Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. június / Közelmúlt, hatalom, elbeszélés — Márton László: M. L., a gyilkos és A mi kis köztársaságunk [1] (tanulmány)

Közelmúlt, hatalom, elbeszélés — Márton László: M. L., a gyilkos és A mi kis köztársaságunk [1] (tanulmány)

Lehet pusztán külsődleges és esetleges körülményt látni abban, mikor egy szerző kiadója
megváltozik. Márton László első könyveit a Magvető bocsátotta újtára, majd két kis kötet a
Holnap Kiadónál jelent meg, hogy aztán a további munkák közel két évtizeden át a Jelenkor
Kiadó gondozásában lássanak napvilágot: az 1992-es Átkelés az üvegen nyitotta sort a Te egy
állat vagy! zárta 2011-ben. Márton két legutóbbi könyve, az M. L., a gyilkos és A mi kis
köztársaságunk, viszont a Kalligram Kiadó révén került az olvasók elé. Merő túlzás lenne
azonban pusztán ennek tulajdonítani, hogy a két közelmúltbeli kötet nemcsak a
folytonosságot képviseli Márton pályáján, hanem egyfajta cezúra is fölfedezhető bennük.

TÉR ÉS IDŐ

A 2006-os Minerva búvóhelye után Márton László figyelme – mintegy lezárva a történelmi
ügyekkel foglalkozó elbeszélések sorát – ismét erőteljesebben a közelmúlt felé fordult. Már a
2007-es Ne bánts, Virág! és azt ezt követő novelláskötetek is világosan jeleztek egy effajta
tematikai-időbeli módosulást. Az M. L., a gyilkos természetes módon simul bele ebbe a
folyamatba, amennyiben történetei a hetvenes évek Kádár-kori világától egy nagyjából
napjainkig ívelő időtartományban játszódnak.[2]
A mi kis köztársaságunk elsőre nem illeszkedik ebbe a képbe – jelezvén, hogy erősen
kétséges a történelmi regényeket követően egyértelmű fordulatról beszélni. A könyv egyúttal
arra is rávilágít, hogy Márton elbeszélései magát a közelmúlt fogalmát nem adottnak, hanem
sokkal inkább kérdésnek tekintik. Innen nézve igaz ugyan, hogy A mi kis köztársaságunk nem
sokkal az Árnyas főutca történelmi ideje után, 1944 utolsó és 1945 első hónapjaiban játszódik,
csakhogy ezt olyan időszaknak mutatja, amelynek közvetlen hatása jócskán a közelmúltba, sőt
bizonyos mértékig a jelenbe ér.[3]
A regény lapjain a második világháború vége szolgál ama események keretéül,
amelyek a térség sorsát több mint négy évtizeden át meghatározó hatalmi-politikai
berendezkedés kialakulásához vezettek. Ezért a szöveg többszöri időbeli előretekintései
nemcsak a mártoni stílusművészetre általánosan jellemző szerkesztésmódból következnek,
hanem a mű történelmi időértelmezésébe funkcionálisan illeszkedő mozzanatok. A két
legutóbbi kötet kapcsolata ezáltal szorosabb, mint elsőre sejthető: A mi kis köztársaságunk
tulajdonképp annak a korszaknak az előzményeiről próbál érdemben szólni, ahonnan az M. L.,
a gyilkos történetszálai indulnak.
A két könyvben közös, hogy lényegi kérdésként jelenik meg bennük szabadság és
bezártság problémája, a korlátokat szabó kényszer tapasztalata. Ezek a korlátok éppúgy
adódhatnak a fizikai mozgástér határoltságából, mint a szabad emberi cselekvés béklyóiból.
Az M. L., a gyilkos lapjain szó szerint és átvitten értve egyaránt visszatér a börtön motívuma.
Az első történetben a címszereplő, Molnár Lajos már ült egy általa elkövetett gyilkosság
miatt, de a hetvenes években kötelező sorkatonai szolgálatát teljesítő elbeszélő és társai
szintúgy börtönként élik meg a Magyar Néphadseregben osztályrészükül jutó fizikai-mentális
élethelyzetet: „A mi gyáva nyúlszemünkben a Magyar Néphadsereg börtön volt, pokoli
börtön, ahová bűncselekmény és bírói ítélet nélkül kerültünk. Molnár szemében is börtön volt,
de nem pokoli, hanem paradicsomi. Enyhített börtön, szelídített börtön, domesztikált börtön.”
