Belépni a beléphetetlenbe (Sándor Iván: A Vanderbilt-jacht hajóorvosa)

A borítón látható kép egy tengeri vihart idéz, a cím pedig a ponyvabestsellerek világát:
ezek az első benyomások, melyek Sándor Iván idén tavasszal megjelent, legutóbbi regényének
olvasóját érik – rögtön meg is alapozva ezzel azt a kettősséget, amely az első fejezet, de bizonyos
értelemben az egész könyv sajátja. Eleinte ugyanis, ahogy azt a szerzőtől megszokhattuk, egy
meglehetősen vészterhes történelmi időszak tárul elénk, méghozzá a máig ható, be nem fejezett
múlt egy szelete (ahogy például Drága Liv és Követés című műveiben is) – ám, tőle igencsak
meglepő módon, egy kvázi­kalandregény formájában. (Noha távol áll tőle ez a műfaj, egy
rádióbeszélgetésben elárulta, hogy első, nyolcéves korában papírra vetett regénykísérlete egy
hajóskapitány kalandjairól szólt.) A fülszöveg ígéretéhez híven Sándor Iván – előző regényéhez,
Az éjszaka mélyén – 1914­hez hasonlóan – kitágítja a korábbi könyveiből megszokott kelet­európai
„sorsszínpadot”, és világkörüli útra invitál. A regény majdnem felét kitevő első fejezetben – a
címnek megfelelően – egy hollywoodi történet tárul elénk a maga meseszerűségében: Kellermann
Feri, a harmadéves medikushallgató a harmincas évek elején egy csodás véletlen folytán az
amerikai milliárdos, Cornelius Vanderbilt jachtjának hajóorvosa lesz, és ettől kezdve éveken át
útitársa soha véget nem érő, számtalan egzotikus helyszínre kalandozó hajóútján. A második
fejezetben aztán térben és időben is nagyot ugrunk: az ezredfordulón Kellermann Feri Budapesten
élő unokaöccse elhatározza, hogy utánajár a második világháború viharaiban eltűnt rokonai,
köztük orvos nagybátyja sorsának. Tulajdonképpen két különböző narratíva találkozik tehát A
Vanderbilt­jacht hajóorvosa lapjain: az egyik egy történelmi regény, a másik pedig egy, a múlt
eseményeit feltáró nyomozás története – a kettő együtt valamiféle rendhagyó családregényt alkot.
Továbbá, megintcsak rendhagyó módon, egyfajta holokausztregényt is: a két történetet
legfőképpen a közöttük eltelt időben bekövetkezett kataklizma köti össze (és választja el), melynek
teljes igazsága, ironikus módon, egyikben sem tárul föl. Merész és elegáns megoldás, hogy magát
a kulcseseményt, a háborút tehát – szemben például a szerző előző regényével, melyben a főhőssel
végigjártuk az első világháború hadszíntereit – nem beszéli el a regény: csupán baljós előjelek, a
későbbiekben pedig visszaemlékezések idézik föl a katasztrófát.
Sándor Iván mindezt meglehetősen egyedi prózastílusban tárja olvasói elé, amelyet
bizonyos formájában már A futár című regénye megírása idején kialakított: a gyakori és éles
ritmusváltások (a lassan kopogó, egysoros bekezdéseket gyorsan sodró, végeláthatatlan mondatok
váltják), a kihagyások (melyek közül csak a legszembetűnőbb az első és a második fejezet közötti
hiátus), a narrációs szintek halmozása (...mondta x, mondta y), a sokszor jelöletlen átjárás
közöttük (néha például azon kapjuk magunkat, hogy már nem az elbeszélő szavait, hanem egy
levelet olvasunk) karakteres és fegyelmezett szövegépítkezési módszert eredményeznek, amely
eleinte nehéz, de nem lehetetlen feladat elé állítja olvasóját – bár az itt­ott előforduló vessző­ és
egyéb nyomdahibák, nehézkesnek ható fordulatok tovább nehezítik ezt a feladatot.
