemrevételezett lelkiállapotok ismert választékán belül
más érzésektől megkülönböztethetünk és elemezhetünk. Akkor a »fent« és a »lent«
leegyszerűsítő különbségének vonalán haladva a »hangulatokat« a felemelő és a
leverő osztályokba sorolhatjuk be.”[31] A Ha negyvenéves… innen tekintve bizonyosan
nem tartozik a hangulatlíra körébe, de élesen különbözik a „létösszegző” számvetés
olyan önmegszólító versmodelljeitől is, mint a Csak posta voltál vagy a Kész a leltár.
Az „önmegszólító” számvetés irányvesztése
Az utóbbiak főbb ismertetőjegyeinek rendelkezik ugyan némelyikével, de a
szembeötlő különbség éppen abból adódik, hogy ebből a versből mind a
létösszegzés, mind pedig a véggel való számvetés hiányzik. Mert az igaz ugyan, hogy
azt az átmeneti, zavart tanácstalanságot, amely e rövid éjszakai ébrenlét „majdnem
nyugodt” állapotába úgyszólván észrevétlenül, de az érzékleti rögzítés
„mediálmateriális” cáfolhatatlanságával írja bele az elháríthatatlan vég sejtelmének
tompa jelzéseit, a történés mégsem tesz szert semmiféle jelentésre. Sőt, a történés
kiváltotta állapot sem irányul semmire s annak ellenére nem utal előre, hogy az
életkor számszerűsített jelzése okvetlenül ideidézi az emberi élet időbeli
végességének fenomenalitását. Ilyenként nem is marad olyan eleme a történésnek,
amely oldhatná a szorongás félelmét. Hiába tehát az apró bekövetkezések
mediálisan pontos rögzítése, a „lejegyzett” szignálok azért nem jelentésesülnek a
szövegben, mert elszigetelt, összefüggésbe nem hozott érzéki adatok maradnak.
(Nagyon jellemző, hogy a szöveg még akkor sem akar beszámolni szemantikai
tartalmakról, amikor szóba hozza őket: „Minden zajról tudod, hogy mit jelent.”) Az
apró észleléstöredékek mentén tehát – a „létösszegző” versekkel ellentétben –
nemcsak azért nem alakul ki értelmezhető folyamatszerűség a költeményben, mert a
Nap süt; pihenni jó;
Ragyog a szirt kopárja,
Enyém késő gyopárja,
A rezignáció.
(Tóth Árpád: Gyopár)
Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!
Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!
(Juhász Gyula: Tiszai csönd)
[31] Heidegger: „…költőien lakozik az ember…” Bp., Szeged: T-Twins/Pompeji 1994, 108-109.
két elalvás közti állapot nem tart sehová, legfeljebb félbemarad, hanem azért sem,
mert az érzékek, mint vers tényleges főszereplői, nem tudnak összegezni, és
alkalmatlanok a számvetésre.
Annak azonban, hogy az esztétikai tapasztalat történésében ilyen szembeötlő
az érzéki materialitások részesedése, van egy eleddig föl nem tárt költészettörténeti
következménye is. S ennek azért van jelentősége, mert a kései Kosztolányinak nincs
megnyugtatóan tisztázva az 1931/32-es későmodern korszakküszöbhöz való
viszonya. Bizonyos verseivel hol előtte (Halotti beszéd [1933], Hajnali részegség),
másokkal némelykor viszont rajta túl (Ének a semmiről) látszik elhelyezhetőnek.
Amikor a vers poétikai arculatát ilyen szokatlan mértékben határozzák meg nem-
szemantikai tényezők, akkor az olyan megnevezhetetlen léttapasztalattal való
szembesülés líratörténeti kihívásának is következménye lehet, amely elől a maguk
eltérő feszültségoldó technikáival nemcsak a hangulatköltészet darabjai, hanem a
létösszegző versek is nyugvópontra jutva térnek ki. (A Csak posta voltál a
hatástörténeti megelőzöttség felszámolta eredetiség melankolikus belátásával[32], a
Kész a leltár pedig az élet mortalizálásának emlékezetes kiazmusába rögzülve[33] adja
e szemantikai feloldás példáit.) A szorongás jelentésesíthetetlen diszpozíciója itt
azonban olyan – a Semmiről le nem oldott – humán állapot érzékleti megidézésén
keresztül tapasztalható meg, amelyet képtelenség individualizálni. Ezt a
hangoltságot ugyanis nem lehet – sem az önmagának elégséges szubjektivitás
vallomásos (Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…), sem pedig annak
formatechnikai eredetisége (Babits Mihály: Szonettek) értelmében – egyvalaki
állapotának tekinteni. Legalábbis nem olyannak, amelyhez így vagy úgy, de
valamiféle egyéni indexű jelentés tapadna. Az érzékleti rögzítésnek nincsen
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
individualitása: különleges teljesítményeinek egyike éppen abban áll, hogy ennek a
hiánynak a kiaknázásával ássa alá minden lírai beszéd perszonifikálhatóságát.
