„testi dolog maradt ránézve a verés” — Móricz Zsigmond Családi fénykép című elbeszélésének szemiotikai elemzése (tanulmány)

Az 1938-as esztendő nem tekinthető különösebben jelentősnek Móricz Zsigmond novellaírói
munkásságában. Legalábbis e műfajba sorolható alkotásai 1974-ben megjelent negyedik
kötetének tanúsága szerint, melyben tizennyolc novella olvasható ebből az időszakból.[1 ]
Legtöbbjük, kevés kivételtől eltekintve, házastársi konfliktusokat dolgoz fel. Nem egyen
érződik a kidolgozatlanság, a kiforratlan vázlatosság vagy a didakticizmusba hajló
erőltetettség. A helyzet azonban nem ennyire lesújtó: a gyengébb és erősen közepes művek
mellett azért akad három olyan is, amely feltétlenül figyelmet érdemel, s részletesebb
szövegelemzések tárgyát képezhetné a jövőben: Mater dolorosa, Fanyar szívek, Családi
fénykép. A továbbiakban ez utóbbit veszem közelebbről szemügyre, amely több szempontból
is kiemelkedik a sorból, s véleményem szerint Móricz (leg)jobb novellái között kell számon
tartanunk.[2]
A Családi fénykép című novella eddig kívül maradt a Móricz-értelmezők látókörén
(engem is beleértve). Ha egy esetleges érdeklődőnek – a tartalomfölmondás sarkító
leegyszerűsítésének kockázatát is vállalva – röviden össze akarnám foglalni, miről is szól,
akkor a következő rezüméhez folyamodhatnék: egy református lelkész fiatal feleségét családi
fotózás végett hazahívják a szülei. Még az útiköltséget is elküldik neki. Mivel a pap portáján
minden háztáji munkát maga végez, nem tud könnyen szabadulni. Ezért csak azután szól a
férjének az elutazás szándékáról, hogy előkészített mindent, és a szomszédból sikerült
kisegítő munkaerőt találnia arra a néhány napra, míg odalesz. A pap nem díjazza felesége
kezdeményező-készségét, éktelen düh fogja el, és egy nádpálcával véresre veri őt. Három nap
után – kelletlenül és fenyegetések kíséretében, de – mégis elengedi szüleihez. A verésben és a
nagylelkű „kimenő” utólagos engedélyezésében a fiatalasszony férje iránta való szeretetének
jelét véli fölfedezni.
Ebből a szándékoltan tömör, elliptikus ismertetésből még nem derül ki, miért
emelkedik ki ez a szöveg az év móriczi novellaterméséből. Persze, bizonyos olvasók számára
már önmagában az írói bátorság, nevesül a családon belüli erőszak, illetve a nők fizikai
bántalmazása tabujának feszegetése elegendő indok lehet arra, hogy ráirányuljon a figyelem.
A téma társadalmi időszerűsége azonban még nem szavatol a poétikai megformáltság
színvonaláért. Ennek, mármint a Családi fénykép narrációjának, szerkezeti felépítésének,
stilisztikai jellemzőinek és karakterformálási metódusainak a feltárása már az irodalmi
ábrázolás hogyanját érinti, ezért minden erre vonatkozó közelebbi fogódzó szükségszerűen
maradt ki a novella fabulájának előbbi kivonatából. És kimaradt annak a három legfontosabb
kérdésnek a reflexiója is, melyek megválaszolása már csak kifejtett értelmezés formájában
lehetséges: 1. Miért vesszőzi meg oly kegyetlenül a feleségét a pap? 2. Hogyan, mivel éri el
mégis az asszony, hogy ura megváltoztassa korábbi elhatározását? 3. Hogy fér meg egymással
a házastársi szeretet és a fizikai bántalmazás – ráadásul egy papházasság keretei között?
Interpretációm e kérdések köré összpontosul majd, melyeket az irodalmilag,
közelebbről a narratív módon reprezentált, azaz elbeszélői és szereplői perspektívákból
egyaránt megjelenített, élvező és szenvedő test tematikája felől igyekszem megközelíteni. Ezt
a szempontrendszert maga a történet irányozza elő, amennyiben a szereplői viszonyrendszer
kiépítésében és a cselekmény konfliktusteremtő dinamizálásában kitüntetett szerepet juttat a
saját test és a másik teste olvasásának, mely a nevetés, az evés és a verés jeleinek (gesztus,
mimika, hang, szimptóma, seb) értelmezésén keresztül valósul meg. Indokolt tehát a
novellával kapcsolatban a test irodalmi szemiotikájáról beszélni. Tegyük hozzá, hogy nem
először irányul erre a figyelem a szakirodalomban. Számos regény, kisregény és novella
bizonyítja, hogy milyen produktívan, a nüánszok iránti kiváló érzékkel aknázta ki Móricz
egyfelől a gasztronómia,[3] másfelől a nevetés4 motívumainak jelentésképző gazdagságát főként
a szereplők jelleme, rejtett kommunikációja és egymás közötti érzelmi kötődéseik árnyaltabb
ábrázolása érdekében. A fizikai erőszak, s azon belül is a verés egyelőre még nem volt tárgya
ilyen jelközpontú elemzéseknek.
Narráció és szerkezet
A novellában az egyes szám harmadik személyű elbeszélői forma érvényesül. Hozzá
kell azonban tenni, hogy folyamatos az ide-oda mozgás a narrátor hangja és a szereplők belső
szólama között, Móricz tehát a pszichonarráció és a szabad függő beszéd ritmikus
váltakoztatására épülő technikával él, amely mindig is elbeszélő-művészetének erősségei közé
tartozott. A két narratív forma egymásba ékelésének (közelítés, beleolvadás) és
szétcsatolásának (leválás, elidegenítés) dinamikája a nézőpontváltások gyakoriságát vonja
maga után. Ennek eredményeként az olvasó nemcsak a szereplők hangosan ki nem mondott
magánbeszédébe lát, illetve hallgat(hat) bele, hanem ütköztetni tudja azok egymásról alkotott
képét is.
A történet hét számozott, különböző hosszúságú részre tagolódik, melyek közül a
legrövidebb – az általam használt kiadásban – két oldalt (3. és a 6.), a leghosszabb (7.) hat
oldalt tesz ki. A verésre az 5. részben kerül sor. Az ezt megelőző szakaszok a helyszín és a
családi viszonyok jellemzésében, illetve a konfliktust okozó családi meghívás exponálásában
érdekeltek, a két utolsó pedig a testi-lelki lábadozás és a megengesztelődés folyamatát mutatja
be.
A cselekmény középpontjában egy, az elbeszélő által is „furcsának” nevezett
házastársi viszony bemutatása áll. Ez a furcsaság a nagy korkülönbségből (a férj
negyvenhárom, a feleség huszonhárom éves) és az eltérő alkati sajátosságokból eredeztethető.
A verésbe torkolló konfliktus és későbbi feloldásának megértéséhez elengedhetetlen e
párkapcsolat részben lélektani és – miként majd látni fogjuk – részben valláserkölcsi
háttérnek az ismertetése.