Az első fejezet hajóútja olyannyira regényes, hogy az még magának a főhősnek is föltűnik:
„Drága Zsókám! Mintha egy történetet írnék, regényt, amelyben valakinek a történetét írom, de az
a valaki én vagyok. Elképzelem, hogy miközben olvasod, arra gondolsz, hogy nem is a levelemet
olvasod, hanem egy regényt.” – írja egy alkalommal Budapestre jegyesének. Ő maga a művelt
európai polgár végletekig jólnevelt mintapéldánya (csakúgy, mint első munkaadói, egy kieli
házaspár) – szerencsére a szerző azért ügyel rá, hogy alakja valószerű maradjon: újra és újra
elámul az őt körülvevő mesés gazdagságon, tekintete alkalomadtán elidőzik egy feszülő női trikón,
főnöke mostohalányának melléről álmodik. (A Sándor Iván műveire oly jellemző kifinomult
erotika ezt a regényt is végigkíséri.) A regényesség ellenére azonban már kezdettől érezhetőek a
múltból örökölt és a jelenben termelődő feszültségek: az első világháborús csata, a jütlandi ütközet
mind a német, mind az angol oldalon meghatározó trauma, melyet megemlékezések sorával
próbálnak feldolgozni (vagy éppen elfojtani), a náci Németország fölemelkedése pedig mind
sötétebb árnyat vet a jövőre. Sándor Iván a könyv bemutatóján elárulta, hogy az első fejezet
alapjául egy távoli rokona kalandjainak valós dokumentumai szolgáltak, melyeket Amszterdamban
élő nagynénjétől örökölt – azonban több mint harminc évbe telt, mire megtalálta a kapcsolatot
ezzel a hollywoodi giccsfilmeket idéző anyaggal, amely tőle, aki mindig is a történelmi
emlékezetet és a történelem határhelyzetei közepette alakuló személyes sorsokat kutatta, merőben
idegen volt. Ez a kapocs a történet szereplőinek gyanútlansága (a kifejezés gyakran előfordul a
regényben), a hajóúttal egyidejű, kulcsfontosságú politikai események iránti tökéletes
érzéketlenség­érdektelenség. Ezeket az eseményeket, persze, mi, olvasók már ismerjük: a szöveg
különféle jelzésekkel kezdettől rájátszik feltételezett történelmi tudásunkra, olyan dimenziót
kölcsönözve a történéseknek, amely a szereplők többsége, így Kellermann Feri számára is
láthatatlan. A jacht utasainak felhőtlen boldogsága egy mesterséges burok: egyrészt életük elemi
közege, a tenger miatt, amely a sehollét könnyedségét biztosítja számukra (a tenger mint
atmoszféra, mint motívum érzékletes ábrázolása Az Argoliszi­öbölt idézi), másrészt információs
csatornáik korlátozottsága miatt is. Mr. Vanderbilt ugyanis rendszeresen tájékozódik a
világpolitika eseményeiről, családját és alkalmazottainak többségét viszont elzárja ezektől az
információktól. Az Alva névre keresztelt hajó (milyen beszédes név!) ily módon egyfajta időtlen,
tagolatlan térben rója egyre szűkülő köreit. Ez a furcsa téridő olykor­olykor Kellermann Ferinek is
szemet szúr, mint ahogy néha eszébe jut az is, hogy vissza kellene térnie Budapesten hagyott
jegyeséhez, illetve megszereznie orvosi diplomáját, összességében azonban kiválóan belesimul a
hajó életébe, és talán csak a fejezet végén, amikor már kezdetét veszi a háború, kezdi kapiskálni,
hogy mi is történik körülötte – vagy helyesebben: vele. Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy
személyes sorsa is azon múlik, ráébred­e kora valóságára; erre számos alkalma adódik a történet
folyamán, főleg, mivel Vanderbilt is megosztja vele, mint bizalmasával a politikai feszültségekből
eredő üzleti nehézségeit. Nagyon kifejező a Schütz házaspárral való két találkozása közti
különbség: Sándor Iván már pusztán ezzel a jelenetpárral is jól érzékelteti hősünk vakságát az
európai civilizációban végbement drámai változásokra.