Az aposztrofikus beszéd eredetének alanyi eldönthetetlensége,
irányultságának rögzíthetetlensége és az esztétikai hatások materializációja a Ha
negyvenéves…-ben rendre felfüggeszti a jelentésképzésnek azokat az antropomorf
koordinátáit, amelyek – a kint és bent, lélek és forma, szellem és matéria, vallomás
és a megjelenítés, fikció és dikció stb. különbségein keresztül – lehetővé teszik a
szövegek hagyományosan arckölcsönző olvasását. És valóban, a versbeszéd
megváltozott mediális teljesítményének köszönhetően többek közt ebben a fenti,
klasszikus-modern értelemben már nem-individualizálható, materiálisan evokált
hangoltságban mutatkozik meg az 1931/32-es korszakküszöb közelsége. A Ha
negyvenéves… alanya nem az az összetéveszthetetlen arculattal felruházható
szubjektum, akit a maga eredendő egyediségében ünnepel meg a Halotti beszéd.[34]
Ugyanakkor a verstörténést meghatározó materiális érzékleti-esztétikai hatáselemek
itt nem is úgy viselkednek, mint a szintén 1929-es Őszi reggeliben, ahol ugyancsak
„kitüntetett hangsúly esik a nyelv fölszíni (hangzó) rétegének a tulajdonképpeni
jelentésfolyamatba való belépésre”[35]. Az esztétikai tapasztalat materializációja
tekintetében a Ha negyvenéves… az Őszi reggeli ünnepélyes komorságú nyelvi
ornamentikájának pontosan az ellentétes pólusán helyezkedik el. Nemcsak azért,
mert hangzásképletéből minden későesztétista elem hiányzik, hanem azért is, mert
benne az ittlét Semmiről való leoldatlansága nem a (vallomásos) szubjektivitás
távlatában[36] válik tapasztalattá.
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
35 Molnár Gábor Tamás: Költőiség, köznapiság, konvenció (Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli). In:
Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Bp.:
Anonymus 1998, 29.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
(Őszi reggeli)
A Ha negyvenéves…-ből azért hiányzik a személyes ittlét végességének
individualizálható tragikuma, mert a beszéd másképpen áll benne a humán
világtapasztalatban, mint az Őszi reggeli dikciója. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy
világtapasztalatként az előbbi vers diszpozícionális hangoltsága nem annyira az
embert magát, mint inkább a rajta túlmutató, őt magát is magában foglaló ittlétének
módját veszi igénybe.[37] Az ittlétnek ez a hangolt hogyanja nem az individuális „sors”
lényegiségére mutat rá, hanem „az embert a maga létezésében veszi igénybe, azért,
hogy megtanulja a létet a Semmiben megtapasztalni”.[38] S itt az sem téveszthet meg
bennünket, hogy a Ha negyvenéves… – a poétikai alakítás következetességéhez híven
– közvetlenül nem tematizálja az ittlét hozzátartozását a Semmihez. Ezt a látszatot
azonban az írja felül – vagy legalábbis viszonylagosítja –, hogy az „Eszedbe jut egy
semmiség is” kijelentése nem korlátozható a „jelentéktelenre”, hiszen a semmiséget
éppen az Ének a semmiről használja majd a létező ellentétének értelmében: „Annál
mi van, a semmi ősebb, / még énnekem is ismerősebb” (…) „Én is öröktől ebbe
voltam, / a semmiségre ráomoltan…” A Semmi látenciáját ráadásul annak
hasonlósága is beleírja a versbe, hogy a szó írásképi materalitása („semmiség is”)
éppoly akcidentális modulációval van jelen a szövegben, mint amilyennel a
„majdnem” előtag fosztja meg a nyugalmi állapotot a zavartalanságától („majdnem
nyugodt”). A két beíródásban feltűnően az a mozzanat a közös, amely az egész vers
poétikai kifejlésének alapelveként működik: a szemantikai állapot
fenomenalizálhatóságának olyan köztes elbizonytalanítása, amely a vers térbeli és
időbeli univerzumában a beszéd irányait éppúgy nem engedi rögzülni, mint az
aposztrofikus megnyilatkozás vonatkoztathatóságát és modális implikációit. A
fenyegetettségnek az az alaktalansága is, amely az ágyban, illetve a sírban fekvés
előidejű hasonulásából származik, onnan ered, hogy a beszéd stabilizálhatatlansága
egyszerűen még azt sem engedi eldönteni, erről az állapotról való közlésről vagy
tudásról van-e szó a szövegben. Mivel az érzékletek „tudása” kerül előtérbe, az is
eldönthetetlen marad, egybeesik-e vagy különbözik egymástól a beszélő és a
megszólított (amennyiben egyáltalán egy vagy két személyről van szó) tudása és
tapasztalata.