(GY, 12) A teljes kiszolgáltatottság a katonai feljebbvalóknak, az önkényesen és
értelmetlenül-indokolatlanul gyakorolt hatalom kafkaian abszurd, elzárt világot hoz létre:
„Valamikor, valamiképpen rászolgáltunk, még ha nem tudjuk is, mivel. Talán éppen az
ártatlanságunkkal és a kiszolgáltatottságunkkal.” (GY, 22)
A kötet két hosszabb írása közé ékelt Izgalmas romokban a börtönmotívum inkább
csak elejtett megjegyzésként jelenik meg, a főszereplő család egyik gyermekének szokatlan –
nem mellékesen a rendszerváltozás előtti évekre eső – érdeklődéseként: „Somát a régi világ
utolsó egy-két évében a börtönök érdekelték.” (GY, 69) Ugyanakkor a korlátozott
mozgásszabadság élménye nagyon is eleven a novellában: a tengerparti nyaralásból hazatérő
család a délszláv háború idején rossz utat választ, és a szembenálló felek frontvonalára, lezárt-
elaknásított hadszíntérre téved – még ha éppen szünetelnek is a harcok, és így riadtan, de
sértetlenül térhetnek haza.
A magyar család véletlenül, szándékával épp ellentétesen csöppen a szomszédban
folyó háború közepébe, ám így annál intenzívebben tapasztalja meg azt, amiről nem akart
tudomást venni: „Erről van szó, ez itt a lényeg. Odamenni, mégsem odanézni. Minél közelebb
kerülni, mégis minél inkább megőrizni a távolságot. Továbbmenni, tovább, tovább.” (GY, 81)
A közelség és távolság, részvét(el) és kívülmaradás, elköteleződés és semlegesség
paradoxitásával jellemezhető magatartás azonban nemcsak harcok közepette, háborús
övezetekben nyilvánul meg, hanem jóval általánosabbnak mutatkozik. „Hogyan is lehetne
közünk mások életéhez, ha a magunkéhoz is alig van? Hiszen saját életünk emlékezet által
őrizhető eseményeiben ugyanúgy nem veszünk részt, ahogyan kívülállók vagyunk a születés
és a halál pillanatában is!” – gondolja a férj a sikeres megmenekülés reményében, a novella
távolról Kosztolányira emlékeztető befejezésében (GY, 92).
A kötetet záró kisregény pedig mintha ezt a kétkedést fejtené ki: a Közepes fogorvos
négy részletezőbben kibontott s néhány rövidebben körvonalazott személyiségtörténete
alapjában annak a kérdésnek a jegyében fűződik egybe, hogy az ember számára mely
mértékben adatik lehetőség önmaga formálására; s ha bele is szólhat sorsának alakulásába,
döntései és cselekvései mennyiben képesek segíteni vágyott vagy remélt életének valóra
váltását. A börtön és a háború motívumai főként a vietnámi Cang múltjában és magyarországi
tanulmányait követő jövőjében rémlenek föl, de az elbeszélői látókör szélén, egy-egy elejtett
félmondat erejéig a többi történetszálban is föltűnnek (vö. GY, 112, 119, 178). Ugyanakkor a
személyes szabadság és korlátozottság problémája ebben az írásban sem teszi mellékessé a
mozgástér szűkösségének tapasztalatát, a zárt tér poétikáját.
A mi kis köztársaságunk lapjain nincs hiány sem börtönben, sem háborúban, sem
internálótáborban. A regény cselekményének középpontjában az a szovjet hadsereg
megérkezését követő néhány hónap áll, amíg a Hömpölyzugi Köztársaság (mint afféle
„Vésztői Köztársaság”) önmagát független államnak, önálló közigazgatású, autonóm
területnek hiheti. Ezért e sajátos, a kommunizmus elvei szerint elképzelt képződménynek az
elnökét, „Mátrait a legkevésbé sem ejtette kétségbe az a tény, hogy el vagyunk vágva a
külvilágtól” (MKK, 18). Sőt az elzártság, a kívül lévő kizárása és távol tartása a
hömölyzugiak számára jószerével az önállóság biztosítékát jelenti (vö. MKK, 221).
A regény mindeközben nyomatékkal szól a szabad cselekvés korlátozottságáról, az
életút megválasztásának elenyésző lehetőségéről mind a háború előtt, mind alatta, mind utána.
„Így érthető, hogy a városunkban élő földműves családok lassan, de biztosan elszegényedtek.
[…] Aki nem kellett napszámosnak, az a templom előtt koldulhatott. Aki nem kapott a
várostól koldulási bárcát, az kapuról kapura settenkedve kéregethetett. Vagy lophatott, amíg a
csendőrök el nem vették tőle a kedvét. Akkor még mindig felakaszthatta magát.” (MKK, 15)
– veszi végig az elbeszélő tölcsérszerű, fokozásos katalógusban az emberi nyomorúság egyre
mélyebbre, végül groteszk önfelszámolásba hajló köreit.