Rendkívül ironikus, hogy az első fejezetben kibomló kalandregény valós eseményeken
alapul, míg a könyv további része, amely a múlttal való szembenézést beszéli el, teljes egészében
fikció. A második fejezet mintegy visszájára fordítja az addigi problematikát, a téteket illetően
pedig mi magunk is elbizonytalanodunk. Zsóka néni, Kellermann Feri egykori jegyese, a világ
minden tájáról küldött leveleinek, képeslapjainak egyik címzettje az ezredforduló környékén
felkutatja a néhai hajóorvos unokaöccsét, Kellermann Gyurit, és megbízza, hogy a küldemények
segítségével derítse fel Feri, valamint másik nagybátyja, László és annak felesége, Évike sorsát – ő
pedig el is vállalja ezt. Végiglátogatja sosem ismert rokonai sorsának helyszíneit, találkozásai
során a háború katasztrófájára való emlékezés különféle változataival találkozik – amolyan modern
pokoljárás ez, rendhagyó kísérettel. A nyomozás indokai azonban nem teljesen világosak, és a
szerző gondoskodik róla, hogy létjogosultságát illetően is bizonytalanságban tartsa az olvasót:
számos motívumismétléssel (a Schützék házában elköltött reggeli, a Richelieu ágyában töltött
éjszaka, zenei motívumok, mint az As Time Goes By, vagy Schubert C­moll szonátája) kelti azt a
hamis benyomást, hogy a jelen és a háború előtti múlt között zavartalan a folytonosság. Zsóka
szándéka ennek ellenére kézenfekvő: tétlen szemlélője volt egykori barátnője, Évike
elhurcolásának a háború alatt, a deportálások kezdetén, és emiatt érzett szégyenén szeretne
enyhíteni a halála előtt. Kellermann Gyuri motivációi viszont már kevésbé egyértelműek. Bár
ismeretlen rokonok után nyomoz, növekvő lelkesedése arra utal, hogy őt is személyes – feltehetően
egzisztenciális – érdekek vezérlik. Eleinte ugyan nem sok kedvet érez, hogy eleget tegyen Zsóka
kérésének, ám a későbbiekben egyre fontosabbá válik számára ez a különös küldetés, nyomozása
során egyre jobban „átcsúszik” a múlt világába, amely így fokozatosan valóságosabbá lesz, mint az
őt körülvevő jelen. Ez azért is mehet végbe könnyen, mert jelenének a körvonalai igencsak
elmosódottak (illetve részben valószerűtlenek: ritkán találkozunk világutazó rajztanárokkal), és
csak a múlt nyomainak felderítése során válnak kissé határozottabbá; váratlanul szövődő szerelmi
viszonya is az emlékekhez fűződő újdonsült vonzalmán alapul. A szerző szavaival élve „otthonos
ürességben” él, saját történetiségéről való tudása csekély – ezért szellemileg éretlen, akárcsak
világutazó nagybátyja: nem véletlen, hogy Gyuriról és Feriről olvasunk, György és Ferenc helyett.
Kellermann Gyuri (és bizonyos mértékig nagybátyja, Feri is) tipikus Kafka­hős, amit A Túl a
kapun című fejezetben olvasható, egyébként kiváló Kafka­imitáció talán túlságosan is direkt
módon jelez.
Mint ilyen, ő is egy típust képvisel a könyv második részében feltáruló emlékezettani
arcképcsarnokban, mégpedig a Kelet­Közép­Európára jellemző teljes felejtést – legalábbis eleinte.