Míg az Ének a semmiről az – Adytól Illyésen át Juhász Ferencig töretlen
hagyományú – „felelő” költészet kudarcának horizontjában áll, a Ha negyvenéves…-
ben az a hangoltság jut szóhoz, amely nem-fogalmiként előz meg minden feleletet.
Ez a hangoltság annak nyugtalanító paradoxonából táplálkozik, hogy a hangolt
észleletek rögzítésének hogyanja félreérthetetlenül tudósít ugyan az ittlét
hovatartozásáról, de a materiális artikuláció nem teszi lehetővé következményeinek
olvashatóságát. Mert az a tétova tanácstalanság, amely a vers apró történéseit
[37] Ha talán nem a legtalálóbb fogalmakkal rögzítette is, de egészen kivételes hatástörténeti
érzékkel ismerte fel már 1938-ban Barta János, hogy az, hogy Kosztolányi „egész lényével nem
tud humanista lenni” s hogy „a lélek messze van a klasszikus humanista szellemtől”, a szubjektum
ekkor még egészen új episztémé-történeti elhelyezkedésével állhat kapcsolatban: „A metafizikai
függetlenségnek olyan különös élménye [ez], amelyet rajta kívül kevesen érezhettek
Magyarországon.” Barta János: Klasszikusok nyomában. Bp.: Akadémiai 1976, 438., ill. 449.
[38] Heidegger: „…költőien lakozik az ember…” 109.
keretbe foglaló tűnődés és sóhajtás mozzanatában a legbeszédesebb, annak
lehetetlenségével áll összefüggésben, hogy tapasztalattá váljék az elkerülhetetlen. Az
tehát, hogy a Semmibe tartozás miként veszi igénybe az ittlétet, illetve hogy mi
következik belőle a számára, a Ha negyvenéves…-ben nem jelentésesül. De
úgyszólván épp ezáltal támad jelentősége mindkettőnek. A nem-szemantikai
artikuláció következtében itt ugyanis az érzékletek „tudása” hangol rá a Semmibe
tartás humán sejtelmére. Így érzékeltetve ama belátás közelségét, hogy az, hogy
egyáltalán vagyunk, egyedül saját ellentétének hozzáférhetetlenségéhez képest
„jelent” valamit. Minthogy szemantikai semlegessége eleve kizárta pesszimizmus és
optimizmus terméketlen oppozícióját, a vers ezzel ki is kerül az Ének a semmiről
horizontjából. Legalábbis amennyiben nem kényszerül a nemlét „értéktöbbletének”
némileg erőltetett megéneklésére39. De elkerüli a létösszegző-számvető
költészetnek azt a humán-ideológiai csapdáját is, hogy szembe kelljen állítania
valamit a múlandósággal. És bár a Ha negyvenéves… nem számít klasszikus számadás-
versnek, a vele szorosan rokon – de felelő igényű – Ébredés (1932) tanúsága szerint
az idővel való szembesülésnek még ez az alulreflektált módja is számvetés-szerű40
marad. Itt azonban ama kérdés normatív kényszere nélkül marad az, hogy az én
Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napoleon korában?
Reggel, ha ébredsz s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt s szívedbe bánat ás,
de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más
üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sírni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,
és - mit tehetsz? - mint szennyes, únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit s viszed a végzetet.
(Kiem.: K. Sz. E.)