EGYSÉG ÉS SZÉTTARTÁS

Márton két legújabb könyve műfaji jellegű váltást is sugall a közvetlen megelőzőekhez
képest. 2006-ban megjelent regénye, a Minerva búvóhelye után Márton adott ki kisregényt,
állított össze elbeszélésgyűjteményt, írt egységes alapötletre fölfűzött novellaciklust, ám csak
legutóbbi könyvével, a 2014 karácsonyára megjelent A mi kis köztársaságunkkal adott ismét
regényt olvasói kezébe. Jóllehet az időbeli távolság megszakítottságot sejtet, ezt a kötetek
formai alakításának folytonossága ellensúlyozza: az Amit láttál, amit hallottál elbeszélései
tudatosan szerkesztett gyűjteménnyé rendeződtek, a Te egy állat vagy! erős egységbe fogott
novellaciklusként látott napvilágot, míg az M. L., a gyilkos a Történetek egy regényből alcímet
viseli.
A két hosszabb elbeszélést vagy kisregényt és egy novellát tartalmazó 2012-es kötetet
az előző fejezet végén is teljes joggal be lehetett volna mutatni. Mégis úgy ítélem, hogy az
M. L., a gyilkosban a történetek egymásra záródásának problémája élesebben mutatkozik meg,
mint akár a Te egy állat vagy! kötet jól látható szerkezeti abroncsában. Más szóval a
Történetek egy regényből alcímet poétikai – és nem csak strukturális-motivikus – téttel bíró
jelzésnek avagy olvasási javaslatnak vélem, amely – összekapcsolódván a szabadság(hiány)ra
irányuló kérdezésmóddal – az M. L., a gyilkost szorosan a legújabb Márton-regényhez is köti.
Ahogy a közelmúlt fogalma A mi kis köztársaságunkban, úgy az egységé is az M. L., a
gyilkosban inkább tekinthető nyitott, gondolkodásra szólító kihívásnak, semmint magától
értetődően adódó tulajdonságnak. Hiszen a könyv elbeszéléseit összetartó elemek súlya, a
kompozíció koherenciája nemcsak hogy nem nyilvánvaló, de kifejezetten ellene szól az alcím
olyan értelmezésének, amely a történeteket egyetlen közös regény fejezeteiként rendezné
össze.[4] Ehhez a cselekmény szintű kapcsolatok igen soványak. A börtön, a katonaság és
háború ismétlődő motívumai mellett, a zárt terek és szűk cselekvési lehetőségek közös
problémáján túl Bolonyai Sándor alakja az első és a harmadik elbeszélésben egyaránt föltűnik
(GY, 16–19, 163–164, 176–177). Varjú Dezső szintén mindkét szövegben megjelenik, míg
azonban a címadó írás csak érintőlegesen említi (GY, 18), a Közepes fogorvosban ő a négy
részletezőbben rajzolt alak egyike. A második és a harmadik részben pedig Lucherna Mihály
dramaturg (GY, 82, 145) és Óbudai Gábor kritikus (GY, 82, 162) figurája villan föl egy-egy
pillanatra.
A történetek összefűzésének kötetet átható kérdését a Közepes fogorvos mintegy
önmagában is megismétli. A kisregény tulajdonképpen portrék sorozataként fogható föl,
amely ráadásul másutt kezdődik, mint ahol véget ér: Rajzoló Pali történetét az elbeszélő elejti,
s a zárlat Cang – már-már összefüggésüket vesztő – vonásait-cselekvéseit rakosgatja egymás
mellé. Vagyis hiábavaló az az olvasói várakozás, amely a függőben maradt cukrászdai
beszélgetés folytatására, az onnan egy ismerős arcot megpillantva távozó narrátor
visszatérésére számít: az elbeszélés nem ölt keretes szerkezetet. Továbbá a kötet egészében
minden egyes történetszálat az elbeszélői nézőpont változása tördel még kisebb egységekre.
Akár az elbeszélés koherenciájának fokozódó megbomlása is kiolvasható az egymásra
következő írások sorából: „Az Izgalmas romokban kettéesik a történet, a Közepes fogorvosban
darabjaira hullik szét.”[5]
Ahogy Mártonnál lenni szokott, az M. L., a gyilkosban is találni olyan szöveghelyeket,
amelyek összefüggés és széttartás ellentmondó helyzetére reflektálva a kötet elbeszéléseinek
viszonyára is ráérthetők. A címadó elbeszélés én-narrátora Spinoza Etikájának a seregben
megrongált, hiányos példányát olvasgatja: „azon törtem a fejemet a késő őszi éjszakában,
hogyan kapcsolhatnám össze a szaggatás utáni részt a szaggatás előttivel, miféle gondolati
konstrukcióval verhetnék hidat közéjük” (GY, 59–60). A Közepes fogorvosban pedig Varjú
Dezső fotói kapcsán veti föl az elbeszélő: „abban mégiscsak bíztam, hogy a fényképekből, ha
mégannyira ferdék és homályosak is, összeáll egy megrendítő vagy mulatságos történet, afféle
képregény. Csalódnom kellett. Nem derült ki semmiből semmi, és nem állt össze semmiből
semmi.” (GY, 178) Ahogy a kötetben a szabadságtól elválaszthatatlan a bezártság és
korlátozottság – azt részint feszülten ellenpontozó, részint fölszámoló – tapasztalata, úgy az
egység sem látszik elgondolhatónak annak hiánya nélkül.
