Jánosok evangéliuma

„Színházaink körül határozottan valami rokonszenves mozgolódás észlelhető. […]
Tehetséges szerzők, érdekes darabok, a színészi ambíciók nemesbedése, rendezői kísérletek:
színházi szenzációink lassanként a jobb ízlésűek számára is jelentenek valamit. […] Hamlet,
Szentivánéji álom, Faust, Az Úristen... ezen a gyönyörű merészségű vonalon haladtak
színházaink fölfelé, mondván: nagy dolgokban akarni is elég. Kissé sokat akartak. Így történt,
hogy Goethe Faustja megbukott a Magyar Színházban. Vagy beszéljünk pontosan: Dóczi
Lajos Faustja bukott meg. Aki nem ismeri a német eredetinek minden sorát, az előtt Dóczi
fordítása a szavaknak lendület nélkül való, költőiség nélkül való végtelen sorozatát vonultatta
el a színpadon. Az eredetinek szuggesztivitása valami kimondhatatlan unalomba fordult, a
Göthei gondolatok Dóczi Lajosi ötletekké zsugorodtak össze (»werd’ ich zum Augenblicke
sagen« ezt így fordította: »nem is édes a csók, ha tiltva nincs«) és a nyelve... Schopenhauer
kedves kifejezésére (Lumpenjargon) kellett gondolnunk. S itt a színházat is éri a vád. Elvégre
Dóczi Lajos nem ismeri – nem is ismerheti – fordításának értékét. […] Új fordításra kellett
volna várni vagy Dóczi fordítását kijavíttatni... Cholnoky Viktorral vagy Babits Mihállyal
vagy más hozzáértővel. Így menthetetlen volt.” – írja Fenyő Miksa a 1909-ben, a Nyugat 23.
számában: alighanem Fenyő kritikájával kezdődik a 20. századi magyar Faust-fordítások
története.
Sem Cholnoky, sem Babits nem fogadta el Fenyő Miksa virtuális felkérését. Babits Az
európai irodalom történetében (1934), az Intermezzo Goethéről című fejezetben, utólagos
önigazolással mentegetőzik a komolyan sosem vett felszólítás elhárítása miatt, igaz,
mentegetőzés közben a Faustot a Divina Comedia mögé, a második sorba állítja: „Túlságos
gazdagság, s egy kissé szét is hull, önnön terhe alatt. Goethe nem olyan hatalmas egységesítő
és komponáló, mint Dante…” Kozma Andor 1924-ben megjelent, teljes Faust-fordítása váltja
le végleg a Dóczi-Faustot. Kozma ekkor már túl van a hatvanadik évén, túl a Gyulai Pál-féle
irodalmi konzervativizmuson és A Hét esztétikai liberalizmusán; Faust-fordítása mintha a
szélsőségektől egykor még meg nem fertőzött nemzeti hagyományelvűség poétikai önérzete
és önkritikája is volna: „Dóczy Lajosnak […] könnyebben eshetett lefordítania a Faust első
könyvét és a második könyv szemelvényeit. Ő a gutgesinnt monarchiai polgárosultság német
nyelvét beszélte és magyar nyelvét írta, egyformán közel állott hozzá mind a kettő. Kozma
Andortól bárminek a németsége egy világnyi messzeségben áll, magyarsága pedig makacs,
református és ellenzéki. Erre a magyar nyelvre lefordítani Goethét, az irdatlan németet szinte
lehetetlen. Dóczy igen csinosan és szerény-elegánsan oldott meg egy lehetséges feladatot,
Kozma rettentő nehézségekkel szembenézve, de képtelen erővel ment neki a szinte
lehetetlennek. […] Kozma Andor nyelve valóságos magyar nyelvi szabadságharc az eredeti
nyelv ellen. […] Kozma Faustja hömpölygő szókincsének hatalmas áradatával, rímeinek
meghökkentő huszárosságával, nyelvérzékének a legpontosabb pontra találó biztonságával,
ritmusának kifogástalan lejtésével – magyarabb, mint amennyire egy fordítástól kívánatos.” –
írja róla, elismerő gyanakvással Harsányi Zsolt, szintén a Nyugatban, 1925-ben (3-4. szám).