„tudta-e életét önértelmű létegésszé alkotni, (…) beteljesült-e végességében valami
értékes, értelmes egésszé a lét végtelenéből.”[41]
A Ha negyvenéves… és az Ének a semmiről – noha Kosztolányinál ez sem volna
meglepő – mégsem áll explicit vitában egymással. A hiányzó felelet válaszértéke
ugyanolyan kiazmusból születik, mint a jelentés hiányának jelentésessége. A két vers
azonban két eltérő nyelvi magatartás felől világítja meg azt a költészettörténeti
korszakküszöböt, amelyen túl már uralhatatlanként lép be a poétikai tapasztalatba
ittlétnek és elmúlásnak az a kapcsolata, amelynek az utóidejűség összefüggés-
teremtő (magyarázó és megokoló) távlatosításában az ún. számadásversek
szemantikuma meg szokott szilárdulni. Utóbbiak ugyanis azért tudnak konzisztens
irányultságot kölcsönözni a jelentéskifejlés poétikai folyamatának, mert az
utólagosság vég felől rögzített távlata additív összegződésként teszi lehetővé a
„releváns” élettények felsorakoztatását. Másképpen szólva: ittlét és elmúlás között
azért teremthet uralható viszonyt a szöveg beszéde, mert az életet nem az alakulás
kiszámíthatatlan rendjében viszi színre, hanem a vég felé „haladás” szemantikai
teleológiája szerint.
Az ittlét és a vég kapcsolatának hermeneutikai magyarázhatóságával a Ha
negyvenéves… e viszony kalkulálhatatlanságának nem-hermeneutikai nyitottságát
állítja szembe. A Semmiről való leoldhatatlanság jelzéseiből – mert hiszen éppen ezt
hangsúlyozza a hirtelen ébredés utáni zavart, alulreflektált állapot – feltűnően
hiányoznak a „haladó”, folyamat- vagy stádiumszerű időbeliség jelzései. (Nem
véletlen, hogy a versben éppúgy nincs nyoma „oksági és következtető viszony
[oknak]”[42], mint az időszembesítő számvetés „még, már, most”[43]-jának.) A
klasszikus, és Kosztolányi saját létösszegző verseitől[44] azért is áll távolabb a Ha
negyvenéves… c. költemény, mert a reflektált tapasztalattal szemben az itt domináló
érzéki észleletek nem ruházhatók fel irányult „időtudattal”. Az észleléstöredékek
partikuláris pillanatnyisága éppúgy ki van oldva a temporális irányultságból, mint
Szabó Lőrinc szintén 1929-es(!) versében, amely szemantikailag is elmélyíti
retrospektív és prospektív időérzet viszonylagosságát:
Nem vagyok kész? vagy összedőltem?
A szeretet s a gyűlölet,
melynek száz keze épített,
alszik vagy meg is halt köröttem.
Ki javítja meg, ami gyenge?
Talán nincs is rajtam födél,
hisz túlsok az eső s a tél
nagyon is bejár életembe.
[41] Németh G.: 11+7 vers. Verselemzések, versértelmezések. Bp.: Tankönyvkiadó 19842, 248.
[42] Uo. 259.
[43] Uo. 241.
[44] „Az összegzés az egyéni lét egy alanyi beteljesülési, lezárulási, illetve elzárulási helyzetéből,
állapotából s távlatából megy végbe.” Uo. 247.
Sötétben nézem magamat:
valami mindig törik-omlik.
Tégla? üres dísz? - nem tudom,
de tanulságnak megmarad,
hogy az épülő ház s a rom
egymáshoz mennyire hasonlít.