Az M. L., a gyilkos a szövegben ható centrifugális és centripetális erőket tekintve
Bodor Ádám 1992-es Sinistra körzetével állítható párhuzamba.[6] Utóbbi műfaji önmegjelölése,
Egy regény fejezetei, nem esik távol Márton művének Történetek egy regényből alcímétől,
rögvest a kötetek elején hasonló, kettős-ellentmondásos olvasói várakozásokat keltve. Persze
nem lehet elfeledkezni arról, hogy ezek az elvárások másképp teljesülnek a két esetben:
Bodornál a közös szereplők, az azonos színhely, a fő vonalában konzisztens cselekmény már
az első olvasás során is jól érzékelhetővé teszi a kötetbeli írások egybefüggését.
Míg a történések helyszínét a Sinistra körzet már címében kijelöli, addig az M. L., a
gyilkos anekdotikus szövegegységei olyannyira más-más térben játszódnak, hogy a középső
novella nem is magyarországi eseményeket beszél el. Csakhogy abban ismét közös Bodor és
Márton írása, hogy egyaránt zárt tereket tesznek meg a cselekmény színteréül: Bodor
körülzárt – bár belső tagoltsággal is rendelkező – körzetére Mártonnál a sokszor emlegetett
börtön, a katonai szolgálat, a szögesdrótokkal szabdalt frontvonal, a magába zárt ország
korlátozott világa felel. Továbbá a fizikai tér szűkösségét mindkét mű a személyiség
(lehetőségeinek) redukciója, a hatalom mindenhová behatoló erőszakgépezetei révén mélyíti
el.
A szerzői névvel való játék szintén közös. Andrej Bodor aligha véletlenül visel Bodor
Ádámot idéző (ál)nevet, mint ahogy ahhoz is elvakultság szükséges, hogy valaki a Márton
László-kötet címében szereplő M. L. monogramot egyáltalán ne hozza kapcsolatba a szerzői
név kezdőbetűivel. Író, elbeszélő és főhős egyszerű azonosítására azonban az M. L., a gyilkos
sem ad lehetőséget. Amint már az első sorokból megtudjuk, a cím Molnár Lajosra utal,
jóllehet később az is kiderül, hogy a címszereplő monogramja azonos az elbeszélőével: „Azt
hiszem, [Molnár Lajos részéről] a nevem kezdőbetűi miatt részesültem ebben a viszonylag
nagyfokú kíméletben.” (GY, 36, lásd 64 is.) Ahogy pedig az M. L. rövidítés jelöltje
bizonytalanná válik, s vele kérdésessé szerző és narrátor viszonya, úgy lesz egyre kétségesebb
a kötetbeli három írás elbeszélőjének azonossága vagy különbsége is.
Mindezek az írói problémák nem először jelennek meg Mártonnál. Bodor Ádám
Sinistra körzetéről írott, eredetileg 1992-es kritikai esszéje több olyan poétikai kihívást
elemez, amelyekre mintha az M. L., a gyilkos is megoldásokat keresne. A fiatalabb szerző
akkor zavarónak vélte, hogy pályatársa a kötet egyben tartása végett igen formális
cselekménnyel rukkol csak elő: „Akárhogy képzeljük is a Sinistra körzet keletkezését: akár
úgy, hogy Bodor eredetileg regényt akart írni, majd lemondott a nagyobb ívű mese- és
motívumszövésről, akár úgy, hogy különálló, anekdotaszerűen felötlő rémtörténeteket
mélyített el és hajlított egymás felé – a fejezeteket vezérfonalként összekötő formális
cselekmény mindenképpen a könyv egyik gyenge oldala marad; sőt, az utolsó néhány
fejezetben már egészen mondvacsináltnak érződik.”[7] Függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e
Márton véleményét Bodor remekművéről vagy sem, az M. L., a gyilkos valóban más
megoldást választ: a történeteket nem köti össze közös, egybefüggő cselekménnyel, a
szereplők és események azonosságát meghagyja jószerével említésekként megjelenő
átfedésként.
