Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. június / Életkontárok (Sántha József: A télgyűlölő)

Életkontárok (Sántha József: A télgyűlölő)

A címet Gozsdu Elek egy Weisz Annához 1910­ben írt leveléből
vettem. Vagyis annak az írónak a művéből (hiszen ez az 1906 és
1915 között keletkezett levélregény Gozsdu vallomása szerint is
legalább annyira fikció, azaz vérbeli művészeti alkotás, mint
valóságos, valóban postára adott levelek rendezett halmaza), aki
pályája végén feltehetően önmagát is életkontárnak tartotta, és aki
már régóta az irodalom halottja, tökéletesen érdemtelenül, hiszen
a XIX. század fordulóján minden bizonnyal ő írta a
legérzékenyebb, mondhatni legmodernebb novellákat
Magyarországon. De mindenképpen a legkülönlegesebbeket.
Ugyanakkor Márton Lászlón kívül, aki a Lepkék a kalapon című
drámájában idézte meg Köd című regényét, nem tudok senkiről,
aki az elmúlt évtizedekben akár csak felsorolásban említette volna
Gozsdu nevét. És hiába jelent meg Alexa Károly szerkesztésében,
„Kertünk istennel határos...” címmel az Anna­levelek immár
teljes gyűjteménye 2001­ben, a teljességgel unikális könyv
visszhangtalan maradt. Mi sem természetesebb. Gozsdu
semmiféle mai divatnak nem felel meg, életműve zárvány, sehová
nem vezet, nem utánozható, nem kiaknázható vagy
kizsákmányolható, és ilyenkor persze nincs irodalmi tekintély, aki
pártját fogná, beszélne róla, ajánlaná. Gozsdu a szó szoros
értelmében süket fülekre talál. A termékeny befogadáshoz
túlzottan is rendellenes.
(A különcök dicsérete) Mindezek felidézése nyomatékosítja az
idők teltével egyre jobban átélt esztétikai hangulatomat: életünk
alkonya felé iramodván egyre több kedvünket leljük a művészet
úgynevezett rendellenes alakjaiban, a kanonizálásra
alkalmatlanokban, a kívülállókban, az elkülönültekben (akiket
rosszabb állapotú társadalmakban még el is különítenek
tébolydákban, börtönökben, munkatáborokban, száműzetésre
kijelölt településeken). Idő kell értékelésükhöz, mivel a
befutottak, a megelégedettek, a celebritások, a szellemfejedelmek,
a kánonok rekorderei legfeljebb egy pályakezdő irodalmárnak
izgalmasak. Elismerjük jelentőségüket, de már nem várunk tőlük
sokat, meglepetést a legkevésbé. Nézzünk egy német példát a
múlt század elejéről. Thomas Manntól ugyan mi volt még várható
1930 táján A varázshegy, a Buddenbrook és a nagy novellák után?
(Hogy aztán élete végén A kiválasztott és az Egy szélhámos
vallomásai publikálásával rácáfolt erre, az nem semlegesíti az
unalom és a csömör érzését, amely jelentős kortársait – többek
közt a kaján megvetéssel nyilatkozó Musilt – ekkoriban elfogta,
ha újabb Thomas Mann­művet pillantottak meg a kirakatban.
Musil Kafkát és Canettit olvasott, melyeket rajta kívül kézbe sem
vett talán senki, és komolyan megsértődött, amikor Canetti
elmesélte neki a kávéházban, hogy Thomas Mann­nak is elküldte
regénye kéziratát.) És természetesen ismerjük ama jelenséget is,
hogy maga a különcség válik megszokottá és unalmassá; a
kívülállásban és világmegvetésben megfogalmazott mondatok
már automatikusan, az egykori undor frissessége, úgyszólván
üdesége nélkül gördülnek le az írógép futószalagjáról, vegyük
csak észbe Thomas Bernhard életművének utolsó, szerfölött
kiégett szakaszát. Talán egyetlen érvényes művészi lehetőség
kínálkozik ennek feloldására, ha az illető maga is megvetéssel,
harsány röhejjel nézi a maga pályáját, és önmagát bohócnak
maszkírozza. Voltaképpen Thomas Bernhard is megtette ezt a
Díjaim című könyvében, de ez sajnos csak halála után jelent meg.