Kozma Andor Faust-fordításának színháztörténeti jelentősége is nagy. 1927-ben,
Hevesi Sándor rendezésében mutatták be a Nemzeti Színházban: Abonyi Géza és Lehotay
Árpád – felváltva – játszották Faustot, Tőkés Anna Margitot, Palágyi Lajos egy öreg
Mephistót. (A Faust két részét egy estén, erős húzásokkal játszó előadásról Schöpflin Aladár
ezt írta a Nyugatban: „Nem tudom elhinni, hogy érdemes lett volna ennyire feláldozni az első
részt a kilátástalan második rész előadása, illetőleg egy akadémikusan talán helytálló, de
kivitelében lehetetlen rendezői gondolat kedvéért.”) Valószínűleg Palágyi halála miatt, 1932-
től „új betanulásban”, Horváth Árpád rendezésében játsszák a darabot, a „megifjodott”
Mephistó szerepében ekkor már Tímár Józseffel. Kádárné Pukánszky Jolán 1932-ben lezárt
statisztikája[1] szerint a Dóczi- és a Kozma-fordításokat 1929-ig, csak a Nemzeti Színházban
110-szer játszották, a Faust második részét – Kozma Andor fordítását – 13 alkalommal. 1937-
ben egy kevert szövegű, a Dóczi- és Kozma-fordításból kompilált Faust első rész került a
Nemzeti színpadára, a hamburgi Deutsches Schauspielhaus igazgatójának, Karl
Wüstenhausnak a rendezésében. (Wüstenhaus a keményebb fajtából való náci, a német
színházi világot a „idegen” értelmiségiektől megtisztítani kívánó Harci Szövetség a Német
Kultúráért oszlopos tagja volt: akár ő is lehetett a prototípusa a Klaus Mann-regény és Szabó
István rendezte 1981-as Mefisztó-film tábornagyának, vagy éppen a főszereplő Hendrik
Höfgennek.)[2] „Ez az új Faust bizonyos értelemben heroizmusra és idealizmusra tanít…” – írta
Wüstenhaus rendezéséről kritikájában a fiatal Illés Endre.
Az OSZMI (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) adattárát végigböngészve
kiderül, hogy a „kompromittálódott” fordítások miatt – vagy Lukács Györgynek még az
emigrációban, 1941 és 1946 között írt Faust-tanulmányainak[3] a hatására (a kompromittálódás
fogalmának elterjesztését vélhetően Lukács számlájára kell írnunk) a hatvanas évektől az
időközben született új fordítások kerültek színpadra. Az OSZMI adattár harmicegynéhány
magyar Faust-előadást sorol fel, s ezeknek csak töredékében került bemutatásra – valamilyen
formában – a Faust mindkét része. 1961-ben, a Vígszínházban Franyó Zoltán és Kálnoky
László fordításából – az első részt Franyó fordította, 1950-ben, a Faust második részét
Kálnoky, valamivel később – Kazán István vitt színpadra egy kétrészes Faustot; 1996-ban
ugyanott, az 1953-ban megjelent Sárközi György- és a Kálnoky-fordításból Zsótér Sándor
rendezett előadást. Érdekes, hogy a magyar könyvkiadás által valószínűleg legnagyobb
példányszámban kiadott Jékely Zoltán–Kálnoky László-féle teljes-Faust is csak egyszer
került színre:[4] 2003-ban, Veszprémben rendezte meg Gabrielle Gysi a Faust két részét a
Jékely–Kálnoky-fordítások szövegével.
2006-ban Egerben került színpadra először Márton László fordítása, ekkor még csak
az első rész, Kaszás Gergővel (Faust) és Vajda Milánnal (Mephistopheles), Csizmadia Tibor
volt a darab rendezője. A Kozma Andor-fordítás, a sikertelen Franyó-, a Sárközi- és a Jékely-
fordítás láthatóan színházi megrendelésre készült. Márton László 1994-ben, az Ikon Kiadó
Matúra Klasszikusok-sorozatában megjelent, Kocziszky Éva kitűnő kommentárjaival
kiegészített fordítása eredetileg a középiskolai-egyetemi oktatás ma már elképzelhetetlenül
magas színvonalú „foglalkoztató” könyveként jelent meg: elsősorban az olvasás
schleyermacheri esztétikai teljesítményének megragadhatósága volt a fordítás-kommentárok
szövegegyüttes valódi tétje, a „transzparens”, a goethei eredeti végtelenül összetett értelmezői
aspektusait visszaadni képes magyar szöveg megteremtésére tett kísérlet. Egyfajta fricska a
néhai Babitsnak, aki Az európai irodalom történetében azt írta a Faustról: „Goethe maga
kijelentette, hogy nem tudná »célját és alapeszméjét«. Csak azt emelte ki, hogy »az ördög
elvesztette a fogadást«”,[5] és Lukács Györgynek, aki a Faust ideáját „inkommenzurábilisnak”,
[1] ItK 1930/3. 305-308.