Márton egy másik fönntartása, hogy a Sinistra körzetben a történet „a tizenöt
fejezetből álló könyv közepén, a hetedik fejezetben […] forma szerint véget ér, ám ez
korántsem akadályozza meg a művet abban, hogy folytatódjék”.[8] Az M. L., a gyilkos középső
írása meglepő s ironikus módon mintegy megismétli, tudatosan alkalmazott trükként
újraalkotja ezt az eljárást. Miután az elbeszélő beszámol a család szerencsés jövőbeli
hazatéréséről, nem átallja ott folytatni a novellát, ahol épp megszakította: „Úgy is
mondhatnám, hogy ez a történet jól végződik, csakhogy nem itt van a vége, mert még
sokmindent el akarok mondani.” (GY, 78)
A Sinistra körzet szereplői kapcsán Márton úgy látta, hogy a „rendszerré szerveződő
szörnyűség, a körülmények és a szituációk kíméletlen, bátor logikával egybeépített szövedéke
semmivel sem keltene kevésbé megrendítő hatást, ha a figurák egy részében észlelhetők
volnának a személyiségnek legalább nyomai vagy roncsai”.[9] Ha nem is úgy, mint a Bodor-
szövegben, de az M. L., a gyilkos sem kerüli meg a hatalmi mechanizmus különböző
formáival és személyiségre gyakorolt hatásaival történő számvetést. Arra tesz azonban
kísérletet, hogy alakjai köré több idősíkon is olyan anekdotikus hálót szőjön, amely ha
másképp nem, hát annak érzékeltetésével teszi plasztikusabbá a cselekményben mozgatott
figurákat, hogy azok mivé nem lettek.
Bodor Ádám és Márton László megoldásai – s velük az írói habitus és az olvasói hatás
– eltérőek, de a poétikai kihívások, a rövidprózai írásokból fölépíthető nagyobb epikai egység
működésének kérdései, a világ és a mű zártsága által fölvetett problémák, a szöveg határait
elbizonytalanító tapasztalatok közösek. A mi kis köztársaságunktól, amely újfent regényként
határozza meg önmagát, távolabb esnek mindeme kérdések.[10] Úgy is lehet azonban
fogalmazni, hogy Márton legutóbbi könyve másképp veti föl az egység kérdését, ám teljesen
maga mögött sem hagyja azt: a közelmúlt idejének és az elbeszélő hangjának változásaira
vonatkoztatja.
A mi kis köztársaságunk 137 rövidebb – általában három-négy oldalnyi – számozott
egységből áll, amelyekből nem nehéz összerakni a Hömpölyzugi Köztársaság kikiáltásának és
bukásának, egyszersmind a szovjet csapatok magyarországi előrenyomulásának és az új
politikai-hatalmi berendezkedés alapvetésének történetét. Az elbeszélő többes szám első
személyben szólal meg (de egy-egy pillanatra én-formájú kijelentésekkel is találkozunk:
például MKK, 81, 208, 311, 365, 373), amely olyan hatást kelt, mintha az olvasó a közösség
egy tagját, sőt akár a közvélemény kollektív hangját hallhatná ki az írott sorokból.
A helybeli és alapjában korabeli elbeszélő fikcióját mégis rendre kétségek kezdik ki.
Néha olybá tűnik föl, túl sokat tud az eseményekről, messze tágabb és pontosabb történelmi
ismeretekkel rendelkezvén, mint amit egy átlagos hömpölyzugi helyzete lehetővé tenne (vö.
például MKK, 21). Másutt a történetmondás jóval inkább visszatekintőnek mutatkozik,
komoly időbeli távlattal bírván, szemben azokkal a túlnyomórészt közelről szemlélt részekkel,
ahol a nézőpont együtt mozog az eseményekkel és szereplőkkel (lásd például MKK, 313, 372
vagy Tarkovszkij jóval későbbi filmjét említve 112). Összességében tehát az elbeszélés nem
tulajdonítható valamely szereplőnek, hanem eltérő státuszú hangok sorát fogja egybe. Ezáltal
az egymást követő részek távlata és időbelisége egyaránt széles spektrumon képes mozogni,
miközben jórészt megőrződik a nyelvtani forma azonossága és egysége.
Ahogy a mi-formájú megszólalás változó narratív helyzeteket fog át, úgy mosódik
egybe az elbeszélés mindenkori jelene a történelmi múlttal, sőt jövővel, olyan időbeli
folytonosságot hozva létre akkor, most és majd között, amely szinte észrevétlenül tágítja ki
közelmúlt és közeljövő jelentésmezejét.[11] Így teremtődik meg – immár az elbeszélői
megoldások oldaláról – A mi kis köztársaságunk és az M. L., a gyilkos föntebb említett
történeti kapcsolata, és ennek jegyében vonható (iróniát sem nélkülöző) párhuzam a regény
rövid számozott részeinek áradása, a történelemnek a cselekmény elemeit magával sodró
menete és a folytatásos tárcaregény sajátos olvasói időtapasztalata között: „A tökéletes állam
építése olyan, mint egy tárcaregény: alig várjuk, hogy az éppen sorra kerülő folytatás
lezáruljon, mégis abban a meggyőződésben töltjük napjainkat, hogy az egésznek – abban a
formában, ahogyan alkotói kitervelték – nem juthatunk a végére soha.” (MKK, 353–354)
A látszólag korabeli, közel egyidejű elbeszélői helyzet jövő felé nyitott kitágulása –
egyszersmind felszámolódása és fölbomlása – a regényben olyan nyelvi-szövegközi térben
valósul meg, amelyet át- meg átjárnak a különféle utópiák és utópisztikus víziók nyomai.