És persze a Thomas Mann életművét lezáró két csodálatos regény
is egyfajta gátlástalan önparódia, melyekben ez a mindent elért
szellemfejedelem, Dichterfürst önmagát a kiválasztott szélhámos
maszkjában lépteti fel.
Sántha József vérbeli kívülálló; a mai magyar szcénában
rokontalan, talán csak Kárpáti Péter Díszelőadás című, a hazai
„kísérleti kórbúvárlat” egyik atyjának, Hőgyes Endrének eszelős
látomásait a centrumba állító könyvdrámáját lehetne szellemi
társaként megemlíteni, no meg talán Márton László korai
novelláit. A könyv fülszövegében elmondják, hogy Sántha József
„alig egy évtizede van jelen a magyar irodalmi életben”. Ami
csak részben igaz. Tudomásom szerint a hetvenes években jó pár
versét közölte többek közt az Új Írás, 1991­ben tévéfilm készült
A legnagyobb című, Széchenyi utolsó döblingi napjairól írt
drámájából. De a valódi pálya kétségtelenül a 2000­es évek
közepe táján kezdődött, Sántha első kritikáit a Magyar Narancs
közölte, aztán gyorsan felfigyelt rá a Holmi, amelynek egyik
állandó szerzője lett, immár novellistaként is, hogy aztán
szakadatlan sorban közöljék írásait a legkiválóbb folyóiratok.
Irodalmi bírálatainak gyűjteményét a Műút Kiadó adta ki 2011­
ben, Talányaink összessége címmel, ám hiába kutakodtam az
interneten, ha a Google nem hazudik, egyetlen cikk sem
recenzeálta a nagyszerű, de kétségkívül erősen rendhagyó
könyvet, melynek fülszövegét Radnóti Sándor jegyzi. Teljesen
egyedi, összetéveszthetetlen modalitású novellái közül soha egyet
sem válogattak be a Körkép (vagy Az év novellái) című
antológiába, ami voltaképpen örvendetes, hiszen ki az az
önbecsülését még végképp el nem vesztett szerző, aki be akarna
kerülni a sziklaszilárd középszerűség eme immár öt évtizedes
erődítményébe? „Állandó Körkép­szerző”
rettenetesebb meghatározást egy magyar prózaíróról.
A Kertész Imre által említett „magyarországi sikeres író
szégyenletes egzisztenciá”­járól van szó, mely szép dialektikus
viszonyban áll a „magyarországi sikertelen író éppoly
szégyenletes egzisztenciájá”­val. Életkontárság ez is, mint
Gozsdué, és Sántha hősei éppen ebben a szituációban élnek, de
azt már nem mondanám, hogy szenvednek, vagy ha igen, akkor
nem ettől. Vagy ha szenvednek, kínjaikat a clown maszkját öltve
csillapítják, ami természetesen újabb gyötrelmeket hív elő – és
így tovább, ördögi körökben. A Sebességkorlátozás című
elbeszélés főalakja, aki romantikus szárnyalása érdekében
, nem tudnék ennél
lefűrészeli a település utcáiban a sebesség mérséklésére felszólító
táblákat, így számol be szerfölött kétes egzisztenciájáról: „Nem
mintha valaha is íróember lettem volna, a legkevésbé sem
mondhatom el ezt magamról. Csupán annyiban voltam író, hogy
ötven év alatt, amikor esténként rám tört a lázzal járó rettegés,
eltöprengtem, nem lenne­e kifizetődőbb, ha valamiként
megszabadulnék ettől az egész életemen keresztül tartó, fojtogató
ürességtől. De mindannyiszor, ötven éven át, határozottan nemet
mondtam erre a lehetőségre. Mint egy merülőforraló, amelyet
soha nem mártottak bele a forralandó folyadékba. Aztán mégis,
családi tragédiák következtében, külső késztetésre, belefogtam az
engemet mindig a legmélységesebben taszító tevékenységbe,
amely néhány éven keresztül elhivatottá tett az íróinak mondott
életvitel folytatására. Ma már látom, mekkora hibát követtem el,
helyrehozhatatlan presztízsveszteséget szenvedtem el az
önbecsülésemet illetően. [...] Egyetlen, hirtelennek tűnő
felajánlkozás szükségszerűségét komolyan gondolva csináltam
magamból bohócot, már amennyiben mindenféle irodalmi
tevékenység megtévesztően hasonlatos a porondokon ugráló,
magukat felismerhetetlenségig festékkel bemázoló páviánokhoz.