[2] A film magyar változatában a Jékely-fordítás szólal meg a színpadi jelenetekben, majdnem észrevétlenül
jelezve, hogy a filmben a hetvenes-nyolcvanas évek puhának látszó kemény diktatúrájáról is szó van: jóllehet, a
Kozma-fordítás, vagy még inkább vitéz Hódsághy Béla Faust-fordítása (megjelent Baján, 1935-ben) talán
autentikusabbnak hatna a filmen. De milyen anakronizmus, és milyen telitalálat lenne most kicserélni a Mefisztó-
film Faust-idézeteit Márton László szövegére!
[3] Lukács György, Goethe és kora, Hungária, Bp., 1946. 130-215. Lukács koncepcióban Faust európai
kultúrhérosz, Goethe drámája pedig „az emberi nem” drámája.
[4] 1959-ben még Csorba Győző második részével együtt jelent meg a Jékely-fordítás, a Kálnoky-fordítás
eredetileg önálló kötetben, 1956-ban, az Európánál jött ki.
[5] Babits Mihály, Az európai irodalom története, Századunk, Bp., 1934. Ld. Az olümposzi és az ámokfutók című
fejezetet!
összefoglalhatatlannak nevezte. A Kozma Andor-fordítás, amely mögött ott volt Heinrich
Gusztáv 1914-es Goethe-tanulmánygyűjteménye, és a Lukácson edződött Sárközi- és Franyó-
verziók után, még ha látszólag iskolásnak tetsző módon is, kétségkívül sikerült a
Márton–Kocziszky-kiadást olvasókat közelebb vinni a mégiscsak létező goethei „célhoz és
alapeszmékhez”. Ha áttekinteni nehéz is a Faustot, a részletei külön-külön is nyithatnak
értelmezői horizontokat.
Az 1994-ben megjelent Márton László-fordításnak ez a filológiai eredetű és néha a
költőietlenséget is vállaló szigorúsága nagyon is közvetlenül kaphatott inspirációkat Petri
György Molière-fordításainak már-már konceptualista eszköztelenségétől. Petri Tartuffe-je,
Mizantrópja, Don Juanja[6] – a budapesti Katona József Színház, utóbb pedig az Új Színház
előadásaiban – bizonyította, hogy ez a „költőietlenül” költői színpad nem volt idegen a
kilencvenes évek magyar színházi világától. A Mizantróp kopogó, szinte idegesítően
egyszerű, e-e-magánhangzókból komponált, kétszótagos asszonánc-rímei egyenesen színházi
jellé váltak 1988-ban, Székely Gábor rendező keze alatt. A Magyar Lettre 1995-ös téli
számában egymás mellett volt olvasható Petrinek A műfordító dilemmái (a Don Juan
fordításáról) és Márton Lászlónak A szöveg fonákja, avagy Faust mint műfordító című cikke.
A műfordításnak ezt az új, hermeneutikai igényét – a filozófiai hermeneutika klasszikusai,
Dilthey, Schleyermacher, Heidegger, Gadamer ugyanezekben az esztendőkben szólaltak meg
magyarul[7] – Márton László így definiálja a cikk végén: „A költői alkotás a valóságot írja szét
(bármi legyen is az, amit valóságnak nevezünk), a műfordítás pedig az eredeti művet. A
műfordításból közvetlenül semmiféle valóságba nem lehet átlépni; a műfordításhoz képest az
eredeti mű a legszigorúbb értelemben vett valóság. Ha az eredeti mű a valóság fikciójának
jelzése, akkor a műfordítás a fikciójelzés fikciójának jelzése; […] a műfordítás szövege felől
nézve az eredeti mű – némi jóindulatú fáradozással – csakugyan valóságnak észlelhető.”[8] (Ezt
akár Petri is írhatta volna.) Vagyis, és ez éppen nem mond ellent a goethei „alapeszmének”,
annak, hogy a Faust megírásának és olvasásának a „célja”, a hermeneutika konzekvens
érvényével, magában a megírás és az elolvasás folyamatában van, nem az eszmék
applikációjában. Azaz a fordítás hermeneutikája a poétikai és filozófiai lehetőségek közötti
választás szabadsága, abban az értelemben, hogy a döntés művelete mindig nagyobb
szabadsággal rendelkezik, mint a papírra vetett végeredmény. Petri és Márton László a 90-es
évek elején még a végeredmény esetlegességének látszatát is vállalta ennek a műfordítói
axiómának a védelmében. Ahogy Petri „rémes” rímeit hallva a néző azon kapta magát, hogy
elkezdi kiigazítgatni az asszonáncokat, hogy saját megoldásokat talált, az ideális olvasók
számára a Márton László-féle „első” Faust is – különösen a Kocziszky-kommentárok
segítségével – a sorok alatt, fölött, mögött „lebegő” második, harmadik verssor-variánsokkal
együtt volt olvasható.