Legfőképpen persze Najmánnak, a Hömpölyzugi Köztársaság afféle ideológusának vissza-
visszatérő, titokzatos könyvét, A tökéletes állam című munkát említhetjük (MKK, 31–32, 36,
41 stb.). A Phőnix Kiadó által (MKK, 241) 1943-ban megjelentetett könyv Fichte A zárt
kereskedőállamának fordítása, habár a szerző nevét A mi kis köztársaságunk következetesen
elhallgatja.[12] Emellett utalásokat találunk többek között Swiftre (konkrétabban a Gulliver
utazásai utolsó részére, a Nyihahák országára: MKK, 86, 260), Platón államfelfogására
(MKK, 108, 217), természetesen Marxra (MKK, 109, 282) vagy éppen Machiavelli és Hobbes
munkásságára (MKK, 277), míg másutt Kafka novellái értelmezik az eseményeket (Az
átváltozás: MKK, 288–289; A fegyencgyarmaton: MKK, 301).
A kimondott utalásokat sajátos jövőképet fölvázoló jelöletlen idézetek kísérik. Esztrág
tanár úr előadásának egy mondatában például Michel Foucault A szavak és a dolgok című
munkájának elhíresült záró szavaira ismerhetünk: „Miről is beszélt Esztrág tanár úr? Vajon
»emberség« vagy »emberiség« az, ami nincs, vagy legalábbis nem lesz a jövőben? »A
tökéletes államban az ember úgy el fog tűnni, akár a tengerparti homokba rajzolt arc«”
(MKK, 202). Vagy a regény vége felé A történelem fogalmáról szóló esszéből Walter
Benjamin ama sorai visszhangoznak, amelyeket a német bölcselő Paul Klee Angelus Novus
című akvarellje nyomán vetett papírra: „A Történelem Angyaláról azt kell tudnotok, hogy a
múlt felé fordítja az arcát, és ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát
lát, amely szünet nélkül romokat romokra halmoz, és mindet a lába elé sodorja. Az angyal, ha
lehetséges volna, ott maradna a helyén, hogy feltámassza a halottakat, és összeillessze, ami
széttörött. De vihar támad az elveszett Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és
ellenállhatatlan erővel űzi őt a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben tovább növekszik
előtte a romhalmaz. Ezt a viharos erőt nevezzük haladásnak.” (MKK, 334–335)

EMBER ÉS TÖRTÉNELEM

A hatalom önkénye eltörli az individuumok különbségét, egymással többé-kevésbé szabadon
helyettesíthetőnek mutatva azokat: „A hatalomgyakorlás alapvetően azt jelenti, hogy a
hatalom birtokosa dönti el, melyik alanyt rendeli hozzá a már meglevő állítmányhoz.”
(GY, 24) Az így létrejövő viszonylagos egyformaság által a hatalom is arctalanná válik,
képviselői egymásba oldódnak: „Jámbori őrmesterről […] nincs mondanivalóm […]. Jámbori
őrmestert beépítem Molnár alakjába, és a rá jellemző jóindulat Molnár gonoszságának szerves
kiegészítőjévé válik. […] A Jámbori őrmester alá helyettesként beosztott Fábián
szakaszvezetőről és Faddi tizedesről sincs mondanivalóm. Ők is belesimulnak Molnár
alakjába, feloldódnak benne.” (GY, 15)
Az alakok elszürkülése nem hagyja érintetlenül a történetmondás mozgásterét: a
kényszerek és legföljebb csupán látszólag saját döntések révén fölőrlődik az egyéniség,
elhalványulnak az egyedi vonások, és a hátramaradó papírmasé-figurák se mélységgel, se
távlattal nem bírnak. Az elbeszélés ehhez mért tágasságának megőrzésére többféle kísérlet is
tehető. Középpontba állíthatók és kinagyíthatók – sokszor épp a fölidézésben megélhetők – az
epifániaszerű találkozások és beszélgetések: az M. L., a gyilkost egy ilyesféle esemény fogja
egybe, míg a harmadik írásban a jelentőségre szert tett pillanatok és történettöredékek
különösebb ok-okozati összefüggés nélküli láncolata jön létre. Egy másik lehetséges út
magának az elbeszélés beszűkülési folyamatának a megmutatása. Ezt a törekvést részint a
narráció aktusának reflektálttá tétele, részint a műfaji hagyománnyal kialakított feszült
viszony valósíthatja meg: előbbire – mely Márton kedvelt, de ebben a kötetben
visszafogottabban érvényesülő eljárása – leginkább a középső novellából hozhatók példák,
utóbbi pedig az alcím által kiemelt kompozíciós elgondolás révén válhat hangsúlyossá.