Test, alkat, kor
Móricz novellájában a kontrasztos szereplőábrázolás módszerét követi. Milka, a
feleség jó húsban lévő (de nem kövér), vérbő, erős, egészségtől kicsattanó és szemrevaló
fiatalasszonyként van megrajzolva, aki bírja és szereti is a fizikai munkát. Férje vele szemben
az ellentétes pólust képviseli: magas, szikár, csontos ember, megfáradt, öregedő testtel, lógó
bajusszal, aki szeret lustálkodni, és ideje nagy részét a könyvei között és a hivatalában tölti. A
test és a kedély mindkettőnél összhangban van egymással: a papné alapvetően életvidám,
derűs természetű személyiség, sokat nevet és félhangosan dúdol magában, a pap viszont
hozzá képest túl komoly, mogorva, aki állandóan zsörtölődik.
A kettejük közti nagy korkülönbséget azzal is hangsúlyozza Móricz, hogy az asszony
esetében a gyermekiség, a férfi esetében pedig az öregség vonásait nyomatékosítja. Milka
állandó nevetgélése és tréfálkozása gyermekes viselkedésre vall, legalábbis a férj benyomásait
közvetítő narrátor értelmezésében, ami azt jelenti, hogy elmarasztalásként, nem pedig bókként
(infantilis báj) esik latba. Először az elbeszélő tesz említést arról, hogy a papné „oly
könnyedén tudott nevetni, mint a hároméves gyermek” (806.), utána pedig a pap szokásos
reggeli morgolódása közben jegyzi meg magának, hogy felesége „minden semmiségen olyan
jóízűen tud nevetni, mint valami kisbaba”, s „úgy viseli magát, mintha kisiskolás lány lenne
és a sok nevetéstől nem lehet kivárni, míg vizet ad a mosdáshoz.” (807.). A szexuális
éretlenségét és tapasztalatlanságát szintén a lelki kiskorúságon keresztül reflektálja az
elbeszélő: „Szerelem legtávolabbról sem érintette meg a szívét. Huszonegy éves volt és még
gyermek maradt, mint tizenkét éves korában, akiben semmi más nincs, mint szülei iránti
engedelmesség, és a felnőttek iránt való tisztelet.” (824.)
Ez a beállítódás is magyarázza a papné későbbi megalázkodó viselkedését, hogy a
verést követően nem tesz szemrehányást a férjének, sőt megérdemelt büntetésként könyveli el
azt. A pap és a papné viszonya ugyanis a tanár – diák, illetve a szülő – gyermek viszonyhoz
válik hasonlatossá, s az összevetés alapja mindkét esetben a fizikai bántalmazás: „Az asszony
halálsápadt lett és oly rémülettel nézett az urára, mint a gyermek a tanítóra, aki botozni
kezdi.” (822.) „A férjnek joga van megverni a feleségét, mint apának a gyermekét.” (830.) Ez
utóbbi belátás már rögtön a vesszőzés másnapján is megfogalmazódik benne: „A
korkülönbség is akkora volt köztük, hogy még csak egy villanásra sem jutott eszébe, hogy a
férjének, a papnak talán nem lett volna joga vele azt tenni, amit tett. Ó, ez a legtávolabbról
sem kísértette.” (823.)
A pap öregségét mindenekelőtt kedvetlenségével és lomhaságával jelzi a narrátor:
„Lassan s oly nehézkesen mozgott előre, hátra, mintha semmi élet nem volna már benne, és
semmi célja nem volna az egész életével.” (825–826.) „[…] lógó léptekkel elcammogott,
vissza a hálószobába.” (807.) Még „kegyetlenebbek” azonban feleségének hangosan vagy
csak belső magánbeszéd formájában elhangzó, hajlott korára utaló megszólításai: „Jaj papa –
kiáltott fel –, de boldog vagyok, egyél csak…” (814.) „Ó, soha hozzá nem ment volna ehhez
az öreg emberhez […]” (823.) „Lehetett rajta nevetni, hogy egy ilyen vénember úgy prüszköl,
mint egy mérges kandúr.” (807.) „Ha nem bírta ezt az idős, tekintélyes és félelmetes bácsit
tegezni?” (827.) A pap korának testi tünetei is vannak. A rossz alváson és rossz emésztésen,
illetve az étvágytalanságon kívül szó esik „nagy, eres” kézfejéről (813.), romlott, mozgó
fogairól (826.) s arról is, hogy ajkai „kékesek voltak, gyűröttek s bágyadtak”. (814.)
Amennyire „kívánatos” tehát, külsejét tekintve, a feleség, annyira visszatetsző a férje.
Ahogy már említettem, a papné könnyen és sokat nevet, a papot viszont ezzel szemben
sohasem látjuk nevetni, még csak mosolyogni sem. A narrátor meg is jegyzi róla, hogy
olyannyira „komoly ember volt, hogy bosszantotta, ha valaki kacag, pláne, ha a felesége.
Akkor ő mingyárt mérgesen nézett s dúlt-fúlt.” (811.) Amikor a papné tétovázik, hogy aláírja-
e vagy sem az útiköltség átvételét igazoló postai utalványt, szintén majd szétveti őt a düh: „Ne
röhögj már, a teremtette… írd oda a neved… csak ez a krucifiksz röhögés…” (809.) Egyszer
esik csak szó a férj jókedvéről, s egyáltalán nem mellékes, hogy ez épp lappangó erőszakos
hajlamát villantja meg. Amikor ugyanis nagy gondosan és komoly ábrázattal kiválasztja egyik
kedvenc nádpálcáját, amivel majd elveri a feleségét, ezt olvassuk róla: „[…] ha jó kedve volt,
mindig azzal ment a faluba, mert azt szerette suhogtatni.” (821.)
Más értelemben, de kontrasztos szerkesztés nyilvánul meg abban is, hogy míg Milka
szépségének és fiatalos életerejének jellemzése – az emelkedett és túlzó kifejezések hatására –
helyenként már-már földöntúli, mondhatni mitikus magasságokba szökik,[5] addig a papé –
mind külsejét, mind személyiségét tekintve – sokkal inkább a groteszk pólusa felé mozdul el.
Már a papnéról adott első leírás is alakjának érzéki robosztusságát állítja előtérbe: „Gyönyörű
teste volt a fiatal papnénak. A gyertyafényen imbolygott az árnyék, fehér réklijén. Csak úgy
dagadtak idomai. Hatalmas karja, pompás melle és sugárzó szépsége, mint a frissen nyílt
liliomszál a gyenge szélben. […] megnyújtóztatta, megropogtatta hatalmas derekát […], tíz
ujjal helyrecsavarta roppant haját”. (806.) Ezzel szemben a pap alakja – aluszékonyságának,[6 ]
állandó kolerikus prüszkölésének (826.), a sok békétlenségtől megnyúlt orrának (813.),
bizalmatlan és zsugori természetének[7] köszönhetően – többször is komikus megvilágításban
kerül elénk.  
A házasság mint isteni szolgálat
A házastársak közti viszonyt a merev, patriarkális alapú hierarchia jellemzi. A férj és
feleség kapcsolata az úr és szolga viszonyát képezi le. A pap az, aki irányt, parancsot oszt, tilt
vagy engedélyez, a papné pedig végrehajt, alázatosan kiszolgál és mindenben alkalmazkodik.