Az idén májusban mutatta be a Katona József Színház Máté Gábor (Faust) és Kulka
János (Mephistopheles) főszereplésével Márton László kétrészes Faustját. Márton László
Faust második rész-fordítása a színház felkérésre készült, és a Kalligram gondozásában az
ősszel, az 1994-es első résszel együtt jelenik meg. Nem csupán a két fordítás között eltelt idő,
de a műfordítói feladat gyökeresen eltérő indíttatása is kihallható a Katona előadásából.
(Szeptembertől újra műsoron lesz Schilling Árpád rendezése.) A második részből szinte eltűnt
a hermeneutikai szigor, ez a fordítás – nyilvánvalóan Márton Lászlónak a Makrancos
hölggyel, az Othellóval és Kleist Hermannjával9 megszerzett verses drámafordítói
[6] Molière, Drámák, Petri György fordításában, Jelenkor, Pécs, 1995.
[7] Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Gondolat, Bp., 1984.; Filozófiai hermeneutika. Szöveggyűjtemény,
vál. Bacsó Béla, Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja, Bp., 1990.; Szöveg és interpretáció.
Szöveggyűjtemény, szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi, é. n.; Hans-Georg Gadamer, A szép aktualitása, T-Twins,
Bp., 1994.; Martin Heidegger, „…költőien lakozik az ember…” Válogatott írások, T-Twins, Bp., 1994. stb.
[8] http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre19/marton.htm
magabiztosság is oka ennek – már nem kínálja fel a „társszerzőséget” a befogadónak, sokkal
inkább le akarja nyűgözni, el akarja kápráztatni a közönségét. Elsősorban hatni akar, és csak
azután gondolkodtatni.
*
Két példán időzzünk el.
Márton 1995-ös tanulmánya a Faust első részének azt a jelenetét elemzi kimerítően
(1224-1237. sorok), amelyben Goethe maga is a fordítás hermeneutikai feltételezettségét járja
körül.
Geschrieben steht: „Im Anfang war das Wort!”
Hier stock’ ich schon! Wer hilft mir weiter fort?
Ich kann das Wort so hoch unmöglich schätzen,
Ich muß es anders übersetzen,
Wenn ich vom Geiste recht erleuchtet bin.
Geschrieben steht: Im Anfang war der Sinn.
Bedenke wohl die erste Zeile,
Daß deine Feder sich nicht übereile!
Ist es der Sinn, der alles wirkt und schafft?
Es sollte stehn: Im Anfang war die Kraft!
Doch, auch indem ich dieses niederschreibe,
Schon warnt mich was, daß ich dabei nicht bleibe.
Mir hilft der Geist! Auf einmal seh’ ich Rat
Und schreibe getrost: Im Anfang war die Tat![10]
A Goethe-szöveghely a János evangélium bevezetőjét, annak az antikvitáshoz és a keresztény
teológiai értelmezésekhez köthető hagyományát[11] parodizálja. A már idézett, a Lettre-ben
megjelent Márton László-cikk szerint ennél a jelenetnél „Faust maga is műfordítóként lép fel
[…] Ám goethei (szerintem nagyrészt fiktív) színpadon Faust nem szöveget fordít, még csak
nem is mondatot, hanem egyetlen szót; azt a szót (logos), amely magát a szót (Wort) jelenti,
[…] Azáltal, hogy Faust a logos kifejezést értelmezi, valójában szerepet játszik; eljátssza a
műfordító szerepét (anélkül, hogy egy összefüggő szöveget ténylegesen lefordítana); vagyis,
ahelyett, hogy »megvalósulna« benne a műfordító szerepe, saját magát teszi irreálissá a
műfordító szerepében, s ezáltal lehetővé teszi az ördögnek, hogy az eddiginél »valóságosabb«
[9] A Kleist-fordítás megjelent: Heinrich von Kleist, Drámák II., Jelenkor, Pécs, 1998. 117-218.