Nem, semmiképpen nem gondoltam át, hogy mivel is jár ez az
agy­átírás. Bár a körülményekhez képest nagyon is óvatos
voltam, sosem mutatkoztam irodalmi körökben, nem takartam fel
a hétköznapi arcomat, sosem mutattam meg magamat az ef élék
között, lelkileg mégiscsak hozzájuk váltam hasonlóvá, akár a
légy, beleragadtam az anyagtalannak tűnő kulimászba. Nem
mindegy talán, hogy a pók láthatóan, a világ számára érzékelhető
módon szövi a hálóját, vagy pedig a maga testében, mintegy
belülről ereszkedik a hálója közepére.” Ez az önmagából bohócot
csináló irodalmár (aki a novella szerint Tésztaproblémák címmel
ír több ezer oldalas nagy művet, amely a mínusz 1500­ik lapon
kezdődik...) Kertész Imrére céloz, aki a piros sáljával és
Borsalino­kalapjával először csak távoli, nehezen felismerhető
utalásként, később „holokausztbohóc”­ként már félreérthetetlenül
azonosíthatóan jelenik meg a hős eszelős magánbeszédében. És a
Meséli Sánta főalakja (civilben „kohómérnök”...) is egy irodalmi
problémába, nevezetesen az Anyegin magyar fordításának kétféle
változatába hömpölygeti bele magát végzetesen, míg a Goethe
Művek című (Thomas Bernhard­paródiaként is felfogható)
novellában feltűnő pozsonyi rabbi a goetheség és az
eckermannság lényegét próbálja meg szétválasztani egy ál-
Goethe monológjából, hogy aztán ismét összesodorja őket.
(Romantikus esszéirodalom) De kérdés: ha ennyire iszonyodik a
Sebességkorlátozás szereplője (és szellemi rokona, „Sánta” a
Meséli Sánta című tagadhatatlanul önéletrajzi elbeszélésben) az
irodalmi létezéstől, az írói szereptől, annak összes rekvizitumával
és gesztusával együtt, akkor miért mégis az irodalom, illetve az
irodalommal való megszállott foglalkozás viszi a prímet ebben a
novelláskötetben? Hiszen a már említetteken kívül se szeri, se
száma az irodalmi utalásoknak, paródiáknak, pastiche­oknak,
idézeteknek (többek közt T. S. Eliot, Joyce, Duchamp, Rilke,
Hölderlin, Thomas Bernhard, Puskin, Gogol, Goethe, Ady,
Gombrowicz, Witkiewicz neve és művei kavarognak a lapokon),
talán azért is, mivel Sántha Józsefnél a kritikusi és a szépirodalmi
megszólalás egyazon tőről fakad. A mai világban nem ismerek
még egy irodalmárt, akire igazabb lenne az ifjú Lukács egyik fő
gondolata: a formaproblémák életproblémák egyben, és viszont.
És erős a gyanú, hogy Sántha elbeszélőként nem is annyira
novellákat, mint inkább furcsa, az irodalmi elemzést és a
teremtett fikciót megszállott lázbeszédben keverő esszéket ír. E
téren talán az angol romantikusok örököse: Thomas de Quincey
nagy esszéiben (Egy angol ópiumevő vallomásai; A gyilkosság
egyszerű művészete) ilyen hatalmas arányú a szépirodalom és az
értekezés, az önvallomás és a hidegebb fejű analízis elegyedése.
Már Sántha első jelentősebb kritikájában, melyet Thomas
Bernhard önéletrajzi köteteiről írt, felhangzik az egyik főszólam,
egy Bernhard­idézet alakjában: „Csak az ír, aki szégyentelen,
csak az képes arra, hogy mondatokat pakoljon be és ki, vagy
vessen egész egyszerűen oda, aki szégyentelen, csak az
autentikus, aki a legszégyentelenebb.” Sántha alakjai éppen ilyen
gátlástalan kétségbeesettek, akik talán megváltást remélek az
írástól, hiszen az alkotás alapja a szenvedés, ami az egészet már
eleve hitelesíti: „A szenvedéstörténet mindig abszolút helyi,
egyszeri és egyéni. Aki csak mások szenvedését ismeri, az nem
tud semmit a világról, mert a szenvedés mindig röghöz kötött.