A férj még azt sem szerette, „ha az asszony nem kérdésre felel, hanem magától akar valamit
mondani: egy asszony ne mondjon semmit, az a legjobb.” (829.) Illetve: „[…] kétszer nem
szeretett semmit se elmondani, azt várta, hogy ha egyszer valamit kimond, akkor az már
szentírás legyen, és törvény és beteljesedjék.” (827.)
Már a lánykérés körülményei is ezt a szereposztást vetítik előre, hiszen nem kölcsönös
vonzalmon alapuló megegyezés előzi meg a frigyet, hanem egyoldalú döntésből fakad: azt
olvassuk ugyanis, hogy a pap volt az, aki a fiatal, a szerelem terén teljesen tapasztalatlan lányt
„egy látásra kiválasztotta magának” (824.). Fontos azonban hozzátenni, hogy Milka nem
tiltakozik ez ellen, sőt: valóban kiválasztottnak tekinti magát, a szó teológiai értelmében. Nem
tetszik neki a férfi, aki korát tekintve az apja lehetne, sem rokonszenvet, sem érzéki vonzódást
nem érez iránta. De nem is emiatt megy hozzá, hanem azért, mert saját érdemeit messze
meghaladó megtiszteltetésnek tartja, hogy Istennek épp rá esett a választása. „El lehet-e egy
fiatal lánynak szebbet, magasabbat és tisztábbat képzelni emberi sorsnak, mint hogy egy pap
felesége legyen. Ez olyan rendkívüli megtiszteltetés volt, hogy csak összeomlani s hálákat
rebegni Istennek.” (823.) Úgy érzi, hogy ha a pap szép lenne, karcsú és fiatal, akkor „már nem
volna olyan isteni tisztelet az ő cselekedete, ha odaadja magát”, hanem „éppen oly bűn, mint
amilyen minden nőé, aki férjhez szokott menni alacsony emberi, földi indulatokból.” (824.)
Az előbb idézett gondolat is rávilágít arra, hogy Milka egy apácalelkületű fiatal lány,
aki kötelességtudóan, a középkori szentek alázatával és türelmével végzi el mindazt a munkát,
amit az isteni elrendelés rárótt. E szakrális női szerepkört erősíti mély vallásossággal párosuló
szolgai magatartása, szűzies viselkedésmódja és szexuális öntudatlansága is. Azt olvassuk
róla, hogy „mindig egy nagy érzés és egy legmagasabb kötelesség volt benne: Isten hite és
szolgálata. Hiszen soha nem evett s nem ivott szabályszerű étkezésnél, míg meg nem
imádkozott és soha el nem aludt, míg istennel nem közölte a szokásos imát s fel nem kelt
nappali munkára, míg két szóval nem köszöntötte istent.” (823.) A sok munka miatt a
házasságban erre már nem igazán marad ideje, s csak lopva tud imádkozni, de amikor sikerül
visszavonulnia a szobájába, „egész testének tartásában az istenfélelemnek, istentiszteletnek és
lelki megalázkodásnak mozdulatai” (Uo.) köszönnek vissza. Házassága előtt és a verés
másnapján egyaránt imádkozik, s nem a perlekedés vagy a szemrehányással vegyes indulat,
hanem az alázatos elfogadás hangján.[8] A narrátor egy külső jellemzés részeként a szentség
külső attribútumát, a glóriát is társítja alakjához: „A papné szinte fehér lett a sok pelyvától,
mert nem volt a fején semmi, se kendő, se kalap, csak az a gyönyörű szép nagy hajkorona,
mint a glória.” (812.)
Az előbbiek fényében érdemes emlékeztetni arra is, hogy a szlávosan hangzó Milka
nemcsak a Kamilla, a Ludmilla vagy az Emília becézett formája, hanem ismeretlen eredetű
bibliai név is.[9]
A narrátor nem avat be minket a házaspár hálószobatitkaiba, néhány kifejezés azonban
arra enged következtetni, hogy szexuális életük nem mondható különösebben eseménydúsnak.
Erre célozhat a hajnali készülődését bemutató jelenetben az a félmondat, mely szerint a papné
„még a félsötétben is betöltötte szépségével a nagy, unalmas hálószobát” (806.) A
metonimikus, térbeli érintkezésen alapuló szókapcsolat (unalmas hálószoba) jelzője az adott
helyen lezajló események egyhangúságára, érdektelenségére éppúgy utalhat, mint bizonyos
események hiányára (az alváson kívül más nem történik a hálószobában). Még az sem zárható
ki, hogy Milka érintetlen. A pap az említett jelenetben nem mutat érdeklődést az ágyból
álmosan kikászálódó felesége bájai iránt. Inkább elfordítja tőle a tekintetét – nem
szemérmességből, hanem egészen más, kicsinyes, önző okból: „[…] igyekezett nem nézni rá,
mert morális ember volt, s mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a kocsis el ne lophassa a
zabot.” (806–807.)[10 ]
Nem úgy más férfiak a faluban. Az elbeszélő ugyanis a feleség jellemzésébe külső
személyek nézőpontját is bevonja, akik le sem tudják venni a tekintetüket a fiatalasszonyról.
Erről akkor bizonyosodhatunk meg, amikor a postára igyekvő Milkát először a nyugdíjas
tanító, majd a jegyző szemével látjuk egy pillanatra. Mindketten azt látják meg benne, amire a
pap vak marad: a fiatal, vonzó szépségű nőt. A tanítót kertészkedéséből zökkenti ki a papné
megjelenése, olyannyira, hogy alig tud visszatérni a munkájához: „Már nem is látta, csak
képzelte, de csak nem bírt a metszéshez fogni újra, úgy megzavarta a szép papné sugárzó
mozgása.” (811.) A jegyző pedig kéjsóváran és irigyen bámul utána: „[…] szeme éhesen itta
be a papné szépségét s nagyon sértette, hogy ilyen szépség lehet ebben a faluban s ő ehhez
még csak hozzá sem szagolhat.” (812.) Milka azonban mindebből, mármint a férfiak
ráirányuló, csodáló és vágyakozó pillantásaiból mintha mit sem érzékelne. Igaz, hogy „oly
élénken nézett, mintha folyton viszonozni akarná, hogy ránéznek” (812.), nincs azonban
tisztában női vonzerejével, azzal, hogy – miként a narrátor megjegyzi – a szépsége „nem fér el
ebben a kis faluban, olyan mintha fáklyát gyújtanak a nádkunyhóban, leég tűle az egész.”
(uo.) A fiatal papné – Veresnével, Miskolczynéval és Móricz más, férjüktől elhanyagolt női
szereplőivel ellentétben – nem mutatja a szexuális kielégítetlenség jeleit, és, talán éppen ezért,
nem is flörtöl senkivel a környezetében. „Legjobban szeretett otthon lenni s a szép állataival
foglalkozni.” (811.) A jegyző is pont ilyennek látja őt: „[…] ez oly vadóc, hogy a világon
semmire se jó, csak libákat etetni […]” (812.)
„kettesben a nagy tál túróscsuszával”
A novella legemlékezetesebb része a negyedik, ebédelési jelenet, ami egy
aprólékosabb gasztroszemiotikai elemzést is megérdemelne. Terjedelmi okokból azonban
most ettől kénytelen vagyok eltekinteni, s csak a szöveg értelmezése, mindenekelőtt a
karakterrajz és a szerepkörök árnyaltabb megvilágítása szempontjából fontos mozzanatokra
hívnám fel a figyelmet.  
