Teasütemény

Teasütemény
amikor a húsüzem mellett futok, megcsap valami
gyerekkorból ismerős szag. a régi vágóhídé, ahol majd
apám és anyám is dolgozik. gyerekkoromban
utálni fogom azt a szagot, amely nem a kivégzésükre
váró disznók trágyabűze, nem is az elfolyó véré,
nem a csatornaszemeké, teherautóké,
bélüzemé, nem a távolabbi füstölők kesernyéje
vagy hűtőkamrák húsainak hideg illata, nem
kolbászhegyeké – hanem zsírszag. de nem
az otthoni bödönöké, amikben oldalasdarabok
lapulnak, nem a forró zsíré, frissen sült tepertőé,
hanem a hideg zsiradéké, a felhasított malacokból
párálló gőzöké, a csupa csempe daraboló
termeké, a fémasztalokon szétfolyó furcsa
nedveké, a slaggal csapatott hús- és szalonnacafatoké,
az öltözők megsemmisíthetetlen bűze, ahogy
mindenbe beleeszi magát a szagegyveleg: a köpenyekbe,
a pléhszekrényekbe aggatott utcai ruhákba, a szétdobált
gumicsizmákba, a falcsempék közötti fugákba,
a betonba, a melósok bőrébe, hazavitt öleléseikbe.
utálni fogom azt a szagot, de a vágóhidat azért
összességében szeretem. a felnőttek világa lesz az,
hangos szavaké, trampli tréfáké, éltető pletykáké.
otthon vágóhídi történeteket hallgathatok, ki kinek
mit mondott, kivel mi történt. anyám a bélüzemben
dolgozik majd. éveken át napi nyolc órában tisztítja
a disznók beleit. ha az iskolában szüleim foglalkozásáról
kérdeznek, röstelkedve mondom a húsüzemet, de
hogy pontosan mit csinálnak, elhallgatom. dadogok,
hogy nem tudom, inkább nézzenek hülyegyereknek.
apám portás lesz, tányérsapkát is adnak neki, de
nem hordja. otthon én játszok vele rendőröset. apám
munkáját azért fogom szégyellni, mert ő is szégyelli.
kereskedőként szabadul föl még a háború előtt, s ő
arra büszke. de a leszázalékolása után örülhet, hogy
álláshoz jut. az sem könnyű munka persze. állandóan
csináltatnak vele valamit: a mázsálás, a füstölés, néha
az udvartakarítás is, mind a portás feladata. rengeteget
éjszakázik, sokszor hétvégeken sem lesz otthon. néha
ebédet viszek neki. olyankor marasztal, végigmutogatja
az üzemet, hogy mi micsoda. a füstölők szobányi
kamrák, a magasan futó sínekre helyezett rudakról
kolbászok, szalámik erdeje csüng. sűrű, tömött sorokban
sonkák, alattuk pirosan-feketén fapor füstölög.
csíkokban fut az éghető anyag, lapáttal kell táplálni
a parazsat. néha én is szórom a jó illatú fűrészport, de
olyankor igyekszem nem beszívni a füstöt. apám is
igyekszik, azért bőven jut mégis a tüdejébe,
s amikor burjánzani kezd benne a rák, betegségét
munkahelyi ártalomnak hiszem. később, a gyerekkortól
több évtizednyire rendszeresen elfutok egy másik
település húsüzeme mellett, ismerősen csap meg
az a régi szag. a feleségem, aki majd lesz, s néha
együttfut velem, fintorog a bűz miatt, ami nekem
olyan ismerős, hogy szinte már kellemes, akár egy
teasütemény.