Ebben a csarnokban szinte egyetlen portré sincs, amely egyértelműen „pozitív hőst” ábrázolna: az
emlékezet lovagjai éppolyan ellentmondásos alakok, mint a felejtés apostolai. A koncentrációs
táborokat kutató Marianne és kollégái ugyan hivatásos emlékezők, mégis az az érzésünk támad,
hogy a konferenciáik, pályázataik és díjátadóik legalább annyira elfedik az emlékeket, mint
amennyire megőrzik őket. Alva Base, a Vanderbilt­birodalom múzeuma pedig egyenesen torz
tükörképe az egykorvolt jacht világának, egy szórakoztató­központ, Disneyland reménybeli
versenytársa, ahol még hetven év múltán sem hajlandók tudomásul venni, hogy a néhai milliárdos
csillogó világa a nyomasztó valóság előli menekülés volt. De éppilyen kétséges a személyes
múlttal való szembenézés eredménye is ˗ ezt egy német újságíró alakján keresztül tapasztalhatjuk
meg. A másik oldalon Kellermann Gyuri tökéletes múltfeledése is érthető, hiszen apja, sokáig
egyetlen lehetséges kalauza a múlt világában, nem volt hajlandó elvállalni ezt a szerepet. De még
az említett német újságíró kelet­európai ellenpárja, az utolsó fejezetben színre lépő válóperes
ügyvéd – a világirodalom nagy fecsegőinek egy újabb, igen jól sikerült példánya, közeli rokona
Camus műve, A bukás főhősének – elfojtásba menekülése is életszerű, kérdései húsbavágóak, még
ha válaszai egyértelműen csődöt mondanak is. A könyvet bemutató beszélgetés során a szerző az
emlékező­típusok regényesítését jelölte meg legfőbb módszertani problémájaként, különös
tekintettel az elfojtás, a hamisítás emberi tulajdonságként való megjelenítésére. Olvasóként
örömmel konstatálhatjuk, hogy ez a törekvése lényegében sikerült: alakjai egytől egyig elő
karakterek, amelyeket pontosan annyit szerepeltet, amennyi megismerésükhöz szükséges. Mégis,
mivel Kellermann Gyuri fejlődésrajza, a második rész voltaképpeni kerettörténete kevésbé
hangsúlyos, mint az egyes karakterrajzok, utóbbiak egymásutánja kissé katalógusszerű felsorolássá
Márpedig ez a felsorolás nem teljes. A szereplők közös vonása, hogy mindegyiküket
személyes viszony köti a háborúhoz, és ez teszi szükségessé, hogy szembenézzenek a múlttal –
hiszen Sándor Ivánt mint írót a személyes sors érdekli. Többször is találkozunk a regény lapjain
azzal a kijelentéssel, hogy „mindenki a múltján lépked [...] akkor is, ha semmit nem tud a múltról”
– vagyis múltunk tudatosítása jelenünk megértését és ezáltal jobbá tételét szolgálná, valamiféle
terápia szerepét töltené be – néhányszor Freud neve is felbukkan. Csakhogy egyfelől az idő
múlásával egyre többen vagyunk, akik számára a holokauszt már nem személyes, hanem örökölt
múlt, és nem is a felejtéssel, illetve az elfojtással, hanem a hamisítással és a manipulációval kell
szembenéznünk nap mint nap – ezért vakmerőbb húzás az olvasó történelmi ismereteire apellálni,
mint gondolhatnánk. Másfelől a múltba tett utazás rosszul is elsülhet, ha ott ragadunk, és
tanulságait nem sikerül leszűrnünk jelenünk számára. A szerző egyértelműen az assmanni
értelemben vett forró, vagyis eleven emlékezet elkötelezettje, ami identitásunknak a múlt aktív
elsajátítása általi megerősítését jelentené – de ezt az irányelvet praktikusan talán érdemes
kiegészítenünk a magunk számára Tzvetan Todorov javaslatával, miszerint ha nem akarunk
múltunk rabjaivá válni, képesnek kell lennünk azt nem csupán a maga egyediségében felfogni,
hanem tanulságait is levonni, és ily módon az emlékezetet a mindenkori jelen igazságának
szolgálatába állítani.
Sándor Iván új könyve mindazonáltal egy jól átgondolt, precízen megszerkesztett,
kiegyensúlyozott ritmusú, olvasóit aktív részvételre ösztönző regény, melyet a holokauszt­emlékév
méltó momentumaként köszönthetünk.