A fejezet három szakaszra bontható. Az első a papnak egy tál túrós csusza
elfogyasztása feletti belső vívódását jeleníti meg, a második az asszony evési szokásait, a
harmadik pedig azon hibavaló igyekezetét mutatja be, hogy férjét a tervezett elutazással
kapcsolatos álláspontjának kinyilvánítására kényszerítse. Az ebédlőben játszódó, kiválóan
ütemezett, feszültséget és humort vegyítő, számos apró megfigyelést tartalmazó jelenet
részben megerősíti, részben pedig újabb vonásokkal gazdagítja a házaspár portréját.
A párkapcsolat hierarchikus viszonyainak rendje a konyha körüli teendőkben is
érvényesül. A feleség mindenben a férj utasításait követi, a menü összeállítása egyedül az ő
hatáskörébe tartozik: „Igaz, túróscsuszát mondott, mikor kiadta a parancsot, hogy mit
főzzenek […]” (812.) De nem mindegy, hogy a választott ételt hogyan és milyen
alapanyagokból készíti el az asszony, a pap erre vonatkozó instrukcióinak betartására is
kényesen ügyel. S ha valami nem az elképzelései, az ő szája íze szerint készül el, azt nem
hagyja szó nélkül. Egy későbbi részből azt is megtudjuk, hogy „szerette a reggelit már az első
naptól kezdve az ágyban fogyasztani el. Oda kellett neki készíteni a nagy tálcán a levest, főtt
gyenge tojást, vajat, sót, paprikát, túrót, száraz sonkát, szalonnát és retket.” (826.) Némi
rosszmájúsággal hozzátehetnénk, hogy bezzeg feleségét korántsem „fogyasztja” ilyen
étvággyal és rendszerességgel.
A fiziognómiai és a habitusbeli ellentét az evéshez való viszonyukban is
megnyilvánul. Míg a feleség jó étvágyú és habzsolja az ételt, a férje kényes a gyomrára, nem
bírja már a húsos és zsíros fogásokat, ezért gyakran csak kedvetlenül turkál a tányérjában. Így
van ez az említett jelenetben is, ahol egy tál túrós csuszával néz farkasszemet. Jól tudja, hogy
rosszul lesz az elfogyasztani kívánt – s Móricz által oly érzékletesen leírt – zsíros ételtől,
mégsem tud neki ellenállni. Egyrészt alkati gyengeségből: „Annyi energia azonban sohase
volt benne, hogy lemondjon valamiről, ami jó.” (813.) Másrészt, mert férji tekintélyén esne
csorba, ha otthagyná, mivel ő volt az, aki parancsba adta az elkészítését. Harmadrészt pedig
azért, mert az elfogyasztása a fiatalság illúziójával ajándékozza meg őt. Az étel láttán ugyanis
felidéződik benne diákkora, amikor „féléletét odaadta volna egy ilyen tál túróscsuszáért”
(813.). S amikor a dietetikai veszélyre fittyet hányva megpakolja a tányérját, kicsit úgy érzi
magát, mintha visszament volna az időben: „És csak szedte, csak szedte, csak szedte. Olyan
halmot kirámolt a tálból, mintha valóban teológus korába vélte volna vissza magát.”(814.)
A szöveg nagyon plasztikusan ragadja meg azt, ahogyan a férfiban harcol egymással a
józan ész és a testi (ét)vágy. Egyre savanyúbb ábrázattal, ugyanakkor egyre elszántabb
tekintettel bűvöli a tésztahalmot: „[…] mohón vágyott az ínye erre a remek, erre a felséges
csuszára, de bent a gyomra máris nedveket és undorokat váltott ki, hogy mi lesz itt, ha a gazda
beléje pakolja ezt a nehéz, emészthetetlen remek ételt.” (814.) S Móricz, tőle némileg
szokatlan módon, ezt a hezitálást az étel szemszögéből is bemutatja, ironikus derűt lopva be
ezzel a leírásba: „Lehetséges, hogy a túróscsusza is éppen úgy iszonyodott attól, hogy ebbe az
emberbe belekerüljön… Mert hát, ha a túróscsusza ugyanígy végiggondolja a dolgot, mi
öröme lehet abban, hogy ebbe a nyomorúságos konstrukcióba helyezze el saját magát…”
(814.)
A pap rosszulléte csak fokozódik a felesége megérkezése után, mivel az, félreértvén a
kiadós adag látványát, az összes maradék tepertőt rákanalazza az ételére: „[…] a papot a
hideg rázta, pedig igazán csak ezt szerette legjobban...” (814.) Milka kétszer annyi túrós
csuszát szed a maga tányérjába, mint az ura, akinek reakciójából nyilvánvalóvá válik, hogy
mogorva, indulatos természetének egyik gyökere az irigység. A pap nem tudja elviselni, hogy
párja húsz évvel fiatalabb nála: „[…] ez a bitang asszony mit akar avval a fiatal gyomrával,
ah, hogy csak fiatalnak érdemes lenni, de neki mikor fiatal volt, nem jutott ilyen finom
falat…” (815.)
Milka evése a jókedv, a habzsolás és olykor a játékosság[11] jegyében telik, miközben az
animalitás vonásait mutatja. „Az asszony leült, roppant élvezettel hozzáfogott enni,
csámcsogott, zsíros volt a szája széle, az arca ragyogott, világoskék, nefelejtskék szeme
fénylett és a hangja oly harsány volt, hogy a falak rengettek. […] Fehér tokája remegett, olyan
volt, mint egy pompás jorksiri s kéj volt az egész testében a nagyszerű ételtől.” (815.)
Valamivel később pedig: „[…] már mint a gém, csak bekapta azt a rengeteg túróscsuszát […]”
(815.) A szöveg más, különböző nézőpontokhoz kötődő kijelentéseiben is állatias jegyek
társulnak alakjához. Amikor a férje a postára küldi, így hárítja el: „Ilyen malacmódra nem
mehetek, a malacok meg nem engednek, hát ezért. Már én is malac vagyok – tette hozzá
kacagva […]” (811.) Amikor aztán, átöltözve, mégis végigmegy a falu utcáján, saját állatai
ráismernek, és üdvözlik őt: „Ki hitte volna, megismerték őt a libák, s nagy gágogást csaptak a
parton.” (812.) A nevetése a kakasra emlékeztet: „Hátravetette a fejét, mint a kakas, ha
kukurikol s harsányan és nagyon kacagott.” (815.) A pap pedig egy alkalommal, jövő-menő
természete miatt, százlábúhoz hasonlítja, mert úgymond „egyszerre százfelé szalad” (808.).
Milka hiába várja, hogy férje bármit is szóljon családlátogatása tervével kapcsolatban.
Az csak hallgat, dömhög magában, majd végül, az evést félbeszakítva, lemegy a pincébe
borért. Az elkeseredett fiatalasszony derűje odavész, kacagása sírásba megy át, és – ha csak
egy röpke pillanatig is – erőt vesz rajta az öregedés elkerülhetetlenségének nyomasztó tudata.