Akiben nincsenek meg e tapasztalat nádsípjai, az nem fog
megszólalni, amikor az efféle sorsokat olvasgatja. Csak példázat
lesz számára a valóság. Mint mikor a lehetségest próbáljuk
világunk egyéb, meglévő tárgyai között leporolni. A szenvedést
nem másoktól tanulja meg az ember”
ezt akár egyik novellájának hőse is elmondhatná. Ilyen
szenvedéstörténet áll a Sebességkorlátozás és a Meséli Sánta
monologizáló hősének megszólalása mögött: a feleség halála. És
aztán ehhez társul a Gömbvillámban Tellermann professzor
(vajon minek a professzora?, de az ilyen kérdésre Sántha irataiban
soha nincs válasz, miként arra sem, hogy minek a doktora
Tellermann barátja, Furiore...) haldokló (vagy talán már meg is
halt), vak és süket anyja, aki a Sebességkorlátozásban is
megjelenik. A ház mint hamisítvány című esszében ezt
olvashatjuk Csehovról: „A ház roppant akadály azoknak, akik
benne élnek. Képtelenek magukat szabaddá tenni. Úgy érzik,
mintha celláról cellára egy börtönben járkálnának. Bűneiknek
külön­külön kapukat vágnak a falakon. Minden este a megfelelő
bejáratot választják. Ha bűntelenül térnek haza, sokat kell
töprengeniük, hogyan juthatnának be, mert ilyen nyílást
egyáltalán nem is készítettek.” Ami szinte szó szerinti
kiindulópontja a Meséli Sánta világállapotának, a feleség halála
utáni üres házzal, melyben a főszereplő egy „örömszobát” épít,
voltaképpen a semmiből. Azaz önmagából. Hogy aztán benne
elmélkedjen az Anyegin Bérczy Károly­féle fordításáról, melyet
folyvást megzavar az Áprily­féle fordítás, hiszen ez a ház és ez az
egész élet szavakból épül, ráadásul egymásra rétegzett, egymást
kínosan zavaró kétféle szóhabarcsból: „[M]egállapította, hogy
egyszerű lakását már rég szavakkal rendezte be, ezek pedig
, jelenti ki a kritikában, de
kivétel nélkül Bérczy Károly fordításának szavai, és a szobája
minden lakható és lakhatatlan felületén, a falakon, bárhová is
nézett, a mondott fordítás szövegei voltak csak kiolvashatók és
észbe vehetők. A bútorokon, a személyes tárgyain, az ablakok
függönyén, de a levetett piszkos fehérneműin, majd a párkányon
is azért járatta a szemét, hogy a számára fájóan hiányzó fordítást
leolvassa. Amikor azonban kibillent a mélybe, hirtelen takarással
megváltozott minden. A ház külső falán már csak az ő számára
teljesen idegen Áprily­féle fordítás sorait olvashatta.”
(Dilettánsok: a romantikus művésznovella paródiája) Sántha
kapcsolata a romantikával meglehetősen egyértelmű.
Elbeszéléseinek zöme, ha nem tévedek, a romantikus
művésznovella zsánerének újrateremtése, kicsúfolása. Nem
véletlenül áll a Cipőfűző mottójaként egy Hoffmann­mondat,
mégpedig a Gluck lovagból, mely a fantasztikus művésznovella
paradigmatikus esete. Fantasztikus, mivel nem tudni, hol
húzódnak a valóság és a képzelt valóság határai, ugyanis a
novella végén sem tudjuk eldönteni, hogy az önmagát a
zeneszerző Glucknak kiadó illető szimplán egy nagyzási
hóbortban szenvedő őrült, vagy „valóban” Gluck, az egykori híres
operaszerző, vagy, és ez egy újabb csavar lenne, egyik sem,
hanem ez a Gluck lovag pusztán látomásként jelenik meg az
elbeszélő képzeletében, és akkor ezek szerint ő maga, a narrátor
lenne az őrült. Hoffmann mestermunkáját dicséri, hogy
mindhárom értelmezés értelmes. És romantikus egyben a novella,
mivel a magát Glucknak kiadó „Gluck” folyvást a valóság, az élet
sivár banalitásáról kesereg, melyet szembeállít a művészet
világának emelkedett szentségével, amely alapérzület a romantika
világképében.
