Pajtás, kik ezek a pajtások? (Horváth Péter: Kedves Isten)

A Kedves Isten meglepően személyes könyv, egy sikeres művész emlékezése gyermekéveire és a
hendikepes indulásra. Horváth Péter író és rendező számos könyv (a honlapján 16 címet adott meg),
több film, színmű, hangjáték szerzője és alkalmaként rendezője. Írásai között szerepelnek ifjúsági és
történelmi regények is, legismertebb a Szerelem első vérig, amelynek nemcsak szerzője, hanem a
filmadaptáció társrendezője is. A Kedves Isten önéletrajzi ihletésű könyv, a fotók részben a szerzőt,
részben a családját ábrázolják. Valóban megrendítő történetet dolgoz fel, és talán furcsa ezt így
kimondani, de mivel ’56-tal, vagy pontosabban fogalmazva: a forradalmat követő megtorlással
kapcsolatos a regény témája, bizony történelmi regény. A fényképeken kívül sokat idéz a szerző a
korabeli sajtóból, bírósági ítéletekből, ami egyfajta dokumentumjelleget kölcsönöz a szövegnek.
Nyelvezetét, stílusát tekintve több egymástól jól elkülöníthető része oszlik a regény, erről később még
lesz szó, és ezek általában jól belesimulnak egy modern ifjúsági regény stílusába. A regény tehát egyfajta
személyes motivációval kiegészítve hordozza mindazon elemeket, amelyek Horváthot szerzőként
sikeressé tették. A könyv ilyen tekintetben abszolút hiánypótló, még mindig nagyon kevés olyan regény
íródik manapság magyarul, amely XX. századi eseményekre reflektál a fiatalok számára emészthető
formátumban.
Szellemes a regény alapötlete: egy tízéves fiú nevelőotthonba kerül, és a „Kedves Isten”-hez címzett
leveleiből bontakozik ki a történet. A magánlevél műfaja már önmagában is szubjektív, ezt a sajátos
szubjektivitást tovább fokozza, hogy a szerzőjük gyermek, a címzett, a „Kedves Isten” pedig kifejezetten
groteszkké teszi az amúgy igencsak valósághű történeteket. A történet nincs túlmagyarázva, az egyes
szám első személyű elbeszélő éppen csak annyit árul el a mögöttes történetből, hogy mondanivalója még
érthető legyen. A sajátosan megválasztott beszédhelyzet furcsa görbe tükörben láttatja a hatvanas évek
Magyarországát. Komikussá válik a hatalom, az unos-untalan ismételt politikai szólamok, a borzalmas
dalok, egyáltalán ez a mára szerencsére elfelejtett mozgalmiság. A gyerek szemével mindez egyébként
még csak nem is kínos, és ebben nagyon pontos rajzot ad Horváth, ő ezt az agyonideologizált világot a
valóság részének tekinti, nem nevet rajta, nem feszeng miatta, ő csak egy gyerek, aki éhes a szeretetre,
mint bárki ebben a korban. Ráadásul még a családjából is kiszakították, a nevelőotthon még
szerencsésebb korokban is emberpróbáló változás lett volna, így azonban különösen borzasztó megélnie
a ridegséget, amelybe kényszerűen belecsöppent. A fiúcska kínlódása azonban nem lesz megrendítő. A
történetek kedélyes anekdotázássá alakulnak, amiket egyébként rendkívül szórakoztató olvasni, az
emberi szenvedéstörténet azonban háttérbe szorul. A történet nem lesz hiteltelen, de valahogy kevésbé
fajsúlyossá alakul. És talán éppen a választott beszédmód zsákutcája ez: a szerző nem lép ki a kisfiú álarca
mögül, legalábbis a levelekben nem, és az, amit egy ilyen fiúcska tudhat, érezhet vagy mondhat egy
diktatúra mibenlétéről, egy elkeseredett, hetedíziglen való megtorlásról, az szellemileg egyszerűen
kevés. Vagy gondoljunk arra, hogy mit vagy hogyan képes megfogalmazni az ember ilyen idős korában az
Istenhez való viszonyáról. A regényben Isten inkább csak kellék, olyan a megteremtett helyzet, hogy
abban ő is benne van. És ez helyzetkomikumnak kétségtelenül jópofa. A szerző jórészt saját élményeit
meséli el, saját családi tragédiáját. Vélhetően az ő portréja szerepel a borítón. Itt egy úttörőruhába bújt
fiú szalutál teljes ünnepi pompájában, hogy mindenki kellően átérezze a helyzet fonákságát, a kép fölött
a cím: Kedves Isten. Emberileg érthető és abszolút rokonszenves, hogy a történet tragikus vonásait
egyfajta alsó nézőpontból ábrázolja a szerző, így nem fullad az elbeszélés üres pátoszba, nem lesz
szentimentális, ami egyébként nagy szó, ha az ember önmagáról ír. Így pusztán a gyerekszáj sugallta
aspektus egy állandóan jelen lévő helyzetkomikum forrása, ami a legkegyetlenebb történetet is
ironikussá, önironikussá teszi, így egyébként nyilván emészthetőbbé, lelkileg feldolgozhatóvá is. A
gyerekek világa ugyanis pontosan leképezi, ahogy az már lenni szokott, a külső világot, különös
tekintettel annak kegyetlenségére. A nevelőotthon belső, zárt világa durván és részvéttelenül ismétli meg
a külvilág eseményeit. Itt egyébként nagyon jó érzékkel tud kihagyni a szerző, a levél műfaja ugyanis tág
lehetőséget biztosít arra, hogy az elbeszélő valamit csak sejtessen, hogy valamire csak utaljon. És jó a
történet ritmusa abban a tekintetben, ahogyan a szerző váltogatja a drasztikus kimondás és az
elhallgatás különböző elemeit. Ezért folyamatosan fenn tudja tartani az érdeklődést, a levelek
olvasmányosak és – különösen az ötletes humor miatt – szórakoztatóak.