Móricz ezt is a test felől, a szereplő saját testhez való viszonyának megváltozásán, konkrétan
a kéz elidegenedésének tapasztalatán keresztül[12] reflektálja: „[…] egyszerre csak megrettent.
Észrevette, hogy a körmei mintha már nem is az övéi volnának. Vastagok lettek és
repedezettek a sok munkától. S az egész keze legelőször kezd elromlani, a bőre már nem üde
és nem sima, hanem érdes, mint a csizmán érdes és durva lesz a bőr, ha sokat járnak vele a
latyakban… Meg fog ő is öregedni a férje mellett, elvész a szép fiatalsága és semmi sem
marad belőle, még csak egy szép emlék sem […]” (817.) E gondolatmenet kifutásaként derül
fény arra is, hogy nemcsak szülei és testvérei viszontlátása miatt fontos neki ez a családi
fényképezés, hanem legalább annyira szeretné azt is, hogy most még viruló fiatalsága és
szépsége meg legyen örökítve.

„Verni szereti”
A verési jelenetet az 5. rész tartalmazza. A móriczi drámai novellák hangulatát idéző
gradáció vonul végig ezen a szakaszon. Az elején a bánatos, elkeseredett, családja után
vágyakozó Milkát látjuk, aki még nem tudja, hogyan jut el a közös fényképezésre. Amikor
egy alkalommal a szomszéd lány maga ajánlja fel neki, hogy szívesen segít a ház körüli
munkák elvégzésében, mentő ötlete támad: mire indulnia kell, betanítja őt, s így nem marad
támasz és felügyelet nélkül az gazdaság. Megcsillan tehát a remény, s valamelyest oldódni
látszik a vágy és a kötelesség belső konfliktusából eredő feszültség. Persze, a neheze még
hátra van: meg kell győznie a férjét, hogy elengedje őt.
Sokáig halogatja a bejelentést, várva az alkalmas pillanatot, míg végül egy jól sikerült
vacsora után, egy elszólást követően, előrukkol a tervével. Ezután egy olyan párbeszéd veszi
kezdetét, melyben Milka izgatottan és hadarva beszél, igyekezvén minél hamarább túl lenni a
vallomáson, miközben a pap csak rövid kérdésekkel szakítja meg a rapszodikus szóáradatot.
A kérdések az asszony tervének részleteire vonatkoznak, fogalmazásmódjukból és az
elbeszélő szűkszavú kommentárjaiból azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a férfi már
tisztába jött a helyzettel, csak valami miatt újra és újra hallani akarja annak lényegét. Ez a
családi kérdezz-felelek akkor válik egyre feszültebbé és baljóslatúbbá, amikor a pap egy
nádpálcát vesz a kezébe, s úgy kérdez vissza, úgy ismételteti meg azokat a válaszokat, amiket
korábban már hallott (tényleg, akárcsak egy diákját feleltető tanár). Mintha szándékosan,
önkínzó igyekezettel hergelné magát. Érzékeljük, hogy egyre inkább forr benne a düh, s csak
azt várjuk, mikor és milyen formában robban ki belőle (végre) a visszafojtott indulat. De erre
csak mintegy két oldalt kitevő késleltetés után kerül sor, mert ez is egyike azon tipikus,
drámai erővel ábrázolt jeleneteknek, „amire Móricznak még mindig marad szava”[13].
Mielőtt használni kezdené a pálcát, a férj így fakad ki: „És te még ugatsz? – mondta
fojtott hangon a pap. – „Hát nem látod, hogy milyen haszontalan renitens szemtelen perszóna
vagy? Hát azt hiszed, én ezt nem tudom elintézni? Te.” A jelzőhalmozásból kiolvasható, hogy
leginkább az hozza ki a sodrából, hogy felesége ellene mert szegülni akaratának. Nem
egyértelmű ugyanakkor, hogy az „elintézés” mire vonatkozik: a munka megszervezésére vagy
felesége megbüntetésére. Talán mindkettőre, mindesetre közvetlenül ezután üti meg először
Milkát. „S a nádpálcával teljes erejéből végigvágott a felesége karján.” (822.) Az asszony
elsápad ijedtében, de nem menekül el, talán nem sejti, hogy ez csak a kezdet volt: „S a férfi
hozzáfogott verni az asszonyt. Egyre erősebben és egyre csattogóban. Ahol érte, ütötte, vágta,
ütötte vágta. S az asszony erős karja, teste, válla, háta, már mindene égett és érezte, hogy vér
csorog már a ruha alatt s meg sem mozdult s nem tudott sírni, csak tűrt, és nem tudta mi ez,
mi történik és csak felemelte a kezét a szeme elé védekezésül s a férfi ettől a kis mozdulattól
még jobban megveszett, s ütötte a kezét, mintha ki akarta volna verni a felesége szemét.”
(822.) Az általam kiemelt részek kellően rávilágítanak a tett, s rajta keresztül végrehajtójának
kegyetlenségére. A papban felesége védekező gesztusát látva szökik föl az agresszió. Vajon
miért? Azért, mert ebben is az ellenállását látja megnyilvánulni, ami büntetéssel sújtandó?
Vagy áldozatának kiszolgáltatottsága tudatosul benne, s ez aztán fokozza szadisztikus
indulatát? A szöveg nem ad egyértelmű választ a kérdésre, csupán rögzíti a mozdulatot és a rá
adott impulzív reakciót.
A verés következtében változás áll be a szereplők korábban jellemzett
viszonyrendszerében. A fiatal – öreg, egészséges – beteg oppozíció elemei ideiglenesen
felcserélődnek. A pap felélénkül, erőre kap – mintegy megfiatalodik a veréstől (ami a
küzdelmes evésnél nem következett be), a papné viszont belebetegszik, s kedélyállapota és
mozgása idős férjéhez válik hasonlatossá: „[…] oly betegnek érezte magát, mintha a vonat
kerekei mentek volna keresztül rajta s minden tetemét összetörte volna.” (822.)
A 6. rész a verés testi és lelki következményeit mutatja be a papné nézőpontjából. Az
asszony sebesülései olyan súlyosak, hogy csak ülni bír az ágyban. „A felső teste annyira
sajgott, annyira égett, nyílt sebes volt, nem lehetett ráfeküdni.” (822.) A verést elszenvedett
test leírásában felfigyelhetünk az evés kapcsán érintett állati metaforika reszemantizációjára
is: „Zsiradékkal kenegette magát, de nem lehetett hozzáérni semmihez, minden tagja s egész
válla, karja, háta, oldala, mindene úgy fájt, mintha kemencében lett volna, tüzes kemencében s
most vége lenne a világnak.” (822.) Milka e jellemzés alapján egy frissensült malachoz válik
hasonlatossá, bármennyire nem helyén való is itt ennek a komikus képzetnek a felemlegetése.
A verés és az evés szemiotikai kontextusa kereszteződik ebben a mondatban.