De közben kiderül, hogy a partitúrában, amelyből
zongorázik a novella narrátorának, egyetlen hangjegy sem áll, a
gyönyörűen bekötött könyv csak üres kottalapokat tartalmaz. A
tökéletes műalkotás elérhetetlen eszmény marad. Mivel csak a
képzeletben él, és jobb is, ha megmarad ott, azaz nem száll le a
földre, hiszen ekkor megpillanthatjuk silányságát. Ennek
paródiája a már említett Tésztaproblémák szerzőjének a mínusz
1500­ik lapon kezdődő főműve. De az eszmény és a
megvalósulás közti reménytelen eltérés a központi gondolata a
szigorú értelemben nem művésznovellának érzékelhető, A
télgyűlölő című írásnak is, mely a könyv alighanem egyetlen
szinte tökéletesre sikerült novellája. Az anya évtizedek óta hordja,
de megszülni nem tudja a Constantin névre keresztelt gyermekét,
aki hite szerint az anyaméhben is teljesen normális, mindössze a
világ számára láthatatlan életet él. De ha ez igaz, akkor egyszer
meg is kell halnia a gyermeknek, azaz világra kell jönnie. (Halál
és élet egyazon dolog ebben a világképben, miként A szögevő
című elbeszélés kocsmájában is egybeesik a kijárat a bejárattal, és
a koporsójában feltámadó szögevő, enni ugyan nem kér, de azért
rendel egy fogpiszkálót...) A novella zárlata felejthetetlen
burleszk tabló: „A halott kipottyant az asszony testéből, mint egy
aszalt szilva. Nem volt hosszabb egy kalapácsnyélnél, és a család
úgy döntött, hogy nyitott ravatalon helyezi el a holtában
születettet. Ötvenkét éves volt, a legkülönösebb embertest,
amelyet holtában valaha láttunk. Arányosan szép alakja volt, a
méreteihez képest hatalmas koponyája. A természet abszurd
törvényei szerint hosszú haja, borzas szakálla, amely majd egész
arcát árvalányhajként beborította. Karjai rövidek voltak, de
izmosak, az ujjai vékonyak és hosszúak. Művészkezek, vélték
egyesek, akik túl közel hajoltak a gyermekkoporsóhoz. Az arcáról
nehéz lenne akármit is mondani, mintha a kő, amelyet egész
életében megszakítás nélkül nehéz csákánnyal darabolt, most
magán viselné helyszűke csapásainak forradásait.” Ám az anya
csalódott. A gyászolók körében nem csekély visszatetszést kiváltó
módon szakadatlanul „azt hajtogatta, hogy Constantint
egyszerűen nem így képzelte el.” (Ami persze egy újabb irodalmi
allúzió, mégpedig T. S. Eliot híres Prufrock­versének felidézése.)
Itt két művészi kudarcot is átélünk, az anyáét, aki valami másféle
eszmény szerint elképzelt gyermeket nevelt a hasában öt
évtizeden át, és a fiú fiaskóját, aki képtelen volt saját arcát a maga
által elképzeltre szobrászolni.
Sántha irodalmi szereplői (és talán maga az író is) arra
vágynak, amit a Tar Sándorról írt esszéjében nemrég így
fogalmazott meg az Élet és irodalom hasábjain: „A tökéletes
irodalmi tér teszi az író személyét feleslegessé. Itt megvalósulni
látszik, amiben föltehetőleg Tar reménykedett, nincs már jelen az
író, hiszen feloldódott az annyi másban. Az önmaga
személytelenségében mindenképpen. De ugyanúgy a figurái
karikatúráiban is. Itt az író csak egy lábjegyzet.”
Akik erre nem képesek, azokat többnyire dilettánsoknak
szoktuk nevezni. És valóban: Sántha írásaiban nyüzsögnek a
műkedvelők, akik hihetetlenül magas ideálok szerint dolgoznak,
megszállottként ráadásul, de folyvást kénytelenek szembesülni
alkotásaik nevetséges szánandóságával, félresikerültségével.