A regénybeli idő lineárisan halad előre a történettel, a leveleket író kisfiú intézetben töltött idejével
párhuzamosan. Aztán kitekintünk ebből a történetből, megismerjük a közvetlen előzményeket, vagyis a
papa ’56-os tevékenységét, aztán a művésznő édesanya küzdelmét, hogy valahogy életben maradjon.
Aztán visszamegyünk még régebbre, jön egy kis családtörténet, és aztán megint vissza a jelenbe, a
bírósági tárgyalás idejére, majd az ítélethez. A regény végén a papát feltételesen szabadlábra helyezik, és
dolgozni kezd. Őszintén szólva: elég meglepő ez a külső történés, valahogy nem következik a levelekből
egy ilyen külső elbeszélés. Mintha nem bízott volna az olvasóban a szerző, megírta azt a történetet, amit
jó érzékkel kihagyott a levelekből. Minden, amit a szerző a levelekben csak sejtet, kerek történetként
megjelenik minden második fejezetben. A regény egésze ugyanis két szálra tagolódik. A páratlan
fejezetekben halad előre a levélregény, míg a párosak egyfajta különös betétként, háttéranyagként,
lábjegyzetként szolgálnak az elsődleges történethez. Ezekben a páros fejezetekben a szerző vagy meg
sem jelenik elbeszélőként, mert valamilyen kordokumentumot, ítéletet, vizsgálati jegyzőkönyvet idéz,
vagy mintegy saját magát szólítva tanúnak, felidéz egy gyerekkori történetet, esetleg egy lexikoncikk
stílusában közöl valamilyen információt. Az a baj ezzel, hogy ez lábjegyzetnek egyszerűen hosszú, ha az
ember nem kortörténész, akkor nem hozzák lázba a bírósági anyagok. Nem tudom, milyen gyerekként
olvasni ezt a regényt, de azt gyanítom, hogy ezekkel a közbeszúrt információkkal nem tudnak mit
kezdeni. A jogi szakszöveget valószínűleg nem is értik. A szöveges kordokumentumok közlésével azonban
a legnagyobb probléma nem is ez. Vélhetően azért kerültek bele a könyvbe, mert mai ésszel
felfoghatatlan, hogy mi alapján ítéltek el akkortájt embereket, hogy mi döntött el sorsokat
végérvényesen egy bírósági tárgyaláson, és ma ezt újraolvasni dokumentumként hajmeresztő. És ez így is
van. Ám a szépirodalomnak sajátos szabályai vannak, és ami kordokumentumként olvasva meghökkentő
és izgalmas, az egy regényben terjengős és unalmas. Ez nagyon igazságtalan, mert ha az ember csak
önmagában az ítéletet vagy a szerző édesapjának iratanyagát olvassa, akkor óhatatlanul is arra gondol,
hogy regényben ez milyen klassz lenne, hogy ez hihetetlen, hogy önmagában mennyire groteszk. És hogy
mindezt örök tanulságul még le is írták, ezt egyszerűen nem lehet elhinni. De a regény, még ha
tényregény is, azonban máshogy működik. Ezek a betétek ilyen terjedelemben és gyakorisággal idegen
testként hatnak, olyasmit magyaráznak meg és bővítenek ki, amit a levélregényes részben egyébként
már így vagy úgy elmeséltek, vagy a regény szempontjából feleslegesek. Mivel a fejezetek váltakoznak, a
páros fejezetek kizökkentik az olvasót a beleérző, azonosuló olvasásból. Érdekes, hogy a szövegbe
betoldott fényképek, rajzok, plakátok nem keltenek ilyen idegen hatást. Sőt, valóban hitelesítik az
elbeszélést, növelik a személyességet, olykor idézőjelként működnek, általuk is kifejeződik az irónia,
megjelenik a történet egy másik oldala. A levélregényes szál legjellemzőbb része egyébként éppen a
személyesség, ami hitelessé és érdekessé is teszi a történetet.
Mindent összevetve lehet szeretni ezt a könyvet, elsősorban azért, mert szórakoztató olvasmány, az
ifjabb generációk pedig okulhatnak is belőle, megismerhetik a történelem egy darabkáját az egyik
résztvevő szemszögéből, így egy kicsit a tarkójukon érezhetik Hruscsov és Kádár leheletét. Tehát ha nem
akarjuk fejlődésregénynek olvasni a Kedves Istent, ha nem akarunk benne többet látni, mint szellemes,
de őszinte visszaemlékezést, akkor nem fogunk csalódni.