A papné már a verést követő nap délutánján – fájdalmak közt, összetört tagokkal és
szédelegve, de – kikel az ágyból, hogy a napi munkát ugyanúgy elvégezze, ahogy máskor is
szokta. Előtte még hosszan, könnyek közt imádkozik, s magát vádolja a történtekért. A verést
Istentől rászabott, megérdemelt büntetésként fogja föl, még ha annak közvetlen kiváltó okát
nem ismeri is. „Még azt sem mondta, hogy: a férjem megőrült. Hogy lehetne egy férjről ily
sértő és alávaló gondolatot gondolni? […] Mint valami magasabb szellemre nézett fel a papra,
aki Istennel közeli viszonyban van, s akire ez a különös helyzet, vagy foglalkozás dicsfényt
vetett akkor, mikor őt megkérte.” (823.) S épp ez a keresztény neveléséből származó
önostorozó és megalázkodó attitűd az, miként a narrátor is megjegyzi,[14] ami megvédi a
súlyosabb lelki megrázkódtatástól. A trauma nála kizárólag a testi fájdalmak elviselésére és a
fizikai lábadozásra szűkül le. „Valahogy testi dolog maradt ránézve a verés, mint egy
fogfájás, vagy mintha véletlenül lezuhant volna a magasból és összetöri magát.” (823.)
Az elkövetkezendő három nap folyamán a legkisebb mértékben sem érezteti a férjével,
hogy neheztelne rá. „Csöndes volt és szerény. Alázatos volt. Gondosan végezte a munkát,
amit isten rászabott s a férjét a legnagyobb tisztelettel látta el.” (824.) A napi menü felől is
„szelíden és nyugodtan” (825.) érdeklődik, s a halogató válaszokat zokszó nélkül veszi
tudomásul: „A feleség meghajtotta magát, és ment dolgára.” (825.)
A férj viselkedése ugyancsak sajátos, mondhatni, a cinikusságig érzéketlen. Nem
sajnálja a párját, s az együttérzés és a megbánás minden jele nélkül tér napirendre az előző
napi fizikai fenyítés fölött. „A papon nem látszott, hogy valamit megbánt volna, egyáltalán
nem lehetett érezni, hogy bűnösnek tartaná magát azért, amit tett. Szokott unalmasságával
jött, ment, a reggelit az ágyban fogyasztotta el.” (825.) Amikor az asszony az ebéd felől
kérdezi őt, „tovább olvasta az újságot s rá se nézett.” (825.) Később is levegőnek nézi őt, s
csak akkor enyhül meg irányában, amikor Milka a szokottnál is kedvesebben szól hozzá:
„Édes férjuram, tessék megmondani, mit főzzek ebédre.” (827.) A válasza egyenesen
vérlázító.[15] Kiderül belőle, hogy a történtek után még ő várja el, hogy a kedvét keressék, hogy
körüludvarolják, s csak ezután hajlandó, nagy kegyesen, nyilatkozni és emberszámba venni
végre megvert feleségét: „– No látod – mondta rá a férj úr – ezt igen, ezt szeretem, s meg is
mondom, ha kérded […]” (827.) A kiemelt rész jelzi az elbeszélő ironikus viszonyulását az
elhangzottakhoz, s áttételesen a megnyilatkozó úrhatnám viselkedéséhez is.
Milka nem lázad nyíltan, nem fordul szembe a férjével, s nem is menekül el tőle a
családjához, hanem vele marad. Ráadásul panasz és szemrehányás nélkül szolgálja ki őt
továbbra is, keresi a kedvét, és igyekszik magát hasznossá tenni, ahol csak lehet. De nem
mond le a tervéről, elhatározása, hogy meglátogatja családját, megingathatatlan marad.
S hogy mivel sikerül rábírnia férjét – veréssel is nyomatékosított – döntése
megváltoztatására? Azzal, hogy maradéktalanul aláveti magát az akaratának, Istenre
hivatkozva ugyan, de gyakorlatilag a kezébe adja a sorsát. Ezekkel a szavakkal nyújtja át neki
a saját vérének nyomait viselő[16] nádpálcát: „– Ne tessék haragudni férjem, de ha akar, tessék
csak használni kedve szerint. Isten megsegít, hogy vagy éljek, vagy meghaljak annak keze
által, akit isten rendelt fölém. Én megadtam magam, én elfogadom isten szent akaratát.” Majd
a pap értetlenkedő reakcióját követően („Mit zagyválsz?”) így folytatja: „Én nekem el kell
mennem az édesanyámhoz és édesapámhoz és a testvéreimhez, most, amikor itt vannak
együtt, de ha férjem úgy gondolja, hogy inkább haljak meg, tessék engem halálra sújtani.”
(829.) A férj zavartan fújtat, nem tudja mire vélni az asszony viselkedését, és – rá oly
jellemző módon – rosszindulatú gúnyt sejt annak beszéde mögött; azonban téved:
„Végignézte a feleségét s kereste annak arcán a gúnyt. De nem találta, semmit sem talált.
Őszinte, gyermeki ártatlan naivság volt annak az arcán, s egész tartása olyan volt, mint egy
Grizeldiszé.” (829.) A pap még egy ideig matat a pipáival, majd az asszonyára pillantva
kénytelen belátni, hogy rosszul ítélte meg őt: „S most feltűnt neki, hogy valami felséges
szépség és valami felséges ártatlanság díszíti ezt a fiatal nőt, aki e földi életre neki feleségnek
van adattatva […]”. (Uo.)
Szépség, ártatlanság, gyermeki naivság: a pap felesége arcáról adott olvasata egy
irodalmi előképhez vezet el bennünket. A Boccacciótól eredeztetett (a Dekameron utolsó,
századik novellája), majd Petrarca latin nyelvű átdolgozása (De obedientia ac fide uxoria)
révén Európa-szerte népszerűvé vált történet[17[ női főszereplőjére tett utalás Milka alakját az
alázat, a béketűrés, az engedelmesség és a házastársi hűség attribútumaival ruházza föl.
Jóllehet Griseldát nem veri el a férje, viszont olyan kegyetlen és megalázó próbatételeknek
veti alá, amelyek lelki következményeiket tekintve egyenértékűek azzal. A papnét ezenkívül
még szépsége, illetve az is rokonítja a paraszti sorból nemesasszony rangjára emelkedő fiatal
lánnyal, hogy ő is, mint amaz, férje választásának köszönhetően került – részben anyagilag,
de főként társadalmilag – kitüntetettebb pozícióba.
Milka meglepő viselkedése azonban nemcsak a megidézett irodalmi minta, az
archetipikus érvényű női karakter felől válik értelmezhetővé, hanem egy bibliai eredetű
parancsolat szemszögéből is, amit viszont a férj, pap létére, nem ismer föl. Nem látja be
ugyanis, hogy amikor felesége átnyújtja neki a nádpálcát, tulajdonképpen a Hegyi Beszédben
elhangzott jézusi felszólításnak tesz eleget: „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok
szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.” (Máté,
5,39)[18] A novella, a cselekménynek ezen a pontján, egy vallási parabola formáját ölti, azt
példázva, hogy bizonyos helyzetekben tényleg foganatja van ennek a látszólag önrontó
magatartásformának, és épp ez vezet eredményre.
Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy van a történetnek egy másik evangéliumi
szubtextusa is. A papban minden valószínűség szerint nem tudatosul, hogy maga pedig épp a
Jézus által meghirdetett új erkölcsi parancsolatok szellemével ellentétesen cselekszik, amikor
– hol ingerülten, hol dühösen – többször is bolondnak nevezi feleségét. Teszi ezt Milka
jókedvét és jó étvágyát fricskázó irigykedő kijelentéseiben épp úgy („…csak egy nő tud ilyen
szemtelen lenni és pirulás nélküli, hogy ennyire röhög, no bolond, no s viszketett a tenyere.”