A mi kis köztársaságunk hasonlóképp néz szembe a erőszak és kiszolgáltatottság,
üldözés és üldöztetés nivelláló hatásával. Már a regény első lapjain kiütközik a kérdés, hogy
az emberi s történelmi szerepek határainak elmosódásával a történésekben részt vevő
személyek miképp rajzolhatók meg mégis: „Úgy írjam-e le [a szovjet városparancsnokot],
mint keményvonalas pártfunkcionáriust, aki brosúrákból tájékozódik, vagy mint kapzsi
barbárt, aki a legyőzött idegen civilizáció értékeit egyszerre akarja megsemmisíteni és
megkaparintani?” (MKK, 21) Később – ha nem is általánosítható maradéktalanul – még
megbotránkoztatóbb ítéletet fogalmazódik meg: „Pajor, miközben elnézte a vérszomjas
arcokat, rájött, hogy ezek itt mind hóhérok, egytől egyig. Legfeljebb nem mindegyik ért
hozzá.” (MKK, 263) A regény zárlata pedig nyíltan vallja, hogy ebből a folyamatból – mint
arra korábbi utalásokból is következtethettünk – az elbeszélő sem vonhatja ki magát: „A
tükörbe nézve magamon is megfigyelhetném – amennyiben a tükröt még október végén el
nem vitték volna az oroszok –, hogy én is fokozatosan Mrázik elvtárs hasonmásává alakulok.”
(MKK, 365)
Lehet, hogy a narrátor döntően mi-formájú szólama egyfajta ernyőként képes
működni, de azokból a hangokból, amelyeket magába foglal, mind kevesebb őrizheti meg a
szabadságát (legföljebb a mesében), mind többet magával sodor a történelem: „ámulva
döbbenünk rá, hogy mi magunk vagyunk a Csipkár-különítmény. Még tegnap délután – a
legnagyobb titokban – aláírtuk a belépési nyilatkozatot” (MKK, 367–368). Az elbeszélői
távlat nem is annyira akkor szűkül össze, amikor egy korabeli hömpölyzugi átlagember
látásmódját követi/imitálja, hanem amikor fölszámolódik az őt alkotó, benne megszólaló
hangok közötti távolság és különbség. Ekkor zárul be az a rés, amely A mi kis
köztársaságunkban látni és láttatni engedett.
A regény elején a nyelvi formák önkényes-erőszakos egybeesése – talán a szavak
idegensége folytán – még magában hordozta a reflexiónak, a szavak egymásra
vonatkoztatásának, azaz a megértésnek a lehetőségét. A szovjet „felderítő alakulatnak ki
kellett tűznie a városházára a vörös zászlót, vagyis városunknak és vele együtt az egész
Hömpölyzugnak egyetlen puskalövés nélkül el kellett esnie, illetve, kevésbé megszokott
kifejezéssel szólva, fel kellett szabadulnia” (MKK, 19). A jelentés azonosság és különbség
között oszcilláló eldöntetlensége azonban már kezdettől tiszavirág életűnek sejthető, a
folytonosság jegyében vetítve előre az időlegesen elnyert szabadság elvesztését: „itt
nemsokára ismét szigorú rend fogja irányítani a dolgok menetét. Minden ízében másféle rend,
mint a korábbi volt, de nem kevésbé szigorú.” (MKK, 12)
A fizikai, etikai, egzisztenciális, történelmi kiszolgáltatottság olyan léthelyzetet teremt,
amelyben a szabad akarattól és az önalkotás lehetőségétől megfosztott szereplők animális
karaktert öltenek. Az állatmotívumok, valamint a bizarr hatalomgyakorlásként, egyúttal a
hatalommal való bánni tudás elsajátításaként értett domesztikáció a Te egy állat vagy!
világával is rokonítják a két újabb kötetet.[13] A mi kis köztársaságunkban fölmerül a lehetősége
annak, hogy a bevonuló katonák elől bujkáló plébános békává változott (MKK, 73–75),
Mrázik elvtárs és Najmán az égen viaskodó bikákként küzdenek meg egymással
(MKK, 115–116), a Kurt nevű disznó talán nem más, mint egy érettségi után rögvest a frontra
küldött, disznóólban rejtőző német katona (MKK, 207), sőt – némi félreértések okán – egy
éneklő papagáj tollazata is szolgálhat az álcázás eszközeképp (MKK, 208).
Az M. L., a gyilkos címadó írásában az animálisba forduló létezés a kötelező
szolgálatukat kezdő, hatalmi önkény szerint besorozott kiskatonák nyelvi megjelölésében is
kifejeződik: „Látszólag tehát egyformák voltunk. […] Mi tudniillik nyulak voltunk. Az én
időmben így nevezték a sorkatonaként szolgáló, előfelvett egyetemi és főiskolai hallgatókat.