[10] Johann Wolfgang von Goethe, Faust. Der Tragödie erster und zweiter Teil – Urfaust, Hrsg. Erich Trunz,
Verlag C. H. Beck, München, 1996. 44. Erich Trunz kommentált kiadása – Márton László is ezt adja meg a
fordítása forrásának, sőt a saját fordításának jegyzeteiben is Trunzot követi – szövegkritikai szempontból az
1949 és 1972 között megjelent, ún. „Hamburgi Goethe-kiadás” (HA) III. kötetében közölt szövegváltozatot
követi. A magyar fordításokat az alábbi kiadásokból idézem: Goethe drámai műveiből. Faust. Iphigenia
Taurisban, ford. Dóczi Lajos és Csengeri János, Lampel, Bp., 1906. (1873); Goethe, Faust I-II. Tragédia, ford.
Kozma Andor, Pantheon, Bp., 1924.; Johann Wolfgang Goethe, Faust és Ős-Faust, ford. Franyó Zoltán, Állami
Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1950.; Goethe, Faust. Első rész, ford. Sárközi György, Szépirodalmi,
Bp., 1953.; Goethe, Faust. Második rész, ford. Kálnoky László, Új Magyar Könyvkiadó, Bp., 1956.; Goethe,
Faust, ford. Jékely Zoltán és Csorba Győző, Magyar Helikon, Bp., 1959.; Johann Wolfgang von Goethe, Faust,
ford. Jékely Zoltán és Kálnoky László, Európa Könyvkiadó, Bp., 1974.; Johann Wolfgang von Goethe, Faust. A
tragédia első része, ford. Márton László, s.a.r. Kocziszky Éva, Ikon, Bp., 1994. [Matúra Klasszikusok 18.];
Johann Wolfgang Goethe, Faust. I. rész, ford. Báthori Csaba, Új Mandátum, Bp., 1998.; Johann Wolfgang von
Goethe, Faust. A tragédia első és második része, História Doktor Johann Faustusról, Ős-Faust, ford. Márton
László, Kalligram, Bp. [kézirat]
[11] Erről részletesebben: Bolyki János, „Igaz tanúvallomás” Kommentár János evangéliumához, Osiris, Bp.,
2001. 55-78., különösen 56-58.
testi jelenlétre tegyen szert, vagyis […] Goethe, miközben a műfordító szerepét játszatja
hősével, valójában rímpárokba foglalja, vagyis nyíltan provokálja a fordításként számításba
vehető szavakat (Wort, Sinn, Kraft, Tat). A hívórímek által keltett szemantikai várakozás
pillanatnyi felfokozása, majd a válaszrímek által okozott szemantikai beszűkülés a
felismerést, majd a nyomában járó csalódást imitálja, anélkül, hogy kézzelfoghatóan
megjelenítené.”
Hogy a János evangélium bevezetőjének (Jn 1,1-1,18) kulcsfogalma, a teológiai
irodalomban a testté lett, Jézussal azonosított λόγος német fordítása – hermeneutikai
értelemben is – pontatlan, nem Goethének tűnt fel először. A Luther-bibliából származó
hagyomány (az 1545-ös kiadás helyesírásával: „Jm anfang war das Wort / Vnd das wort
war bey Gott / vnd Gott war das Wort”) maga is alaposan megfontolt döntés
eredménye: Luther itt az ófelnémet, szakrális értelemben használt ’ünnepi,
emelkedett beszéd’ jelentésű Wort szót választja. Johann Gottfried Herder 1797 körül
írt, de nyomtatásban csak 1830-ban kiadott művében, a Von Gottes Sohn der Welt
Heiland nach Johannes Evangelium-ban[12] szembesíti is az olvasót azzal, hogy a
λόγος-nak nincs egy szóval kifejezhető, német megfelelője, s 130. oldalon az
Erkennende/Erkennbare (megismerendő/megismerhető), a
„Mittheilende/Mittheilbare” (kinyilatkoztatás és kinyilatkoztatottság), a
megismerhetetlen isteni természet „Rath und Tath” (szóban és cselekedetben)[13] való
megtapasztalása, illetve a fény és az élet forrása („die Quelle des Lichts und
Lebens”) jelentések együttesével azonosítja az újszövetségi görög λόγος-t.