809. „S ezt a vad fiatal csikót nem lehet beleszoktatni, mert ez csak egy szeles bolond, s nem
fél, hogy elrontja a gyomrát.” 815.), mint fiatalos lendületére és állítólagos
megbízhatatlanságára tett megjegyzéseiben: „De ez nem szól, csak röhög és rohan, mint a
bolond” (816.) Vagy: „[…] mert amilyen szelesbolond, nyitva fogja hagyni a csapot,
elfolyatja a bort […] ilyen szent és nagy dolgot nem lehet rábízni a haszontalan szeleburdi
teremtésre” (816.) S amikor az asszony (akit ő keltett fel hajnalban, hogy munkára fogja) az
álmosságtól és fáradtságtól kóvályogva a falnak ütközik, így szól hozzá: „– Nono – kiáltott fel
a pap –, vaklégy. De ostoba vagy. Nem mennél neki a falnak?” (806.) Az idézett
szöveghelyek alapján, azt hiszem, indokoltan „olvasható a fejére” az, amit Jézus idézett
beszédének ún. boldogmondásokat követő szakaszában fogalmaz meg: „Én pedig azt
mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki
pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt
mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” (Máté, 5,22)  
Az elbeszélő nem ítélkezik nyíltan a pap felett, álláspontját azonban – a bibliai
allúziókon túl – egy-két ironikus megjegyzés erejéig kifejezésre juttatja. Elsősorban a férfi
előítéletes gondolkodását és rosszindulatú gyanakvását veszi célba: „[…] morális ember volt,
s mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a kocsis el ne lophassa a zabot.” (806–807.) „[…]
neki tiszta fogalmai vannak a moralitásról s nagyon jól tudja, hogy kivétel nélkül minden
paraszt lop.” (808.)[19] Mindezek fényében aztán meglehetősen hiteltelen, álszent
fogadkozásnak hangzik a szájából a feleségéhez – mintegy útravalóul – intézett fenyegetés:
„De azt megmondom, hogy ha megcsalsz, akkor nekem többet haza ne jöjj, mert én az én
házioltáromat beszennyezni soha nem fogom engedni, azt megtudd.” (830.)
Milka e mondatot hallva elgondolkodik, s ekkor érti meg a verés valódi jelentését. A
novella ezzel a meghökkentő következtetéssel zárul (idézem a teljes szakaszt, követve az
eredeti szövegtördelést):
„Az asszony hallgatott s ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy: igen, a férje megverte
őt. A férjnek joga van megverni a feleségét, mint apának a gyermekét… De mért verte oly
nagyon?... Mért verte úgy, hogy semmi kímélet sem volt benne? Mért verte vérig és sebekig,
mért verte olyan kéjjel és odaadással s megremegett: hiszen ez az ember, ez a férj hiszen ez
tulajdonképpen szereti őt… Köszönöm szépen: verni szereti.
S mégis, ennek volt valami értelme: ez a férj őt még soha oly erősen nem szerette,
mint azalatt, amíg nádvesszővel verte…” (830.)  
Zavarba ejtő megértés-tapasztalatot közvetít e szabad függő beszéd formájában
megfogalmazott befejezés. Az első két mondat Milka korábban már idézett meggyőződését
tükrözi, az ezt követő részek viszont már túllépnek ezen egy új, a szó fizikai és lélektani
értelmében is fájdalmas, s mindezek ellenére mégis megnyugtató felismerés irányába. A
történetben a pap a gyengédség, a szeretet és a testi vonzalomnak minden jele nélkül
viselkedik a feleségével. Sokkal inkább parancsolóként, szigorú munkaadóként bánik vele.
Innen nézve érthető, hogy az asszony szinte rácsodálkozik arra, hogy úgy látszik, őt mégis,
mindezek ellenére, szeretik. Az ő szemszögéből az, hogy a férfi élvezetet talál a verésben
(„olyan kéjjel és odaadással”), nem a szadisztikus hajlamok, hanem az érzelmi ragaszkodás
jeleként értelmeződik. Az átképzeléses elbeszélésforma miatt nem egyértelmű, hogy a
„köszönöm szépen” a narrátor vagy a fiatalasszony keserű iróniájának a megnyilvánulása-e.
Ha az utóbbi lehetőséget valószínűsítjük is, a rákövetkező mondatban újfent e méltatlan és
megalázó helyzetbe való abszurd beletörődésnek, s ezzel együtt az erőszak elfogadásának,
mondhatni érzelmi alapú tolerálásának az álláspontját látjuk megfogalmazódni.
További kontextusok
Irodalmár vagyok, nem történész vagy szociológus, így nem tudom megítélni, mennyire van
tényleges korjellemző társadalmi relevanciája a pap által példázott viselkedésformának. Mint
ahogy azt sem, nem lévén a társadalmi nemek tudományának művelője, hogy a történet
szenvedő alanya, a megvert fiatal feleség szituációja kivetíthető-e korabeli női sorsképletekre.
S végezetül arra sincs megnyugtató válaszom (ami az életmű életrajzi környezete és a
szövegek genézise iránt tanúsított érdektelenségemből fakad), hogy e novella témája, s
tágabban a pap-házasságok viszonylag gyakori ábrázolása Móricznál visszavezethető-e
valamely személyes élményforrásra. Szilágyi Zsófia szerint ez egyrészt összefügghet azzal,
hogy szerzőnk népdalgyűjtő útjai során „rendszeresen a falvak református tiszteleteseinél
szállt meg”,[20] másrészt pedig, immár az alkotói elgondolás felől szemlélve a dolgot, azzal is,
hogy „ezekben a kapcsolatokban tudta megmutatni az összezártság következményeit, a
kizárólag a házasságba zárt feleség, és az otthonról eljárásra nem kötelezett férj kapcsolatának
mintázatait”, akinek otthon végzett munkája „erősen hasonlít az íróéra.”[21] Érdekesebbnek
tartom azonban annak a feltárását, hogy a szerző egyéb alkotásaiban és a korabeli magyar
irodalomban van-e példa a családon belüli erőszak hasonlóan kendőzetlen, pszichológiailag is
árnyalt ábrázolására (különös tekintettel a pap-házasságokra). Befejezésként csupán annyit
tennék még ehhez hozzá, hogy egy ilyen szempontú összehasonlító elemzésben érinteni kell
majd A galamb papné (1910) azon jelenetét, melyben a pap egy házastársi veszekedés
hevében torkon ragadja a feleségét. Kitüntetett figyelmet kell azonban kapnia A kokas (1909)
című novellának,[22] ahol is a friss feleség első felpofozása – a férj kezdeti ijedtsége után azért
még – játékos, évődő kibékülésben oldódik fel. S ugyanúgy a már említett Fanyar szíveknek
(1938) is. Ebben ugyan nincs szó feleségverésről, ellenben a történet a társadalmilag és
kulturálisan szentesített, s így magától értetődő sztereotípiává érett férfi és női szerepkörök
felforgatásának lehetséges következményeit tárja elénk egy gyerekgondozásra és otthoni
munkára fogott férj, és egy anyósát veréssel is megfenyegető kardos, úrhatnám feleség
személyében.  