[…] Molnár öreg katona volt, vagyis ember volt, emberi lény.” (GY, 10) Molnár Lajosból
azért is válhat kulcsfigura, mert minden kegyetlensége ellenére olyan átmeneti, az átjárás
lehetségességéről tanúskodó helyzetben van, amely a nyulak világában is felvillantani képes
az emberi találkozások távlatát. Ehhez szorosan hozzátartozik a lényét jellemző kettősség, a
benne vibráló és alakjának mélységet adó feszültség: „józan állapotában Molnár kiszámítható
és elviselhető volt. […] Viszont alkohol hatására […] egy szempillantás alatt őrjöngő
fenevaddá változott.” (GY, 14, Molnár kettősségéhez más összefüggésben lásd 36 és 62 is.)
A nyulaknak viszont még a személyiség reményt keltő, mert némi belső szabadsággal
kecsegtető ellentmondása sem adatik meg: „Nem voltunk sem ostobák, sem eltompultak.
Értelmes emberek voltunk, mihelyt egy-egy pillanatra el tudtunk vonatkoztatni attól, hogy
nyulak vagyunk. De hát éppen erről van szó: hogy szinte soha nem tudtunk elvonatkoztatni
tőle.” (GY, 29) Az elbeszélő számára éppen az elvonatkoztatás eme kivételes pillanatát, az
emberi mibenlét intenzív föltárulását jelenti a Molnárra való kapcsolat – esélyt a félelem és
egyformaság animális helyzete fölé emelkedésre.

1 A Kalligram Kiadó gondozásában megjelenő Márton-monográfia utolsó fejezete, melyben a zárójeles
oldalszámok – az előttük álló rövidítésekkel – az alábbi kötetekre vonatkoznak: GY = MÁRTON László, M. L., a
gyilkos. Történetek egy regényből, Kalligram, Pozsony, 2012; MKK = UŐ., A mi kis köztársaságunk. Regény,
Kalligram, Pozsony, 2014.
2 Már címével is erre utal FARKAS WELLMANN Éva, „Vessünk egy pillantást a közelmúltra!” Beszélgetés Márton
Lászlóval, Bárka, 2013/1., különösen 23.
3 A Te egy állat vagy! kötet A bárány című novellájának időkezelése szintén sokban rokon a legújabb regénnyel.
4 Az alcím értelmezése, a történetek viszonya, a könyv egysége – nem függetlenül a korábbi Márton-kötetekhez
fűződő viszony mérlegelésétől – a kritikai fogadtatás egyik alapkérdése: FARKAS Zsuzsanna, Történetek a
Kádár-korszak regényéből. Márton László: M. L., a gyilkos, Alföld, 2012/2., 104–107; KELEMEN Emese, „Úgyis
minden töredék”. Márton László: M. L., a gyilkos, Híd, 2012/9., 119–123; LÁSZLÓ Emese, Nyulak tűzvonalban
és hátországban, Márton László: M. L., a gyilkos, Jelenkor, 2013/4., 398–402; TARJÁN Tamás, Mindenha
szándék. Márton László: M. L., a gyilkos, Holmi, 2013/11., 1466–1469.
5 KELEMEN, i. m., 121.
6 Az Amit láttál, amit hallottál kötet több novelláját is Bodor rövidprózájával hozta összefüggésbe SÁNTHA
József, Éjszakai oldal. Márton László: Amit láttál, amit hallottál, Jelenkor, 2009/4., 462.
7 MÁRTON László, Az áhítatos embergép, Jelenkor, Pécs, 1999, 270.
8 Uo., 271.
9 Uo.
10 Ahogy az M. L., a gyilkos többek közt olvasható a Bodor Ádám-i prózaalkotás hagyománya felől, úgy A mi kis
köztársaságunkat – természetesen Gazdag Gyula A bankettje mellett – távolabbról Tar Sándor A mi utcánkjával,
még inkább Jiří Menzel Az én kis falum című filmjével lehetne összevetni – hasonlóképp egy sajátosan zárt,
kiszolgáltatott, mégis valamelyest öntörvényű közösség szatirikus elemektől sem mentes képét adván.
11 Az Izgalmas romokat is hasonló történeti látásmód jellemzi: „ezt a szép országot a törökök pusztították el
három napja vagy háromszáz esztendeje” (GY, 75).
12 Fichte műve – a szerző nevének említésével, ám nem az említett magyarításban – a Te egy állat vagy! kötet Az
egér című elbeszélésben is fontos szerepet játszik, a tökéletes állam eszméje pedig már a Wunschwitz lapjain is
fölmerül (MÁRTON László, Jacob Wunschwitz igaz története, Jelenkor, Pécs, 1997, 178).
13 További párhuzamot képez az „azok azok voltak” fordulat (GY, 25) megfelelése A varjú tárgyiasító
retorikájával. Az az anekdotikus motívum pedig, mely szerint Tőrös Kocsárd jobb keze előrenyújtott
mutatóujjával belebök a vele összeszólalkozó vitapartner szemébe (GY, 135), A féldisznó című elbeszélésben is
szerepelt.