Ugyanennek az oldalnak a lábjegyzetében pedig a Vernunft (ész, értelem), Verstand
(értelem, megértés), Idee (eszme), Rede (beszéd) fordítást is javasolja a lutheri
megoldás mellett. Hogy Goethe tudott-e Herder eszmefuttatásairól, szinte mellékes.
Az azonban jól látszik, hogy a λόγος/Wort hermeneutikai-exegétikai bizonytalanságnak van
már a 18. század végén egy keresztény irányultságú megfogalmazása, s hogy a Márton
László-cikkben említett goethei megoldás, az ördöggel kötendő paktum dramaturgiai
felvezetése éppen azért hatásos, mert ettől a konkrét, Herder által is körüljárt értelmezői
kerettől távolodik el. Ennyin múlik. Márton László fordításában:
Írva áll: „Kezdetben volt az Ige”!
Már megállok! Segítség kell ide!
Nem jó az igét ily magasra tolni,
Valami mással kell pótolni,
Ha a Szentlélek van velem.
Inkább: „Kezdetben volt az Értelem”!
Az első soron gondolkozz még!
Nehogy a tollad félrecsússzék!
Értelemből jön-e létre a lehető?
Legyen így: „Kezdetben volt az Erő”!
[12] Johann Gottfried von Herder’s Sämmtliche Werke, 17. Theil, Christliche Schriften, II. Band, in der Gotta’schen
Buchhandlung, Stuttgart-Tübingen, 1830. 130 skk. Herder szöveghelyére – pontos megjelölés nélkül – Theodor
Friedrich (Lothar Scheithauer által 1956-ban kibővített) 1932-es Faust-kommentárja hívja fel a figyelmet:
Goethes Faust erläutert, Philip Reclam jun., Leipzig, 1956. 189 skk.
[13] A herderi „Rath und Tath” a Goethe-szöveg 1236-1237. sorainak a rímpárja! Nagyon tanulságos olvasmány –
magyarul sajnos nem érhető el – Friedrich Maximilian Klinger 1791-ben kiadott Fausts Leben, Thaten und
Höllenfahrt című munkája, amelyben Goethe Faustjának legtöbb epizódja megtalálható. A Faust
„tettei/cselekedetei” cím is ezt a fogalmat emeli ki. Fordításelméleti probléma, hogy a tett és a cselekedet milyen
értelemben tér el egymástól. A Tat (ld. Tatort – tetthely) a lezártságával a németben és magyarban is
összekapcsolódik a bűn fogalmával; a cselekedetnek folyamatos aspektusa van, ezért inkább a jócselekedet, vagy
a „gondolatban, szóban, cselekedetben” elkövetett, de megbocsátható vétek fogalmával kapcsolódik össze.
Klinger Faustja nagystílű bűnöző.
Igen, de alig vetettem papírra,
Máris érzem: nem jó, hogy ez van írva.
De most megvan! A Szentlélek vezet,
S tiszta szívvel írom: „Kezdetben volt a Tett”!
Márton László a magyar Faust-fordításokra, illetve a magyar protestantizmus teológiai-
filozófiai tradícióira is reflektál ezzel a változattal. „Látszólag mi sem egyszerűbb – írja –,
mint ezt a (német) szófüzért lefordítani: kezdetben volt a Szó. Csakhogy azok az »igazi«
fordítók, akik a Bibliát annak idején »a valóságban« magyarra fordították, a logost az »ige»
szóval adták vissza, nyilván azért, mert érezték az igézettel és az ígérettel való etimológiai
összefüggést. Ha viszont az igében benne van az igézet és az ígéret, akkor nem hiányzik
belőle sem az erő, sem az értelem, sem a tett […]. Miközben tehát a fordító megteszi a
Worttól a szóig, illetve igéig vezető utat, valójában mind a jelentés, mind a jelenet egységét
megsemmisíti.”
Valóban: Dóczinál: „Megírva áll: Kezdetben volt az Íge.”; Kozma Andornál:
„Kezdetben volt az íge!” – írva van –…”; Sárközi György: „Kezdetben volt az Ige! – szólt a
könyv.”; Franyó Zoltánnál: „Itt írva van: kezdetben volt az ige!”; Jékely viszont így fordítja:
„Szól az Írás: »Kezdetben volt a szó!«” Báthori Csaba – nem tudok róla, hogy színházban
játszották volna az 1998-ban kiadott fordítását – Faustja ezt mondja: „Írva van: »Kezdetben
volt az Ige!«... / S már csődöt mondtam… Ki segítene?” Kozmánál és Sárközinél kerül ki az
ige a rímhelyzetből. Dóczinál: Íge/íme, Franyónál: az ige/hangzik-e?