Végtelen filozofálásokba vesznek, mint a Gömbvillám két
szerencsétlen bölcselője; és Furiore doktor ilyesfajta
gondolatmenetekre ragadtatja magát: „az egyén gondolkodásának
nyelviségében nincsenek primer megnevezések. Minden
megnevezés, ha mélyebben átgondoljuk, akkor némiképpen a
hasonlat nyelvi alakzatát ölti. A nyelv mindig magánál, a látvány
valóságánál erősebb kifejezéssel szeretne élni, hozzá szeretné
varrni a régvolthoz a jelent, folyamatosságot szeretne a
legképtelenebb, a leggroteszkebb helyzetekben is. Ha azt
mondjuk kő vagy virág, az mindig egy előbbi kőre vagy virágra
utal, amikor megtanultuk ezeknek a szavaknak a használatát. Ha
most egy jelenlévő kőre mondanánk és korlátoznánk az
érvényességét vagy egyfajta virágra, akkor a fogalom belső,
hiteles jelentése szenvedne csorbát. Elszegényedne a jelenség, és
egyetlen, a most szóban forgó kő vagy virág egyszeri neve
lenne.” És hamarosan már Sántha leggyakoribb helyszínében,
vagyis a temetőben vagyunk: „Ha a név nem jelent semmit, ha a
megnevezésekkel lehetetlen a valóságos dolgok közelébe jutnunk,
akkor a nyelv halott nyelv: Eligazítanak az élet eseményeiről,
akár a temető hallgatag sírkövei.” És innen már „nyilvánvaló” a
végkövetkeztetés: „a valóság csak önkorlátozás.” Csak Beckett és
Thomas Bernhard műveiben ilyen rémisztően nevetségesek a
szellem bajnokai, akik valójában szellemi véglények és
önmagukat kiröhögő, képzelt szellemfejedelmek. És ekkor már
nem a Hoffmann­féle nagyszabású őrültek, a mesés varázslókkal,
tündérekkel, szellemekkel, dzsinnekkel érintkező megszállottak
színes világában járunk. Sántha prózája sokkal inkább Franz
Grillparzer A szegény muzsikus című elbeszélésének miliőjébe
visz el, amelyben a főszereplő mindhiába próbálja meg hegedűjén
felidézni egy gyerekkorában hallott dallamot, csak nyomorúságos
nyekergés lesz a több évtizedes kísérletezésből. És
végeredményben az teszi az élet kontárjává, hogy dilettánsnak
bizonyul a művészet és egyáltalán a szellemi világ szférájában.
(Groteszk tablók) A télgyűlölő sokszereplős, groteszk zárójelenete
nem az egyetlen élőkép a kötetben. Sántha rendkívül képszerű,
úgyszólván festői gondolkodásának, melyre a legerősebb hatást
talán Paraszt Brueghel, James Ensor, Gulácsy vagy egyenesen a
groteszk manierista, Arcimboldo gyakorolta; a legkirívóbb
példája ennek a Mecskereki halálaiban leírt utcai látomás, melyet
a „piás” Lord nyomozó agya termel ki magából: „Előbb sok kis
emberi lábat látott, amint a test alatt nagy igyekezettel lépegetnek,
sőt, elsietnek a hordozott testen is túl, majd közel eresztvén
magához a látványt, megpillantotta az összepréselődött
embertestekből álló felület egyes alakjait. Hol egy kecskeszakállt
vélt felfedezni rajta, hol egy melankolikusan lelógó bajuszt,
máshol pedig világosan egy húsos fül körvonalai rajzolódtak ki,
míg a forma egészét bizonyos gnómszerű végtagok egy felületre
illeszkedő kifacsart együttese képezte. Ahogy megint eltekintett a
nyomasztó részletektől, összességében egy embertestekből
sikertelenül összegyúrt rovarrá egészítette ki a képzelete a
mellette elhaladó kreatúrát. Mert most mélységében is látta, hogy
oldalra kiálló nagyobb lábbá állnak össze a fürge kis
embervégtagok, máshol pedig potrohos hajlatokat vélt felfedezni
az állandó mozgásban lévő test örvényléseiben. Egészében e
látvány mégsem volt olyan komisz, hogy nyomozói kíváncsiságát
kielégítendő ne indult volna el az utolsó lábak elhaladtakor, hogy
a rovar teste alá betekintsen. A zizegő, harmonikázó, vad sertéket
mozgató körgyűrűk alatt is kivehető volt még egy­egy emberre
emlékeztető szegmentum. Így az egyik, hol szűkülő, hol táguló
résen keresztül egy fiatal nő érdeklődő tekintetét sejtette. Mi a
csoda ez? – kiáltotta felé. Boldogtalan emberek vonulása, mondta
egy recsegéseken átszűrődő lágy sóhaj, majd elveszítve az arc
kontúrjait, vélhetően befordulván a hatalmas test habként
petyhüdt tömegébe.”