A korszakküszöb hatástörténeti artikulálódása
A Ha negyvenéves… talán a számvetésnek ezzel a közvetett nyomatékával kerül
igazán közel ahhoz a korszakküszöbhöz, amelyen túl kezdetét vehette azoknak a
klasszikus-modern konstrukcióknak a viszonylagosítása, amelyek „létösszegző” lírai
számvetés formájában kölcsönöztek humánideológiai jelentést az életnek. A nem-
hermeneutikai materialitások új poétikai nyomatékával előhívott tér- és időérzékelés
nem-perspektivált köztessége ugyanazt a fordulatot készíti elő, mint amelyik a
hangoltság perszonifikálhatóságát, az individuális arckölcsönzést vagy a beszéd
alanyhoz-rendelését teszi lehetetlenné. A tapasztalat itt azért nem az egyéni
önmegalkotás alakzata, mert a történés nem a szubjektum-létesítés
„aposztrofálható” modelljeinek egyikét hívja elő. Ami tehát a szöveg tapasztalatában
történik, az ilyenként sem nem „önmagunk elbeszélése”[45], sem pedig az „alanyi
beteljesülés”[46] összegző eseménye. Az olvasás antropomorf távlatában nem azért
marad mindez nyugtalanítóan nyomasztó, mert az emberi élet eredendően
„tragikusan” tartoznék hozzá a Semmihez, s ez szorongással tölti el az olvasót,
hanem azért, mert a szöveg nem tesz eleget a jelentést lezárva összegző értésmód
igényeinek. A nyugvópontra nem juttatható antropomorf olvasat kudarca inkább
abból származik, hogy az alaki hozzárendelhetetlenség következményei csak a
közlés materiális működésének, effektusainak és kifejlésének valóságaként férhetők
hozzá, ahogy a szövegbeli kijelentéseknek is „csupán” nyelvi beszédszerepként van
orientáló funkciójuk. Az a szituáltság ugyanis nehezen mondható
kiegyensúlyozottnak, s kivált nem egyéni jelentésében tudatosultnak, ahol az
érzékelés definiálhatatlan alanyának figyelme (egy nagyon is meghatározható
hangoltság jegyében) közvetlenül nem az otthonosan megszokottra
irányul/terelődik – s ennyiben nem a mindennapok biztonságát konstatálja –,
hanem váratlanul szokatlannak találja annak jól ismert jelzéseit. Az észlelt szignálok
szemantikai kiszámíthatatlansága ezért mutathatja hirtelen rejtelmesnek a sajátot, s
– a csodálkozás váratlanságával – sajátnak a (fel) nem ismertet: „Csodálkozol, hogy
föld és csillagok közt / éltél.”
Azzal, hogy a vers azonosíthatatlan, csak grammatikailag „utánalkotható”
alanya az ébredés közvetlen testi-észleleti teréből kimozdítva a tudósító beszéd
optikai terében is megtapasztalja önmagát, a vers úgyszólván végre is hajtja
mindazt, amiről beszél. Az aposztrofikus intonáció jóvoltából ugyanis a saját test
[45] Uo. 248.
[46] Uo. 247.
érzékszervi egységéhez kötött én a maga stabilizálhatatlan nyelvi megosztottságában
kerül kívül és marad is belül önmagán. Köznapi helyzetének válik így
elválaszthatatlan részévé az a sejtelemszerű felismerés, hogy a védett biztonság
maga a kiszámíthatatlan fenyegetettség tere is egyben. Minthogy azonban a fenti
megosztottság nem teszi lehetővé megszólító és (ön)megszólított elkülönítését, a
fekvő és a holt állapot átmeneti metonimikus érintkezése megszüntethetetlen
szemantikai nyitottságot kényszerít a befogadásra. Ami itt közelebbről azt jelenti,
hogy a vers központi történésének perszonifikálhatatlan, archoz és egyénhez nem
köthető materialitása nem-hermeneutikai tényezők során keresztül fosztja meg a
befogadást az esztétikai distancia megteremtésének lehetőségétől. A
kiszámíthatatlan és előre el nem gondolható bekövetkezés nyitottságában mozgó
olvasás ezért fogalmi-gondolati úton képtelen felfüggeszteni, vagy akár csak
korlátozni is annak megrendítő belátását, hogy biztonságos megszokottban mindig
szorongatóan van ott a bizonytalan fenyegetése. Sőt, előbbinek a biztonságérzetét
annyiban éppen maga ez a fenyegetettség konstituálja, amennyiben – váratlan
felbukkanásával – kézzelfoghatóbban és közvetlenebbül jelzi saját
kijátszhatatlanságát, mint annak a Semminek az elgondolhatatlansága, amely felé
minden élet tart.