A református Jékely merészen távolodik el nemcsak a műfordítói hagyománytól, de
magától a Károli Gáspár bibliafordítása által közkeletűvé lett, ’kinyilatkoztatás’, sőt ’isteni
önkinyilatkoztatás’ értelmű ige szóalaktól is.[14] Éppen ezért nem szabad figyelmen kívül
hagynunk, hogy az ige-értelem-erő-tett (Kozma Andor használja az értelem helyett egyedül a
munkára kész/volt az ész rímeket) fogalmi sorból egyfajta címszavakba öltött drámaelmélet is
kiolvasható.[15] Arisztotelész a Poétika XIX. fejezetétől kezdve többször is visszatér arra a
problémára, hogy cselekvés utánzása – szerinte – miért magasabbrendű a beszéd utánzásánál.
Talán e logika mentén értelmezhető – jóllehet a Jn 1,1-1,18-ra hivatkozó exegétikai irodalom
is használja a megváltás „drámája” kifejezést –, hogy az Arisztotelészre, vagy a 18. századi,
német nyelvterületen nagy hatást kiváltó arisztoteliánus esztétikákra hivatkozva (Charles
Batteux-től, Johann Joachim Eschenburgig) a színpadi cselekvés (a tett) az a fogalom, amely
integrálni képes a λόγος többértelműségét: ez a színpadi cselekvés a szóval való cselekvés, a
teremtés profán párja a Goethe-korban. Ebben az értelemben az ige-értelem-erő-tett
szemantikai sor allegóriaként olvasható rá a Faust első jelenetére, a költő, a komédiás és az
igazgató vitájára:
Bármily kórussal szól fantáziátok,
Az észt, elmét, érzést, a szenvedélyt
Bolondozás nélkül ne mutassátok!” (86-88. sorok)
Ki léphet az egyhangú folyamatba,
Megélesztve, hogy ritmikus legyen,
[14] „Hasonló jelenség tapasztalható a Károli-biblia Ige szavának szemantikai alakulástörténetében: az ige főnév
első itteni jelentése Isten közvetlen beszéde, ebből kiindulva lesz külön jelentés a tízparancsolat, Isten törvénye
általában, majd szó és törvény (immár nem közvetlenül Isten által kimondva), végül a Fiú, Jézus. A logosz
térben, időben és jelentésben igen kiterjedt értelmét a Károli-biblia nagyszerűen vezeti le a teljes Szentírásban, és
vezeti be a maga kiterjedtségének egy részében a magyar kultúrába…” Tolcsvai Nagy Gábor: Kálvin és a
Károli-Biblia nyelve, Magyar Tudomány, 2010/2. 157.
[15] Arisztotelész a Poétika XIX. fejezetétől kezdődően tárgyalja a szó epikai és drámai szerepét: ld. Poétika,
Ritoók Zsigmond fordítása, Bonyhai Gábor jegyzeteivel,
http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/bevezetes_a_gorog_bolcseletbe/arisztotelesz_poetika.pdf
S az egyest átfogóvá ki avatja, […]
Vajon ki szít vihart a szenvedélyből?
Alkonypírból ki sző mélyebb jelet? […]
Dicső koszorúvá vajon ki fonja
A borostyánt, mely magában fakó?
Az Olympost egyesítni ki fogja?
Emberi erő, költőkben lakó!” (146-157. sorok)16
Azt már a keretjátékban megszólaló allegória mondja ki, hogy – a Herdernél hiányzó! –
Kraft/erő nem az isteni, hanem az emberi erő: emberinek hitt erő. Ez a fausti „hübrisz”, az a
drámai vétség, tévhit, amely végül a Mephistopheles-szel kötendő szövetség felé téríti el az
idézett evangéliumi passzus értelmezését.