1 Ezen az összképen a novellák újabb kiadása sem változtat: MÓRICZ Zsigmond, Novellák III-IV, Osiris,
Budapest, 2003.
2 A novellát az 1974-es gyűjteményes kötet alapján idézem (MÓRICZ Zsigmond, Családi fénykép = Uő.
Elbeszélések IV, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 805–831.), rá a főszövegben csupán
oldalszámokkal hivatkozom. Mindennemű kiemelés tőlem (B. K.) származik.
3 A Móricz-művek gasztroszemiotikai vonatkozásairól: BENYOVSZKY Krisztián, Fosztogatás, Pozsony,
Kalligram, 2010, 151–177., GERLICZKI András, Korpacibere. Móricz Zsigmond Tragédiájának gasztrokulturális
vonatkozásai, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2012/1., 33–38.
4 Lásd erre vonatkozólag TVERDOTA György Nevető rokonok című tanulmányát (Irodalomtörténet, 2005/2.,
123–130.), illetve a Vidéki hírekről és A szerelmes levélről adott elemzésemet: BENYOVSZKY Krisztián,
Fosztogatás, Pozsony, Kalligram, 2010, 113–150.
5 A mitikus ábrázolásmód részben hasonló jellegzetességeire mutat rá a Sárarany Turi Danija kapcsán
MARGÓCSY István: Kísérlet a narráció megújítására = A kifosztott Móricz? szerk. Fenyő D. György, Krónika
Nova, Budapest, 2001, 22–32.
6 „Még jó ideig ott könyökölt, nagy feje lassan kornyadni kezdett, hosszú lógó bajsza beleütközött a párnába,
akkor egyet baklott, csaknem elharapta a nyelvét.” (807.)
7 „Míg nézelődött, kutatott, spekulált, hogy mit vehetett el a postás, míg ő kint volt, morogva, prüszkölve
mozgatta a bajuszát.” (808.)
8 „Istenem, édes jó istenem – mondta magában.  – Bizonyára a legnagyobb vétket követtem el ellened, hogy rám
bocsátottad ezt a nagy betegséget. Bocsáss meg énnekem, édes jó istenem és fordítsd el rólam haragodat.” (822.)  
9 LADÓ János – BÍRÓ Ágnes, Magyar utónévkönyv, Vince Kiadó, Budapest, 2001, 215.
10 A pap hajnali kettőkor, az ágy intenzív rugdosásával, rendszeresen felkelti a feleségét, hogy az megetesse a
lovakat: „A lovaknak zabot kell adni. És maradj ott, míg meg nem ették, mert az a bitang kocsis ellopja az orruk
elől.” (806.)
11 A korábban jellemzett gyermeki lelkülete nyilvánul meg abban a szokásában, amit a pap, megvetően, csak
„güzsmölés”-nek nevez: „[…] mímelni kezdte, hogy apróra rágcsálja, ami a szájában van, de ez csak olyan
gyermekes játék volt.” (816.)
12 Érdemes utalni rá, hogy a kéz elváltozása Móricz másik két művében szereplő papfeleség számára is intő
jelként értelmeződik. A Családi fényképpel egy évben megjelent, annak derűs-anekdotikus párnovellájaként is
olvasható Nesze neked bálban a férjétől szintén húsz évvel fiatalabb, sokat nevető és ugyancsak sok fizikai
munkát végző asszony egy alkalommal saját kezére pillant, s megilletődve veszi észre, hogy „kezei a rengeteg
munkában kivörösödtek és durva tapintásúak lettek s megvastagodtak.” (MÓRICZ Zsigmond, Elbeszélések IV,
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 832.) Az Árvalányok (1911) című kisregényben, a szerző e korai
remekében pedig az élete virágán már túl levő Miskolczyné keze válik a kérlelhetetlenül múló idő testi
mementójává: „Kemény szemeivel szigorúan megnézte erős és vaskos körmeit, amelyek férfiasak voltak, a
nagyujjon a körömágy beszakadt s a vékony kis bőrszilánkot az olló hegyével kivágta. Elég jó karban voltak a
körmei, bár soha sem volt elég türelme, hogy gondozza; de nem csinált a kezével semmi csúnya munkát s a bőre
sima volt, mint a pergament. Ahogy ökleit megfeszítette, egész fiatalos volt még a bőr színe, de ha lazán
kinyújtotta ujjait, már ezernyi apró, törött, határozatlan gyűrődést látott az ujjak tövén.” MÓRICZ Zsigmond:
Árvalányok = Uő. Házasságtörés (Kisregények 1), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 7.
13 Vö: „A nyelv természetének a mély ismerete nekem talán Móricz párbeszédeiben a legkézzelfoghatóbb, pattog
a szó ide s oda, oda- s visszavágások, lassan elfogy a levegő, két ember néz farkasszemet, két indulat és
szenvedély, két artikulálatlanság, két némaság – amire Móricznak még mindig marad szava.” ESTERHÁZY Péter,
Utószó, szó, szó = Uő. Írások, Magvető, Budapest, 1994, 184–185.
14 „Fiatal volt és keresztény nevelése bent felejtette az alázatban és öntudatlan rabszolgaságban.” (823.)
15 Persze, legalább annyira „vérlázító” az is, hogy Milka hajlandó erre.
16 „Akkor odament a sarokba az ebédlőszekrény mögé s a botok közül kiválasztotta a tegnapi nádpálcát, amelyen
rémülten ismerte meg rászáradva a saját vérét.” (829.)
17 Első ismert magyar változata Istvánffy Pál Historia regis Volter (1593) című széphistóriája. A huszadik század
elején Ambrus Zoltán dolgozta fel a történetet (A türelmes Grizeldisz, 1907) utalva egy előszóban annak
eredetére és korábbi változataira is. Az ő verziója azonban, mely kiegészítésként és folytatásként prezentálja
magát, fölülírja Boccacciót: Grizeldisz azért volt olyan türelmes és alázatos, mert a szolgától férje minden
mesterkedéséről értesült, tudta, hogy gyermekei nem haltak meg, s azt is, hogy a házba hozott új menyasszony
valójában csak egy szerepet játszó rokon lány volt.
18 Idézett fordítás: Biblia. Istennek az Ószövetségben és az Újszövetségben adott kijelentése, Magyar nyelvre
fordította a Magyar Bibliatársulat Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága, Kálvin János Kiadó,
Budapest, 2001.
19 A pap garasoskodó és erőszakos természete felől nézve a novella cselekményét – részben legalábbis – akár
annak a közmondásnak a narratív kibontásaként is értelmezhetjük, mely szerint: A pénz számolva, az asszony
verve jó. A frazémák cselekményformáló szerepéről Móricz műveiben SZIRÁK Péter tesz említést
tanulmányában: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtető ereje. Szempontok Móricz Zsigmond néhány
művének újraolvasásához = A kifosztott Móricz? szerk. Fenyő D. György, Krónika Nova, Budapest, 2001, 236.
20 SZILÁGYI Zsófia, Móricz Zsigmond, Kalligram, Pozsony, 2013, 182.
21 Uo. 183.
22 A novella a Hét krajcár című, 1909-ben megjelent kötetben is szerepelt.