Az epizodikus köznapiság terében a Ha negyvenéves… elsősorban tehát nem a
humán individualitás véletlenszerű fenyegetettségét tematizálja. Nem annak a
szubjektivitásnak a tájékán van a vers tétje, amely a klasszikus modernség – s tegyük
hozzá: számos más Kosztolányi-vers – én-konstrukcióinak alapját képezte. A
szubjektivitás feltétlen önmegnyilvánításának poétikai terét itt ugyanis az önmagára
ébredő világérzékelés olyan impulzusai töltik ki, amelyek megelőzik a szubjektivitás
formális szerkezetének megképződését. Ennyiben az objektum vs szubjektum
viszony formalizáló világartikulációja maga is beleütközik attól az (itt)léttől való
függőségének tapasztalatába, amelybe maga is beletartozik. (Élesen fejeződik ki
mindez a kényszerű ébrenlét során megkísérelt nappali cselekvések éjszakai
érdektelenségében. A dolgokon végezhető szubjektív műveletek – a babrálástól a
zajok rutinos azonosításáig – itt valóban képtelenek feledtetni önmaguk lényegi
megelőzöttségét.) A Ha negyvenéves… így szituált lírai énje elsősorban ezért nem
rendelkezik az önmegtapasztalásnak azzal a távlatbiztonságával, amely a
szubjektivitáson keresztül megértett (azaz: a magában a dolgoktól és másoktól
lényegileg elválasztottként megbizonyosodó) ember esztétikai konstrukciója jegyében
lehetővé tette az egyén életének „önértelmű létegésszé”[47] alkotását. A
megbizonyosodó önmegtapasztalásnak ezért itt nem az a meggyőződés a feltétele,
hogy a szubjektum van mindenekelőtt (amelyből azután minden egyéb „indulhat”),
hanem éppenséggel fordítva: elsődlegesen a dolgokhoz és a másokhoz való viszony
megelőzhetetlensége az, ami egyáltalán lehetővé tesz vagy konstituálhat
„szubjektivitást”. A versbeli énnek ez az elhelyezkedése poétikailag azonban olyan
maradéktalanul van artikulálva, hogy lehetséges szemantikai implikációinak egyike
sem tartalmazza e líratörténeti jelentőségű humántapasztalat gondolati
[47] Uo. 248.
felülírhatóságát. Azzal, hogy a szöveg itt valóban nem enged meg semmiféle kitérést
e tapasztalat elől, egyszersmind igazzá, igazsággá is változtatja a történést. Az e
helyzetben elképzelhető „szubjektivitásnak” nincs módja arra, hogy megválassza a
maga „autentikus” reakcióit vagy viselkedését. Most valóban „egy igazságtörténésbe
vagyunk bevonva, s úgyszólván késve érkezünk, ha azt akarjuk tudni, hogy mit kell
hinnünk.”[48]
Utaltunk rá: ettől a korszakküszöbtől fogva bontakozik ki a magyar
költészettörténetben annak felismerése, hogy az én önmegértésének nem az izolált
szubjektivitáson keresztül felfogott önmaga a legfőbb (s kivált nem a tévedhetetlen)
instanciája. A valódi költészettörténeti tét innen fogva azonban az, hogy a
szubjektivitás formális struktúráit megbontó tapasztalat poétikailag milyen utakra
tér a következő évtizedekben. Mert Szabó Lőrinc sokat előrejelző Számvetése
(1938)[49] a felelő beszédszerkezet[50] okán még keveset tár fel mindabból a poétikai
potenciálból, amely itt Kosztolányinál vagy részben József Attila Eszméletében[51]
felszabadul. Alighanem döntő kérdése tehát a magyar líra további hatástörténeti
alakulásának, hogy az én ilyen újraszituálása a beszédhelyzet mely statikájának
[48] Gadamer: Igazság és módszer 339.
Nem! nemcsak az vagy! el ne hidd!
Benned tán minden változatlan,
de sohase vagy egymagadban
s amit sorsodnak mond a hit
és ami kívül alakít,
én már kivontam s összeadtam:
egyek vagytok ti, bonthatatlan,
te, meg a körülményeid.
Több és kevesebb vagy magadnál.
A kis eltérést: hogy mi voltál:
megmérni nem tudod soha,
de mindig érezni fogod, –
mint például én azt, hogy a
ruhámban meztelen vagyok
[50] E jellegzetes „válaszmondat-struktúráról” ld.: Kulcsár-Szabó Zoltán: Dialogicitás és a kifejezés
integritása. Nyelvi magatartásformák Szabó Lőrinc költészetében. In: Kabdebó Lóránt –
Menyhért Anna (szerk.): Újraolvasó. Tanulmányok Szabó Lőrincről. Bp.: Anonymus [é. n.],  87-88.