**
A Faust-értelmezések és Faust-fordítások másik sarkalatos pontja a szövetség fausti
kitétele:
Ha azt mondom a pillanatnak:
„Olyan szép vagy! Kérlek, maradj!”, […]
Úgy rögtön álljon meg az óra,
Mert az én időm végetért! (1699-1706. sorok)
Faust – szinte groteszk Goethének ez a megoldása – a rabszolgaként dolgozó lemúrok
munkájában, a parancsra átszabott világban, a felásott földben, a vad és kaotikus tengert távol
tartó gátakban véli felfedezni halhatatlanságának bizonyítékát. A régi vágya, „egyéni életét
kiélni” – ahogy Babits írta – a megtört, öreg és vak Faustnak már csak ezt jelenti. Utolsó
szavai:
Szabad földön hemzsegő szabad népet!
Azt mondhatnám a pillanatnak:
Olyan szép vagy! Kérlek, maradj!
Akkor emléknyomaim fennmaradnak,
Évezredek sora is élve hagy!
Ilyen boldogság előérzetében
E nagy pillanatot élvezem éppen. (11580-11586. sorok)
Groteszk kép, áthidalhatatlan az ellentét az állati buzgalommal dolgozó lemúrok és a „szabad
nép” eszméje között. Mephistopheles replikája – figyeljük csak: ez az elegancia még nem volt
meg az 1994-es első részben: elegancia és bravúr, mert individuális költői nyelv, nem pedáns
bölcseleti költészet és nem romantikus stílus-imitáció – kijózanító:
„Végetért”: ostobaság!
Mi az, hogy „végetért”?
A színtiszta Semmivel egybevág!
Minek ez az örökös teremtősdi?
Minden teremtményt le kell győzni!
Ez a „végetért” miről szólna?
Annyi, mintha nem is lett volna.
Mégis körben forog, mintha létezne.
Az örök Semmiség nekem szebb eszme. (11595-11603. sorok)
16 Kiemelések tőlem – HZ.
Ha így olvassuk, az ige teológiája és a fausti profán filozófia – és drámaelmélet! – felől,
Mephistopheles mondatai az ige-értelem-erő-tett sorozat végtelen(íthető) körfogására, vagyis
a létezés látszatszerűségére utalnak. Olvassunk még kicsit! Dóczinál – aki csak részeket
fordított a második részből, de ez éppen megvan nála, ezt mondja végül „Mephisto”:
„És vége! Semmi!” Szép eredmény, tessék!
Csak annyi, mintha sohse lett vón semmi.
De azért van, és mindig akar lenni.
Nem volna jobb az örökös üresség?
Biedermeier báj. Kozma Andor mintha A tamburás öregurat író Arany modorában beszéltetné
Mephistophelest:
„Volt s vége!” Mit kell ily szóból kivenni?
Ez annyi, mintha nem lett volna semmi,
De körbe forg, hogy mégis lenni tessék.
Jobb nékem ennél az örök üresség.
Kálnoky 1956-ból: micsoda kontextus! Akár a Rajk-temetés, akár az ötvenhatos októbert-
novembert olvasták/olvassuk bele:
„Vége!” Mit értsünk az ilyen beszéden?
Mintha sosem lett volna, annyi éppen,
de mintha volna, körpályán forog.
Az örök Semmiség százszorta jobb.
Csorba Győző Mefisztója 1959-ben pedig melankolikusnak, csalódottnak tűnik:
„Már vége”! Mit fogalmazunk meg ezzel?
Azt, mintha létre sem jött volna egyszer,
Pedig körben forog, mint hogyha lenne.
Az Örök Űrt inkább vágynám helyette.
***
Márton László két Faustja – a Spiess-népkönyvvel és az Ős-Fausttal négy Faust
jelenik meg az új kötetben! – a magyar műfordítás-irodalom nagy teljesítménye,
különösképpen azért, mert kritikával mer viszonyulni az egykori, a Magyar Lettre számára írt
műfordítói ars poeticájához. A Schilling Árpádék számára lefordított Faust I-II. ugyanis már
nem csak a Goethe-mű – ezért tehát az előadás sem az új fordítás – „szétírása”, hanem
valamiféle valóság; ha pedig az előadás a valóság, akkor a műfordítás és a Goethe-mű a
legvalóságosabb valóság. Vagy valami, ami nem szétírtság, hanem poétikai, nyelvi és
filozófiai valóság akar lenni. Az önkinyilatkoztató hermeneutika, a Jánosok evangéliuma:
Jánosé, az evangélistáé, a főhős Johannes Faustusé, a ponyvaíró Johann Spiessé (szerencsére
visszatehetjük a polcra a Király György-féle, ma már ízléstelenül archaizáló fordítást), Johann
Gottfried Herderé és Goethéé.