Egy nem létező ház kéményei (novella)

Csak a kémények maradtak.
Nem kecses, égbe nyúló kémények, amiken megakad a szem, hanem
rogyadozók és esetlenek. Nyomorúságosan tapadnak egy ház oldalán. Akárcsak
nekem, szükségük van támaszra. De a támaszt nyújtó ház eltűnt. A kémények
mégis maradtak, a szomszédos ház falához bújva. Azon kapaszkodnak meg,
mint kemény, vaskos indák.
Annak a falából lógnak ki.
Senkit sem ismertem abból a házból, én a szomszéd házban lakom. A
kéményindás házban. Abban, amin égő, vörös sebként húzódnak a fakó, ingatag
téglasorok. Mintha egy óriás kezének hatalmas karmai hagytak volna nyomot a
házon, és a fal a karmolás helyén megduzzadt.
Ilyen házban lakom én. Amibe idegen kémények és idegen történetek
kapaszkodnak.
Nincs kihez fordulnom, hogy kiderítsem, miért veszett nyoma a háznak. Nincs
fonál, amit követhetnék.
Beérem azzal, hogy a mi házunk megmaradt. És benne én, magányos, felesleges
daganatként.
Egy ideje az emberek helyét autók vették át. Leparkolnak, aztán odébbállnak.
Autók, amik sofőrjei nem találnak parkolóhelyet az utcán, vagy védeni akarják a
kocsijukat. A kocsik felett töredezett, vékony, kopott pala. A palán a házunkból
ráhullott, szárításra kirakott ruhák. Eső veri őket, szél marcangolja. Nem
merészkedik rá senki, hogy a ruhákat összeszedje. Mind ott marad, míg szét nem
rothad, vagy míg a palát le nem bontják.
Néha kitekintek a gangról, hullott-e szín a szürkeségre. Sokszor hetek telnek el,
és nem történik semmi.
Hogy napjaim monotonságát megtörjem, olykor kidobok egy-két zoknit. Időről
időre nyomon követem, hogyan intenek búcsút a színüknek.
Idebent sosem történik változás.
Így telnek a napok kint és bent között.
Várakozásban.
Az utolsó zoknimtól nehezen váltam meg. Az volt a legszínesebb, annak volt a
legnagyobb esélye jelentősebb változásra. Mielőtt ledobtam, alaposan kimostam
a lavórban. Minél szebben pompázzon a szürke palán.
Aztán újra meg újra kiléptem a gangra. Hogy lássam, ahogy szürkül és az
enyészeté lesz.
Egyre gyakrabban figyeltem az időjárás-előrejelzéseket. Viharokban
reménykedtem. Zord időkben. Minél látványosabb legyen a változás.
Szerettem nézni a parkoló autókat. Ahogy a helyüket keresték. Ahogy
megkerülték egymást. Ahogy tolatni kényszerültek. Ahogy szűk helyekre
ügyeskedték be magukat. A pala alól kilógott a faruk vagy az orruk, és pompás
színkombinációkat alkottak. Hosszasan elnézegettem őket, a következő autó
színét és márkáját találgatván.
Aztán történt valami. Amire nem számítottam. Beállt a változás. Másfajta
változás, mint amiben reménykedtem.
Eltűntek a kocsik. Egy időre tökéletes csend és nyugalom áradt szét a telken. Én
bezzeg egyre feszültebb lettem. Egyetlen felbúgó motor sem törte meg napom
monotóniáját.
Ez a garázsudvar jelentette az életem! Az autók és a belőlük kiszálló emberek.
Nem vehetik el tőlem mindennapi elfoglaltságaim! Nem tehetik ezt velem!
Nem volt más választásom, fogtam magam és lemerészkedtem az utcára.
Kideríteni, mi oka a csendnek. Óvatosan nyitottam ki a nehéz vaskaput.
Kikémleltem, majd a parkoló kapujához mentem. A parkoló megszűnt, egy
kézzel írt felirat jelezte, hogy bezárt.
Egyik reggel zajra ébredtem. A palákat is lebontották. A színes zoknimnak nem
sikerült a szemem láttára elszürkülnie. Nagy zörejjel végezték a munkát.
Majd napokig semmi.
Csak az ürességtől kongó udvar.
Foghíjtelek. Újra meg újra kimondtam a szót.
Egy szórólapon értesültem a változásokról. Nem szoktam elhagyni a lakást,
nincs rá okom, a tagjaim is nehezen engedelmeskednek. A postaládáig is ritkán
jutok el. A hely hangos lesz, ez volt az értesítés lényege, és a lakók aláírásokat
gyűjtenek az engedély megtagadására. Sosem írtam alá semmit. De ez a hír
megmozgatott bennem valamit. Mivel az egész telket sátor fedi majd,
megtagadnák tőlem azt a kevés életet is, amiben részesülhetnék. Jogom van a
látványhoz. Nem foszthatnak meg tőle.
A munkagépek feldobták a hangulatom. Ismét élettel telt meg az udvar. Árkokat
ástak. Talajt egyengettek. Huzalokat húztak, összeszedték a sittet, majd
konténereket helyeztek el. Annyi minden történt! Csak kapkodtam a fejem.
Jó volt nézni a sürgést-forgást, ahogy szünetet tartanak a munkások, és
cigarettára gyújtanak.