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
megőrzésével vagy kimozdításával, és milyen én-konstrukciók megszilárdulásával
megy végbe Füst Milán és Weöres Sándor, vagy majd Nemes Nagy Ágnes és
Oravecz Imre között. Vagyis, hogy ez a fordulat képes-e az objektum–szubjektum
viszony „lényegiségének” olyan felfüggesztésére, amely az énhez való
hozzáférhetőség klasszikus-modern biztosítékainak támogatása nélkül nyit távlatot a
lírai önmegértés új nyelvi-poétikai lehetőségeire. Mert csak ezen a korszakküszöbön
túl tárulnak föl annak a számvető lírai létösszegzésnek az episztémé-történeti
korlátai, amelynek esztétika-ideológiai modellje – mivel már eleve „tudja”, mit akar
megtalálni – előzetesen ki is jelöli az ittlét hogyanjának és „értelmének” lehetséges
keresési irányait. Azzal az elgondolással szemben, amelyik az egyéni élet értelmét a
kiteljesedett létegésszé alkotással azonosította s ezért látta el esztétikai jelentőséggel,
az 1947-es Tücsökzene nyitányának 7. verse például már sem retrospektív, sem
önmaga fölé emelhető értelemben nem tételezi ismertnek az önmegszólító
számvetés sematikáját. Ezért aztán feltűnően hiányoznak is belőle az élet
mibenlétére irányuló kérdezés előre kirajzolható koordinátái:
Táj épül, omlik
Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít
a tücskös éjbe, fátyolbimbait
bontja bodor füst, s hold, ezüst virág,
nyíl a felhők közt, arc, más arcon át,
jön, itt van, már nincs, erdők, városok
örvénye forgat: én magam vagyok
a kép s a keret, s évek, negyvenöt,
lobognak körűl, s mindegyik mögött
ott a többi, ott cirpel, ami csak
enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat,
minden elérhetetlen messzeség,
minden kétségbeejtő veszteség,
mind, ami voltam, pénz és szerelem
és halálvágy, és ami sohasem,
az is, kétely, játék és képzelet,
a zűrzavar, amit most rendezek,
hogy értsem magam, s hogy megértsetek:
örök véget és örök kezdetet.[52]
A temporális irányultságok ilyen felfüggesztése következtében tehát nemcsak a
humán tartalomhoz kötött esztétikai értékhozzárendelés műveletei
bizonytalanodnak el, hanem lényegében eltűnik a múltból evokáltként
megszólítható Te minden figuratív, strukturáló és – Babitsnál még a nyomok[53]
[52] Kiem.: K. Sz. E.
értelmében – folytonosságképző potenciálja is. Ezzel párhuzamosan maga a „még,
már, most” nyelvi szerkezetében működtetett emlékezet is elveszíti azt az esztétika-
ideológiai képességét, amellyel az élet „önértelmű létegészét” olyan jelentéses
tökéletességként vihetné színre, amely az érzékeket is kielégítő esztétikai
tapasztalatnak sajátja. Ez a képesség ugyanis abból adódott, hogy a kiteljesülés
időbeli fenomenalitása még a hegeli szerkezet szerint szervesülhetett az eszme
érzéki megnyilvánulásának tökéletességével. Paul de Man megfogalmazásában
ilyenkor „az Erinnerung, az emlékezet mint a tapasztalat belső összegyűjtése és
megőrzése [az, ami] a történelmet és a szépséget a rendszer koherenciájában
egyesíti.”[54]. Az emlékezet – amelyben úgyszólván megelevenednek a múltbeli
életösszefüggések – ennyiben nemcsak az életutat teljessé formáló diszkurzív
alakzatként képezte biztonságos alapját minden összegző és számvető
önmegszólításnak. Maga volt az a reflektálva „hitelesítő” instancia is, amely csak
egészként engedett valamit esztétikailag is igazzá válni. „Az igaz az egész” hegeli
konstrukciója szerint az én azért teljesedhet önmagává, mert igaz – mássá levést is
tartalmazó – identitás csak az időbeliségben nyerhető. „Abszolút”, maradéktalan
önmagáról ezért mondható, hogy „lényegileg eredmény, hogy csak a végén az, ami
valójában.”[55] (Kiem. az eredetiben.)
Oravecz 2013-as Összegzés c. verséből az emlékezet grammatikájának már
azok a komponensei is hiányoznak, amelyek még bizonyos stádiumszerűséget és
változásstruktúrákat írhatnának bele a szövegbe. Az Összegzés már nem tulajdonít
olyan képességet a költészetnek, amely a konstitutív emlékezet nyelvi struktúráinak
segítségével tudná oksági rendbe illeszteni vagy jelentéses egésszé változtatni az élet
időbeli történéseit. A nyelvi időindexek és az „önmegszólító” jelenetezés
kiiktatásával nem is táplálja tehát annak illúzióját, hogy – az „ennyi volt”
ténymegállapításán túl – összegezhető volna e történések ún. humánideológiai
„jelentése”:
Anyám fiatalasszonykori boldog-szép arca,
melyet összeszabdal a csalódás,
játék Miki barátommal a szérűjükön,
a nova szőlő íze Dregolyban,
a csirkegomba illata Darnóban,
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.