Óriási méretű körkép, operaszerű tabló A szögevő
cselekményének egész lefolyása, mely bizonyos értelemben
Krúdy nagy műve, a Boldogult úrfikoromban újraírása. De persze
itt már meglehetősen nyomorultak a szereplők,
alkoholizmusukban nincs semmi grandiózus elem, a boldogtalan
emberek vonulása, pontosabban vegetálása ez. Halottak, de még
meg nem haltak, élők, de már halottak, önmaguk gyászhuszárjai a
saját temetésükön, akik virágos jókedvvel maguk ülik meg saját
halotti torukat. Kétségtelenül életkontárok, valahogy úgy, ahogy
Tar Sándor hőseit jellemezte Sántha a már idézett esszében: „Itt
nincs jellemfejlődés, már nem bolhászkodnak a szereplők,
beálltak a végső pózukba, akár egy mauzóleumban gyülekező
rokonok. Nem is szeretnének mindig lenni, igazából otthon lenni
a legkevésbé. Mindig sietnek, mindig csak a következő pillanat
reménytelenségére vágyakoznak. Amíg kinyit a kocsma, addig
pótolható a közben összegyűlt hiányuk. Visszavehető még a tükör
előtt begyakorolt állandóságuk, a mába érő tegnap.” És
látomásszerű festmény a Mikulások temetése is a Mikulás­temető
című nagy képzelőerővel megírt elbeszélésben, ahol ismét
felbukkan a szerep és a szerepet játszó személy elkülönítése, a
valóság és a fikció, az irodalom és az irodalom teremtésének
elválasztása, az élők és a holtak világának egybecsimpaszkodása:
„Az apámat egy Mikulás­temetőben hantolták el, mondja Mátyás.
Lehetetlen már csak elgondolni és megközelíteni is egy ilyen
temetőt. A buszon, amire Mikuláskor minden évben felülök, s
amely egy vidéki kisvárosba visz, csupa Mikulások ülnek.
Miközben tudom, hogy ezek egynapi Mikulások, tiszteletben kell
tartanom, hogy ezen a napon egyáltalán nem úgy gondolják, hogy
szerepet játszanának. Ők, ezekben az órákban, amikor
meglátogatják a temetőt, színtiszta Mikulások, Többek is annál,
amit egész életükben elérhettek. Akár egy író, teszem fel, aki csak
az íróasztala közelében író, másként nem akarja szövegszerűen
átformálni a valóságot. A temető tele gipsz Mikulásokkal, egyen
öntvények, és csak a számokkal és betűkkel jelölt sírhelyeknek
hála, hogy apám sírját minden esetben megtalálom. Ha
odamegyek, természetesen olcsó gipszfestéket viszek mindig
magammal, és átfestem apám Mikulás­síremlékét, holott
értelemszerűen tudom, hogy az apám nem volt Mikulás, egyszerű
villanyszerelő volt, de ezek az utcára vitt maszkok zengzetessé
tették az életét, ahogy megtévesztő minden, ami egy ilyen
forgalmas nagyvárosban történik. Ha szabadna azt mondanom,
akkor a külsőségeket, amelyek egzisztenciálisan túlhordozzák a
személyiséget, én mindenképpen betiltanám. Mivel igazából
nincsenek Mikulások, csak szerepeket lehet eltemetni. Én
azonban, apám emlékét ápolván, temetetlen Mikulás vagyok.”
Számomra ezek a szürrealista/expresszionista/barokk képek,
jelentették a legtöbbet Sántha József félelmetesen gazdag
képzelőerőről, mély filozófiai hajlamról és olykor sátáni humorról
tanúskodó kötetében.
Amely persze korántsem makulátlan kötet. Sok hanyagság,
sokféle hebehurgyaság, jó pár átgondolatlanul és ügyetlenül
fogalmazott mondat, összecsapott cselekményvezetés, rosszul
elgondolt figura, és pár ízléstelenség szintén található a
könyvben. Miként akad pár teljesen céltalanul támolygó írás is,
legkivált a Lepkeháló; A dögevő; Pedofil. De mindezzel együtt
számomra Sántha József az utóbbi évek legfelhőtlenebb örömmel
üdvözölt szerzője a különc életkontároknak fenntartott, merőben
képzeletbeli irodalmi törzsasztalomnál.