A munkazaj egyre gyakrabban vonzott ki az odúmból. Egy beszélgetésnek is a
fültanúja lehettem. A lakók a zajszennyezéstől félnek leginkább. Engem a zaj
feldob. Legalább tudom, hogy zajlik az élet. Aminek én is a részese vagyok. A
telek bérlője fura helyzettel szembesült. Nem tudta, hogy a telkén, a
társasházunk oldalán, kémények emelkednek az égbe. A mi házfalunkon, de az ő
telkén. Amiket le kéne bontatni. Na, de kérdés, hogy ki bontassa le. A telek
tulajdonosa? A telek ideiglenes bérlője? A társasházunk, aminek a kémények az
oldalához tapadnak? Mert nem olcsó mulatság az ilyen beavatkozás. Az agyam
zakatolt, hogy minél többet befogadjon a beszélgetésből. Ki mérje fel a
kémények veszélyességi állapotát? Ki indítványozza a bontást, ki adjon be
bontási kérelmet?
A kémények ugyanis veszélyesek. Szétesőfélben vannak. Le kell őket bontani,
mielőtt a bérlő felépíti a kocsmáját. A téglák mégsem potyoghatnak a
gyanútlanul eszegető-iszogató vendégek fejére, vagyis a fölöttük húzódó sátor
tetejére. Vagy igen? Bizonyára senki nem díjazná, ha valami vagy valaki
megsérülne.
Kiderült, hogy a nem létező ház kéményeinek lebontása egy vagyonba kerül.
De az autókra, azok sofőrjeire és utasaira nem hullhattak volna? Miért lett ez
egyszeriben ennyire sürgős?
Izgalomba hozott, hogy egyre több mindenről szerzek tudomást. Évek óta nem
történt velem hasonló. Most pedig!
A minap hihetetlen helyzetbe kerültem! Régen fordult elő velem, hogy csak úgy
beszédbe elegyedtem valakivel. És hogy megnyílt előttem! Én a két lábamon
álltam, ő kötélen lógott. Na nem a nyakán, hanem a derekán feszült az a kötél.
Nocsak, még a humorom is visszatért! Jót tesz nekem ez a nyüzsgés.
Alpinista volt. De minden extrém vonzza, állította. Kamionsofőr is. Meg
utcazenész. Nézzem csak meg az interneten. Münchenben játszik az utcán. És
valamilyen híres zenész trombitájába is belefújt.
Nem, nem szédül, állította, csak a kalapáccsal megerőltető így lógva dolgozni.
Az alattam húzódó gangon egy anyuka álldogált a gyermekével. Az alpinistát
bámulták, és az anyuka magyarázott. Amikor észrevettem őket,
elbizonytalanodtam, ki beszélget itt kivel valójában. Mindenesetre a férfi
másnapra eltűnt. Lecserélték őt egy teamre, egy csomó férfi jelent meg, akik
jobban haladtak, és kalapácsolás helyett fűrésszel vágták a téglát. Mert az
utcazenész az ütésekkel a mi házfalunkból is kiszakított darabokat. Régi téglák
ezek, és ütésekkel semmire se mennek. Felezni, harmadolni meg negyedelni
kell. Ahogy a szükség megkívánja.
De bármilyen megoldáshoz folyamodtak, így is, úgy is felsejlettek az égő testű
téglák.
Egy sok sebből vérző házban lakom, mormoltam az orrom alatt.

Az egyik alpinista elmondta, hogy többnyire sziklát másznak, meg barlangokat
kutatnak, és ne tudjam meg, milyen érzés kimenteni tinédzsereket feltáratlan
barlangok szájától több száz méterre. Meg az sem volt könnyű, amikor gyereke
született, és a felesége ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek velük aludjon.
Aranyos volt, ahogy birizgálta a borostáját, na de olyan kimerülten ilyen munkát
végezni! Hogy ő mennyire szédült!
Milyen témákat érintettünk! Hinni sem akartam a fülemnek! Házas élet,
gyerekek! Az anyuka megint ott nézelődött a gangon. Zavartan tettem fel ismét
magamnak a kérdést: ki késztette az alpinistát ilyen témákra? Ki folytat itt
beszélgetést kivel?
Aztán a team is eltűnt, és velük együtt az egykor kéménnyé rakott téglák. A
gang alatt felhúzták a sátrat.
Aznap leverten hevertem a díványon.
A történeteket, amik felszűrődhettek volna hozzám, sátorral takarták le. Napokig
ki sem mozdultam. Úgy éreztem, megfosztottak életem egy részétől. És hiába
háborognék, nem jutnék semmire. Senki sem hallgat egy nyomorék
öregemberre.
De nem adtam fel. Meg akartam ismerni az új szomszédok történeteit. Az új
telek futó vendégeit. Ismét kimerészkedtem a kapun, és belestem a sátorba. Sok
ember járt-kelt odabent. Látni akartam, amit felülről nem láthatok, hogy fent is
velem legyenek. Magammal akartam vinni őket.
Akkor vettem észre, hogy újabb szórólap érkezett. A tűzfalunkat lefestik.
Áldottam az eget, hogy festők érkeznek. Nézhetem, ahogy a köteleken lógnak és
hallgathatom, miről beszélnek. Mégiscsak létezik gondviselés!
Ha szerencsém lesz, tavasszal talán még a sátortetőt is lebontják!