(Csak posta voltál)
[54] de Man: Aesthetic Ideology. Minneapolis/London: Minnesota UP 1996, 100-101.
[55] Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Phäđnomenologie des Geistes. Werke 3. Frankfurt/M.: Suhrkamp
1986, 24.
a homok selyme a Tarnában,
félelmem apámtól,
világgá menéseim Dolyinába,
tüdővérzésem újtelepi házunk konyháján,
kirándulás az irodalomba,
a német nyelv, az angol nyelv,
hűtlen szerelmek,
otthon Kaliforniában,
a narancsvirág illata a Santa Clara völgyében,
táborozások a Colorado-sivatagban,
házépítés ötvenkilenc évesen Szajlán,
a családi élet álmának kergetése,
osztályom elsiratása,
nagyfiam vallomása kicsi korában: I love you daddy,
még egy fiú az utolsó évekre,
üldögélés a teraszon,
az alkonyi ég tanulmányozása,
beszélgetés hű társaimmal, a kutyákkal:
ennyi volt az élet.
Az időbeli összefüggéseket térbeli adatokkal felülíró beszéd ilyen módon tovább
radikalizálja annak az ittlétnek a szemantikai megközelíthetetlenségét, amely Nemes
Nagynál – panteisztikusra hangolva a Hajnali részegség látomását – a természeti
létrend előhívásával részben még jelentésesíthetőnek vélte önmaga világba-
tartozását:
Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
(Nemes Nagy Ágnes: A kertben)
Mindazonáltal az esztétikai tapasztalatnak az a változata, amelyben a Ha
negyvenéves… részesíti a befogadást, inkább kivételszámba megy és nem terjeszthető
ki Kosztolányi kései költészetének egészére. Nemcsak azért, mert Kosztolányi
nyelvfelfogásának „viszonylagosság-elvére” nézve ma még meglehetősen
rendezetlen annak kérdése, hogy eredetét, jellegét és artikulációját tekintve a
századfordulós nietzschei perspektivizmus, a Wittgenstein-féle használati modell
vagy pedig Heidegger a lét házáról alkotott felfogásának mely származékával,
alkalmi keverékével vagy csupán töredékeivel van itt dolgunk. (Mindnek a
párhuzamos befolyása még akkor sem valószínűsíthető, ha Kosztolányi
nyelvszemléleti reflexiói felől – néhány mondat erejéig – akár az egymást kizáró
igazságok egyidejű igenlésének közhelye is megindokolható.) A Ha negyvenéves…-nek
azért sem egyértelmű saját környezetéhez való viszonya, mert bár személyhez nem
rendelhető közlésmódja lehetetlenné teszi a versbeli én antropomorf
konkretizációját, a beszéd maga nem marad alany nélküli. Nem kelti annak
befogadói illúzióját, hogy világa olyan maradéktalan nyelvi létesülés eredménye
volna, amely minden humán távlatot nélkülöz. A nyelvi létesülés ugyanis a Ha
negyvenéves…-ben sem számolja föl a humán alanyiság vonatkozásait.[56]
Elképzelhető tehát, hogy az önmagára visszareflektált szubjektivitás revíziójában
rejlő poétikai potenciált a vers részint azon keretek közt aknázza ki, amelyek – az
organikus struktúrák fenntartásától a perspektivikus relativáción át az érzékelés
apparatúramentes kódolásáig – még a klasszikus modernség sajátjai. Ha a
beszédcselekvés materiális nyelvi történései az esztétikai tapasztalatban nem tudnák
felülírni a szubjektivitás formális struktúráit, az azt jelentené, hogy a közlés
antropológiai defigurációjából a vers csupán annyit valósított meg, amennyit –
úgyszólván saját határaihoz elérkezve – századfordulós indíttatása még lehetővé tett
[56] Olyannyira nem, hogy maga a műegész formális zártsága is „a fölriadás és az újbóli elalvás”
(Bárdos: Változatok a búcsúzásra 136-137.) humán fiziológiai eseményén alapul.